A narcisztikusság – a csodáltság igénye és a megdicsőülés vágya – ellentmondásos adottság. Az irigységet keltő szépség többnyire az egyenrangú kapcsolatok kialakítására való képtelenséggel párosul. A kizárólag önmagába szerelmes narcisztikus személy boldogtalanságra kárhoztatja magát és csodálóit egyaránt. Ám az élet zord feltételei és a sokgyerekes családokban való felcseperedés sokáig csak kevesek számára tették lehetővé az efféle viselkedés luxusát. A 20. század azonban alapvető változást hozott. A fizikai kényszereket és az elháríthatatlan kötelességeket felváltotta a kényeztetés, a csábítás és dicséretek kora. (Ch. Lasch: Az önimádat társadalma. 1984.) Egyre több gyermek nőtt fel egykeként: megfosztva a társas kapcsolatok készségének elsajátításától. Másrészt, a szülők igyekeztek megadni csemetéjüknek mindazt – presztízs-javakat, dicséretet és kizárólagos figyelmet – aminek hiányától ők szenvedtek gyermekkorukban. Ezzel – anélkül, hogy tudatában lettek volna – a felnövekvő nemzedéket elindították a narcisztikussá „programozás” útján.
A kutatások egyértelműen jelezték a fiatalok öncsodálata és egyedi elbírálás iránti igénye egyre nőtt. A jelenség fokozatosan a személyiség kivételes – és patologikusnak tekintett – megnyilvánulásából, egyre többek jellemzőjévé vált. A 21. századba átlépve pedig a probléma a fiatalok jelentős részét sújtó személyiségzavarrá nőtt. A kutatások szerint az élethelyzet alapvető változásán túl, döntően a szülői „programozás” felelős a gyermekek narcisztikusságának kialakulásáért. (Brummelman, E. et al. 2015. Origin of narcissism in childern. PNAS.) Azzal, hogy a család nem reálisan értékeli a csemeték teljesítményét, és nem szembesíti őket hibáikkal, azt a benyomást alakítja ki bennük: kudarcaikért nem ők, hanem a környezet a felelős. Amikor nem kitartásukat, hanem – sokszor alap nélkül – a tehetségüket dicsérik, ezzel akaratlanul is a kudarcok feldolgozására képtelen, narcisztikus személyiség mintáját erősítik meg. A gyermek megtanulja, a sikerek hiánya kompenzálható, ha ellenmondást nem tűrően hirdeti: „Ő a legjobb”. Ám az egyedi elbírálás kikövetelésével a sikertelenség mintája rögzül. Az egyénbe egyre mélyebben „beleég” a folyamatos kudarc, és – ezt ellensúlyozandó – mind mélyebben süllyed az öndicséret és önsajnálat mocsarába. Így a gyermekek és a szülők – közös munkával – készítik a csapdát, amelyből az egyén képtelen a maga erejéből kikecmeregni.
Ám, miközben a kutatók a tömegessé váló személyiség-zavarok szerteágazó hatásait vizsgálták, váratlanul feltűnt egy – ezzel kapcsolatban levő – különös jelenség: a kollektív narcisztikusság. (de Zavala, A. G. et. al. 2009. Collective narcissism and its social consequences.) A kollektív narcisztikusság kifejezés még a múlt század közepén bukkant fel. A társadalomkutatók – Th. Adorno majd E. Fromm – e fogalom segítségével próbálták leírni azt a társadalmi beállítódást, amely megalapozta a Hitler hatalomra jutását. Értelmezésükben a kollektív narcisztikusság a megrendült csoportidentitás védelméül szolgált. A vesztes világháború és az 1929-es gazdasági válság ugyanis nemcsak a személyiség zavarait idézte elő, de megrendült a korábban önmagát büszke nemzetként szemlélő közösség identitása is. Ebben a helyzetben bukkan elő – a szomorú valóság kompenzálásaként – a kollektív narcisztikusság, amely a nemzet nagyságát és mindenki felett állóságát hirdeti. Ezt fejezte ki a „Deutschland Deutschland über alles…”, de – nem mellékesen – erre utal napjaink terjedő jelszava: „Tegyük nemzetünket az első helyre”.
A kollektív narcisztikusság a saját közösség – vallás, nemzet, birodalom – magas önértékelése és környezete alacsony értékelése közötti ellentmondás feloldására szolgál. A csoport szembesül – egykori sikereinek tükrében sokkoló – kudarcaival és mások őt lebecsülő véleményével. Erre válaszul önmagát felértékeli és a másokkal szembeni felsőbbrendűségét hirdeti. Ezt azután az élet minden területen – a kultúrában, a tudományban, a gazdaság teljesítményében, a sport-eredményekben, még a csoport erkölcsi állapotában is – felfedezni véli. A „Bazi nagy görög lagzi” című film – USA-ban élő – görög családja így búslakodik: „Minden civilizációt mi teremtettünk. Mások maguktól semmire nem voltak képesek. Mindenki abból él, amit tőlünk vett át”. A kollektív narcisztikusság kórjába esett közösség őszintén hiszi és hirdeti: „Ha mindenki olyan volna, mint mi, az egész világ jobb hely volna”.
A kollektív és az egyéni narcisztikusság meghökkentően hasonlóan „programozódik”. Az egyénit, a szülő – családi narratívákra is utaló – túlzásai rögzítik a narcisztikusság mintájaként. A kollektív narcisztikusságot, épp így, a közösségi narratívákra – a mesékre, a mítoszokra és a történetekre – hivatkozva sulykolják a tekintélyek és a vélemény-vezérek. Befelé és kifelé is ugyanazt üzenik: mi jobbak, tehetségesebbek, okosabbak, erkölcsösebbek vagyunk mindenkinél. Ez különösen csábító az olyanok számára, akik a jelent folyamatos kudarcként élik meg, és úgy érzik, elveszítették ellenőrzésüket saját sorsuk felett. Ám miközben a csoport a mindenkivel szembeni kiválóságát hirdeti, a környezet ezt kételkedve fogadja, sőt gyakran kigúnyolja. A kollektív narcisztikusság azonban erre is magyarázatot, egyben gyógyírt kínál: a nemzet kimagasló teljesítménye csak a környezet irigysége miatt nem közismert. A szomszéd népek pedig eltagadják a nyilvánvaló igazságot, sőt kihasználva a történelmi véletlenek kínálta lehetőségeiket – a katonai, a gazdasági és a politikai erőfölényt – és a perifériára kényszerítik az egyébként uralkodásra termett nemzetet.
A narcisztikusságra tehát jellegzetes körülmények teszik fogékonnyá az egyéneket és a nemzeteket. Az élet kudarcait valamiképpen fel kell dolgozni. Az egyik lehetőség, a sikerkeresés stratégiája: reális önértékelés, megvalósítható, de kihívást jelentő célok kitűzése, és a „jutalom-halasztás” tűrése. Ez a stratégia a racionális belátás útján keresi az okokat: hol és milyen hibát követtünk el, mit csináltak mások jobban? Ám a valósággal való szembenézésnek ez a módja fáradságos és frusztrációval teli. Ezért az egyén és a közösség is – különösen, ha erre bíztatják – inkább választja a másik utat, a kudarckerülést. Ez a vereségeket sikerként tünteti fel, kudarcokért a felelősséget a környezetre hárítja, és a megérdemeltnek gondolt elismerés elmaradására agresszióval válaszol. A kudarcok narcisztikus magyarázata elutasítja a valósággal való szembenézést. Megelégszik annak folytonos ismételgetésével: a sikertelenségért nem „mi”, hanem az ellenségek a felelősek, akik elárultak, és becsaptak minket.
Ugyanígy köti magához a „mérgező szülő” kiszolgáltatott gyermekét. Miközben szeretetet és védelmet ígér neki, a valóságban megakadályozza önállóvá válását, képtelenné teszi saját erejéből boldogulni és tanulni hibáiból. Nem véletlen, hogy sokszor az olyan politikus alkalmazza a narcisztikus nemzet-stratégiát, aki gyermekként vagy ifjúkorában ilyen helyzetben volt és éppen ilyen programozáson ment keresztül. A kollektív narcisztikusságra különösen fogékonyak a múltban sikeres, majd később – különböző történelmi okok miatt – lehanyatlott nemzetek. Történelmi emlékezetük őrzi, miként hevert egykor a lábaiknál mindenki. Azután váratlanul „kizökkent” a világ: katonai vereségek, politikai kudarcok követték egymást, és a birodalom szétesett. Miközben a nemzet emlékezete – a művészeti és az irodalmi alkotások – a múlt dicsőségével vannak teli, elkerülhetetlen a szembesülés a frusztráló valósággal. Ilyenkor a közösség véleményformálói – a múlt „újrafelfedezésének” jelszavával – a nemzeti mítoszok csodálatra méltóságot kifejező elemeit élesztik újra. A kudarcokkal való szembenézést hirdetőket pedig a nemzet ellenségének nyilvánítják.
A kutatók mérhetővé tették az egyénnek saját közösségéhez fűződő – gyakran érzelmekkel kevert – viszonyának kettősségét. (Szabó Zsolt Péter és László János. „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. A Magyar Pszichológiai Szemle. 2014.). Abból a logikus, feltételezésből indultak ki, hogy a nemzettel való azonosulásnak alapvetően két eltérő minősége lehet. Az egyik: a saját közösséghez „kötődésként” jellemezhető viszony. Ez olyan – sokunk által átélt – pszichológiai reakciókban nyilvánul meg, mint a nemzeti szimbólumok – a nemzeti zászló, a Himnusz – által kiváltott öröm, külföldön a magyar szavak hallatán érzett boldogság, vagy a büszkeség, amit a magyar alkotók vagy sportolók sikerei idéznek elő. Ettől alapvetően eltér a nemzettel való azonosulás másik típusa: a glorifikáció. Ennek lényege: saját nemzetünket erkölcsösebbnek, kiválóbbnak, okosabbnak, igazságosabbnak tartjuk másoknál. Aki így tekint a saját közösségére, az elutasítja a reá vonatkozó negatív tényállításokat. Bármit tett is a nemzet, azt eleve igazságosnak látja. S ha mégsem, akkor a körülmények áldozatának tekintve magát, tagadásba illetve önfelmentésbe menekül.
Ez a „mérgező” politikusi attitűd, jól illeszkedik az illiberális autokraták fegyvertárába. Ám ők azzal, hogy túlzóan dicsőítik a nemzetet és megkérdőjelezhetetlennek tekintik tetteit, pusztán manipulálnak. Így tartják hatalmukban társadalmukat. Éppen úgy járnak el, mint a gyermekét manipuláló szülő: nem akarja elengedni, nem segít neki szembenézni saját hibáival. Az illiberális autokraták – Putyin, Erdogan, Orbán Viktor, de melléjük felzárkózóban van a Kelet-Európa nem egy politikusa – a történelemmel való szembenézés helyett inkább újraépítik a régi mítoszokat. A valós tények helyett hamisításokból, csúsztatásokból és elhallgatásokból alkotnak alternatív történelmet. Ebben a kreált sztoriban a nemzet mindig győzött, és ellenségei ezt csak azért nem hajlandók elismerni, mert irigylik „felsőbbrendűségét”. Ebből pedig azt a következtetést vonják le: mindaz, amire szomjazol – a külföld tisztelete, a világ csodálata, mindenki elismerése – jár neked!
Amikor a karizmatikus vezér felemeli a szavát az erős és büszke nemzet védelmében, az egész életében az önbecsülés hiányával küszködő egyén úgy érzi: végre valaki kimondta azt, amiben mindig is hitt. Ám a kollektív narcisztikusság hiper-érzékennyé tesz: agresszíven reagál bármilyen félreérthető gesztusra és tréfára, fizikailag fenyeget a neki nem tetsző írásért vagy filmért. Ez az oka, hogy ezzel a stratégiával oly nehéz megküzdeni. Ahhoz, hogy elvonszoljunk egy narcisztikus nemzetet – akárcsak egy személyt – a pszichológushoz, előbb be kell ismernie: kudarcaiért jórészt ő a felelős. Ám a kollektív narcisztikusság betegségébe esett közösség kiszolgáltatott lesz a manipulációnak. Az őt markában tartani igyekvő karizmatikus vezér éppen azt használja ki: a sikerre szomjazó nemzet elveszti józan eszét. Nem képes megkülönböztetni az őszinte elismerést a hazug dicsérettől. Elhisz mindent, és kételkedés nélkül követi manipulálóját.
A narcisztikus nemzet önimádatából – a siker hiányában – öndicsőítés lesz. Az öndicsőítés azonban nem találkozik a környezet helyeslésével, csak megmosolyogják, sőt elutasítják. Ezért innen egyenes út vezet az önsajnálatba, onnan pedig tovább, a kudarcok és bűnök alóli önfelmentésbe. És a narcisztikus nemzet valóságos és szimbolikus tereit elborítják az önmagához és múltjához való glorifikáló viszonyát kifejező alkotások: írásművek, filmek, szobrok és egyéb szimbolikus építmények. Ez a szellemi közeg szülte a Szabadság téri emlékművet. A szoborcsoport a narcisztikus nemzet önfelmentő imájának megtestesülése:
Amivel vádolnak, nem történt meg!
Ha megtörtént, nem volt olyan rossz!
Ha rossz volt, nem olyan nagy ügy! (másokkal is megesett)
Ha nagy ügy volt, nem az én hibámból történt!
Ha az én hibámból történt, én nem ezt akartam!
Ha viszont ezt akartam, akkor megérdemelte, aki kapta!
Leave a Reply