Magyarság-mérés

Magyarság: kötődés vagy glorifikáció?

Az elmúlt év valószínű a legnagyobb vitát kiváltó és a társadalmat erősen megosztó eseménye a Szabadság téri szobor-állítás volt. A vitákban – pl. Miklós Gábor a múlt heti cikkében, „A béke ára” – rendre felbukkan a magyarság saját múltjához való viszonyának két, élesen szembenálló – „bűnös” és az „áldozat” nemzet – koncepciója. Kevés figyelem fordult azonban a nemzet viselt dolgainak megítélésével kapcsolatos szembenállás mélyebb okainak a megértésére. Pedig a tudomány górcső alá vette a saját csoporthoz való viszony pszichológiáját és annak a viselkedésre gyakorolt hatását. És ami még fontosabb, ezen a területen már magyar kutatók is értek el érdekes és a történéseket jól megvilágító eredményeket. (Szabó Zsolt Péter és László János. „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. A Magyar Pszichológiai Szemle. 2014. 69. 293-318).

A kutatók az egyént a nemzetéhez fűző viszony – nehezen megfogható – érzését igyekeztek mérhetővé tenni. Abból a logikus, de sokáig rejtve maradó feltételezésből indultak ki, hogy az azonosulásnak több fontos dimenziója lehet. Első közelítésben, a sajátnak tekintett közösséghez fűző viszony valamiféle „kötődésként” jellemezhető. Ez a kötődés olyan pszichológiai jelenségekben tárul fel, mint a nemzeti szimbólumok – a nemzeti zászló, a Himnusz – kiváltotta öröm-érzet, vagy az a boldogság, amit akkor élünk át, amikor külföldön váratlanul magyar szavakat hallunk. Van azonban a nemzettel való azonosulásnak egy másik összetevője is: a glorifikáció. Ennek lényege: saját nemzetünket erkölcsösebbnek, kiválóbbnak, okosabbnak, igazságosabbnak tartjuk másoknál. Ebből viszont többnyire az is következik, hogy kevésbé vagyunk hajlandók a nemzetünkre vonatkozó negatív tényállításokat elfogadni, és ha ilyen felbukkan, akkor olyan kognitív stratégiákat alkalmazunk – az áldozatokat hibáztatjuk, magunkat pedig a körülmények áldozatának tekintjük – amelyek tagadást és önfelmentést generálnak.

A kutatók kifejlesztettek – majd teszteltek és kipróbáltak – egy olyan, a „magyarság-mérésre” szolgáló kérdőívet, amely számszerűsíteni tudta a „kötödés” és a „glorifikáció” mértékét. Az előbbit olyan kérdésekkel mérték, mint pl. „A magyarságom fontos része annak, hogy ki vagyok.” Az utóbbit pedig olyanokkal, mint pl. „A magyarok történelmük során általában erkölcsösebben jártak el, mint más nemzetek”. A válaszok alapján „kiszámolható” volt egy adott személy „kötődési” illetve „glorifikációs” értéke. Természetesen mindenkiben megjelenik mindkettő, de nem egyenlő súllyal. A kutatóknak, ennek alapján sikerült azonosítani, miként közelít a magyar nemzet múltjához ez a két – részben eltérő típusú – szemlélet.

Úgy találták, hogy a kötődés típusú kapcsolat megengedi a „sajátunkhoz” való kritikus viszonyulást. A „kötődők”, hajlandók annak beismerése, hogy „mi” hibázhattunk, és ennek ellenére megmarad bennük a nemzethez való erős kötődés. Akiknél viszont alapvetően a glorifikáció határozza meg a nemzethez való viszonyt, azokban soha fel sem merül, a „mi hibázhattunk” lehetősége. Ha erre utaló tény bukkan elő, akkor az ilyen személyek tagadnak, vagy a másokra kenik a történteket, esetenként az áldozatot hibáztatják. A kutatók érdekes módon tesztelték a két eltérő megközelítést: két történetet meséltek el, az egyikben szlovák, a másikban horvát közösséggel szemben viselkedett agresszorként a magyar csendőrség. A megkérdezettek hajlamosak voltak felmenteni a „magyarságot” a felelőssége alól, a bűntudat és a szégyen nem jelent meg gondolkodásukban, csupán a „kötődő” típusú személyek mutattak – a szlovák esetben – hajlandóságot jóvátételre, ami a kutatók megfogalmazásával „külső fókuszú, pozitív érzelem”.

Az idézett kutatás – nem tekintve feladatának – nem elemezte a „miért” kérdését. Érdekes egybeesésként a Science folyóirat ebben a hónapban számolt be egy olyan vizsgálatról, amely rávilágíthat a csoporthoz való viszonyunk különbözőségének okaira. (Hofmann W. et al. Morality in everyday life. Science 2014. Sept. 12. 1340-1343.) A kutatók sajátos módszert alkalmaztak: meghatározott időnként mobilon felhívták kísérletben résztvevőket, és feltették a kérdést: vajon az elmúlt pillanatokban elkövettek-e, részesei vagy szemtanúi voltak-e, vagy valamilyen formában tapasztaltak-e valamilyen erkölcsi, vagy ellenkezőleg, erkölcstelen tettet. Ez a kísérlet azért volt különösen érdekes, mert az erkölcsről vagy általában beszélnek, vagy kimódolt szituációkra kérdeznek rá, esetleg laboratóriumi körülmények között kutatják megnyilvánulásait. Ebben a vizsgáltban viszont a hétköznapi helyzetekben előbukkanó erkölcsi tetteket és azok megítélését tudták azonosítani.

A kutatás egyik célja éppen az volt, hogy megvizsgálják, vajon a politikai beállítódás befolyásolja-e az erkölcsi viselkedést. Visszaigazolva a korábbi kísérletek megállapításait, arra jutottak, hogy számottevő eltérés van a „liberális” és a „konzervatív” személyek erkölcsi értékelése között. A kísérletekben nyolc alapvető erkölcsi érték bukkan elő: „Ne árts”, „Ne légy igazságtalan”, „Légy lojális a csoporthoz”, „Tiszteld a tekintélyt”, „Tartsd tiszteletben a szentséget”, „Ne korlátozd a szabadságot”, „Légy becsületes” és az „Önfegyelem”. A „Ne árts” erkölcsi parancsa mindenki számára alapvetően és egyenlő mértékben fontos és követésre méltó volt. Ugyanakkor a „liberálisok” inkább az egyenlőséget, a szabadságot és a becsületességet értékelték magasra, míg a konzervatívok a csoport-lojalitást, a tekintély követését, és a szentség tiszteletét tekintették alapvetően fontosnak.

A fenti eredmények arra utalnak, hogy a konzervatív személyek inkább hajlanak a csoport feldicsőítésére, a csoportot ért kritikák visszautasítására, és a csoporttal szembenálló más közösségek lebecsülésére. Ezzel szemben a liberális nézetű emberek készek megfontolni és tények alapján elfogadni a csoportot ért kritikát. Az önkritika és a csoport által elkövetett hibák, bűnök beismerése – az ő szemükben – nem akadálya a csoporthoz való kötődésnek. Ez az eltérés magyarázza, miért van az, hogy a nemzet egyik része felmenti a magyarságot az elkövetett bűnök alól, míg egy másik része hajlamos beismerni, hogy a magyar nemzetet felelősség terheli a történtekért, és közben képes megmaradni magyarnak.

A probléma az – ha ezt egyáltalán problémának lehet tekinteni – hogy a nemzet, mint bármely nemzet, sokféle, liberális, konzervatív és más nézetű emberből áll. E sokféle embernek – mint láttuk – eltérő lehet a saját nemzetéhez fűződő pszichológiai viszonya. Ez akkor idéz elő társadalmi konfliktusokat, ha az éppen uralkodó politika – mint most nálunk – szembeállítja ezeket, és csupán az egyiket – most éppen a glorifikációt – tekinti a nemzet részének, míg a másikat – a „csak” kötődőket – kirekeszetné a nemzetből. Radnóti sorai – „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor hol és mikép..”- egy „kötődő” magyar tépelődését jelzik. Ezeket a sorokat egy „glorifikációs” magyar nemhogy le nem írná, de még ki is taszítaná a „kötődőket” a nemzetből. Ez a véletlenszerű pszichológiai különbség – és persze a körülmények – idézték elő Radnóti személyes és az egész nemzet tragédiáját, amit a Szabadság-téri szobor nem felold, inkább fenntart.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.