A nemzet színe és visszája
Magyarok VIII. Világkongresszusa az elmúlt hónapban napirendre tűzte, és megoldotta a magyarság jelenleg legégetőbb problémáját: megadta a magyar nemzet új meghatározását! Ez a meghatározás és a hozzáfűzött magyarázat sajátos keveréke a tudomány meghamisításának, a tények megalapozatlan átértelmezésének, a mitikus szómágiának, és a hagymázos politikai üzeneteknek. Talán egyetlen célnak felel meg: újra világossá teszi a jobb-, és a baloldal nemzet-koncepciója között feloldhatatlannak látszó az ellentétet. A kérdés, vajon csupán az örökölt nézőpont különbözősége idézi elő ezt a szembenállást, vagy valamilyen mélyebben fekvő okra vezethető vissza, hogy a baloldal politikailag káros nézetektől „fertőzöttséggel”, míg a jobboldal „nemzet iránti érzéketlenséggel” vádolja a másik nemzet-koncepcióját?
A politikai spektrum jobb oldala, a konzervatív irányzat, mint mindent „felülíró”, a közösséget egyedül összetartó érzésként hivatkozik a nemzetre. A baloldal, a liberálisok és a szocialisták nemzeti nézőpontot nemes eszmének, de gyakran az országokat szembeállító, a normális kapcsolataikat megmérgező tényezőként tekintenek a „túlfeszített” nemzetieskedésre. Arról, hogy miért látszik szinte lehetetlennek közös nevezőre hozni a „jobboldali” konzervatív és a „baloldali” liberális nemzetkoncepciót a tudomány egyre többet feltár. A legújabb kutatások arra világítottak rá, hogy agyunk – ellentétben a régi feltételezésekkel – már születésünk pillanatában sem „tiszta lap”. Szülessünk bármilyen szülőktől, nevelődjünk bármilyen családban, éljünk bármilyen közösségben, eleve rendelkezünk bizonyos – viselkedésünket „tudat” alatt befolyásoló – erkölcsi beállítódással, amely. (Graham, J. et al. 2009. Liberals and Conservatives Rely on Different Sets of Moral Foundations.) A kísérletek öt ilyen örökölt etikai elvet azonosítottak: ne sérts másokat, légy fair, engedelmeskedj a tekintélynek, kövesd a csoportot, őrizd meg „tisztaságodat”.
Miközben ezeket a morális elveket mindenki elfogadja, távolról sem gondolja egyforma jelentőségűnek. A liberálisok – a kísérletek szerint – az első kettőt tartják a leglényegesebbnek, míg az utolsó hármat viszonylagosan hátra sorolják. Fontosabb számukra, hogy ne korlátozzanak másokat és igazságosak legyenek, a tekintélyeknek való engedelmeskedés és a csoportvélemény elfogadását illetően azonban hajlandók a kompromisszumra. Ebből is fakad, hogy a liberálisok újítók, és a változás-pártiak. A konzervatívok – ezzel szemben – a tekintélyeknek való engedelmességet, a csoporthoz való hűséget, és a testi, vagy spirituális tisztaságot olyan alapvető morális elveknek tekintik, amelyekben a kompromisszumnak nincs helye. Így az ősök útmutatásaitól való eltérés – árulás. Ebből a nézőpontból, bármit írtak is a régi könyvek, bármit mondtak is az ősök azt – szó szerint – betartani erkölcsi kötelesség, és morális vétséget követ el az, aki pusztán csak a kor követelményeihez igyekezne igazítani azt.
A dologban tehát az a szomorú, hogy amikor a jobboldal olyan kifejezésekkel illeti a baloldalt, hogy az „ráront nemzetére”, akkor ez számára több mint egy egyszerű metafora. A jobboldal – különösen szélsőséges irányzatai – számára ezért nem pusztán kommunikációs frázis a szemben álló felet „nemzetietlennek” nevezni, ezt valóban így is gondolják róla. Bennük soha fel sem vetődött, hogy a nemzetre való hivatkozás esetleg a nemzeti érdeknek ellentmondó cselekedeteket is kiválthat. Mintha a nemzeti zászlók lengetése nem egyszerűen vakká tenne az ennek alapján indított akciók következményeinek megítélését illetően, hanem kifejezetten felmentést adnak bármilyen cselekedetre.
A nemzeti érzés hatására azonban – miközben erősíti a csoport-összetartást – a csoport-tagok fejére mintha egy különös „szemellenző” szorulna rá. Ennek a „szemellenzőnek” a működését egy Pápua Új Guineai Felföld két kicsiny, egymástól elkülönülő, de együttműködő és egymással nem ellenséges viszonyban levő közösségénél lefolytatott kísérlettel vizsgálták. (Bernhard, et al. 2006..) A kutatók az ember ismeretlenek iránti „jótékonykodási” hajlamát vizsgálták. A kísérlet résztvevői – valamennyien a két törzs valamelyikéből származó helyi bennszülöttek – a „diktátor-játék” (DJ) un. büntetéses változatát játszották. A „diktátor-játékban” az egyik szereplő kap valamennyi – többnyire az adott környék fél-napi jövedelmének megfelelő – pénzt, amelyet saját belátása szerint feloszthat önmaga és egy ismeretlen között. Ha akarja, megtarthatja az összeget magának, ám át is engedhet ebből, amennyit akar, a másiknak.
Esetünkben a kísérletnek három eltérő szerepet betöltő résztvevője volt: a felosztó (D), az általa kapott összeget saját belátása szerint szétoszthatta önmaga és a kedvezményezett (K) között. Ha ezt a felosztást az ítélkező (I) nem tartotta igazságosnak, megbüntethette – saját kárán – a felosztó személy. A kísérletben különböző összetételű csoportokat alkottak: volt, ahol mindhárom személy egy törzsből származott (DKI), volt, ahol K és I, származott azonos törzsből (KI), volt, ahol D és K tartozott egy törzsbe (DK), és végül, volt, ahol D és I tartoztak azonos, míg K „idegen” törzsbe (DI).
Az eredmények egyértelműen igazolták: az önzés minden társadalomban büntetést vont maga után. A büntetési hajlandóság azonban már jellegzetesen a csoportösszetételtől függ: magas-szintű volt a DKI és a KI esetben, míg alacsony a DI és DK esetben! Ezt a jelenséget nevezték a kutatók „parókiális altruizmusnak”. DKI esetben, – mivel a méltányosságot magasra értékelték a résztvevők – várható volt a norma-sértők büntetése. A KI esetben viszont mivel „saját” csoporttagot ért inzultus idegenek részéről, így azok megbüntetése az un. etnocentrikus viselkedés szemszögéből logikus. A DI és a DK esetben viszont – amikor idegenek egymást, illetve saját csoporttag idegent „csapott be” – a ethnocentrikus „szemellenző” eltakarta a morális vétséget. A DI esetben idegen „járt pórul”, a saját csoportot nem érte kár, saját pénzen nem érdemes büntetni. Ezzel szemben a DK esetben, a büntető helyzetében levő, de más törzshöz tartozó úgy okoskodik: kevés közöm van ahhoz, miként élnek az idegenek, emiatt „sírjon az ő mamájuk”. Ezért veszélyes egy integrálódó közösségben – mint amilyen Európa – ha az egyes részei ….belső
Az emberiség történelme voltaképpen egyre növekvő méretű és komplexitású közösségek létrejöttének sorozata. Így született és épült egymásra először a nagy-család, majd a törzs, később a királyság, végül a birodalmak. Ezzel egymásba „skatulyázott” közösségek egész sorozata jött létre, amelyben az újonnan létrejövők magukban foglalták a kisebbetek. Ám ez a probléma egészen új formában jelentkezett az ipari forradalmat követően. A. Smith sokat idézett mondása – „Ebédünket nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóindulatától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt” – ugyanis nem csupán egyénekre, hanem nemzetekre is igaz. Mindaz a gazdagság, amelyet magunk körül látunk, lényegében a békés kereskedelemnek tulajdonítható. Ám a kereskedelemnek útjában állt az egykori királyságok államainak belső heterogenitása. Erre a problémára született válaszként a „nemzet”: a nagyméretű és rendkívül sokféle egyének nehezen integrálható halmazból, homogén, összetartó, egymást segítő, egymás iránt szolidáris egyének közösségét teremtette.
Ám ezt a racionális folyamatot, a morál szemüvegén keresztül nézzük, akkor a nemzetet morálisan megítélendő kategóriának képzeljük. Ezzel önmagában, normális körülmények között semmi probléma nincs. Ám, – mint egy másik kutatás kimutatta – ha egy viszonyt morális kategóriaként tekintünk, akkor annak megítélésénél a ráció háttérbe szorul. Pl: a háború – mondják Clausewitz-re hivatkozva – a politika folytatása, más eszközökkel. A definícióból az következne, hogy amikor háborúról döntünk, akkor valamilyen értelemben racionálisan járunk el. Mérlegeljük a lehetséges nyereségeket és a költségeket, és ha a költség magasabb, mint az elérhető nyereség, nem érdemes háborúzni. Ám, ha a háborút nem racionálisan, hanem erkölcsi szemszögből ítéljük meg, akkor az erkölcsi kötelesség, még ha nyilvánvalóan ellentmond a józan-észnek. Pontosan ezt kapták a kutatók. (Ginges, J. Atran, S. (2010) War as a moral imperative (not just practical politics by other means).
Vagyis, a nemzeti érzésnek – mint az ember bármely szellemi vagy anyagi alkotásának – megvan a színe és a visszája. Hadd világítsam ezt meg egy új tudományos eredménnyel. A csapodár hímeket hűségessé, a zsugori embereket adakozóvá tevő oxitocint a szeretet hormonjának is nevezik. Egész sor kísérletben tárult fel, hogy hatására a magányosok társaság-kedvelők, az önző személyek adakozók lesznek. Sokakban még az is felvetődött, hogy a válságba került házasságokat „oxitocin-kúrával” gyógyítsák: a gyanakvó feleség egyszerűn kicseréli a férj dezodorját, ocxitocint tartalmazóra, és már nem is kell tartania a megcsalástól! Ám ha valakiben felvetődne, hogy az oxitocinnal akár egy széthúzó nemzetet is egyesíteni lehetne, csak lassan a testtel! Egy új kísérletben ugyanis kiderült: az oxitocin ugyan összekovácsolja a csoportot, és gördülékenyebbé teszi az együttműködést, ám közben szembeállít a többi csoporttal. (Carsten K. W. De Dreu, et al. Science 11 June 2010). Vagyis, ha egy szétesőben levő közösséget oxitocin-kúrára fognánk – amiként „nemzeti kúra” hatására is – erősödne ugyan az összetartást, de eközben ez szükségképen ellenségévé tennénk a környezet más csoportjainak.
Mindebben tulajdonképpen semmi meglepő nincs. Megszokhattuk, nincs olyan dolog, amelynek kizárólag előnyei volnának. Bármely hasznos emberi alkotás, más célra és más módon használva károkat okozhat, és épp így bármely emberi eszme, – legyen az mégoly lelkesítő és magasztos – a körülmények figyelmen kívül hagyása esetén, vagy csak korlátlanul érvényesítve tragédiára vezethet. Miért csodálkoznánk, ha egy eszme vagy egy szimbólum, amely bizonyos csoportot összefűz, az más csoportokkal szemben elzárkózást is generálhat. Ám ennek a fordítottja is igaz. Minden, ami kinyit a világra, közelít idegenekhez, fogékonnyá tesz mások eszméi, szokásai iránt, és felkelti termékeik iránti igényünket, és ezzel hozzájárul ismereteink gyarapodásához és gazdagodásunkhoz, az egyben lazítja a saját csoport kohézióját, és eltávolít a saját közösségünk tagjaitól. Mintha valakit megszeretni, szükségképpen eltávolítana másoktól.
Tekintsünk úgy a nemzeti érzésre, mint valamiféle gyógyszerre, amelynek használata előtt – mint bármely más gyógyszer esetén – célszerű elolvasni a recept feliratát. A nemzeti érzésén a következő olvasható: „A nemzeti érzés hatékony gyógyszer széthúzó közösségek számára, amely azonban erős hatóanyagot tartalmaz és komoly káros mellékhatásai lehetnek. Óvatosan kell bánni az alkalmazásával és tegyük olyan helyre, ahol nem férhet hozzá olyan személy, aki nem kellően józan és nem hozzáértő. Ám még szakember is csak kis adagokban és mellékhatásokra folyamatosan ügyelve alkalmazhatja. Az adagolásnál pedig különösen azoknak kell óvatosnak lenni, akiknél a korábbi alkalmazás már negatív következményekre vezetett.”
Leave a Reply