A legutóbbi magyar választást egy rejtélyes, mégis ellenállhatatlan hatású tényező döntötte el: a vidéki szavazók magas idegenellenessége, olyan térségekben, ahol gyakorlatilag nem is voltak bevándorlók. Ez a – látszólag – alap nélküli idegengyűlölet kiszolgáltatta őket a kormánypárt és a szélsőjobb félelemkeltő kampányának, és elriasztotta a demokratikus ellenzék támogatásától. A jelenség hátterében – nem tagadva más tényezők hatását – a politika egy kevéssé ismert, és még kevésbé elismert törvénye húzódik meg: a társadalmi folyamatok többnyire non-lineárisak. A non-linearitás költői megfogalmazását Horatius adta meg: „Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!” A költő arra utal, hogy a hatások és következményeik – ellentmondva hétköznapi várakozásainknak – nem folytonosan egy-irányban változhatnak. Gyakran előfordul, hogy egy kedvező változás bizonyos pontot túllépve – ha „túltolják a biciklit” – az ellenkezőjébe csap át, és a helyzet romlani kezd, ahelyett, hogy tovább javulna.
A jelenség leginkább a közgazdaságtan Laffer-görbéjével szemléltethető. Az amerikai közgazdász – az anekdota szerint – barátaival egy washingtoni étteremben éppen arról vitatkozott, miként növelhető az állam adóbevétele. Voltak, akik az adóemelés mellett érveltek: így természetszerűen növekednek a bevételek. Mások szerint viszont ez az embereket inkább adóelkerülésre és teljesítmény-visszatartásra késztetné, ezért inkább csökkenteni kell az adót. Így az emberek többet dolgoznak és többet is adóznak, azaz nő majd a bevétel. Ekkor A. Laffer, egy szalvétára felrajzolt egy koordináta rendszert: a vízszintes tengelyén az adókulcs, a függőlegesen pedig az állam adóbevételeivel, majd belerajzolt egy fordított U alakú – azóta Laffer-görbének nevezett – ábrát. Ha az adó 0 – magyarázta – természetszerűleg 0 a bevétel, ha viszont 100% – az állam minden jövedelmet elvonna – mindenki elkerüli az adófizetést, így szintén nem lesz bevétel. Az optimális helyzet – a maximális adóbevétel – valahol a középtájon van, ahol sikerült eltalálni azt a mértéket, hogy érdemes dolgozni, és megfizetni a méltányos adót.
Az életben gyakori az efféle non-linaritás: az optimális állapot mindig valahol a végletek között található. Többnyire megoldhatatlan problématömeggel szembesülünk, de előfordul, hogy a kihívások teljes hiányába fáradunk bele. Ilyenkor rendre ráébredünk: a kezelhetetlen problémák sokasága illetve a feladat-nélküliség unalma végletei között felrajzolódó fordított U alakú görbe maximuma jelzi a legjobb helyzetet. A jelenség kutatásában a magyarok, több területen úttörő szerepet játszottak: Selye stressz-elmélete, Csíkszentmihályi Mihály „flow” elmélete és Scitovsky Tibor „komfort zóna” modellje egyaránt a non-linaritásra utal. Mindegyik, ellentmondva a hétköznapi vélekedésnek, azt igazolta: egyaránt nehezen viselhető el, ha a környezet kezelhetetlen problémákkal teli, vagy teljesen hiányzik a komfort, de épp így az is, ha semmiféle kihívást nem támaszt, illetve a folyamatos kielégültség állapotát hozza létre. Az ember egészséges fejlődéséhez az a környezet kínálja a legjobb feltételeket, amelyben rendszeresen előbukkannak kihívások, és kilépni kényszerül a komfortzónájából, de amellyel képes megküzdeni, és közben egyre adaptívabbá válik.
Néhány éve a politikai korrektség ellenmondásain tűnődve figyeltem fel a non-linearitás jelenségére. (A politikai korrektség Laffer-görbéje. 2015. HVG-online). Ráébredtem arra, hogy a személyiség kibontakoztatására késztető környezet nem lehet sem totálisan egyetlen vélemény által uralt, de nem lehet kezelhetetlenül és kiszámíthatatlanul sokféle sem. Az személyiség fejlődésének szemszögéből az eltérő vélemények kezelhető gazdagsága az optimális, ahol szembesül más nézetekkel, és elsajátíthatja a készséget, hogy kiálljon saját igazságáért. Így szabadon eldöntheti, alkalmazkodik-e, vagy kitart nézetei mellett. Vagyis, a kényszerű egyhangúság és a vélemények áttekinthetetlen káosza végletei között felrajzolódott a politikai korrektség Laffer-görbéje, és a fordított U alakú ábra csúcspontja jelölte ki a vélemények sokféleségének optimális gazdagságát. De hogy jön ide – kérdezheti az olvasó – az idegengyűlölet Laffer-görbéje?
A választások kapcsán – nálunk és másutt is – gyakran rámutattak egy különös ellentmondásra. Nagy az idegenek elutasítottsága és ezzel párhuzamosan, magas a szélsőséges, populista és idegengyűlölő pártokra való szavazás készsége olyan helyeken, ahol gyakorlatilag nincsenek idegenek, olyan közösségekben, ahol csak elvétve fordulnak elő migránsok. Ugyanakkor a nagyobb városokban, ahol a velük való találkozás mindennapos, ahol az élet természetes részévé váltak, ott az idegengyűlölet csekély. Ahol viszont a körülmények sajátos alakulása miatt az eredeti helyi közösség egy vele összemérhető nagyságú, de eltérő kultúrájú közösséggel szembesült, ott az idegengyűlölet és a „migráns-ellenes” pártok támogatottsága ismét megnő. Erre a mintára utal az idegengyűlölet Laffer-görbéje metafora.
Az olvasó persze kételkedően megkérdezi: ez ugyan logikusan hangzik, de vajon a tények is igazolják-e ezt? Ebből a szempontból érdekes egy nemrég készült – és a svájci közösségekben végrehajtott – vizsgálat eredményei. (Charitopoulou, E. García-Manglano, J. (2017) Fear of small numbers? Immigrant population size and electoral support for the populist radical right in Switzerland.) A kutatók azt vizsgálták: milyen összefüggés van a migráns populációval való kapcsolat gyakorisága és a választásokon a radikális jobboldali pártokra leadott szavazatok között Svájcban. Az eredmények azt mutatták: az idegenek elutasítása és – ebből következően – a választásokon leadott proteszt-szavazatok eloszlása egyértelműen a Laffer-görbe ábráját követi.
Ami a vizsgálatot különösen érdekessé tette: a kutatók több lehetséges elméletet – a csoport-fenyegetettség és a csoportok közötti kapcsolat modelljét – igyekeztek tesztelni, összevetve a non-linearitáson alapuló modellből fakadó előrejelzésekkel. A helyi önkormányzati választások eredményei egyértelműen a non-linaritás jelenségét igazolták. A helyi kultúrától feltűnően különböző bevándoroltak már igen kicsiny száma is kiváltotta az idegen-ellenes beállítódás felerősödését. Ez azonban – ellentétben a hagyományos modellekkel – lecsökkent, amikor a bevándoroltak száma megnőtt! Vagyis, magas az idegengyűlölő pártok támogatottság ott, ahol vagy nincsenek idegek (!), vagy ahol nagyon sok van, viszont alacsonyabb ott, ahol a migránsok a helyi társadalom szerves részeivé váltak és beépültek a közösségek mindennapjaiba.
Az ember – ezt tudjuk a történelemből – könnyen manipulálható ismeretlen veszélyekkel és nem-létező, de ijesztő fenyegetésekkel. Gondoljunk csak arra, milyen hatékony eszköznek bizonyult a megfélemlítésre és a befolyásolásra az ördögre hivatkozás, akivel – értelemszerűen – soha nem találkoztak, vagy a elkövetkező világvégével való riogatás. Ahogy azonban az ember megismerte a veszélyek valódi természetét, tisztába jött a fenyegetést kiváltó feltételekkel, hozzászokott ezekhez, illetve megtanulta, kezelni ezeket. Képessé vált az ezekből fakadó problémákat elkerülni, megoldani vagy akár felhasználni saját érdekében. Amikor azonban a fenyegetettség mindennapi realitássá válik, és úgy érezi nem képes ezekkel szembenézni, újra megváltozik a beállítódása: ismét felerősödik a félelme és elutasítása. Az események ilyen alakulását pontosan jelzi előre a non-linearitás modellje.
Természetesen sok kutatást kell még elvégezni, de már a meglevők is képessé tehetnék a politikusokat, hogy a migráció problémáira az eddigieknél hatékonyabb válaszokat tudjanak adni. Ám ők többnyire nem igyekeznek beépíteni a tudományos eredményeket politikai gyakorlatukba. Vannak, akik csupán tájékozatlanságból nem figyelnek ezekre, ám gyakoribb, hogy – különösen a szélsőséges és populista pártok vezetői – szándékosan hagyják figyelmen kívül a már meglevő ismereteket. Ők éppenséggel azt olvassák ki a Laffer-görbéből, milyen hatékonyan manipulálhatók azok a választók, akik még soha nem találkoznak valóságos migránsokkal. Tévedhetetlenül rálelnek – mint Orbán Viktor – a megoldásra: szisztematikus agymosással „átprogramozzák” a választót, olyan módon, hogy a nem-létező veszélyeket valóságos fenyegetésnek lássák. Így azok, akik, a nagyobb városokban élve inkább pozitív tapasztalatot szereznek, és akikre éppen ezért jóval kevésbé hat ez a fajta „félelem-offenzíva”, kisebbsége szorulnak.
Ám a Laffer-görbe azt is világossá teszi: a közösségek nem képesek korlátozás nélkül befogadni más kultúrájú bevándorlókat. Amint eljutottál a görbe csúcspontjára, minden egyes újabb bevándoroló csökkenti a zavartalan együttélést és ez előre vetíti a növekvő konfliktusokat. Éppen ezt a jelenséget használják ki a szélső-jobboldali pártok támogatottságuk növelése érdekében. És éppen itt mutatkozik meg a mainstream politikusok gyakori hibája. Amikor A. Merkel arról beszélt, hogy Németország korlátlanul képes befogadni menekülteket, a Laffer-görbe csökkenő idegenellenességet mutató szakaszának tapasztalatára utalt: milyen sikeresen integrálta Németország a menekültek évtizedeken keresztül. Csakhogy az elmúlt évtizedben a legtöbb Európai ország túlbillent a Laffer-görbe csúcspontján. A korábbi stratégiát folytatva szükségképpen „túltolják a biciklit”. Így éppen a korábbi sikerkurzus – az optimális ponton túlbillenve és átfordulva az ellenkezőjébe – idéz elő hanyatlást és az összeomlást.
Az előttünk álló időszakban Európa minden országban, minden politikai pártnak szembe kell néznie a Laffer-görbe általános törvényszerűségével: még ha kevés is az idegen, mivel a velük kapcsolatos hírek szinte mindig negatívak, akkor – különösen, ha erre a szélsőséges populista pártok rá is játszanak – terjedni fog a félelem légköre, és növekszik az idegenellenesség. Azok, akiknek hiányzik a tapasztalata szinte mindent hajlandó készpénznek venni, amit a média vagy saját „visszhang kamrájuk” véleményvezérei hirdetnek. Ezért fokozatosan megszűnik a korábbi kedvező hatást kiváltó trend: már nem következik be, hogy amint napi kapcsolatba kerülnek a bevándorlókkal, a negatív beállítódás enyhül. Az átlagemberek idegeneket elutasító véleménye és a befogadási hajlandóság mostantól kezdve növekedni fog. A befogadás tehát nem folytatható minden további nélkül.
A társadalmak átbillentek a Laffer-görbe csúcspontján. A politikus elmulasztva ezt észrevenni, többnyire akaratlanul is „túltolja a biciklit”. A társadalom pedig fokozatosan szétesik, egyre jobban szegregálódnak a közösségek, a befogadás mind nagyobb akadályba ütközik. Bezáródnak a helyi társadalmak, gettósodnak az egykor színesen sokféle kultúrájú városok, és sokasodnak a „no-go” zónák. A bevándorlók egyre zártabb közösségeiben pedig fokozatosan újraépülnek az eredeti társadalmukra jellemző tradicionális viselkedési minták. Az itt felnövekvő generációk egyre negatívabb élettapasztalata döntő mértékben akadályozza társadalmi integrációjukat. Mivel pedig élesedik az ellentét a helyi társadalom eredeti kultúrája és a betelepültek saját kultúrája között, felerősödik a konfliktus és a kultúrharc a közösségek között. Ez a szélsőséges mozgalmak egyre erőteljesebb térnyerésére vezet, és az egykor nyugodt együttélésbe mind jobban beleprogramozódik az erőszak. És az átlagember – a legjobb esetben – még mindig csak ott tart: nahát, mik vannak? Nos, ezért olyan fontos, hogy a politika figyelemmel kísérje és levonja a tanulságot a tudomány legújabb eredményeiből.
Leave a Reply