A „Greaty Gatsby” görbe tanulsága: vissza a 19. századba?

 

Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regénye – A Nagy Gatsby – a múlt század elején játszódó karrier-történet. Főhőse – Jay Gatsby – a rohanó 1920-as években, gyanús ügyletekkel, hatalmas vagyont csinált és a helyi társaság kedvelt figurájává vált. Luxuspartijaira mindenki szívesen eljárt, ám álmait – az elismerést jelentő státuszt, és a csodált feleséget – nem sikerült elérnie. A Nagy Gatsby görbe (Graet Gatsby curve) fogalma, amely  nemrég bukkant elő az elemzésekben, a vagyoni egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás között feltételezett pozitív kapcsolat, tényeken alapuló cáfolatára utal. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility. JEP).

Az „amerikai álom” az elmúlt században a fejlett világ polgárainak vezérelve lett. Az átlagember ezt úgy fordította le a maga számára: „szabadon kövesd álmaidat, mert kemény munkával bármit elérhetsz”. A megnyíló esélyek realitásából kiindulva – részben tudatosan, részben beletörődően – az emberek hajlandóknak látszottak az egyenlőtlenség viszonylag magas szintjét elfogadni. Nem kérdőjelezték meg azt a közkeletű vélekedést: az előrejutás lehetősége mindenki előtt nyitva áll, mivel pedig ezt az egyén tehetségétől és kitartásától függően érvényesítheti, aki többet ért el, az ezt maga teremtette. Emiatt az egyenlőtlenség nemcsak indokolt, hanem még motiváló is. Ha ugyanis a kitartó és kemény munka mintáját gyermekeidnek is átadod, ők még náladnál is többet érhetnek el.

A elmúlt évszázad sokáig vissza is látszott igazolni ezt a hitet: az egymást követő generációk mindegyike jobban élt, mint szüleik. S ha ehhez hozzávesszük a komfortnak még az alsó középosztálybeli polgárok számára is elérhető mértékét, a 20. század végének szegényei jobban élnek, mint 100 éve a tehetősek. Vagyis, nem alap nélkül hivatkozhattak arra, hogy az egyenlőtlenség nem ellensége, legfeljebb kellemetlen, de elmaradhatatlan velejárója a felemelkedésnek! Az elmúlt évtizedben napvilágra került új tények azonban megkérdőjelezték az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás között feltételezett pozitív kapcsolatot. Összevetve ugyanis a nagyobb egyenlőtlenséggel jellemezhető országokat – USA, Anglia és Olaszország – a viszonylag egyenlőbb társadalmakkal – Finnország, Norvégia és Dánia – az utóbbiaknál jellegzetesen magasabb volt a generációk közötti, a jövedelmek alapján mérhető társadalmi mobilitás. A „Nagy Gatsby görbe” tehát, az „amerikai álom” ígérete helyett – többet érhetsz el, mint apád -, inkább „rémálomra” utalt: ott maradsz, ahol apád volt.

De miért is olyan fontos a mobilitás, amikor a fejlett társadalmak viszonylag magas életminőséget képesek nyújtani polgáraik túlnyomó többségének? A kérdésre a legszemléletesebb érvet – a világ egyik leggazdagabb embere – Warren Buffett hozta fel. Egy milliárdostól szokatlan módon, azzal védte meg a magas örökösödési adót támogató véleményét: „a meg nem szolgált jutalom, nem jó ösztönzője a teljesítménynek”. S hogy még világosabb legyen, mire gondol, egy mindenki számára érthető hasonlatot alkalmazott: „Az örökösödési adó megszüntetése azt jelenti, hogy a 2020-as Olimpiai csapat tagjait, mindenféle versenyt mellőzve, a 2000-as Olimpia aranyérmeseinek legidősebb gyermekeiből állítanánk össze”. Ha ugyanis a társadalmi pozíciót, és a jövedelmet, a kulturális és a tudományos karriert az örökölt helyzet határozza meg, az egyenlőtlenségek elkerülhetetlenül tovább növekednek. A legújabb – és egymástól eltérő területeket érintő – kutatások arra utalnak, hogy amikor az előrejutás arányos a már elért szinttel, az egyenlőtlenségek növekedése „bele van programozva” a rendszerbe. Így egy legutóbbi elemzés a tudomány-finanszírozás területén mutatta ki a Máté-effektus érvényesülését. (Bol, T. et al. 2018. The Matthew effect in science funding. PNAS.).

A társadalmi mobilitás fontosságát látványosan igazolta a történelem is. Azok az országok fejlődtek gyorsabban – és váltak demokratikussá – ahol a kiemelkedés versenyben dőlt el. Ahol viszont az előrejutás kizárólag a privilegizált rétegek előtt nyílt meg, lehanyatlottak. Az elmúlt 500 év vitathatatlan tapasztalata: az egyéni és a társadalmi siker az élet minden szférájában – a politikában, a gazdaságban, a kultúrában és a tudományban – érvényesülő „szabad versenyből” születik. Ennek a trendnek a legszemléletesebb bizonyítékait a 20. század véletlenszerűen bekövetkező történelmi „kísérletei” – mint a „kettévágott” Németország vagy Korea” esetei – szolgáltatták. De ugyanez a tapasztalat szűrhető le néhány „rokon” ország – pl. Finnország és Magyarország, vagy Szingapúr és Malajzia – egyikénél bekövetkező fokozatos, mégis gyökeres intézményi-, és kulturális-változást eredményező átalakulás hatására bekövetkező nekilendüléséből, illetve annak elmaradásából.

A társadalmi és gazdasági sikert tehát merev hierarchiák fellazulása, a teljesítményen alapuló kiemelkedés, a mindenkire kiterjedő és átlátható verseny feltételei biztosították. Ennek tükrében az egyenlőtlenségek növekedése összekapcsolódva a mobilitás lecsökkenésével a 19. század merev társadalmainak visszatérését vetíti előre. Az egyenlőtlenség növekedésével kapcsolatos ellenérzések a 80-as évektől megnőttek, ám kezdetben csupán a fogyasztás terén szélesülő társadalmi szakadék „csapta ki a biztosítékot”. Ugyanakkor a neves közgazdász, P. Krugman – többekkel egyetértve – már arra figyelmeztetett: „a szülők az utódaiknak átadnak tartós előnye illetve hátránya, ami az elkövetkező évtizedben növekedni fog, jelentősen növelni fogja az egyenlőtlenséget az USA-ban”. Mindez azzal fenyeget, hogy a 20. századot – a várakozásokkal ellentétben – nem egy post-modern 21., hanem egy pre-modern 19. század követheti.

Az elmúlt évtizedben az egyenlőtlenség a fejlett világban újra elérte a 19. század végének szintjét. A 99% és az 1% közötti különbségek áthidalhatatlanná váltak és megállíthatatlanul tovább nőnek. Ám, még az egyenlőtlenségek növekedésénél is szorítóbb probléma, hogy – döntő mértékben ennek hatására – lecsökkent a társadalmi mobilitás. Egyre több tényező akadályozza a hátrányos helyzetű rétegek felemelkedést. A 20. század elejének piramis alakú társadalmai, a század közepén, a középosztály kiemelkedésével, „terhes babapiskóta” (Kolosi Tamás) alakjára formálódtak, majd a 1980-as évektől újra az elkeskenyedő derék lett a „divat”. A modern társadalmak, a 21. századba átlépve középen elszűkülő homokórához kezdtek hasonlítani. A korábban egységesen feljebb lépő középosztály fokozatosan két részre esett szét. Kisebb részük, a magas képzettségű sikerkeresők, képesek voltak alkalmazkodni és tovább emelkedni. Nagyobb részük azonban – a kudarckerülők – versenyképtelenné váltak: ismétlődő kudarcaik hatására visszautasították az alkalmazkodást, és fokozatosan lesüllyedtek.

A 20. század utolsó évtizedében a homokóra elkeskenyedő középe által elválasztott felemelkedők és a leszakadók társadalmi csoportjai között az „átjárás” gyakorlatilag megszűnt. Ennek a változásnak a lenyomata jelenik meg a leszakadók életmódjából következő meg két, egymástól látszólag távoli jelenség mögött. Az egyik: az amerikai fehér középosztályt is elérte a kábítószer-válság. A lesüllyedők csoportjai rátévedtek, majd ott-ragadtak a fájdalomcsillapítók tömeges – a gyógyászati problémáktól független – használatának csapdájában. A másik: e rétegek a választások sorsát eldöntő politikai befolyásolhatósága ugrásszerű megnövekedett, előbb a subprime hitelekhez való hozzáférését szélesítő, majd a megrendült identitás védelmét hirdető politika hatására. Mindegyik jelenséget – a napi kábítószer-adag, a napi hitel-adag (payday loan), és a napi „felsőbbrendűség-adag” megszerzésének – addiktivitás-jellegű kényszere mozgatja.

A 21. századba átlépve azután – váratlan módon – újrakezdődött a kulturális „osztályhatárok” kiépülése is. A vagyoni egyenlőtlenséggel kapcsolatos korlátok mellett felbukkantak olyan – korábban háttérbe szorult – viselkedési mintákhoz kapcsolódó kulturális jelzések, amelyek könnyen felismerhetővé tették, ki tartozik közénk, és ki az, aki nem. Kiderült, hogy a mobilitást gátló kulturális falak „felépülése” – szinte észrevétlenül – újra osztályokat teremt egy korábban „osztályok nélkülinek” hirdetett társadalomban. Ezek a láthatatlan, mégis szinte áthághatatlan falak kulturális jelekből – viselkedési mintákból, szokásokból és életmódbeli jelzésekből – épülnek. Azok a karrierre vágyók, akik a szükséges teljesítményt ugyan nyújtani tudják, de kulturális értelemben nem illeszkednek bele a privilegizált környezetbe – nem tudják megkötni a nyakkendőjüket, nem tudnak arról társalogni, amiről a többiek – a kiválasztásnál szinte automatikusan hátrasorolódnak és elutasíttatnak.

Az egykor szabad versenyben szelektálódó hatalmi elit olyan informális kiválasztási szabályokat kezd alkalmazni, amelyek akadályozva a mobilitást, konzerválják a státus-quo-t. Az elmúlt évtized során ezek a döntően kulturális elemekből felemelkedő falak, csaknem a 19. századhoz hasonlíthatóan, átjárhatatlanokká váltak. Egy sor új szociológiai elemezés – Reeves, R. (2016): Dream Hoarder és Currid-Halkett, E. (2017): The sum of Small Things – mutatja az USA-ban ezt a trendet. A következmény pedig fenyegető: megroppant a 20. század jellemzőjének tekintett meritokrácia, azaz a pozíciók rátermettség és érdem szerinti betöltése. A kutatók meghökkenve szembesültek azzal: a kiemelkedésben, főként a legfontosabb társadalmi intézmények vezetői posztjainak betöltésénél, lecsökkent a teljesítményhez, képességekhez illeszkedő megítélés, és megnő az örökölt hatalmi valamint a vagyoni helyzet fontossága.

A csökkenő mobilitás azonban a történelem tanulsága szerint nemcsak a meglevő egyenlőtlenségek „befagyásához”, hanem a társadalmi dinamika lecsökkenéséhez, és ezen keresztül hanyatláshoz vezet. Amikor mindennapos élettapasztalattá válik, hogy a gazdagok örökösei teljesítmény nélkül elfoglalhatják a társadalmi pozíciókat, ez a feljebb lépésből kizártakat demotiválja. Ahelyett, hogy kemény munkára és alkalmazkodásra késztetné őket, az sugallja: bármit teszel, úgyis vesztes maradsz. Nem érdemes tanulni, bajlódni a kapcsolat-építéssel, befektetni az emberi tőkédbe, mert a végén mindig te fizetsz rá. A látványos egyenlőtlenség és az életközösségét alkotó csoportjának folytonos sikertelensége lehetetlenné teszi, a felemelkedéshez szükséges jutalom-halasztás elviselését. A kudarcok végső magyarázatként pedig újra felerősödik a lefegyverző régi érvelés: „ha ez a rohadt rendszer nem volna…”.

Ennek a trendnek aggodalmat keltő üzenete van a magyarság számára. Orbán Viktor ugyanis a múltat kínálja fel jövőként. A 2010 óta kiformálódó világunkat pontosan jellemzi a NER-beli vejek és haverok karrierlehetőségeinek összevetése a 19. század könyveiből visszaköszönő lehetőségekkel. Balzac Goriot apójának egyik hőse – Vautrin – a következő perspektívát rajzolja fel a tőle „karriertanácsot” tanácsot kérő Rastignacnak: „Harmincéves kora körül kinevezik bírónak ezerkétszáz frank fizetéssel, ha ugyan még nem dobta szemétre a talárt. Mire eléri a negyvenedik évét, elveszi egy molnár lányát, aki körülbelül évi hatezer frankot hoz a házhoz. Köszönöm! Ha protekciója van, harmincéves korára király főügyész lesz, háromezer frank fizetéssel, és feleségül veszi a polgármester lányát. Ha elkövet valamilyen kis politikai aljasságot .. (Sic!) akkor negyvenéves fővel főügyész lesz és még képviselő is lehet.”

Orbán Viktor a kiemelkedésért folyó „szabad versenyt” hatályon kívül helyezve, alapvetően a lojalitáson alapuló rendszert épít ki. Ezt a társadalmat a parancsot gondolkodás nélkül végrehajtó, és bármit kiszolgálni hajlandó elit működteti. Életelvük: nem versenyezni, hanem beházasodni és szolgálatba lépni. Aki pedig – Vautrin tanácsát követve – még egy kis politikai aljasságra is hajlandó: az újra és újra nyerni fog! Ebben a jól fizetős állásokért, és az esélyekért folyó versenyben nincsenek világos szabályok és a pálya nem is mindenki előtt nyitott. Egyetlen személy dönt, ki indulhat, és ki lesz a győztes a versenyben, és az többnyire nem a legtehetségesebb és leginkább rátermett. Ez egyidejűleg teszi versenyképtelenné az egyes embert, és alkalmazkodásra képtelenné a magyarságot egy válságokkal szegélyezett, egyben azonban új perspektívát is nyitó 21. században. A jobbágyok 1514-es örökös szolgaság alá vetése zajlik a szemünk előtt. S ez – mint akkor – most ismét leszakít Európáról. A következmények pedig éppolyan hosszan tartóak és végzetesek lesznek.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.