Házasság-benchmarking

Mari, az aerobik csapat, ötvenes éveiben járó, örökké vidám tagja, bús-komoran érkezett az órára. A többiek faggatására bevallja: párja, Péter, egy SMS-ben tudatta vele – elhagyja. A nők megütközve olvassák az üzenetet: „Még várok az élettől kellemes meglepetéseket. Elköltözöm. Bocs.” – írta az imádott férj, lezárandó a két évtizedes házasságot. Volt-e jel? – bukik ki ösztönszerűen valakiből a kérdés. És amikor Mari meghökkenve tagad, nekem eszembe jut Murray Schigal, „Szerelem, Óh.” című darabja, amelyben Mary, hirtelen előhúzva egy hatalmas papírtekercset, George elé tárja, 3 éves házasságuk szerelmi együttlétének krónikáját, amely a mézeshetek napi gyakoriságától, a harmadik év végére havi, majd dekádszerű ritkasággá váltak. Ez a nézők által – többnyire – humorosként dekódolt jelenet érzékeltette: a bajok régebben kezdődtek.

A házasságok és a barátságok válsága csak látszólag tör ki hirtelen. A gyermekkori barátságnak egy váratlan vita vet véget, ám a nézetek vagy életszemlélet különbsége a fokozatosan szélesedett. A házastársak egyikének elköltözése a másik felet sokkszerűen éri, pedig a krízis régóta lappang. És a válság nemcsak a 60-asokat fenyegeti. Ezzel szembesülnek a „midlife” krízissel küszködő 40-esek, és a párkapcsolatba gyorsan beleunt 30-asok. Ám akárhány évesként maradsz magadra az fáj legjobban, hogy – mint Mariann, Bergman, „Jelenetek egy házasságból” hősnője – ráébredsz, rajta kívül szinte mindenki tudott a problémákról. Miközben te még a „velem ez nem történhet meg” illúziójában éltél, hátad mögött, ismerőseid már a súlyosbodó válság jeleit tárgyalták. S amikor ezt szemükre veted, azzal vágnak vissza: sokszor jelezték, de süket fülekre talált a figyelmeztetés.

Azt gondolhatnánk, hogy az efféle vakság, a racionálisan és hidegen mérlegelő üzleti szervezetek világában nem fordul elő. Ám negyed évszázada az IBM, tizenöt éve az Eastman-Kodak, nemrég pedig a Nokia vált áldozatává a – látszólag – derült égből villámcsapásként bekövetkező válságnak. A menedzsment könyv siker-példáiról rendre kiderül: már néhány éve irányítatlanul sodródnak a világgazdaság hánykolódó tengerén. Az IBM – fájdalmas terápiát követően – felgyógyult, az Eastman-Kodak-ot felszámolták, a Nokia a túlélésért küzd. Ám a lejtőre került vállalatokhoz hasonló forgatókönyv szerint omlanak össze politikai pártok is. Egykor diadalmas választási sikereiket ünnepelte a világ, ma pedig az egykori „elvtársak” marakodó politikai ellenfelek. Miközben mindenki azt latolgatja, „vajon ez a vég, vagy van még lejjebb”, az egyetlen, ami világos: az írás régóta ott volt a falon, csak nem vette észre azt senki.

Az efféle történetek legtalányosabb eleme: miközben a kudarc – látszólag – váratlanul bukkan elő, a visszatekintő elemzések egyértelmű jelek sokaságát azonosítják. Mintha az egykori szerelmesek, a sikerben fürdő vállalatok és győzelemre éhes politikai pártok nem látnának tovább az orruk végénél. A vakságnak erre a különös fajtájára meghökkentő fogalmat alkotott a tudomány: „megfőtt béka szindróma”.  Ha egy békát egy tál meleg vízbe helyeznek, elviselhetetlennek találva azt, azonnal kiugrik. Ha azonban hideg vízbe rakják, és a vizet lassan melegítik, akkor a béka szinte megfőzhető. Egyszerűen nem érzékeli az eredetileg kellemesen hűvös, majd lassan melegebbé, végül forróvá váló a víz hőmérsékletének fokozatos változását. Ám, az egyre forróbb vízben mozdulatlanul heverő béka helyzetét egyének, szervezetek vagy akár egész társadalmak átélhetik.

Tudatunk épp így átsiklik környezetünk kezdetben alig érzékelhető figyelmeztető jelzései felett. Nem érzékeljük egy barátság meglazulását, egy szerelmi kapcsolat elhidegülését. Elkerüli figyelmünket házasságunk a mindennapok unalmába való beleszürkülése, hozzászokunk gyermekeinkkel, barátainkkal vagy szüleinkkel való találkozások ritkulásához, beletörődünk munkánk növekvő monotonitásába. Az egykor sikeres vállalatok sem fogják fel vészjelként az elpártoló vevőket, a kilépő munkatársakat, a megerősödő versenytársakat, a romló nyereségességet. Gyakran még az iparágat alapjaiban megrengető, „földcsuszamlás-szerű” technológiai változást sem érzékelik. De épp így esnek áldozatául a „megfőtt béka” szindrómának egykori diadalmas politikai mozgalmak. Elkerüli figyelmüket a régi jelszavak lassú, de biztos leértékelődése, a tagság és a vezetés közötti növekvő konfliktusok.

A menedzsment tudomány nemcsak rácsodálkozott a jelenségre, de gyógymódot is kifejlesztett. A megoldás kulcsa: az elbizakodottság – „a velünk ilyen nem eshet meg” – távoltartása. Hajlamosak vagyunk azt hinni: míg mások boldogsága véget ér, a miénk örökké tart. A racionális elemző azonban nem hisz a „mindig” és az „örökké” végleteiben. Azt keresi: azonosíthatók-e a válság felé araszolás tünetei, a környezet változásának észrevétlen jelei, amelyek a „megfőtt béka” szindrómához vezetnek. Az elbizakodottság ellenszeréként pedig a benchmarking módszert ajánlja. A benchmarking – eredetileg – viszonyítási pont, amely a legjobb teljesítményét veszi alapként. A vállalati gyakorlatban ez azt jelenti: termékeinek és szolgáltatásainknak, technológiánknak és teljesítményünknek állandó összemérése a legsikeresebb versenytársakéval. A folyamatos és részletekbe menő összevetés – mielőtt még a problémák válsággá szélesednének – felhívhatja a figyelmet a hanyatlásra. Sőt, ilyen módon nemcsak a változtatás szükségessége válik nyilvánvalóvá, de az iránya is.

A benchmarking – bármilyen különösen hangozzék is – használható akár egy társadalom vagy éppen egy házasság állapotnak megítélésére. A társadalmak összehasonlításának elfogadott mérőszámait a Világbank, Worldwide governance indicators (WGI) mutatói tartalmazzák. Ezek a mutatók mindenki számára nyilvánosak és hozzáférhetők. Legfeljebb az átlagember nem érdeklődik ezek iránt és az éppen hatalomban levők, eltelve saját – vélt – nagyságuktól és maguk is bedőlve az általuk alkalmazott manipulációknak, nem figyelnek a figyelmeztető jelekre. Jellegzetes például, hogy hazánk kormányzásának minősége – és ezzel együtt versenyképessége és demokráciája – a 21. században, az egymást váltó – a Fidesz és a szocialista-liberális – kormányzás alatt egyaránt, folyamatosan romlott. Ezen a tényen az állampolgár nem gondolkodott el, és a választások azt mutatják, nem is nagyon szeretne. Holott egy ország teljesítményét, polgári szabadságjogok teljesülését, a politikai rendszerének minőségét és korrupció mértékét végső soron ezek a mutatók pontosan jelzik előre.

A benchmarking megvalósítása egy házasság esetén sem bonyolultabb, legfeljebb az „adatbázis” nehezebben teremthető meg. Csak példaként – vagy elrettentésként – íme a „házasság-benchmarking” szempontjai:

• Beszélgetések gyakorisága kapcsolatuk jövőjéről, arról, vajon valóban minden rendben van-e a kapcsolatukkal?
• A visszajelzésre alkalmat kínáló események elmulasztásának száma (születésnap, kitüntetés, sikeresen végrehajtott akció),
• Milyen gyakori a szexuális együttlét, és mindkét félnek egyformán örömére szolgál-e?
• Egymásnak adott dicséretek, a másik problémái iránt érdeklődés száma.
• A házasság szokásos szolgáltatásaival (ebédkészítés, bevásárlás, gyerekkel való foglalkozás, ház rendben tartása stb.) kapcsolatos pozitív vagy negatív visszajelzések száma,
• Milyen mértékű a hajlandóság a „másik” félnek tulajdonított szolgáltatás elvégzésére?
• A másik fél munkája, és hobbija iránti érdeklődés, dicsérő, vagy legalább is szeretetteljes visszajelzés,
• A veszekedések száma, ennek alakulása és jellege, és veszekedések tapasztalatainak feldolgozása egymással,
• Bármelyik fél kiadja-e a belső problémáikat, a másik beleegyezése nélkül, és megvédik-e a felek egymást, egy harmadik személlyel zajló vitájában?
• A másik fél problémáinak megoldásában való részvétel hajlandóságának mértéke.
• Azon visszajelzések száma, amelyek a másik fél nem megfelelő viselkedésével kapcsolatosan tesznek.

Lehet, hogy a kérdéssort végigolvasva az olvasónak elmegy a kedve saját házasságának „benchmarking” elemzésétől. Túlságosan mechanikusnak, hidegen számítónak tűnhet ennek alapján „felmérni” a szerelmünk vagy barátságunk érzelmektől áthatott és ösztönök által vezérelt állapotát. Ám ne feledjük: éppen ezeket a jelzéseket azonosítjuk másoknál, és „beszéljük ki” őket, egy baráti társaságból haza-felé tartva. Mégis, a legtöbben – nem vitatva a benchmarking szerepét egy műszaki rendszer vagy egy gazdasági vállalkozás esetén – idegenkednek ilyen szemmel tekinteni saját kapcsolataikra. Kérdés, van-e más megoldás, amely biztosíthatná egy számunkra fontos kapcsolat folyamatosan magas minőségét?

Ezt a másik lehetőséget egy német vezető – a vállalati kollektívának elmesélt – történetével szeretném érzékeltetni. A történet szereplői – Hans és Martha – már vagy egy évtizede éltek mintaházasságban. Ám egy este, amikor Hans – szokás szerint – későn jött haza, és azonnal bevonult a dolgozószobába, Martha azzal állt a férje elé: “Hans, én elválok tőled”. A megdöbbent férje csak annyit tudott kinyögni: „Mártha, nekem te vagy a mindenem”. „Én elhiszem neked, hogy ezt komolyan is gondolod – válaszolta Márta – de te az elmúlt időben egyre fáradtabb, unalmasabb és szürkébb lettél. Régen gyakran jártunk el vacsorázni, színházba és hangversenyre. Most hónapokig sehova nem megyünk. Csak várlak itthon, és amikor megérkezel, beülsz a dolgozószobába. Amikor odabújnék hozzád az ágyban, mindig fáradt vagy. Amikor meg szóvá teszem ezt, idegesen válaszolsz, vagy csak hallgatsz. Nem arról van szó, hogy már nem szeretlek. Egyszerűen, rájöttem, hogy ez az út a biztos katasztrófához vezet. Ezért döntöttem úgy: akkor inkább váljunk el most, amikor még megőrizhetjük a kölcsönös tisztelet maradékát”.

„Martha, belátom, hibáztam – mondta Hans – de adjál még egy esélyt. Csak annyit kérek tőled – és az együtt töltött évtized okán ennyit igazán megtehetsz – adjál egy hetet, és hidd el, minden meg fog változni”. Marta elgondolkozott, majd azt mondta: jó, kapsz egy hetet. És ezen a héten Hans valóban megváltozott. Újra a régi volt: a kedves, a megértő, a jókedvű és igen, a férfias. Amikor azonban a házasságuk első hónapjait idéző hét letelt, Marta újra Hans elé állt és a következőket mondta: “Nem is akarom palástolni, ez egy csodálatos hét volt, de úgy döntöttem én mégis elválok tőled”. De hiszen nem tagadhatod Márta, hogy minden megváltozott. Valóban megváltozott – válaszolta Márta – de józan eszem arra figyelmeztet, hogy végül mindig visszatér a régi unalom, a fáradtság és a szürkeség. Én úgy akarok elmenni tőled, hogy ezzel a szép emlékkel távozzam. Hans csak annyit tudott kinyögni: Marta, adj még egy hetet!

Azóta több mint 10 esztendő telt el, és Marta minden héten ad egy újabb egy hétre szóló esélyt Hans-nak. És Hans úgy viselkedik, mintha ez a mostani hét volna az utolsó esélye házassága megmentésre. Képzeljék el – zárta az igazgató, Hans és Martha történetét – ha mindannyian úgy mennénk be reggel dolgozni, hogy ezen a héten dől el, vajon megtarthatjuk-e munkahelyünket. Képzelje el az olvasó, hogyan szolgálnának ki minket, vásárlóként, fogyasztóként, betegként, és állampolgárként, ha az ügyeinket intézők tudnák, hogy a hét végén dől el, tovább dolgozhatnak-e? Ugye egészen másként nézne ki ez az ország! A probléma csak az, hogy mindannyian két szerepet is játszunk: egyidejűleg vagyunk eladók és vevők a piacon és a boltban, az iskolában és a bankban, egyszerre vagyunk szolgáltatást nyújtók és azt igénybe vevők önkormányzatnál és a rendőrségen, és igen, a házasságban.

De, nincs ez másként a politikában sem. Képzeljük csak el, milyen másként foglalkoznának velünk a politikusok, ha nemcsak négy évenként egy-két hónapot töltenének azzal, hogy a kegyeinket keresik. Ha nem dőlnénk be a választások után, hogy mostantól „business as usual”: a megválasztottak bevonulnak a parlamentbe, és többet nem igen törőnek a választópolgárral. Nemcsak a házasságok, de a pártok is tartósabbak volnának, ha az érintettek – mint Hans és Martha – állandóan egymás örömét igyekeznének szolgálni. Más kérdés, ha valaki úgy teszi fel a kérdést: vajon megér-e ennyit egy házasság, egy munkahely vagy a politika? Szerintem igen, de ezt mindenki döntse el maga. Én pusztán azt állítottam: ha örömteli kapcsolatot, jól működő vállalatot, sikeres pártot, és boldog társadalmat akarsz, akkor egyszerre kell igényesnek lenni társad „szolgáltatásai” iránt, és a maximumra törekedni, amikor őt szolgálod. A boldogsághoz e két szerepben egyaránt kiválót kell nyújtanod!