Móricz Zsigmond és Illyés Gyula – Orbán Viktornál.

1935 április 16-án, Zilahy Lajos kezdeményezésére egy különös – író-olvasó – találkozó zajlott le az akkori miniszterelnök, Gömbös Gyula és a népi írók – Móricz Zsigmond, Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Németh Imre – között. A kezdeti zavart csöndet – a beszámolók szerint – váratlanul Móricz Zsigmond törte meg. Nemrég érkezett meg vidéki körútjáról, ahol közvetlen benyomást szerzett a vidéki Magyarország életéről. Zsebéből elővette a Ritz szálló menükártyáját és annak hátoldaláról kezdte felolvasni egy átlagos magyar szegénycsalád heti étrendjét: „Hétfő. Reggelire kenyér, zöldhagyma. Délben lebbencsleves. Este üres krumplifőzelék. Kedd. Reggelire kenyér, zöldhagyma. Délben lebbencsleves. Este puliszka kis tejjel. Szerda. Reggelire kenyér, zöldpaprika….” Gömbös Gyula reakciója kissé ingerült volt: „Zsiga, rólad rosszakat jelentenek, te destruktív vagy.” Egy ideig döbbent csend támadt, amit – állítólag – Gömbös tört meg, egy Illyés Gyulához intézett mondattal: „Te mit csinálnál, Gyula – kérdezte – ha te lennél Magyarország kormányzója? Illyés Gyula egyszerűen és szelíden azt felelte: „Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófokat és katolikus püspököket.” Efféle találkozóra a későbbiekben – érthető módon – többször már nem került sor.

És most tűnődjön el az olvasó, vajon egy ilyen író-olvasói találkozó létrejöhetne-e Orbán Viktor és a mai (népi?) írók között. Először is, nem biztos, hogy a miniszterelnöknek – bokros teendői miatt – marad-e egyáltalán ideje a kultúra tanulmányozására, különösképpen az irodalom böngészése útján. Az is kérdéses, hogy nyilván kevéske maradék idejét éppen az írókkal való csevegésre fordítaná. De ha mégis úgy döntene, érdekli az írók –  nyilván fontos – véleménye, vajon tényleg azokat hívná-e meg, akikről úgy vélné, a magyarság helyzetét általában, a vidéki népét pedig különösen, elfogulatlanul képesek elébe tárni, és akik maradandóan tolmácsolják azt a jövő nemzedék számára.  Baráti körében ugyanis nem látszanak feltűnni Móriczéhoz és Illyéséhez fogható személyiségek. Akik viszont feltűnnek, azok láthatóan nem képesek a valóságot móriczi pontossággal, illetve az illyési radikalizmussal szemlélni.

Pedig a vidéki Magyarország helyzete ma nem kevésbé tragikus, mint volt az 1930-as években. Lehet ma nem az ország – mint az induló harsogja – egy harmada gebed éhen, de a lakosság 15-20 százaléka leszakadt térségekben, reménytelenül elsűlyedt kis falvakban, szegregálódott kis közösségekben él. Itt már nincsenek boltok, nincs orvosi rendelő, nincs iskola, nincs gazdasági vállalkozás, és alig van a világgal valami közvetlen összeköttetés. A munka helyett kegyként osztott közmunka van, megalázkodáshoz kötött segély, amit némi családi termelés egészít ki. Az életet a banki rendszert kikerülő uzsorahitel – a payday loan – működteti. A kevésszámú gazdag család tulajdonában levő – az adóhivatal figyelmét kikerülő – „elosztóhelyeken” hitelért, uzsorakamatra jutnak hozzá a mindennapi létfenntartás eszközeihez, és a helyi kis-királyok kegyeit keresve juthatnak – ideiglenesen – némi pénzhez. Ám, amint megérkezik a fizetés vagy a segély, az azonnal elfolyik a törlesztésre, és újra kezdődik az uzsora-hitel, illetve a pénz vagy élelem utáni kuncsorgás. Az 1930-as évekkel összevetve az élet nem sokat változott: az élelem jellege, a szűkösség szorítása, a napszám kényszere és a hatalmi kiszolgáltatottság éppen olyan nagy. Ez egy nagyon szomorú történet, ami a rendszerváltást követően folyamatosan íródott, de az elmúlt 8 évben jutott a végkifejlethez.

És a neheze még csak ezután következik. Amos Óz – izraeli író – szerint a szomorú történeteknek kétféle befejezése van: a shakespearei és a csehovi. A shakespearei vég: halottak hevernek szerteszét. A csehovi: boldogtalan, frusztrált emberek bóklásznak a színen, de legalább van valami remény. Nos, Magyarország 21. századi sorsát az határozza meg, vajon a történelem újra elénk hoz-e egy, a II világháborút idéző kataklizmát, amely szétveri a rendszert, vagy az országon belül erősödik meg egy olyan mozgalom, amely Illyés Gyula radikális megoldását tűzi a zászlóra. Ezért volna létkérdés, hogy létre jöjjön egy olyan összefogás a demokratikus ellenzéken belül, amely fokozatosan, lassan, több évtizedes következetes és kitartó munkával megteremtené a felemelkedés esélyét. Félek azonban, hogy még ebben az esetben is, a belátható időben a legtöbb, amit elérhetünk: a csehovi vég. Megmarad tehát a remény, hogy a 21. század mégis kínál kedvező fordulatot!