Az Amazonason építendő vízi-erőműveket, nemrég még az emberi ész diadalaként – a fenntartható növekedés feltételeiként – ünnepeltük. A legújabb kutatások kiderítették: a vízierőművek kaszkádszerű sora, ahelyett, hogy csökkentené, inkább növeli a környezet-terhelést. Az egész világot megrázta nemrég a londoni toronyház, 79 áldozatot követelő leégése. A sokemeletes épületeket – fél évszázada – a nagyvárosok lakás-problémái ideális megoldásának gondolták. A mérnök megálmodták, az építészek megtervezték, a politikusok meg – újra-választásukra gondolva – közösségi programmá emelték ezeket a fantasztikus alkotásokat. Ám mind gyakrabban szembesültünk azzal, hogy az emberi ész csodái szinte vonzzák a nem-szándékolt következmények előidézte katasztrófákat. Mintha minden – első pillantásra – szakmailag megalapozott és a közösség bölcsességét hirdető gigaprogram a Murphy törvény – „ami elromolhat, az el is romlik” – hatálya alá esne. De, miért?
A világot egykor gépként képzelte el az ember. Az élőlények, a társadalom, és a természet maga is, tengelyek, csavarok, fogaskerekek összekapcsolódó, kiszámíthatóan működő szerkezetei voltak. A válságok és a válaszutak labirintusában az eligazodáshoz a közösségek a hagyományok „iránytűjét” használták, s az többnyire elegendőnek látszott. Ám azután kiderült: a világ mégsem óramű, inkább organizmus. A természet és benne minden élőlény, csövecskék bonyolult hálózatával összekötött szervekből áll, amelyben különös folyadékok áramlanak, és ez működteti a lényeket. Ám ez az organizmus-modell, nemcsak a biológiai jelenségek leírására, hanem a társadalom megértésére is használhatónak bizonyult. Sőt, még az egészen más törvényeknek engedelmeskedő gazdaság működésének értelmezésére is alkalmasnak látszott. Fokozatosan azonban az ősök tanácsait, a vallás útmutatását és a hatalmasok utasításait a tudomány tekintélye váltotta fel. Így amikor a társadalom egy sokakat érintő problémával szembesült azt mérlegelte: mit ajánl az adott kérdésben leginkább járatos tudomány?
Az idők múlásával – éppen az ember által mozgásba hozott erők hatására – a világ egyre bonyolultabb lett. Az előbukkanó problémák megoldása elválaszthatatlanul összekapcsolódó feladatok sokaságának végrehajtását és összehangolását követelte meg. A döntések többnyire egy bonyolult rendszerben idéztek elő változást, amelynek működése nem volt visszavezethető elemeinek mozgására. Így a rendszer egészének viselkedése nem volt előre jelezhető az alkotórészek viselkedéséből. A komplex rendszerek tehát – J. Forrester szavaival – anti-intuitív, a hétköznapi logikával ellentétes viselkedést mutattak. Vagyis, az emberi beavatkozás egyre többször vezetett a szándékolttól eltérő következményekre. Nélkülözhetetlenné vált a rendszer-tulajdonságok és a nem-szándékolt következmények (unintended consequences) elemzése.
A 21. századba átlépve – a minden ember és minden eszköz között szoros kapcsolatot létesítő internet létrejöttével – azonban még a hagyományos rendszerdinamika is megbicsaklott. A világ leírására – a gépezet, az organizmus, majd a rendszer-metafora után – ökoszisztéma hasonlat vált elfogadottá. Az ökoszisztéma, eredetileg, az élőlények és az élettelen természet valamennyi apró részletét összefűző, minden viszonyát átszövő, elszakíthatatlan kapcsolatok rendszerét fejezte ki. Világunk ökoszisztémaként való jellemzése arra utal: minden elemi rész szorosan összefügg az áttekinthetetlen bonyolultságú rendszer távoli elemeivel, és viselkedését olyan funkciók is befolyásolják, amelyektől addig nem függött. Ennek hatására a mind bonyolultabbá váló rendszerek optimális állapotát fenntartani rendeltetett eszközök és mechanizmusok szabályozóképessége rendre elmaradt a válságok mértékétől. Ez pedig a zavarok növekedésére, végül pedig rendszerválságok kirobbanására vezetett.
Ezt a helyzetet, végső soron, a Moore-törvény – Gordon Moore, az Intel mérnöke által több évtizede felismert szabály – idézte elő. Ez a tapasztalatokon alapuló törvény azt mondja ki: a számítógépek lelkét jelentő processzorok aktív elemeinek száma 18 hónaponként megkétszereződik. Ez vezetett arra, hogy a számítógép teljesítménye és „intelligenciája” is ezzel arányosan nő. A Moore-törvény teremtette meg az alapját a számítógépek egymást követő generációnak, és épp így, az interneten alapuló globális kommunikációnak. Napjainkra pedig, már nemcsak az emberiség minden tagját fűzi össze elszakíthatatlan kapcsolat, a megvalósulás útján van az általunk teremtett eszközöket összekötő internet (Internet of Things). Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden földi létező – személyek, szervezetek, közösségek, eszközök és rendszerek – között un. hyper-konnektivitásként jellemzett kapcsolat jött létre.
A korábban egymástól függetlenül működő, és függetlenségüket magas és erős kerítésekkel – szögesdróttal és „tűzfallal” – is védő szuverén államok, vállalatok és műszaki rendszerek egykori autonómiája véget ért. Az elválasztó határok áteresztővé váltak, a belső részek szabadságot nyertek a külső kapcsolataik alakításában. Ennek következtében a kölcsönható dolgok egykori önállósága megszűnt, és létrejött az általános kölcsönös függőség. Ezt a helyzetet világítja meg az ökoszisztéma fogalma, amelynek súlyos következményeivel szembesülünk nap mint nap: minél kevésbé értjük egy bonyolult rendszer működését, annál inkább számíthatunk, a nem-szándékolt hatások előidézte katasztrófákra. Ennek a ténynek pedig baljós az üzenete: amíg a tudomány nem alkotja meg a világ valóságos komplexitását leírni képes modelleket – és amíg a politikusok nem vetik alá magukat ezeknek – szükségszerűen következnek be a pénzügyi rendszerben, a föld ökológiai rendszerében, és a létrehozott gigaberuházások működésében előre-jelezhetetlen válságok.
Napjaink problémáit tehát – bár keletkezésükben közrejátszik a rosszindulat és az ostobaság is – az áttekinthetetlen komplexitású rendszer maga kelti. Így, még a jó-szándék esetén is nehezen kezelhető krízisek keletkezhetnek. Erre a vészjósló helyzetre utal a Murphy-, és Moore-törvény között őrlődő emberiség metaforája. A magunk teremtette technológia – pillanatnyilag – „túlnőtt” képességünkön, hogy kézben tudjuk tartani. (Kirilenko, A. et. al. (2013): Moore’s Law versus Murphy’s Law). Goethe bűvészinasának helyzetébe csöppentünk: mozgásba tudunk hozni csodálatos dolgokat, de képtelenek vagyunk leállítani azokat. Miközben tehát gigantikus erők birtokába jutottunk, saját sorsunk irányítására képtelenné váltunk. A rendszerszintű ismeretek hiánya rendre a zavarok lavinaszerű tovaterjedésére vezet. Világunk sebezhető és törékeny: bele van programozva fenyegető katasztrófák keletkezése. Ahhoz azonban, hogy ezt a helyzetet, az egyének, a társadalmak vagy akár az emberiség „megússza”, a valóságosan megmutatkozónál – gondoljunk Trump döntésére a globális felmelegedésről vagy a populisták „azt teszem, amit éppen jónak látok” lépéseire – a helyzet tudományos megértésére, több józan megfontoltságra és más közösségek iránti empátiára volna szükség. Ám még ez is kevés: van még három – a korábbi tapasztalatoknak ellentmondó – új követelmény.
Az első: annak elismerése, hogy a világ a precedens nélküli állapot korszakába lépett. Az ősök bevált tanácsai tévútra vezetnek, a régi modellek megtévesztenek, a hagyományos elméletek nem alkalmazhatók tovább. Ilyen helyzetekben ragaszkodni a hagyományokhoz, halálos veszélyt idézhet elő. Ehelyett, a társadalom minden szintjén a kísérletezés kínál kivezető utat. Az egyéneket és a közösségeket is ösztönözni kell, próbálkozzanak, és – hangozzon ez bármilyen különösnek – jutalmazni kell a kudarcot. Nem a kudarcok minden áron való elkerülése, hanem az azokból való tanulás a siker útja. Nem az a baj, ha hibázol, hanem az, ha ezt nem ismered fel, vagy letagadod.
A második: a komplexitás növekedése miatt változnia kell a közösségi döntéshozatal módjának. Az emberiség előtt álló problémák óriási méretű – a társadalmak között és a társadalmakon belül – szorosan koordinált programok és giga-projektek megvalósítását igénylik. (Gondoljunk a mi paksi beruházásunkra, a menekült-problémára, vagy a Dodd-Frank törvény újraszabályozására.) Ellentétben azonban a korábbiakkal, nincs egyetlen tudomány, amely kizárólagos jogot formálhatna a kínálkozó megoldások megítélésére. Vagyis – a politikusok által hagyományosan preferált – jogászok, közgazdászok és mérnökök mellett, antropológusok és környezettudósok, szociológusok és pszichológusok, hálózat-, és a komplexitás-kutatás szakembereinek egyenrangú közreműködése is elkerülhetetlen.
A harmadik: elkerülhetetlen a politikai váltógazdaság logikájának újragondolása. Megszoktuk: hogy a társadalom problémáit a választásokon hatalomra kerülő párt a – többiekét „felülíró” – saját morális értékeinek és politikai ideológiájának „irányvonalát” követő terápiával kezelik. Tudomásul vettük: az eltérő világnézeti irányultságból különböző döntési változatok következhetnek, de a választási győzelem feljogosít egy meghatározott nézőpont érvényesítésére. Ám a komplexitás növekedése miatt a gyógymód – gondoljunk csak a rák terápiájára – maga is elkerülhetetlenül komplex. A döntés-előkészítés során előbukkanó konzervatív, liberális és szociáldemokrata, vagy éppen jobboldali illetve baloldali, esetleg „zöld” terápia-változatok csak javaslatok. A 21. század ökoszisztémaként leírható világában működőképes és hatékony megoldást csak valamennyi érték szemszögét egyesítő – a mellékhatásokra és a nem-szándékolt következményekre is tekintettel levő – politikai kompromisszum kínálhat. Egyetlen párt vagy mozgalom választási sikere sem ad jogot a „győztes visz mindent” stratégia alkalmazására. A parlamenti többség nem igényelheti az erőforrásokhoz való egyedüli hozzáférést és a kizárólagos döntést. A döntések meghozatalához és megvalósításához a kisebbségben maradtak értékei – a győztesekéhez hasonlóan – nélkülözhetetlenek. A jövőt csak a politikai morális értékek – az egyenlőség, a szabadság, a testvériség és a fenntarthatóság – folyamatosan megteremtett egyensúlyára lehet alapozni.
Leave a Reply