A zaklatás fenomenológiája

A világot sokkolta a médiát elöntő zaklatási ügyek sokasága. Az élet rendezettnek tűnő állapota mögül, tömegével bukkantak elő a kiszolgáltatottság és az azt kihasználó kontrollálatlan erőszak esetei. A dologban az a legkülönösebb, hogy a zaklatás – az akarat tolakodó, másokra tekintettel nem levő, személyiséget sértő, és végül erőszakba torkolló érvényesítése – sokáig az élet része volt. Olyannyira, hogy szinte észre sem vettük a szemünk előtt lezajló történéseket. És egyszer csak az emlékezet mélyéről előbukkantak a velünk vagy szeretteinkkel történtek. A felmérések szerint a magyar nők kétharmadát, a férfiak felét zaklatták már élete során, és a helyzet az EU-ban sem sokkal jobb.

E különös vakság egyik magyarázata: az előbukkanó eseteket – pl. Jimmy Savile angol TV személyiség viselt dolgai – kivételnek tekintették. A vakság fontosabb oka, hogy a társadalom sokáig két, egymástól élesen elválasztott részre – a magas státuszú és magas hatalmi helyzetűekre illetve alacsony státuszúakra és gyenge hatalmai helyzetűekre – szakadt. Akik fent voltak, megszokták: „nekik jár”, „nekik szabad”. A többség számára, akik lent voltak, egyedül a tanult tehetetlenség – a beletörődés és a tűrés – biztosította a túlélést. Ám fokozatosan szélesültek az egyén jogai, bővültek a szabadság körei, és intézményesedett a demokrácia. A hétköznapok konszolidáltabbak, a munka világa és a hatalom egyre szabályozottabb lett. Az önző és másokra tekintettel nem levő akarat érvényesítése mindinkább beleütközött a törvények korlátaiba. Az esélyhez jutás (a megrendelés és előléptetés), a „jutalmak” (a járandóság és a lakáskiutalás), a támogatások (szociális segély, a képzés, vagy az álláslehetőség) átlátható szabályok szerint és nyilvános versenyben dőltek el.

Az élethelyzetek azonban bonyolultabbá is váltak, ami nehézzé tette a szabályozást. Így, a külső – törvényekkel szabályozott – és a belső – ösztönök vezérelte, intim – szféra között kialakult egy különös „szürke zóna”. Ebben a „szürke zónában” a helyzetek változékonysága és szabályozhatatlansága miatt, a kapcsolatba kerülők szándékai és vágyai egy alkufolyamat keretében hangolódtak össze. Az eltérő státuszok és hatalmi helyzetek e szabályozatlan világában az érdekérvényesítés a felek szándékait kifejező gesztusokból, akaratára utaló jelzéseiből kiformálódó „játszmává” vált. Erre a tényre már a pszichoanalízis klasszikusai – különösen Jung – rámutattak. Végül, E. Berne kutatásai nyomán, ezek az emberi játszmák a társas kapcsolatok értelmezési modelljévé váltak, mint az egymásra válaszoló lépések, gesztusok, jelzések és akciók – többnyire kiszámítható végkifejlethez vezető – lépéssorozatai. (E. Berne: Emberi játszmák. Háttér Kiadó. 2013.)

A „szürke zónában” – a körülményektől függően – fennmaradt a társadalmi státusz-különbözőség által befolyásolt viselkedés. A feltételek szabályozatlansága arra késztette az eltérő társadalmi helyzetű feleket, hogy alkujukat, akár a korrupció fajtájaként is értelmezhető cserebere keretében oldják meg, amelyben a gyengébb és kiszolgáltatottabb fél – többnyire a nő – „versenyképes áruja” gyakran a szex volt. Ő ezt kínálta fel – hol a körülmények nyomására, gyakran azonban a nyilvánvaló kényszer hatására – a másik fél által kontrollált kimenet (lakáskiutalás, vizsgajegy, álláslehetőség, stb.) elérése érdekében. Azt, hogy az egyedi esetek milyen nehezen ítélhetők meg, mutatja az a nemrég hozott ügyészségi határozat, amely a – sokak által vitatott – Puncs társkereső oldal szolgáltatását „párkapcsolatok létrehozásának elősegítésének, nem pedig konkrét szexuális szolgáltatás közvetítésének” tekintette.

Ugyanakkor a zaklatásokban központi szerepet játszik az un. „szervezeti hatás”. Egyrészt, a szervezetben dolgozók természetesnek veszik a hatalom hierarchikus rendszerét: vannak főnökök és beosztottak. Még ennél is fontosabb azonban a szervezeti kultúra láthatatlan és a viselkedést alapvetően befolyásoló hatása. A szervezeti kultúrát gyakran szemléltetik a „jéghegy” metaforával: van egy víz felszíne feletti, látható, de kisebb, és a víz alatti, nem-látható, és éppen rejtettségénél fogva veszélyt jelentő nagyobb része. A szervezeteknél épp így megkülönböztethető a racionálisan kialakított, látható, és nyilvánosan hirdetett szabályok szférája, valamint a szokásokból, előítéletekből és informális kapcsolatokból szövődő, rejtettebb szervezeti kultúra.

A tapasztalatok szerint bizonyos szervezeti kultúra különösen „fogékonnyá” tehet a zaklatásra. Az erősen individualista, az egyéni sikert mindenek fölé helyező, az előrelépést nagyhatalmú, tekintélyes vezetők kezébe helyező szervezetek különösen veszélyeztetettek. Ezek a jellemzők az alapvetően a macsó kultúra iparágaiban bukkannak elő. Emlékezzünk a „Valami Amerika” fülbemászó dalára, amit – én és talán az olvasó is – szívesen dúdoltott: „Mindig az a jó fiú, aki nyer, hát jól teszed, ha megteszed, amit kell…, A lényeg: hogy te vagy az első, mikor a többiek fékeznek, te akkor is tövig nyomod a gázt..”. A szöveg és dallam a siker lebírhatatlan vágyát fejezi ki. Azt, hogy a siker érdekében minden megengedett, siker mindent megér, a siker mindenért kárpótol, és a sikerért mindent megbocsátanak. Hatalmadban áll, és meg is engedheted magadnak, hogy a siker érdekében felülírd a szabályokat és szabad utat engedj akaratodnak.

A szervezetekben előforduló zaklatás jelenségére még 1994-ben M. Crichton, egészen kiváló könyve – „A zaklatás”  – hívta fel a figyelmet. Az azóta napvilágra került ügyek sorra igazolják akkor különösnek tűnő megállapítását: a szexuális zaklatás nem a szexről, hanem a hatalomról szól. Az esetek mindig egy megkérdőjelezhetetlen hatalmi helyzetű személyhez kapcsolhatók, aki egymaga dönt arról, hogy egy jelölt „rajthoz állhat-e” a siker-versenyben. Ám ez a típusú hatalom-kultúra, amelyben valaki kénye-kedve szerint kivonhatja magát a szabályok alól, nem kell alkalmazkodnia másokhoz, sőt, megkövetelheti, hogy mindenki hozzá alkalmazkodjon, egész sor más „iparágban” is fellelhető. Így, a sport, a művészet, a média, a befektetések,  a szilícium-völgyi start-up-ok, és különös módon a politika világában is elfogadott ez a macsó viselkedés. S bár a gát csak most szakadt át, a múltban folyamatosan előbukkantak ilyen esetek, legfeljebb az „ingerküszöböt” nem érték el.

Erre a szervezeti ingerküszöbre utal, ahogyan az érintettek reagáltak a botrányokra. A menedzsment sokáig szemet hunyt, eltűrte, takargatta, és letagadta a problémát. Ezzel – lehet nem tudatosan – bátorította a zaklató viselkedést. Ha kibukott egy-egy eset, akkor lebeszélték az áldozatot nyilvánosság elé lépésről, amikor pedig kiszivárgott az ügy megzsarolták, vagy éppen megvásárolták őt. Az elmúlt hónapokban azonban fény derült a jelenség kiterjedt voltára, amire az érintettek első reakciója az volt: „nem tudtunk semmiről”. Amikor a média tényként tálalta a történteket, elhatározódtak az érintettől, magukra hagyva őket, mondván, a szervezetnek semmi közük az egészhez. Holott az „iparági kultúra” generálta, a vezetés pedig sokáig elnézte a zaklatást, amely régóta a közbeszéd tárgya volt – lásd: „szereposztó dívány”- de senki nem érezte magát felhatalmazva, hogy tegyen végre valamit.

Az elmúlt években egy sor kísérlet feltárta a zaklatási szituációk kialakulását. Az egyik ilyen vizsgálatban a résztvevők számára alacsony-, és magas státuszú, illetve gyenge- és erős hatalmi helyzetet alakítottak ki. (Fast, N. et al. 2011. The destructive nature of power without status. JESP). Egyeseket „főnöki”, míg másokat „beosztotti” státuszba helyeztek, ugyanakkor, volt, akit magas hatalmi helyzetbe emeltek – pl. tőlük függött a többiek fizetése – másokat pedig, státuszuktól függetlenül alacsony hatalmi helyzetben hagytak. A kísérlet meghökkentő – de tulajdonképpen várható – eredményt hozott: az alacsony státuszú, de magas hatalmi helyzetbe került személyek hajlamosak voltak „szívatni” másokat. Vagyis, alacsony státusz/magas hatalmi helyzet – megfogalmazásuk szerint – a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Ők rendszeresen megszégyenítették, megalázták a többieket. Különösen a magas státuszú, de a körülmények fordulata nyomán alacsony hatalmi helyzetbe kerültekkel packáztak.

Ez a kísérlet megvilágítja a zaklatás két alapvetően eltérő típusát. Az egyik a nagyhatalmú vezérigazgatók, ismert politikusok, és tekintélyes színházi rendezők „piszkos” ügyeire utal. A magas státusz/magas hatalmi helyzet generálta erőszak indítéka: „nekem járnak a dolgok, nekem bármit szabad”. A szervezet pedig a „szereposztó dívány játszmát” a normalitás jelével látja el és ezzel mintegy elfogadottá teszi. A zaklatás másik típusát az étterem (lásd: KFC), vagy a sportrendezvény biztonsági őre, a disco „ajtónállója” vagy az intézmény portása, a metró vagy a villamos jegyellenőre követi el. Ezekben az esetekben az alacsony státusz/magas hatalmi helyzet körülményei váltják ki a zaklatást. Képzeljük el egy egyetemi oktatót vagy egy alanyi költőt a tartalékos tiszti kiképzésen. Ilyenkor egy magas társadalmi státuszú személy kerül egy alacsony státuszú személy – tovább-szolgáló őrmester – hatalmába. A státuszbeli és hatalmi helyzet eltérése folyamatos „szívatást” vált ki.

Aki tehát egy eredetileg alacsony hatalmi helyzetű és alacsony státuszú személyt magas hatalmi helyzetbe hoz – alárendel magas státuszú személyeket – annak számítania kell a zaklatás bekövetkeztére. Ez tömegesen fordult elő a munkaszolgálatosok vagy a kitelepítettek esetén. Ugyanígy szükségszerűen zaklatássá fajul a para-militáris csoportok – akik viselkedését az állami legitim és személytelen szabályrendszere nem korlátozza – állnak neki „igazságot” osztani, és gyakorolnak hatalmat magasabb társadalmi státuszú emberek felett.

A 21. századba átlépve azután még egy különös jelenség felbukkanása színezi át a zaklatás problémáját. Sok jel utal arra, hogy a vezetővé válás során előnyt élveznek, az un. „sötét hármas” személyiségjegyeivel rendelkező személyek. (James Oliver: Office Politics – How to thrive in a world of lying, backstabbing and dirty tricks. 2014. Vermilion). A „sötét hármas”: a pszichopátia, a machavellizmus, és a narcisztikusság „toxikus” elegye. A pszichopátiára a paranoia, végletes bizalmatlanság, mások rosszindulatú összeugratása jellemző. A machiavellizmus lényege a partnerek eszközként kezelése, az érzelmi hidegség és az agresszivitás. A narcisztikusság, a felsőbbrendűségi érzés és uralkodni vágyás keveréke, amit gyakran elfed a csillogó személyiség. Az üzleti és politikai életben az ilyen személyt gyakran karizmatikusnak látják, így a szervezetek világában rendre ők jutnak előre.

Csak amikor az örök győztesnek kikiáltott vállalkozó, a diadalmas politikus, vagy az ünnepelt rendező megbukik, akkor fedezi fel a világ személyiségük sötét oldalát. És ekkor világossá válik, bukásukat sajátos személyiségük – önhittségük, arroganciájuk, önimádatuk, és a mások iránti érzéketlenségük – idézte elő. Ezek a tulajdonságok mindenkiben ott szunnyadnak, de különös módon éppen a folyamatos siker az, amely a személyiség – zaklatásra hajlamosító – alapvonásává erősíti ezeket. Ez az oka, hogy a legsikeresebbekben halmozódik fel a „sötét hármasság” ön-, és közveszélyes elegye. Részben ez a magyarázata a politikában előbukkanó – érthetetlennek látszó – „jellem-, és rezsim-katasztrófáknak”.

Egy induláskor alacsony státuszú személy az idők folyamán – részben saját tehetsége, részben a körülmények kedvező összjátéka miatt – magas hatalmi helyzetbe kerül. Ilyenkor, az ifjúkor alacsony státuszából fakadó élmények a magas hatalmi helyzetben – a túlélésért folyó harc körülményei között – szinte szükségszerűen előhívja a zaklató viselkedést. Ha mindez összekapcsolódik egy általános elitcserével – amikor korábban alacsony státuszú személyek tömegével kerülnek magas hatalmi helyzetbe – a társadalom mindennapi „élményévé” válik a zaklatás. Körülpillantva láthatjuk, hogyan épül – döntően a jelzett személyiségek „építőkockáiból” – a NER hatalmi piramisa. Ez is közrejátszhat abban, hogy a legújabb OECD felmérés szerint Európában nálunk a legalacsonyabb a szubjektív biztonságérzet.

A zaklatási ügyek áradata az elmúlt hónapokban túllépte a billenési pontot. Elkezdődött a zaklatási ügyek karakter-gyilkosságra és a versenytársak ellehetetlenítésére való felhasználása. Erre „hatékony” módszert nyújt a hamis hírekkel, tudatosan manipulálható globális média. Mostantól kezdve egyre kevésbé tudható, hogy a felbukkanó esetekben mennyi az igazság, mennyi a – néha csak ösztönszerű – konfabuláció, és mennyi az előre kitervelt – a politikai ellenfelek megsemmisítését célzó – tudatos hamísítás. A megoldás – látszólag – egyszerű: iktassuk ki életünkből abszolút módon a zaklatás jelenségét. Szabályokkal bástyázzuk körül a megengedhető viselkedést, szüntessük meg a zaklatást kiváltó helyzetet, és büntessük szigorúan az erőszakot. A jelenlegi helyzetben, amikor a társadalom szeme felnyílt, és ráébredt a probléma súlyosságára ez az igény nagyon is népszerű lehet.

Mégis ajánlatos az óvatosság. A személyiség védelme nélkülözhetetlen, a nyilvánosság szélesítendő, és átláthatóság megteremtése halaszthatatlan. Fontos azonban felruházni az embereket a képességgel, hogy meg tudják védeni magukat, vissza tudják utasítani az agresszivitást, és különbséget tudjanak tenni a zavaró, pusztán „bunkóságból” fakadó viselkedés – pl. a „beszólás” – illetve a hatalommal való visszaélés zaklatásnak minősülő esetei között. Az előbbi esetben elegendő az „önvédelem”, az utóbbiban viszont elkerülhetetlen az „intézményi védelem”. A helyzetet az teszi nehézzé, hogy váratlanul egy alapvető kulturális váltás közepébe csöppentünk. Nemrég a zaklatás témája még tabu volt, ma egyre inkább közbeszéd tárgya. Ám az esetek értelmezését megnehezíti a fokozott érzékenység és a történtek bizonytalan leírása. Csak reménykedhetünk, hogy a kibeszélés a tisztázódást és nem zavar fokozódását eredményezi.