Dnyeprov fantasztikus novelláját – „Rákok a szigeten” – a két világrendszer küzdelme ihlette. Az USA-ban kifejlesztenek egy önreprodukáló – ízelt lábakkal, szemekkel és “mindenevő” gyomorral felszerelt – automatát, amely képes a környezetében fellelhető anyagokból – fémekből és a homokból – újabb, hozzá hasonló „lényeket” készíteni. A terv szerint, az ellenség területére átdobva “megenné” annak hadieszközeit, abból újabb rákokat hozna létre, miután pedig „felzabálták” hadi eszközeit, az ellenség rövid idő alatt térdre kényszeríthető. Ám a tábornokok tudni szeretnék: tökéletes-e a prototípus? Ennek eldöntésére a feltaláló – a további kutatás helyett – az evolúciót ajánlotta: rakják ki a rákot egy lakatlan szigetre, némi fémmel, az elkezdi magát reprodukálni, a születő rákok megindítják a harcot a korlátozott erőforrásokért, és így választ kapnak a kérdésre. És valóban: a rákok egyre újabb, mind harckészebb nemzedékei születnek. Ám – a novella szerint – valami hiba csúszhatott az evolúcióba: a végén, csupán egyetlen óriási, lomha, könnyen sebezhető, így a harcra alkalmatlan gép-rák marad a szigeten.
A gazdasági növekedés sokáig az élővilág evolúcióját idéző trendet követett. Családi vállalkozások lassan növekedtek, cserébe viszont sok generációs élettartamot kaptak. A fogyasztók köre azután fokozatosan bővült, s bár több lett a versenytárs és élesedett a verseny is, lerövidült a naggyá váláshoz szükséges idő. A 20. század azután működtetni kezdte a méretgazdaságosságot. A gépesítés és a géprendszerek (pl. a mozgó futószalag) az egyik oldalon, a fogyasztói igények feltartóztathatatlan növekedése a másikon, lehetővé tették a gyors növekedést. Már egyetlen nemzedék – két-három évtized – alatt felnőhetett egy óriási vállalat. A fejlődést kevésbé a versenytársak, mint inkább a fogyasztók száma és pénztárcájuk mérete korlátozta. Így a sajátos gazdasági és egyedi technológiai körülményektől függően, a legtöbb iparágakban monopol-helyzetű vállalatok emelkedtek ki.
A tőkés társadalom alapvetően nagyvállalat-barát körülményeket teremtett, ám fokozatosan világossá váltak a monopol-helyzet hátrányai is. Egyre másra kerültek napvilágra a nagyvállalatok fogyasztókat, a társadalmat és a környezetet megkárosító akciói. Kiderült, tőkeerejükre és ebből következő politikai kapcsolataikra támaszkodva olyan szabályozást a kényszerítettek rá a társadalomra, amely a verseny feltételeit torzítva megnehezítették a versenytársak tevékenységét, csökkentették az átláthatóságot, kivonták magukat a társadalmi ellenőrzés alól. Ezért a 20. század gazdaságtörténetét két egymással vetélkedő tendencia kísérte: a monopóliumok keletkezése az egyik oldalon, az ezt ellensúlyozni igyekvő szabályozás a másikon. A küzdelemben az állam esetenként „brutális” eszközök is használt: feldarabolta – lásd: Standard Oil, és AT&T – a monopolhelyzetbe került vállalatot.
A múlt század végén a verseny a globális szintérre tevődött át, és ez – látszólag – enyhítette a monopolhelyzettel kapcsolatos problémákat. A Föld méreteihez viszonyítva még a vállalatóriások is kicsinynek tűntek. Ugyanakkor az internet és az elektronika hálózatai fokozatosan alapvető változást idéztek elő. A méretgazdaságosság – alapvetően a linearitás szabályaira épülő – törvényét „felturbózta” a hálózatokra érvényes un. Metcalf-törvény. (Kelly, K. New Rules for the New Economy. 1998.) Ez a törvény kimondja: egy hálózat értéke – ezzel egyben hatalma és befolyása is – nem a hálózati pontok számával, hanem annak négyzetével arányos. Vagyis, a Metcalf-törvény egy hatványfüggvényt követő gyorsuló növekedést tett lehetővé, és így akár egyetlen évtized alatt létrejöhetett egy gigantikus vállalat. Sőt, a Metcalf törvényt működtető hálózati hatás egy új formációt is szült: létrejöttek az internet technológián alapuló platformok.
A platform eredetileg a munka végzését segítő – géphez való könnyebb hozzáférést biztosító – emelvényt jelentette. Modern értelmezésében a platform olyan eszköz, amely kapcsolódási pontot kínál mindenféle egyéni és üzleti igény kielégítésére. Tulajdonképpen régóta platformok között élünk. A Római Birodalmat egybefűző utak – a Via Appia – lehetővé tette hírek és szokások terjedését, emberek, és áruk találkozását, meg persze a hadseregek szabad mozgását. A piactéren találkozhatott mindenki, aki eladni és vásárolni akart. Mindkettő lehetővé tette bármilyen egyéni ötlet megvalósítását, a bármit kínálók és a mindenfélét keresők összekapcsolásával. A platformot – nevet is adva neki – a 19. században a vasút tette ismertté. A múlt században pedig országokat és kontinenseket egybekapcsoló a platformmá váltak infrastrukturális hálózatok, az autópályák és telefon-vonalak. A 21. századba átlépve azután alapvetően új helyzet állt elő: az elektronika sokféle hardver és szoftver eszköze természetes módon kapcsolódtak először hálózattá, majd általános platformmá.
A Google, a Facebook és az Amazon, olyan kommunikációs hátteret kínáltak, amelyek bárki számára lehetővé tették, hogy rájuk kapcsolódva, üzleti ötleteit eladhassa, vagy saját kedvére szórakozhasson. Ezzel a platformok általános kapcsolat-menedzselő eszközzé váltak: lehetővé tették megkeresni, hírül adni, eladni és vásárolni, összehangolni bármit, bárkivel, bárhol. Sőt, ezt sokszor késleltetés nélkül tették, ráadásul úgy, hogy a felhasználónak még fizetni sem kellett a rendszerbe kapcsolódásért, mert fizetett helyette más. Így a rendszer bár „ingyen” szolgáltatást nyújtott, mégis fenntarthatóan működött. A világ pedig hirtelen arra ébredt: a parányi, alulról építkező startup-ok egyre több vállalkozást és alkalmazást rendszerré kapcsolva, észrevétlenül gigantikus üzleti konglomerátummá – lásd. Microsoft, Apple, Google, Facebook, Amazon – váltak. Az elmúlt években ezek mellé néhány újabb óriás – az Alibaba, a Tencent, és a Netflix – csatlakozott, amelyek képesek uralni a globális piacot.
A 20. század végén a legtöbben örömmel vették használatba a platformokat. Hamar megszokták: bármilyen partner – kezdve a házastárstól, termékek és szolgáltatás adás-vételén keresztül, bármely mozgalom felépítéséig – felkutatása, a kapcsolatteremtés, a kapcsolat menedzselésének költsége és ideje a korábbi töredékére csökken. Az ingyenes hozzáférés, a megbízhatóság olcsó tesztelése, és hihetetlenül széles kapcsolatrendszer egy „szép új világot” kínált. Ám lassanként feltárultak a nem-szándékolt következmények: a társadalom valamennyi szintjén, minden résztvevő – az egyén, a család, a vállalatok, sőt az állam – tevékenységének és szerveződésének újragondolására kényszerült. Ez pedig – a szó eredeti értelmében – forradalmi állapotokat idéz elő az egyébként is felzaklatott, és ezért a változásokat vonakodva elfogadó, részben konzervatívvá vált társadalmakban.
A korábbi lelkesedést mindinkább az aggodalom váltotta fel. A világ rádöbbent: a vállalkozások veszélyesek, még ha különösebben nem rosszindulatúak vagy önzők is. Méretükből fakadóan, pusztán ha megmozdulnak, akaratlanul is elzárják az életteret az új, születő vállalkozások elől. Sőt, még ha meg sem mozdulnak – pl. Facebook egyéni adatok kezelése – sokak számára fenyegető, a gondolatokat és a viselkedést „szennyező” mellékhatásuk. Az eseményeknek ez a menet idézi fel a – bevezetőben említett – „Rákok szigete” novella végkifejletét. Vajon a platformokon alapuló növekedés ellenállhatatlanul oda vezet-e, hogy a világot néhány hatalmas, vetélytársait elnyelő vagy elpusztító agresszív óriás dominálja, amelyek gigantikus erőforrásaikat és átláthatatlan kapcsolatrendszerüket kihasználva, senki által nem kontrollált módon intézik dolgaikat.
Az aggodalmakat igazolva az elmúlt időszakban egyre gyakoribbá váltak a hírek: korlátlan befolyással rendelkeznek, felbukkanó versenytársaikat vagy felvásárolják, vagy kiéheztetik, vagy egyszerűen agyonnyomják. Sokasodtak a – hol fenyegető, hol csupán meghökkentő – híradások, amelyek „megállíthatatlanságukra” utalnak. Míg ugyanis mások valamilyen terméket kínálnak, amely szükséglet lecserélhető vagy kiváltható, a platform magát a kapcsolatot – a vágyak és az üzlet találkozását – szervezi. A következményt felvillantó két legutóbbi hír: 150 milliárd dolláros vagyonával az Amazon-vezér Jeff Bezos lett a modern történelem leggazdagabb embere, és kedvenc vállalatom – a 20. század jelképének tekintett – GE kihullott a Dow-Jones indexből. Az gigászok csodálatába tehát fokozatosan növekvő ellenszenv vegyült. A világ ráébredt: ezek a vállalat-birodalmak nemcsak más vállalatokat képesek agyonnyomni, de felkínált szolgáltatásaik – az önző alkalmazók vagy rossz-szándékú felhasználók kezében – „megmérgezhetik” a személyiséget, és fegyverként használhatók a demokrácia valamint a szabadság ellen.
Végül politika is ráébredt: a megszokott és stabil közösségi kapcsolatok fellazulása, a hagyományos viselkedési formák felbomlása, az ellenőrizetlen információk terjedése, az áruk, és emberek áramlása szokásos ellenőrzési mechanizmusainak legyengülése, és a hagyományos intézmények szétesése veszélyeket rejt. Felerősödött tehát a szabályozás igénye. Sőt egyre többen vetik fel: itt volna az ideje, hogy – a Standard Oil, vagy az AT&T mintájára – ezeket a vállalatokat is feldarabolják. Ám a platformok megregulázása nehezebb diót jelentenek, mint a korábbi gazdasági monopóliumoké. A Google vagy a Facebook „feldarabolása” alapvetően eltér a korábbi olajvállalat vagy telefontársaság „méretre vágásától”. Egy – nyilván leegyszerűsítő – hasonlattal megvilágítva ezt: az 1970-es években vonaton utaztam a Szovjetunióba, meghökkenve éltem át Záhony és Csop között, a vasúti kocsik alvázának cseréjét, a szovjet vasút szélesebb nyomtávja miatt. A platformok „szétszedése” ma kiszámíthatatlanul komplex és beláthatatlan következményekkel járhat, különösen, ha számításba vesszük a globális környezet alakulását és a szabályozás ebből következő politikai problémáit.
Glóbuszunkon ugyanis az emberek, és a technológiák sajátos ökoszisztémája alakult ki. Az ökoszisztéma arra utal: az azt alkotó „lények” – államok, vállalatok, egyének – korábban megszokott szuverenitása megszűnik. Pillanatszerűen és esetről, esetre változnak a régi ellenfelek üzleti partnerekké, az egykori barátok vetélytársakká. Az emberiség, a kölcsönös függőség korszakába lépett. Ez elválaszthatatlan egybe-kapcsolatságot és a hatások nehezen áttekinthető komplexitását jelenti. Ebben az új világban senki élete nem választható el másokétól. (Helbing, D. Globali networked riks and how to respond. Nature. 2013). Az elmúlt években pedig fokozatosan feltárult: a globális ökoszisztémában meghatározó szerepe van a platformoknak. Ezek felerősítik a globális rendszer működésének előre-jelezhetetlenségét: nem csupán a szándékolt beavatkozások hatásai nehezen számításba vehetőek, a nem-szándékolt következmények még kevésbé kiszámíthatóak.
Mivel az egész emberiség jövőjéről van szó, a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) szabályai szerint kellene eljárni. Vagyis, ha egy akció sokakat és súlyosan érinthet, még akkor is tartózkodni kell megtételétől, ha a tudomány nem egyértelműen foglalt állást. Még ha vita folyik is – mint a globális felmelegedés esetén – a lehetséges káros hatások mértékéről – amelyet vannak, akik tagadnak, míg mások realitásnak látják – pusztán a veszély lehetősége elegendő érv a beavatkozás halasztására. Mindez óvatosságot és belátást igényelne a hatalmat birtokló politikai csoportoktól és államoktól. Ám látva a populizmus terjedését a liberális demokráciákban, és az illiberális autokráciák előretörését a felzárkózni törekvő országokban, ez a várakozás túlzónak tűnik. A másik oldalon: ott vannak a platformok, amelyek nincsenek tudatában túl-hatalmuknak, és azzal, hogy az általuk előidézett átalakulás milyen mértékben zavarja meg a társadalmi stabilitást, fenyegetve a korábban biztos pozíciót kiharcolt csoportok helyzetét. Ebben a helyzetben, a meghatározó államok és a befolyásos hatalmi csoportok vissza-fogottságában reménykedni, naivitás. A világ tehát sodródni fog. Ami kialakul, az bizonyosan rosszabb lesz, annál, mint ami együttműködéssel elérhető lett volna. A szegények és a kicsik – ahogy mindig – rosszul járnak, de a nagyok és gazdagok is megszívják. Ám az emberiség – remélhetően – valahogy azért mégis átvészeli ezt a válságot is!
Leave a Reply