Fukuyama helyesbít.

Fukuyama helyesbít.

Viszonylag későn, 1986-ban, majd 40 évesen, utaztunk először feleségemmel – és az állandóan elforró hűtővizű Skodával – „Nyugatra”. Máig visszatérő rémálmunk, ahogyan ismeretlen utakon „bénázunk”, igyekezve fel-, vagy éppen lehajtani az autópályáról. Gyakran a kényszerű spórolás miatt választottuk a hosszabb, lassúbb és kényelmetlenebb mellékutakat. Két tapasztalat azonban örökre belénk rögződött. Az első: hiába próbálunk takarékoskodni, az autópálya mindig gyorsabb és olcsóbb. A második: egyetlen félreértett jelzés, pillanatnyi késedelem, és máris elvétettük az utat. Szorongva látjuk, hogyan húznak el mellettünk, és ismét hosszú, kanyargós útra kényszerülünk, hogy visszakerüljünk az autópályára.

Nemrég, a berlini fal leomlásának és – nem mellékesen – a kerekasztal tárgyalások megindulásának negyedévszázados évfordulójára emlékezve ugyanez az élmény köszöntött vissza. Felrémlett, ahogyan sokáig, csak messziről figyelhettük a dinamikus és kellemes társadalmakat, amint zökkenőmentesen suhannak céljaik felé. Majd egyszer csak mi is becsatlakozhattunk: slampos diktatúráinkat itt-ott új intézményekkel „feltunningolva”, végre felhajthattunk a történelmi „autópályára”. Szinte láttuk magunk előtt a végcélt – a liberális demokrácia és a piacgazdaság modelljét – amelyet F. Fukuyama, „A történelem vége”. (1992) című, óriási sikerű könyve rajzolt élénk színekkel elénk. Ám valahol, valamit elvéthettünk. Az út, amin most haladunk, újra döcögős és kátyús. Mai állapotaink a régi – egykor puhának nevezett, ma azonban egyáltalán nem puhának érzett – diktatúrára emlékeztetnek.

Mára világossá vált, hogy Fukuyama műve ugyan egy turisztikai hirdetés meggyőző erejével vetítette elénk a világpiacra nyitott, a magántulajdonra építő, a liberális demokráciát megvalósító, és széleskörű egyéni szabadságjogokat biztosító társadalom modelljét, ám történelmi „útvonal-térképként” mégsem vált be. A 21. század a követésre ajánlott minta válságát, és egy különös képződmény – az un. racionális autokrácia – felemelkedését hozta. Egyes, a polgári jogokat és a demokrácia intézményeit korlátozó társadalmak kiemelkedő gazdasági teljesítményt nyújtanak (pl. Szingapúr, vagy Kína, de nem Oroszország!), miközben az egyéni és kollektív jogokat biztosító társadalmak dinamizmusa lecsökkent. S mint egykor, az elvétett lehajtó-sávon kifelé sodródva, a történelem mellettünk levő sávjában egyre többen húznak el, és amikor visszasorolnánk, ránk dudálnak, jelezve a felfestett záróvonalat. Akkor most Keletre vagy Nyugatra vessük vigyázó szemünket – kérdezheti a bizonytalan olvasó?

A civilizációk, a kultúrák és a nemzetek történelmi élet-pályáját az elmúlt évtizedben könyvek egész sora rajzolta fel. A legtöbbet idézett mű – Acemoglu-Robinson: Miért buknak meg nemzetek? – még szemléletes jelzőtáblákat is állított a történelem „autópályájára”: a kizsákmányolótól (extraktív) a befogadó (inkluzív) intézmények felé történő elmozdulás jelölte ki a kötelező haladási irányt. Ám még ez az elemzés is csak utalt arra, hogy a nemzetek számára több „becsatlakozási” lehetőség bukkan elő, és hiányzott belőle a politikai fő-, mellék-, és bekötőutak pontos rajza is. Pedig a történelmi „sávváltás” nemcsak esélyt teremt, komoly veszélyeket is rejt.

Az irányváltást megelőző manőverek sorrendjének fontosságát Fukuyama legújabb – a napokban megjelent – „Political Order and Political Decay. From French Revolution to the Present” című könyve elemzi. A szerző felismerte, az egyes országok sorsát nemcsak az határozza meg, hogy rátérnek-e egyáltalán a történelmi „főútvonalra”. Veszélyek leselkednek a becsatlakozni igyekvő nemzetekre a „sávváltás” közben is. Van-e szerepe – tette fel a kérdést – a modernizáció későbbi sikerében, hogy a társadalmak milyen sorrendben teremtik meg a fejlődéshez szükséges intézményeket? Válasza elgondolkoztató: a jövőt döntően befolyásolja, vajon a „nép” először demokráciát „kap”, vagy előbb a hatékonyan és átláthatóan működő államot építi ki a társadalom. Történelmileg jobban jártak – érvel – az „északiak” (Németország és skandinávok), akik a hatékony bürokráciának adtak elsőbbséget, mint a „déliek” (Görögország és Olaszország), akik az általános választójogon alapuló demokráciával kezdték.

A sorrendet az tette fontossá, hogy a 19. században, még az akkori élenjáró országokban is, un. patrimóniális társadalom létezett. Ezekben a társadalmakban a vagyont gazdag családok birtokolták, a hatalom – kizárólag saját érdekeik érvényesítésére törekvő – dinasztikus csoportok kezében összpontosult. Az előrejutás és az elitbe kerülés – Fukuyama megfogalmazása szerint – a „családnak és a barátoknak való kedvezéstől függ”. Ilyen feltételek között a demokrácia bevezetése – ami egyet jelentett a versenyző pártrendszer kialakításával – a politikának a „szavazat-vásárlás” útján történő meghatározását eredményezte. Ezzel a problémának a jelentőségével induláskor sem ezek a társadalmak, sem pedig egy évszázad múlva a „rendszerváltók” nem voltak tisztában. Így a demokrácia és az általános választójog bevezetése automatikusan „beindította” az oligarchiák harcát, és ez sebezhetővé tette ezeket a társadalmakat.

Jól kiolvasható a fejlődésnek ez a menete az USA – Fukuyma által, a német és a görög „fejlődési pálya” közötti átmenetként szemlélő – történelméből. Az USA – állapítja meg – a 19. század elején patrimóniális irányban indult, fokozatosan megerősödtek, és meghatározóvá váltak az oligarchiák. Ám a 19. század végén irányváltás történt: az USA irányt vett a hatékony és felelős állam kialakítása felé. Az állami bürokrácia szakmai alapon választódott ki, és a politikai pártok befolyása az intézmények posztjainak elosztásában lecsökkent. A váltásban – állapítja meg Fukuyama – döntő szerepe volt az amerikai középosztály megerősödésének és öntudatra ébredésének. Bár Európa esetében nagyobb szerepet szán a hadseregek sikereit meghatározó hatékony bürokratikus vezetésnek, ám – megítélésem szerint – az öreg kontinens politikai arculatát is alapvetően a középosztály felemelkedése formálta.

A középosztály számára a 20. században felgyorsuló növekedés és a dinamikus fejlődés, anyagi biztonságot, és társadalmi stabilitást hozott. A stabilitás azután növelte biztonságérzetét, az pedig nagyobb önbizalmat teremtett. Tagjai egyre magasabb – előbb közép, majd felsőfokú – végzettséget szereztek, és elindulhattak a karrier lépcsőjén a vállalkozásokban illetve az állami szervezetekben. A növekvő képzettséggel párhuzamosan szélesedtek szakmai tapasztalataik, emelkedett társadalmi státuszuk, és erősödött társadalmi öntudatuk. Képessé váltak és hajlandók lettek érdekeik – tiszta verseny, nyitott társadalom, egyéni szabadságjogok, teljesítmény-alapú kiválasztódás, szabad vállalkozás – megfogalmazására és képviseletére. Az egyik oldalon, ráébredtek, hogy már nemcsak a láncait veszíthetik, ugyanakkor felismerték növekvő befolyásukat, amelyet a képviseleti demokrácia nyújtott a számukra.  A 20. század tehát – egyebek mellett – alapvetően arról szól: a hatalomra került középosztály miként törte meg, szorította ki a hatalomból a patrimóniális társadalom hatalmi csoportjait. A II. világháborút követően úgy tűnt: a fejlett demokráciák társadalmaiban végleg befellegzett az oligarchiák, és a dinasztiák hatalmának.

A fejlődés azonban a 80-as évektől más irányt vett. Th. Piketty, nemrég megjelent, nagy vihart kavart, könyve („Capital in the Twenty-First Century”) arra a megállapításra jutott, hogy a 20. század középső harmadának kedvező folyamatai, – a jövedelemi és az esélybeli egyenlőtlenségek csökkenése – a körülmények egyedi összejátszásának következményeként megtörtek. A kutatások egybehangzó eredményei arra utaltak: a 80-as évektől a fejlett társadalmakban a „felső 1%” részesedése a nemzeti vagyonból, és a jövedelmekből újra növekedésnek indult, és növekvő tőkéjükre támaszkodva fokozatosan újraépítették hatalmi pozícióikat. A 21. századba átlépve, visszatérni látszik a régi rend. Egyrészt, a kirobbant válság miatt, a középosztály teret veszített, biztonságérzete megrendült, önbizalma elpárolgott, politikai aktivitása lecsökkent, ellenőrző szerepe erodálódott. Másrészt, ezzel párhuzamosan, a társadalom legfelső 10% és még inkább 1%-a fokozatosan visszaszerezte korábban elveszített befolyását. Határozottan – és szégyenkezés nélkül – törekszik érdekei érvényesítésére. Csak egyetlen, de tipikus példa: a Koch család, az USA legnagyobb vagyont – a százmilliárd dollár értékű Koch Industries-t – birtokoló dinasztiája. A család, az elnökségre pályázó Obama ellen viselt, nem is titkoltan, valóságos – több-száz millió dollárt (!) mozgósító, végül mégis vesztes – háborút. (J. Mayer 2010. Covert Operation: The billionaire brothers who are waging a war against Obama.)

A patrimóniális társadalom újjáépülését segíti – az elmondottakon túl – az USA Legfelső Bíróságának az elmúlt években hozott néhány jellegzetes döntése: a pártok finanszírozásban az egyéni hozzájárulás korlátozásának megszüntetése, illetve a pozitív diszkrimináció korlátozása. De a „régi világ” újraéledésére utal egy további változás is. A 20. század meghatározó vagyonos osztályának tipikus alakjai a „self-made man” vállalkozók voltak: H. Fordtól, S. Waltonon keresztül, egészen B. Gatesig. A 21. század új hatalmi csoportjait azonban döntően az egykori birodalom-építők, „járadék-élvező” utódai alkotják. A járadék-élvezők – „szelvény-vagdosók” – viselkedése azonban „reakciósabb” elődeiknél. A sikeres elődök hibája mindössze az volt, hogy úgy vélik, ha nekik sikerült, akkor bárkinek sikerülhet. Az utódaikat azonban – mint a Walton vagy a Koch család örököseit – a hatalom és kivételezett pozícióik minden áron való megtartása, a patrimóniális társadalom konzerválása vezeti.

A felsorolt változások összefonódva idézték elő, a 20. század sikeres demokráciáinak válságát. A demokrácia ugyanis a valóságban egy probléma-megoldó „gépezet”. Működését egyaránt meghatározza a szerkezete (az intézmények) és a működtető „gépészek” (nem kizárólag, sőt nem is elsősorban, a politikusok, hanem az egész középosztály!) ismeretei, motivációja és bizalma a gépezet működésében. A demokrácia terjedésének megtorpanása közvetlen kapcsolatban van a középosztály hanyatlásával. Ám a 21. században egy visszarendeződési folyamat is beindult. Szinte a semmiből, egy különös a „versenytárs” – a „racionális autokrácia” – bukkant elő. Az ilyen társadalmak – jellegzetes példa, Szingapúr – hatékony kormányzással, magas növekedési ütemet és gyors modernizációt érnek el, miközben az egyéni polgári jogok és a demokrácia intézményrendszereit korlátozták.

Míg két évtizede senki nem vitatta a „Történelem vége” tételét – a liberális demokráciáké a jövő – ma sokan inkább kételkedve fogadják ezt az előrejelzést. (Micklethwait, J. Wooldridge, A. The Fourth Revolution. 2014.). Az egykor dinamikus „Nyugat” – a könyv megfogalmazása szerint – „elefantiázisban” szenved. Polgáraihoz hasonlóan, betegesen elhízott, és egyre nehezebben kúrálható nyavalyákkal küszködik, miközben vetélytársai – legalább is egy részük – hatékonyan képesek a társadalom kormányzására. Arra bíztatják hát a fejlett demokráciákat, hogy – miként tették ezt a múltban – elfogulatlanul elemezzék a helyzetüket, és tanuljanak a történelemből. Kevesebb önelégültség, másokat kioktató öndicséret és több nyitottság a világ más történelmi hagyományain és kultúráján nyugvó tapasztalatok befogadására. Ugyanakkor, a sokak – pl. Orbán Viktor – példaképnek tekintett Szingapúrról adott jellemzésük – „Disneyland, halálbüntetéssel” – óvatosságra int.

A 21. század válságait nem a karizmatikus vezérek vagy a látnoki képességű próféták hiánya idézte elő. A problémák gyökere: a gazdasági feltételek és társadalmi körülmények alapvető, – inkább a földtörténeti jégkorszak beköszöntére, mint annak elmúltát követő kellemes felmelegedésre emlékeztető – átalakulása. Az efféle katasztrófák idején soha nem a hatalmas test, az erős izmok, és az éles fogak, hanem a tanulni képes agy, és az alkalmazkodóképesség a túlélés kulcsa. Ez utóbbi feltételnek azonban leginkább egy egészében és elemeiben egyaránt alkalmazkodni képes decentralizált rendszer felel meg. A politikai elefántiázis kifejezés viszont egyértelműen olyan, az egyensúlyi és a hatékonysági szempontokra süketen centralizáló és presztízs-terülteket túlfejlesztő államra utal, amely éppen az alkalmazkodást lehetővé tevő területekről vonja el a forrásokat. A rugalmas és alkalmazkodó-képes társadalmat inkább példázzák a kis európai államok – Svájc, Dánia, Hollandia, és a skandinávok – mint a kelet felé sasszézó, a valódi helyett illiberális demokráciát, a felelős állam helyett irracionális önkényuralmat megvalósító Magyarország. Ezért fontos számunkra Fukuyama, hogy kicsit megkésve ugyan – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – kiigazította magát. Belátta: ez még nem a „történelem vége”. A cél mindössze az, hogy „jussunk el végre Dániáig” (getting to Denmark). Jelenlegi állapotainkat tekintve azonban ez a cél csak látszólag van közelebb, mint a történelem vége.