Miért nem Svájc?

Miért nem Svájc?

A politikusok tudják, kevés, ha tetteik pusztán egy hatalmi játszma húzásainak tűnnek. Ezért keresnek sokan történelmi igazolást: lépéseiket egy jövőkép küldetésébe csomagolják, és egy globális játszma húzásaiként magyarázzák. Tekintsünk ezzel a szemmel Orbán Viktor mostani, tusnádfürdői beszédére. Mit is állított a miniszterelnök? A 2008-as gazdasági válságból, és szomorú kísérőjelenségeiből – a jóléti állam megrendüléséből, a magas munkanélküliségből és a demokrácia zavaraiból – Ő azt szűrte le: a liberális államszervezés nem kellően versenyképes. Olyan új államszervezési módszereket keres, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok és nem feltétlenül demokratikusak. A jóléti állam helyett a munka alapú társadalomra alapozott nemzet-államot kíván építeni.

Kezdjük azzal, a miniszterelnöknek kétségkívül igaza van: a 21. századba átlépve új világ kezdődött. A korábban sikeres, sőt egyedüli modellként mindenki számára ajánlott „liberális” társadalom-szervezési modell – a szabad-piac, a liberális demokrácia és a globalizáció – válságokkal küzd. Ugyanakkor, korábban kritizált, authoritárius rendszerek viszonylagos sikereket mutatnak fel. Egy ilyen átalakuló világban nem nehéz véleményünket alátámasztó példákat találni. Ám a miniszterelnök által idézett „sztárokat” – Szingapúr, Kína, India, Oroszország, és Törökország – inkább zavarról, mint pontos helyzetértékelésről tanúskodnak.

A napjaink egyik – bár nem egyedüli – értelmező modellje, két összetevő – a törvények hatalma és az egyén jogainak érvényesülése – alapján osztályozza a társadalmakat. (Alexander, A. – Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A két összetevő segítségével felrajzolt 2×2-es mátrix, négy térrészre bontja a politikai „teret”. A jobb-felső négyzet, ahol egyaránt érvényesül a törvények hatalma és az egyén jogai, a hatékony demokráciák tartománya. Ide tartoznak, – a sarokhoz közel – a skandinávok, a hollandok, és a svájciak, Kanada és Ausztrália, kissé lejjebb, Németország, Ausztria, Franciaország, USA és Japán. A bal-felső négyzetet – ahol a törvények hatalma érvényesül, de sérülnek a polgári jogok – racionális autokráciaként jellemezik. Tipikus példája Szingapúr, de kissé lejjebb, itt találhatók, Malajzia, és Kuvait, még lejjebb, Kína, Tajvan, Dél-Korea, és a felezővonal felé Tunézia. A jobb-alsó négyzet a „sérült” demokráciák birodalma: itt az egyéni szabadságjogok többé-kevésbé érvényesülnek, de a törvények hatalma sérül. A pártok működhetnek és demokratikus választásokat is tartanak, de a eseményeket nem a törvények, hanem az oligarchiák vetélkedése formálja. Ide sorolható India, Dél-Amerika sok országa, és a Balkán jó része. Végül, a mátrix bal-alsó négyzetében találhatók a despotikus autokráciák: itt jelentősen sérül mind a törvények hatalma, mind pedig az egyéni jogok. A bal-alsó sarok közelében találhatók az oligarchiák polgárháborús térségei (Szomália, vagy Afganisztán), kissé feljebb a diktátorok által uralt rendszerek – mint Zimbabwe vagy Észak-Korea – még feljebb, Fehér-Oroszország, majd a mátrix felező-vonalának közelében, Irán és Oroszország találhatók.

Kelet-Európa a rendszerváltások eredményeként elsőször a bal-alsó négyzet belsejéből a mátrix közepére – a felezővonalak találkozásához – ugrott, majd elkezdte „hosszú menetelését” a mátrix jobb-felső része felé. Az álom az volt, hogy – követve a nyugat-európai trendet – fokozatosan a jobb-felső csúcs felé mozdulnak el. 2000-ig a folyamat nagyjából így is zajlott. Azt követően viszont megtorpant a fejlődés, Kelet- Európa elbizonytalanodott, és bizonyos visszarendeződés ment végbe. A „merre tovább” kérdésre, a politikai mátrix kínál eligazodást!

A középső pontból – ahova 2014-re Magyarország visszacsúszott – négy irányban, a négy sarok felé, lehet elmozdulni. Az egyik út, a bal-felső sarok – a racionális autokrácia – irányába, valóban Szingapúr felé vezet. Itt az egyeduralkodó, a törvények hatalmát érvényesítve igazgatja a társadalmat: a világpiacra nyitott gazdaságot, tiszta versenyt, teljesítmény alapú kiválasztódást, magas minőségű államot hoz létre, a versenyző demokrácia intézményrendszerét viszont elutasítja. A másik út, a jobb-alsó sarok – a sérült demokráciák – felé visz. Itt a szabad választások rendszerét felhasználva, vetélkedő oligarchiák birtokolják az államot, kisajátítják a hatalmat, majd az éppen hatalomra kerülők önmaguk számára osztják újra a közösség vagyonát. A harmadik út, visszafelé, az egyszer már magunk mögött hagyott diktatúra – a despotikus autokrácia – irányába vezet, végső esetben – Ukrajna ennek veszélyét jelzi – a káoszba. A negyedik út, megtestesítve a rendszerváltás eredeti vízióját – a hatékony demokrácia – mintáit vetíti elénk: Svájc, Dánia, vagy Hollandia.

Magyarország 2000-2010 között egyértelműen a – jobb alsó kocka – a rosszul működő, sérült demokrácia felé sodródott. A 2010-es választásokat követően, a 2/3-os felhatalmazásra támaszkodva, Orbán Viktor a despotikus autokrácia felé vett irányt. Minden hozzáférhető adat – a felelős kormányzás, a demokrácia, a szabadság, a korrupciós és a versenyképességi indexek – az ország minőségének romlásáról tanúskodik. Fokozatosan a despotikus autokrácia négyzetében találhatók országok csoportjába sűlyedtünk. A miniszterelnök mostani beszéde, abból a szempontból érdekes, hogy bepillantást enged: a jelzett keresztúthoz érkezve, merre halad tovább.

A politikus – sokak képzeletében és Orbán Viktor gyakorlatában – afféle politikai „kiskereskedő”: elballag a politikai szupermarketbe, és a polcokon lehelyezett politikai „árukból” összeválogatja a pillanatnyilag neki leginkább megfelelőket. Szinte látjuk, amint ott bóklászik a polcok között, és rámutat egy intézményre – „kérek ebből az alkotmánybíróságból” -, majd tovább lép, és rábök egy törvényre, mondván, „tetszik nekem ez a média-törvény”, majd hosszan mustrál egy másikat, és megjegyzi, „jól áll rajtam ez a választási törvény”. Hirtelen észrevesz valamit a felső polcon: „Nicsak, egy cuki alkotmány”. Az eladó óvatosan figyelmeztetni próbálja, „ez bizony kiment már a divatból”, vagy csendben megjegyzi, „ezek nem illenek össze”, esetleg csak egy fintorral jelzi: „ez kényelmetlen lesz”. Ám a válasz mindig ugyanaz: „Ez jól áll nekem. Én ezt akarom”.  És nem érti, miért tekint ránk olyan furcsán Európa, hiszen mi mindössze csak tűsarkú cipővel állunk a sílécre, és a síbakancsot választottuk a maratoni futáshoz.

Ne vesztegessük hát az időt arra, hogy megértsük, miért sorolta Orbán Viktor „sztárokként” – Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország – egy csoportba. Nincs bennük közös! Higgyük el viszont, hogy racionális autokrácia (illiberális) modelljét akarja. Az igazi kérdés az: lehet-e Szingapúr – valóban sikeres, bár ellenmondásos – modelljét, Európa közepén, azon a módon, ahogyan Orbán Viktor hozzáfogott, megalkotni? A társadalmi modellek – így a racionális autokrácia is – csak meghatározott körülmények, jól körülhatárolható társadalmi, gazdasági és környezeti feltételek között működik hatékonyan. Orbán Viktor elmúlt négy évben éppen a racionális autokrácia modellnek az alapvető feltételei – a világpiacra való nyitottság, a korrupció-ellenesség, az átláthatóság, mindenkire kiterjedő teljesítményelv, az oligarchiák visszaszorítása – ellenében vezérelte a magyar társadalmat.  Így, még négy év, és azon találjuk magunkat, hogy Szingapúr helyett Zimbabwébe érkeztünk

A 2010-es választások óta eltelt időszak történései ugyanis kifejezetten a despotikus autokrácia felé való elmozdulásra utalnak. Itt, a bal alsó négyzetben, a felező vonalakhoz közel vannak ugyan sikeresnek tűnő autokratikus társadalmak. Ám ha közelebbről megnézzük ezeket, mindegyik olyan természeti kinccsel rendelkezik, amely óriási jövedelemhez juttatják ezeket. Oroszország, illetve a Szovjetunió némelyik utódállama, és épp így, egyik-másik közel-keleti ország sikere, gazdag olaj és gáz lelőhelyeik kiaknázásán alapul. Az, hogy milyen hosszú távon és milyen sikerrel kínálnak természeti forrásaik fejlődési esélyt a jövő kérdése, az azonban biztos, a modell nem követhető azok számára, akik – mint mi – ilyennel nem rendelkeznek.

De tulajdonképpen, miért is ez a nagy hajcihő? Miért próbálnánk követni, Kína, vagy India tőlünk idegen civilizációs mintáját, Oroszország vagy Törökország eltérő történelmi útját, vagy másolni Szingapúr, tőlünk a messze eső modelljét? Miért nem jó nekünk, mondjuk Svájc? Az ország életszínvonala skandináv, versenyképessége szingapúri, pénzügyi fegyelme a németekét, a társadalmi kiegyensúlyozás a franciákét idézi, és mindezt a britek makacsságával őrzik, miközben úgy integrálódnak az EU-ba, hogy nem tagjai annak. A baj ezzel a rendszerrel valószínűleg az, hogy semmi hősiesség nem kell hozzá. Itt van egy karnyújtásra, és megtestesíti mindazt, aminek Orbán Viktor az ellensége: a decentralizált és takarékos államot, a szabad polgárt, a részvételi demokráciát, a versenyképes oktatási és gazdasági rendszert.