Elbukott-e Özil a Tebbit teszten?

 

Norman Tebbit konzervatív angol politikus, amikor váratlanul neki szegezték a kérdést: „Hogyan döntené el, hogy valaki angol-e vagy sem?”, egy szemléletes és – látszólag – egyszerűen alkalmazható tesztet kínált: „Annak megállapításához, hogy valaki angolnak tekintendő-e vagy sem, elegendő megtudni, a krikett meccsen kinek drukkol.” Mesut Özil – a török származású, jelenleg az angol Arsenalban játszó német labdarugó – kritikusai szerint elbukott a Tebbit teszten. Sokan támadták egy Erdogannal készült közös fotójáért, és számlájára írták még a német válogatott sikertelen világbajnoksági szereplését is. Özil vasárnap a Twitteren jelentette be: „az elmúlt időszak történései miatt fájó szívvel ugyan, de lemondja a válogatottságot”. A sportember szerint: a német labdarúgó-szövetség elnöke – Reinhard Grindel – arra használta fel az ügyet, hogy a többségnek tetsző nézethez csatlakozva, „jó-pontokat” szerezzen. „Grindel szerint – nyilatkozta Özil – csak akkor vagyok német, ha nyerünk, amikor veszítünk, migráns vagyok. Holott Németországban fizetek adót, német iskoláknak adakozom, a német válogatottal lettem világbajnok 2014-ben, és 2015-ben még futball „nagykövetnek” is választottak, de most látom: még mindig kívülállóként kezelnek.” De tényleg elbukott-e Özil a kollektív identitás Tebbit tesztjén?

Egykor, ismeretlenbe botolva, az általa feltett – „Ki vagy?”- kérdésre adott választól, sokszor az élet függött. Még az is veszélyes volt, ha kitaláltad ugyan a „helyes” – vagyis elvárt – választ, de szimbólumaid (ruházatod és jelvényeid), kulturális jelzéseid (kiejtésed és szavaid) nem igazolták ezt. Az emberek ugyanis sokáig „egydimenziósak” voltak. Egyetlen csoporthoz tartozva, az határozta meg kollektív identitásukat. Jól tükrözi ezt Szűcs Jenő történész szemléletes példája: „Ha 1300-1500 táján a csoport-hovatartozást firtató kérdőívet osztottak volna ki az embereknek nagyon jellegzetes válaszokat kaphattunk volna. A tipikus felelt, hogy valaki elsősorban a római Szentegyház tagja (vagy görög rítusú, vagy mohamedán) másodsorban X dominus vazallusa, vagy familiárisa, bretagne-i, vagy zalai, harmadsorban lovag, polgár vagy paraszt, negyed sorban a francia vagy a magyar korona alattvalója, híve, ötöd sorban pedig ‘francia’ vagy ‘magyar’”.

A nemzetállamok kialakulását követően azonban a kollektív identitás részben átrendeződött, részben összetettebbé vált. A kérdésre – ki vagy? – ma már a legtöbben saját, a középkorban hátrébb soroltatott, nemzetüket említenék első helyen. Másrészt, a kollektív identitásunk több csoportot is magában foglalhat. Amikor például az apám, a harmincas években, pékinasként Németországban utazott és lemaradva a vonatról segítséget keresett, nem a követségre, nem is a templomba ment, hanem a szakszervezethez. Ott pedig nem az útlevelével, hanem szakszervezeti könyvével igazolta magát, ők pedig – látva, hogy fizeti a szakszervezeti bélyeget – mint osztály-testvérnek, segítettek. Apám tehát így határozta meg magát: egyszerre vagyok a magyarság és a munkásosztály tagja. A 20. századtól tehát az alapeset: mindenki többféle, egyenrangú csoporthoz tartozhat, és ezért egyidejűleg többféle kollektív identitása van. Ám a történelem időről, időre olyan helyzetbe sodorta az egyént, amelyben csak egyetlen válasz jelenti a túlélést, és a „rossz” válasz tragikus következményekre vezet.

Meghökkenve olvastam Sinkó Ervin „Egy regény, regénye” című művében, barátjának – a tragikus sorsú szovjet író – Iszak Babelnek, róla adott jellemzését: „Magyarnak lenni már magában szerencsétlenség, de még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak, zsidónak és kommunista magyar írónak lenni ez valósággal perverzitás. De magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak, és hozzá, jugoszláv állampolgárnak lenni ez felülmúlhatatlan…” Bábel felsorolja egy magyar ember – véletlenek hatására formálódott – többféle és a körülményekkel ütköző identitását. Az többnyire senki számára nem tűnik problematikusnak, hogy valaki egyszerre magyar és katolikus. Azt azonban, hogy valaki lehet-e egyszerre magyar és zsidó – de épp így, lehet egyszerre magyar (nemzetiségű) és román (állampolgár) – azt sokan elképzelhetetlennek találják. Miközben tehát magam is problematikusnak látom Özil, Erdogánnal készített fényképét, amelyből sokan – nem teljesen indokolatlanul – a török rezsim támogatását vélik kiolvasni, nem gondolom, hogy pusztán emiatt megkérdőjelezhető volna a labdarugó „németsége”.

Tudatában lévén a probléma vitát, sőt dühödt ellenkezést kiváltó jellegével, véleményemet egy történettel szeretném megvilágítani, amelyet még a 90-es évek elején Kósa Ferenctől hallottam. A világhírű filmrendező felesége japán és gyermekük – Bálint – mindkét nép jegyeit arcán viselte. Az iskolában a tanító néni rácsodálkozva a gyermek kinézetére, lelkendezve jegyezte meg: „Akkor te most félig magyar és félig japán vagy”! Bálint azonban önérzetesen így válaszolt: „Nem! Én nem félig magyar és félig japán vagyok. Hanem, egyrészt egészen magyar, másrészt egészen japán”! Én azt reméltem a 21. századtól, hogy az embereket nem a Tebbit-teszt, hanem Kósa Bálint önérzetes – többféle kollektív identitást megengedő – nézete szerint ítéli meg.  Akkor végre barátokká válhatna mindenki, akiket most a rájuk kényszerített az egydimenziós csoportidentitás elválaszt. Azt reméltem – de gyakran kell csalatkoznom – hogy a politika többé nem szakítja szét a közösségeket, a sokféleségből csak egyetlen identitást engedve meg, kizárólagos vonatkoztatási pontként. És akkor csak elméleti kérdés lett volna, hogy vajon kinek szurkolna Özil, ha a döntőt a németek és az angolok vívták volna?

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.