A „megfőtt béka” szindrómáról, vagy negyedszázada, a mindenki által csodált IBM váratlan válságának kapcsán olvastam először. Az évtizedeken keresztül sikert sikerre halmozó céget a 80-es évek végére a győzelmek elandalították, elfedve előle, hogy a versenytársak fokozatosan felnőttek mellé. Így eshetett a boiled frog syndrome áldozatául. A megfőtt béka szindróma, azt a különös helyzetet írja le, amikor valamely élőlény fokozatosan hozzászokik a kezdetben csupán kényelmetlen, majd egyre inkább zavaró, de azonnali „ugrásra” még nem késztető állapothoz. A „névadó” béka megszokja a fokozatosan melegedő vizet, és mivel nem érzékeli a lassan forróvá váló környezetét, szinte „megfőzhető”. A különös kór voltaképpen afféle tudományos „városi legenda”: nincs erre utaló tudományos kísérlet, de ettől még a modell képes egy sor valóságos problémát szemléletesen megvilágítani.
A „megfőtt békaságnak” lehetnek pozitív hatásai is: súlyos balesetet vagy betegséget követően – amikor valaki elveszíti a lábát, vagy megbénul – a betegek közérzete, szembesülve a korábban elképzelhetetlen állapottal zuhanásszerűen megromlik, ám egy év múlva, hozzászokva a korábban elképzelhetetlennek gondolt állapothoz, a többség hangulata csaknem a baleset előtti szinthez tér vissza. Így szokjuk meg az öregség jelentette fájdalmakat, a munkanélküliség mellőzöttségét, szeretteink elveszítését. Ám a „megfőtt béka” állapot a szervezetek világában többnyire válsághoz vezet. A menedzsment hozzászokva és elfogadva a fokozatosan gyengülő teljesítményt, végül összeomlásba kormányozza a céget. De ugyanez a helyzet bukkan elő a politikában is: ha a pártok, nem ügyelnek a lassú kedvezőtlen változásokra, vagy ha mozgalmak nem ébrednek tudatára az egykori előnyük elolvadására, megállíthatatlanul hanyatlani kezdenek.
Jellegzetes példája a „megfőtt béka szindrómának” a II. világháborút megelőző – alapvetően eltérő megítélést felkínáló – helyzet. Chamberlain fokozatos kompromisszumokkal és a Hitlernek tett engedményekkel gondolta elejét venni a háborúnak, miközben fokozatosan sodródott afelé. Churchill viszont világosan felismerte a szükségszerű végkimenetet és ezért választotta – a történelem által később igazolt – a tántoríthatatlan ellenállás stratégiáját. Ezzel a példával pusztán arra kívántam utalni, hogy a politika – de a házasság és az üzleti élet – talán legfontosabb, soha nem szem elől tévesztendő tanulsága: soha nem veszítsd szem elől, hogy a kis lépésekből fokozatosan összeálló út hova vezet. Emiatt állítható, hogy a demokratikus ellenzék számára is ma az a legfontosabb: túltekinteni az egyes lépéseken és a maga valóságában elképzelni, milyen végkifejlethez vezet mások megmozdulására adott válaszlépések sora.
Nem elég arra kell összpontosítani, miként reagáljunk az ellenfél vagy a potenciális partnerek lépésére. Az már lényegesebb, hogy kitaláljuk, reakcióinkra partnereink milyen válaszlépéseket tesznek. Ám a legfontosabb: képesnek lenni elképzelni, hova vezet az út, amire – esetleg véletlenül – rátévedtünk, majd amin, a kölcsönös adok-kapok vonzásában ott-ragadtunk. Úgy tűnik ugyanis, hogy a választásokra készülő pártok viselkedését éppen az efféle „pávatánc” vezérli. Az egykor nagy pártok és a most előbukkanó új mozgalmak vezetői, hol az összefogást, hol az egyedüli harcot hirdetik. Az éles verseny miatt erős a késztetés, hogy mindenki azonnal elhatárolódva „lereagálja” a partnerek lépéseit. A média azután fel is erősíti ezt a képet, és politika egymással feleselő, egymásnak „beszóló”, egymás lépéseire ellenlépésekkel válaszoló pártok dzsungel-harcának tűnik.
Ám pontosan ez a stratégia vezet a „megfőtt béka” szindróma kórjához. Mindenki azzal hitegeti magát és támogatóit: a jövővel foglalkozik. Ám ezen azt érti: az előtte előbukkanó helyzetben ésszerűnek tűnő lépésre összpontosít, arra milyen jelzéseket vagy éppen fenyegetéseket ad környezetének. Mindenki úgy véli, mást se tesz, minthogy gyorsan és keményen, sőt – hiszen a választók ezt látszanak díjazni – agresszíven reagál arra, amint mások tettek. Vannak ugyan, akik arra figyelmeztetnek, hogy el kellene gondolkodni azon, miként kelünk át a folyón, de azt a választ kapják: ezzel majd akkor foglalkozunk, ha odaérünk. Azokra a károgókra pedig, akik azt állítják, amerre megyünk, arra nincs is híd, senki nem figyel.
A 2018-as választásokra készülő demokratikus ellenzék ténykedéséről – elnézést, akit ez sérthet – nekem az a mondás jut eszembe: „a vég elkerülhetetlen és borzalmas, de következő hetek reménnyel kecsegtető helyzeteket rejtenek”. Ennek a szemléletnek alapján a kormányváltásra készülő pártok és mozgalmak tekintetüket nem a – ma még talán elkerülhető – szomorú a végre függesztik, hanem valamely legutóbbi eseményre, valakinek elejtett megjegyzésére és a többiek reagálására összpontosítanak. És miközben a többiekre reagálnak, de senki nem gondol bele, vajon hova is vezet mindez. Mindenki reménykedik: a társadalom egyszer csak belátja, hogy.., a polgárok végre megértik, hogy…, a választók végre ráébrednek, hogy…. Ám, mintha nem látnák: immár nyolc éve követett stratégiájuk csak nem vezet ki ebből a csapda-helyzetből. Pontosan ez a politika „megfőtt béka” helyzete: a demokratikus ellenzék maga hozza létre – persze Orbán Viktor és tettestársainak tevőleges együttműködésével – azt a környezetet, amely – miként az egykor még langyos vízbe dobott béka – egyre elviselhetetlenebb. Az ilyen rövidlátó politika viszont – éppen miként Chumberlaint esetén – csak a végső vereséghez vezethet.
Leave a Reply