Nézem venezuelai tömegdemonstrációk képeit, a tüntetők és a rendőrök – halálos áldozatokat követelő – összecsapásáról. Szemlélem a megfontoltnak gondolt nyugati polgárok akciózását a G-20-ak hamburgi tüntetésén: lerombolt utcák, betört kirakatok, felgyújtott autók. Látom a dühödten üvöltő embereket, a tiltakozók törvénysértéseit és hatalom erőszakát. Olvasom Orbán Viktor nyilatkozatait a viszkető tenyerekről, tettestársainak megjegyzéseit a forró őszről és az elszabaduló erőszakról. Felötlik előttem a „kopasz-fejűek” viselkedése a választási Irodán, a riporter kezéből kicsavart mobil, vagy a minap letepert aktivista képe. De ebből a szemszögből érzem lehangolónak a demokratikus ellenzék „szószólói” között dúló szópárbajt, amelyben mindenkit a másik verbális lemészárolásának ellenállhatatlan vágya vezérel.
Ezzel a jelenséggel már találkoztam – jut eszembe – néhány éve, egy alapkutatás eredményeit olvasva. (Gneezy, U. és Imas, A. 2014: Materazzi effect and the strategic use of anger in competitive interactions. PNAS.) A szerzőket, a 2000-es Labdarugó Európa Bajnokság, egy sokak számára emlékezetes eseménye ösztönözte kísérlet elvégzésére. A mérkőzés 1:1-es állásánál, az olasz védő Materazzi, visszahúzta a francia csatár Zidane mezét, aki viccelődve odaszólt: „Ha ennyire akarod, majd odaadom a mérkőzés után”. Materazzi válasza nem volt ilyen finom: „I’d prefer your whore of a sister”. Zidane agyát elöntötte a vér: „lefejelte” a védőt, ezért kiállították. Ezzel a franciák, nemcsak legjobb csatárukat, de az egész meccset elveszítették, és „elúszott” az Európa Bajnoki cím is.
A kutatók furfangos kísérletekkel bizonyították: a düh cselekvést vált ki, és az erő összpontosítására késztet. Amikor azonban megfontolásra és gondolkodásra van szükség, a felajzottság lerontja a teljesítményt. Ezért a harag csak látszólag segíti a győzelmet, a valóságban, mint Materazzit, inkább az őrületbe kerget, és a bukást idézi elő. Az eseményeknek ezt a logikáját érzik a diktátorok is, bár néha elszámolják magukat. Egyszerű stratégiát alkalmaznak: addig provokálják az elnyomottakat, amíg a kirobban az erőszak, majd azt leverve – lásd: Erdogan puccsa – szétzilálják az ellenzéket. Aki tehát a demokratikus ellenzék oldalán a polgári engedetlenséget hirdet, annak számolnia kell azzal, a békésnek hirdetett, és nyugodtan induló demonstrációk könnyen fordulnak erőszakba. Különösen, ha a hatalom – mint gyakran utal rá – még rá is játszik erre. Úgy tűnik pontosan fogalmazott Salvor Hardin (lásd: I. Asimov – Alapítvány.) amikor így foglalta össze élettapasztalatait: „Az erőszak a gyengék végső menedéke”.
Van azonban egy további óvatosságra intő szempont. A fent idézett tudományos folyóiratban két hónapja jelent meg egy újabb – társadalmunk jelenlegi állapotának megértését segítő – cikk: Kunst, J et.al. 2017: Preferences for group dominance track and mediate the effects of macro-level social inequality and violence accross societies. PNAS. A kutatók összevetve 27 ország belső viszonyait és a környező társadalmakkal való kapcsolatát, tesztelték az un. szociális dominancia elméletet. Az találták, hogy minél nagyobb egyenlőtlenséget tapasztalnak a társadalom tagjai, annál inkább hajlamosak elfogadni a csoportok közötti hierarchiát. (p. 5408.) Az egyenlőtlenség és a hierarchikus viszonyok ugyanakkor hajlamossá teszik a hatalmon levő csoportot az erőszak alkalmazására pozícióik védelmében a társadalmon belül és dominancia hirdetésére a környező társadalmakkal szembeni. Rossz hírem van: a kutatásban vizsgált 27 társadalom között – ahol rajtunk kívül szerepeltek térségünkből is országok – a magyarok szociális dominancia orientációja az egyik legmagasabb. Ebből pedig – a különböző kutatások tapasztalatai szerint – a magas mértékű rasszizmus, szexizmus, etnikai elutasítás, illetve a hegemón pozíció – társadalmon belüli és a környező társadalmakkal szembeni – erőszakos fenntartásának/helyreállításának szándéka következik. (p. 5410)
Ha ezeket a kutatási eredményeket összevetjük a magyarság belső integrációját megalapozó egyéb tényezőkkel – a bizalom mértékével, a szabálykövetési hajlandósággal, a felelős kormányzás szintjével, a kollektív narcisztikusság fokával – összességében óvatosságra intő helyzet tárul elénk. Társadalmunkban az indulatok hajlamosak elszabadulni. Ez az oka, hogy nemzetünk többnyire rosszul reagál a változás jelentette terhelés-próbákra. Emiatt, történelmünk fordulópontjain rendre rossz – keleti és zsákutcába vezető – irányba fordultunk, és az irányváltásokat mindig az erőszakos összecsapások kísérték. Miközben tehát a történelem ismétlődően elénk hozza a változást, a nemzeti összefogás és a megbékélés rendre meghiúsul.
Az igazi kérdés: mit tehetünk, ha ebbe nem akarunk belenyugodni? Nem azt mondom tehát, hogy üljünk nyugodtan a fenekünkön. Egyáltalán nem bíztatok passzív csodavárásra. Nem hirdetem, hogy törődjünk bele a helyzetünkbe, és szomorkodjunk egymás vállán. Úgy vélem azonban a sikerrel kecsegtető politikai akciók nem a dühre, hanem csak a megfontoltságra építhetők. Hallgatva a vezér és tettestársainak visszatérő szólamait, tartok a hatalom provokációitól. Ezért az ösztönszerű, és „visszakézből” indított reakciók helyett inkább a ma még egymással vetélkedő törzsekre szakadozott demokratikus ellenzék egészét átfogó nyugodt kapcsolat-építést és a bizalom-fejlesztést javasolnék. S, hogy mit ajánlanék azoknak, akiket a baráti kapcsolatépítés önmagában nem elégít ki? Aki hajlandó volna vállalni akár még a polgári engedetlenség karcosabb változatait is? Nos, erre is van lehetőség, csak több megfontoltság és még több kreativitás kell.
Mondok egy példát, ami sajnos – hogy stílszerű legyek – elúszott, de alkalom még lesz bőven. Most folyik a „vizes” VB. Nem lett volna túl nehéz – mint a „Nolimpiai” aláírásgyűjtésnél – egy mindenki által támogatott demonstráció keretében találni, mondjuk 500 embert, aki hajlandó lett volna „szendvics-embernek” beöltözni. Elől és hátul, ember nagyságú plakátokkal – rajta „kedvenceink” képével, alatta kedvenc feliratainkkal – órákon keresztül körbesétálni a fontosabb színhelyeken. Gondoljuk csak el, amint a várban és a parlament előtt, a Szigeten, és a Batthyány téren, a Lánc hídon és a Várkert bazár előtt, a járdán – mert szabálykövető polgárok vagyunk – csendesen beszélgetve – ahogyan a békés emberekhez illik – vonultunk volna 500-an, köztük természetesen én is.
Ez csak egyetlen – viszonylag olcsón kivitelezhető – ötlet. Annak, hogy elinduljunk ezen a – sikeres politikai akciókat ígérő – úton két alapfeltétele van. Az egyik, megszívlelni a Matterazzi kísérlet tanulságait: a düh tettekre serkent, de megakadályoz értelmes és gondolkodást igénylő célok elérésében. Miközben nagy tömegeket vonzz a demonstráció, kiszolgáltat a provokációknak, és a békés megmozdulás erőszakba fulladhat. Vagyis, kevesebb artikulátlan üvöltés, inkább több humor, és főként sok kreativitás. A másik feltétel: tudomásul venni, csak összefogva lehet bármit csinálni. Nincs értelme kisajátítani az akciókat, mondván, ez az enyém, más párt, mozgalom ezen nem vehet részt. Értelmetlen valakitől azért megtagadni, hogy „szendvics-ember” legyen, mert komcsi, vagy liberális, esetleg konzervatív, vagy, mert MSZP-s, DK-s, vagy Együttes, vagy, mert 30 feletti, akinek – a 68-as jelszó szerint – egy szavát sem lehet elhinni. Együtt sétálni, csendben beszélgetni, és szót érteni egymással, lehet nem forradalmi, de ettől még hatásos lehet.
Leave a Reply