Válassz: jólét vagy identitás?

A 2018-as magyar választás egyik különös – sokak által rejtélyesnek minősített – jelensége: éppen azok szavaztak nagy arányban a Fideszre, akik a legrosszabbul jártak vele. Ez azért érthetetlen, mert logikusnak látszik feltételezni: az emberek racionálisan, életkörülményeik alapján ítélik meg helyzetüket, így ha romlik, akkor büntetik azokat, akiket felelősnek tartanak ezért. A választói döntést persze több tényező is befolyásolja, egyebek mellett az elszegényedett kisfalvak lakóinak kiszolgáltatottsága, a Fidesz által kisajátított és a kifogyhatatlan kormányzati erőforrásokra támaszkodó média totális „agymosása”. Van azonban egy további – éppen az elmúlt időszakban felértékelődött – szempont, amelyre egy nemrég végzett kutatás világít rá. (Mutz, D. 2018. Status threat, not economic hardship, explains the 2016 presidential vote. PNAS May. 8.)

A politikai elemzők szerint a 2016-os USA elnök-választást, azok döntötték-e el – Trump javára – akiknek romlott az élethelyzete. Ezt látszott alátámasztani, hogy erős korreláció volt Trump támogatásának mértéke és a felsőfokú képzettség hiánya között, amiből a csökkenő jövedelem adódott. A vizsgálat azt kívánta tesztelni: vajon a választókat vékonyodó pénztárcájuk és szűkülő munkalehetőségeik, vagy saját – korábban domináns – státuszhelyzetük megrendülése motiválta-e?  A felmérés során a véleményeket nem a szokásos statisztikai minta-vételezés segítségével elemezték, hanem ugyanazokat keresték meg a 2016-es választások után, mint akiket a 2012-es választásokat követően kérdeztek. Így nyomon lehetett követni az egyes konkrét személyek nézetének változását. 2012-ben viszonylag kis különbség volt a belső és külső státusz-helyzet megítélésében a választók, illetve az akkori jelöltek – M. Romney és B. Obama – véleménye között. 2016-ra viszont a státusz-fenyegetettség abszolút prioritássá emelkedett a jelzett csoportban.

Vagyis, a választási eredményeket döntően befolyásolta, hogy az alsó középosztálybeli fehér, keresztény, férfiak riadtan érzékelték a státuszukat érintő fenyegetéseket. Ezt az érzést, részben társadalmi súlyuk csökkenése – demográfiai visszaszorulásuk, a más vallásúak térnyerése, és a nők egyenlő jogainak terjedése – táplálta, részben Kína felemelkedése és az USA, világpolitikai dominanciájának ehhez kapcsolódó megrendülése váltotta ki. Ez idézte elő, hogy tömegesen támogattak olyan jelöltet, aki egyértelműen e veszélyeket állította kampányának középpontjába, és a megrendült státusz helyreállítását ígérte. Ezt a trendet a demokraták nem voltak képesek kezelni. Részben azért, mert – némileg túlzó megfogalmazással – vakok voltak a problémára, részben mert nem tudtak mit kezdeni a státusz-fenyegetettséggel, amely – szemben az egyéni helyzet kedvezőtlen eseményre visszavezethető romlásával – nehezen befolyásolható pszichológiai beállítódás.

Az USA 2016-os választást tehát az döntötte el, hogy a demokraták a globalizáció folytatását és a státusz-különbségek kiegyenlítését hirdették, addig a republikánusok, különösen pedig Trump a „régi dicsőség” helyreállítását, és a belső státusz védelmét, vagyis pontosan azt, amit a jelzett csoport remélt.

A kutatás – némi óvatossággal alkalmazva – magyarázatot kínál a hazai választók viselkedésének értelmezéséhez. Ez ugyanis nemcsak az USA-ban, de Európában, és Magyarországon is tetten érhető. Ez az egyik – bár nyilván nem egyetlen – magyarázata, hogy sem régión belüli leértékelődésünk, sem pedig a korrupció ténye nem rendítette meg a hazai választókat, még ott sem, ahol pedig leginkább érződött Orbán Viktor és tettestársai ügyködésének hátránya.

Kiderült tehát a választó – a vásárlóhoz hasonlóan – nem racionális. Nem mérlegeli hideg fejjel a lehetőségeket, nincs tudatában döntésének elkerülhetetlen következményeivel. Viszont hajlamos készpénznek venni a politikus ígéretét – ha kellő hatalmat vél mögötte – hogy lehozza neki az égről a csillagokat. A legcsábítóbb ígéret pedig, növekvő társadalmi csoportok számára nem is az életszínvonal egekbe emelése, hanem az identitás védelme, illetve a megrendült státuszhelyzet helyreállítása. A választások így rendre az dönti el – gondoljunk Trumpra, vagy a Brexitre, de az osztrák és olasz választás is erre utal – hogy a veszélyeztetettnek feltűntetett identitással és státuszhelyzettel kapcsolatban tudnak-e a választók szája íze szerint ígérni a pártok.

A magyar választók ebből a szempontból – leegyszerűsítve – három nagy csoportra bonthatók. Az egyik: a nagyvárosi, „nyugatos”, liberális és felvilágosult polgárok – kisebbségben – csoportja. Ők hozzájutnak a tényekhez, képesek azokat mérlegelni. Viszonylag magas a mobilitásuk és könnyen mondják: „akkor hát elmegyek, szerencsét próbálok másutt”. Szavazataikat többnyire a demokratikus ellenzék pártjaira adják, s mivel egyaránt elfogadják valamennyi alapértéket – a liberalizmust, a szociáldemokráciát és a konzervativizmust – hajlandók összefogni. Ez az, amit a demokratikus ellenzék pártjai még mindig nem ismertek fel.

A másik csoport: a kis falvakban élők. Ők kiszolgáltatottak, földjüktől, önálló munkalehetőségüktől és a valóság tényszerű ismeretétől megfosztattak. Napról napra – sőt alapvetően hitelből – élnek. A Budapesten élők nehezen tudják elképzelni az uzsora-kamatnak, a kegyként osztogatott közmunkának, a helyi kiskirályoknak, a hitelezőknek – és a drogdílereknek – való kiszolgáltatottságot. Számukra a közmunka létkérdés, nincs más választásuk, mint elfogadni ezt a helyzetet, ha túl akarnak élni. Ők már a rendszerváltást követően megtapasztalták a tanult tehetetlenség állapotát, de az elmúlt nyolc év során végleg beletörődtek abba. Jótéteménynek tekintik a választások előtt apró könyöradományokat, és belenyugodtak a választásokon leadott voksaik szigorú – láncszavazás-szerű – ellenőrzésébe.

A harmadik: a vidéki-kisvárosi polgárság. Ők a centrumnál jóval hátrányosan helyzetben, behatárolt lehetőségek között, és egyre szorosabb kontroll alatt élnek. Viselkedésüket a „megfőtt béka szindróma” vezérli: lassan mindenhez képesek hozzászokni. Tapasztalják a reálbérek emelkedését, de nem tudnak a környező országoktól való fokozatos elmaradásunkról, sem arról, hogy ezek az eredmények jórészt EU-s forrásoknak köszönhetők. Rettegnek viszont attól, hogy helyzetüket és a státuszukat bármi – külső vagy belső tényező – veszélyeztesse. Számukra az identitás a legfontosabb, ezért megnyerhetők látványos programokkal, és olyan ünnepekkel, amikor úgy érezhetik, most ő van a központban. Őket megszóltja a „régi dicsőség” felmutatása, a „Kárpát-medencei hegemónia” ígérete, vagy a magyarság- vagy a kereszténység „védelme”. Mégis, nem megtagadni, nem is letagadni, és még kevésbé kifigurázni kell őket. Rájuk építhető – okos stratégiával – a jövőbeli győzelem.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.