Szabadulás a rablóbarlangból

 

Szokásos tudományos barangolásom során a múlt héten a Science folyóiratban egy érdekes tanulmányra bukkantam. (Centola, D. et al.  Experimental evidence for tipping points in social convention. Science. 2018. June 8.). A kutatók, megfelelően kialakított kísérlettel, azt elemezték: miként képes egy elkötelezett kisebbség megváltoztatni, egy nagyobb és heterogén közösség kialakult véleményét.  Hogyan alakul ki, és kerül többségbe az eredetileg különböző nézeteket valló emberek közösségében egy azonos nézetű és azonos célokat követő csoport? A vizsgálat 194 résztvevőjét 10 egymástól független csoportba osztották, akik a világhálón egymással információt cserélhettek. A feladat: páronként játszva, egy közösen látható képnek adjanak nevet. Ha képesek voltak megegyezni, (pénz)jutalmat kaptak, ha nem, (pénz)büntetést. A kísérlet során folyamatosan és több menetben mindenki találkozott mindenkivel és fokozatosan kialakult az adott közösségben elfogadott konvenció: milyen neveket társítanak az adott képekhez.

Ekkor a kutatók egy azonos nézetet valló „elkötelezett kisebbséget” csatlakoztattak a közösséghez. A kialakult konvencióktól eltérő véleményt hirdető új résztvevők száma a korábbi csoport 15%-tól 35%-ig terjedt. A kérdés az volt: vajon milyen feltételekkel képes ez a kisebbség „átvenni a hatalmat”, azaz megváltoztatni a kialakult csoportvéleményt? Az eredmények azt mutatták: amíg az elkötelezett kisebbség száma alatta marad az egész csoport 20%-nak, nincs remény, hogy véleményük átalakítsa az eredetileg kialakult csoport-konszenzust. Amint azonban az elkötelezett kisebbség részaránya elérte a 25%-ot, az általuk vallott vélemény hirtelen általánosan elfogadottá válik a csoport nagy részében. Vagyis, a társadalmi konvenciók szemszögéből a 25% afféle billenési pontnak (tipping point) bizonyult. Ha tehát a nézetek szempontjából heterogén társadalomban egy csoport támogatottsága eléri a 20-30 százalékos küszöbértéket, akkor ez a vélemény váratlanul és gyorsan – billenés-szerűen – „meghódíthatja” az egész társadalmat.

A kutatók által kísérletileg elemzett folyamat jól tükrözi a társadalmi diskurzusok menetét, és sokban emlékeztet a választói támogatás-vadászat folyamatára. A kérdés már a 2018-as választások előtt is arról szólt, ki lesz képes elérni ezt a 20% feletti támogatottságot. Az ellenzék vereségének ismeretében, a demokratikus ellenzéken belül mindenki újra abban reménykedik: a választók majd ráébrednek, hogy csakis ő képviseli az igazságot. Mindenki arra vár, hogy egyszer az élre kerül, és a többiek vagy beállnak mögé, vagy eltűnnek. Nos, a cikk legfontosabb üzenete: ahhoz, hogy egy eredetileg kisebbségi vélemény többségivé váljon, át kell lépnie a 25%-os küszöbértéket. Ez alatt nincs meg a kritikus tömeg, a többségi akarattá váláshoz. Viszont, ha egy nézet elfogadottsága ezt túlhaladja, akkor az eredetileg sokféle nézet és vélemény jellemezte közösségben uralkodóvá válik az addig csak egy elkötelezett kisebbség által hirdetett nézet.

Kérdés ezután már csak az: miként érhető az el, hogy a demokratikus ellenzéken belül létrejöjjön az elkötelezett kisebbségi vélemény-azonosság kritikus tömege? Látni kell, hogy ezt nemcsak az ellenzék egymással vetélkedő pártjai akadályozzák, hanem a Fidesz is, amely mindent megtesz, hogy megakadályozza az ellenzéki vélemények összekapcsolódását. Egymás ellen hangolja őket, felerősíti az egyébként is meglevő véleménykülönbségeket és érdekellentéteket. A kérdésre, hogy ebben a helyzetben miként is jöhetnek létre a tartós együttműködés, egy másik – csaknem 70 éve végrehajtott – kísérlet ötlött fel bennem, amelyre a címben szereplő rablóbarlang is utal.

Mielőtt azonban az olvasó félreértené: a hivatkozott rablóbarlang, „Robbers Cave” kísérlet színhelye volt. A történet mára a szociálpszichológiai tankönyvek elmaradhatatlan részévé vált. A gondosan megtervezett kísérletekben – 1949 és 1954 között – az USA-ban, egy nyári cserkész-tábor serdülőkorú – egymást korábban nem ismerő, jó családi körülmények között élő, közel azonos vallási hátterű – fiataljai vettek részt. (Előítéletek és csoportközi viszonyok. K.J.K. Budapest 1980. Sherif, M. és Sherif, C. W. 347-391.) A fiatalok számára az ilyenkor megszokott táborozási foglalatosságokat – versenyeket és vetélkedéseket – szerveztek. Ám, a küzdelem előrehaladásával – a kutatók megdöbbenésére – „a kiváló sportszellem és a jó érzés, eseményről eseményre egyre inkább elenyészett”. Helyét az előítélet, az agresszivitás, és az ellenfél ellenséggé minősítése foglalta el. Kezdetben még csak különféle sértéseket – „disznók” vagy „szemetek”, majd a nyomdafestéket egyre kevésbé tűrő kifejezéseket – vágtak egymáshoz. Ezután elkezdték tudatosan tönkretenni a másik munkáját – szándékosan szétszórták a szemetet, amikor a másik feladat volt a takarítás. Végül a másik csapat szimbólumainak megszentségtelenítése következett: letépték, szétszaggatták, és elégették a másik zászlaját. Ekkor már a világot végletesen jókra és végletesen rosszakra osztották fel: „Mi” – becsületesek, igazságosak, bátrak vagyunk, míg „Ők” – csalók, és hazugok.

A kutatók, látva, hogy elszabadult a pokol – ami egyébként meglehetősen gyakori a világmegváltó ötletek nyomán – megpróbálták normalizálni a helyzetet. Először a hagyományosan bevált módszereket vetették be: kedvező információk terjesztése a másik csoportról, a közösen vallott erkölcsi értékekre való hivatkozás, a csoport vezetői közötti találkozók megszervezése. Miután azonban a racionális meggyőzés kevésnek bizonyult, közös istentiszteletet szerveztek. A környék híres prédikátora a felebaráti szeretetről, és az ellenségnek való megbocsátásról szónokolt, a fiúk tetszésére. Ám, az istentisztelet befejezését követően, a résztvevők perceken belül arról kezdtek beszélni, hogyan lehetne a másik csapat tagjait elkapni, és jól összeverni.

Az igazán hatékony konfliktus-enyhítő módszerek véletlenül bukkantak fel. A táborba meghívták egy másik tábor válogatottját, és vele a két csoportból közösen összeállított csapatnak kellett kiállni. A „közös ellenség” azután minden prédikációnál közelebb hozta a korábban ellenséges csoportokat. A kutatók azonban kételkedtek abban: vajon megengedhető-e a csoportokat pusztán a közös ellenség „kinevezésével” egyesíteni. A leghatékonyabb megoldást, a fölérendelt célok: a közösen megoldható feladatok megtalálása kínálta. A tábor vízellátó rendszere tönkrement, és csak együtt voltak képesek elhárítani a veszélyt, vagy a fiúknak leginkább tetsző film megrendeléséhez, a pénzt a csapatoknak kellett összeadni. Végső összemelegedést egy – véletlen – eset váltotta ki: egy távoli kiránduláshoz az élelmet szállító teherautó lerobbant, és csak együtt voltak képesek kihúzni. A közös erőfeszítések, és a kényszerű összefogás – mint a kutatók beszámoltak erről – nem oszlatta ugyan azonnal el a konfliktusokat, de a tábor végére az „ellenségek” mégis „barátként” távoztak.

A választási eredmények arról tanúskodnak: sem a racionális rábeszélés, sem a közös ellenség – a Fidesz – sem volt elegendő, hogy egyesítse a demokratikus ellenzéket. Erre – a „Robbers Cave” kísérlet tükrében – olyan projektek indítása és olyan akciók megrendezése kínál lehetőséget, amelyet csak közös erővel, a saját forrásokat összedobva, az aktívahálózatukat egyesítve és folyamatosan együtt dolgozva lehet elérni. Csak ha van olyan feladat – mint a cserész-táborban – amit kizárólag együtt lehet megvalósítani, és ha mindenki megérti, hogy a siker, de a kurdarc is közös, akkor alakulhat ki a heterogén ellenzéken az azonos nézeteket vallók kritikus tömege. Csak ha ez kialakul, akkor nyílik meg az út, hogy ez az elkötelezett kisebbség – a demokratikus ellenzék – támogatottsága a társadalomban is túllépje a 25%-ot. És ez a kritikus tömeg már elegendő, hogy a választások során kiszélesedve – „anyagi erővé is válva” – elvezessen a Fidesz leváltásához.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.