Orbán Viktor nemegyszer mondta, nem foglalkozom nőügyekkel, most mégis kormányprogramjának a középpontjába állította őket. „Én szeretnék a magyar nőkkel, a magyar hölgyekkel kötni egy megállapodást a magyar jövőről” – nyilatkozta nemrég. A megállapodás, afféle szerződés, amiben a felek rögzítik: mit várnak, és cserében mit kínálnak? Mit remél a miniszterelnök? Hát „csak” azt, hogy a magyar nők teleszülik a Kárpát-medencét. Ez ugyanis már nemcsak gyakran hirdetett Kárpát-medencei hegemóniához szükséges, de ahhoz is, hogy elkerüljük Európa gazdasági hanyatlását, és – ahogy „elvtársaival” fogalmazni szokott – „elmuszlimosodását”, és a Kelet-Európát fenyegető „kihalási katasztrófát”.
Nos, mi az ajánlat? A körvonalazódó program sarokpontjai: a kétgyermekesek családi adókedvezményének további emelése, a gyed felső határának növelése, a gyermek születése után járó egyszeri állami támogatás (egyszeri anyasági támogatás) növelése, a bölcsődei és óvodai férőhelyek bővítése, a családbarát munkahelyi környezet kialakítása, a gyermekvállalás erőteljesebb elismerése a nyugdíjrendszerben, mind fontos tényezők. Ám az ajánlat hátterében egy sajátos modell bukkan elő: a nő egy olyan szerkezet, egy olyan önreprodukáló automata, amelybe felül bedobnak néhány millió forintot, alul kipotyog egy – vagy szerencsés esetben – akár két gyerek. Azt, hogy valamit tenni kell, nyilvánvaló. Nemcsak a magyar társadalom, egész Európa küszködik az alacsony termékenység problémájával. Ebből pedig egész sor jövőbeli probléma adódik: a viszonylag alacsony gazdasági növekedés, a növekvő térségi egyenlőtlenségek, a nyugdíj-rendszer fenntarthatatlansága és a hagyományos nemzeti kultúra sérülékenysége.
Egy évszázaddal ezelőtt a társadalmak még a magas születésszám és a magas gyermekhalandóság gondjaival küszködtek. Az általános kelet-európai helyzetét legpontosabban a költők jellemezték: „A bort megisszák, asszonyt megverik, és izzadnak reggeltől, estelig..” és ugyanennek a másik oldalát: „Simon zsidóéknál minden esztendőbe’
Kis deszkakoporsót tesznek le a fődbe, Kis deszkakoporsó – alig-alig rőfnyi, Szegény kicsi féreg, nem tudott megnőni”. A gyerek, tervezés nélkül jön, és szinte törvényszerűen sorban meg is halt. Magas gyermekhalandóság, rossz életfeltételek, tudatlanság és jogtalanság volt a társadalmak általános jellemzője. Az 1970-es években azonban már – amikor az én gyermekeim is születtek – a körülmények viszonylag civilizálódtak: könnyebbé vált a lakáshoz jutás, az egészségügyi-, és a gyermekintézmények kiépültek, a gyermektámogatás megnőtt, és a gyermeknevelés költségeiből a társadalom kezdett részt vállalni. Sőt, győzögetni kezdték a férfiakat: tekintsd párodat embernek! És az eredmény nem is maradt el: a termékenység megnőtt, bár a mértéke még mindig nem érte el a népesség újratermeléshez szükséges 2.1-es arányt.
Ám átlépve a 21. századba, a szerződő félnek tekintett nők elvárásai alapvetően megnőttek. Lehet ezen búslakodni, bár én személy szerint örülök ennek: de akárhogyan is van, nem tanácsos figyelmen kívül hagyni megváltozott igényeiket. Ha tehát meg akarsz velük állapodni, légy kész tekintetbe venni ezeket, mert különben, nincs megállapodás! Mit is várnak el a nők a 21. században? Szinte ijesztő felsorolni: egyenrangúságot és egyenlő jogokat! Egyenlő hangot a társadalomban, az otthoni és a családi beszélgetéseknél! Egyenlő esélyeket, egyenlő előrelépést a gazdaságban, a társadalomban és a politikában egyaránt! Egyenlő bánásmódot, és egyenlő megbecsülést! Egyenlő béreket, azaz egyenlő munkáért, egyenlő kötelezettségeket jelentő szerződésekért, egyenlő jövedelmeket! Egyenlő teherviselést, otthon, a családban, a munkahelyen és a közösségben! De, hogy félreértés ne legyen: ezeket az igényeket nemcsak a magyar nők támasztják, hanem egész Kelet-Közép-Európában. S az a tény pedig, hogy egész régiónk – némi túlzással – a „kihalás” gondjaival küszködik, arra utal, hogy a férfiakból összetevődő hatalmi elitek, ezt még nem fogták fel. A legszexistább kijelentések éppen a Fidesz prominensek szájából hangzanak el.
Orbán Viktor a nőkkel megkötendő – nagy zajjal beharangozott, de egyelőre kevés konkrétumot felmutató – szerződésével tehát ugyanaz a baj, mint az összes többi, a társadalom, a gazdaság és a politika rendszert illető víziójával: a 19. század gondolatvilágát tükrözi. Ez az oka, hogy a felkínált szerződés – hogy finoman fogalmazzunk – kevéssé csábító egy 21. századi nő számára. Ez a vízió már száz évvel ezelőtt – amikor a női egyenjogúság hívei harcolni kezdtek – elégtelen lett volna megnyerésükre. Ám a 21. században, még egy a politika iránt nem igazán érdeklődő, átlagos magyar hölgy, végigolvasva a miniszterelnök ajánlatot, azt bizony elég szegényesnek minősíti. „Ha csak ezt kínálod – mondaná – akkor veled nincs szerződés. Majd keresek mást, aki azt nyújtja, amire vágyom, és amit elvárok. Azokkal próbál tehát egyezkedni, akik a 21. században természetes igényeit nem értetlenséggel és lekicsinylő elutasítással, hanem jó-szándékú egyetértéssel, és sőt némi bátorítással fogadják. S ha ezt nem kínálja neki Magyarország, majd keres egy olyan környéket, ahol boldogan fogadnak egy ambiciózus, alkalmazkodni és tanulni is hajlandó, családszerető, a saját magába, családjába és társadalma jövőjébe, akár a gyerekvállalással is befektetni szándékozó fiatal hölgyet.
Leave a Reply