A kultúra evolúciója

Mi vár ránk: a kulturális evolúció szemszögéből?

Az evolúció, az átlagolvasók számára többnyire a változás, és a fejlődés szavak szinonimája. Ha valaki már sokszor használta ezeket a kifejezéseket – a választékosabb beszéd érdekében – egyszerűen „lecseréli” az evolúció – tudományosnak tűnő – fogalmára. A társadalomtudósok ezen legfeljebb annyiban léptek túl, hogy az evolúciót és a vele összefüggő fogalmakat – pl. mémek, mutáció, szelekció – olyan metaforáknak tekintették, amelyekkel bizonyos – egyébként nehezen érthető – jelenségek megvilágíthatók. Mint a hasonlatok általában, segítik a megértést, de nem kell „szó szerint” érteni őket. Részben ez vezetett az evolúció általános megítélését illetően ma tapasztalható sajátos kettősségre.

Az elmúlt évszázadban született valamennyi tudományos eredmény megerősítette és igazolta az evolúciót. Ez ma a gravitáció-, vagy az atomok elmélethez hasonló bizonyosságú tudományosan igazolt ténynek tekinthető. Míg azonban ma – legalábbis eddig – nincs olyan mozgalom, amely azt írná a zászlóra, hogy „le a kvantummechanikával”, nagyon is befolyásos mozgalmak akarják „kiűzni” az evolúciót a közgondolkodásból. Ennek oka azonban nem a tudományos bizonyítékok hiánya vagy az elméletnek ellenmondó tények. Darwin ideáját a módszer „univerzális” alkalmazhatósága teszi „veszélyessé”. (D. Dennett: Darwin veszélyes ideája. Typotex 1998).

Az evolúció sztorijai és működése

A tudomány története tele van olyan anekdotákkal, amelyeket ugyan a későbbi kutatás megcáfolt, de mivel jól megvilágítják a jelenséget, kitörülhetetlenül beleívódtak a tudomány-történetbe. Ilyen jellegzetes sztori fűződik Darwin föld körüli útjának egyik fontos állomásához a Galápagos-szigetekhez. A történet szerint itt fogalmazódott meg benne először a természetes szelekción alapuló evolúció gondolata. Az utazó arra figyelt fel, hogy a szigetcsoport különböző tagjain eltérő jellegzetességű pintyek voltak honosak. Ezt úgy magyarázta, hogy a szigeteken meghonosodó, eredetileg homogén pinty-populáció egyedeit az eltérő környezet – hol kemény magvak, hol bogarak alkották a táplálékukat – szelektálta eltérő formára. Volt, ahol hosszú és vékony, máshol tömzsi és erős csőr lett előnyös, így az terjedt el az adott populációban. A későbbi kutatás bebizonyította, hogy bár az evolúció valóban így megy végbe, magát az ötletet Darwin nem ebből a történetből merítette.

Ez a történet azért érdekes, mert e sorok írójának is volt egy nagyon hasonló „aha” élménye, amely ráirányította a figyelmét a társadalmi evolúcióra. J. Diamond nagysikerű könyvében – „Háborúk, járványok, technikák” – leírja a Csendes óceáni szigetek betelepülésének történetét: kétezer éven keresztül, egy kulturálisan és genetikailag „homogén” embercsoport, az ázsiai szárazföldről kiindulva, folyamatosan, szigetről szigetre hódította meg a térséget. (J. Diamond. Háborúk, járványok, technikák. Typotex. 2000. ) Amikor a 17-19. század során az európai utazók felfedezték a szigeteket, gyakorlatilag mindegyiken eltérő társadalommal találkoztak. Volt, ahol kőkori körülmények között éltek az emberek, volt, ahol fejlettebb, halászó közösséget alkottak és a volt, ahol egymással kereskedő és államot alkotó társadalmakkal találkoztak.

Diamond meggyőzően érvelt amellett, hogy ezek a különbségek jól értelmezhetők, a társadalmak néhány környezeti tényezőjével: a sziget mérete, éghajlata, a környező tenger gazdagsága, lehetőség a mezőgazdaságra, és a kereskedelemre. A környezeti feltételek egyszerre kényszerítették és ösztönözték letelepülteket arra, hogy az adott körülményekhez illeszkedő kultúrát – a túlélést leginkább segítő eszközöket, a fennmaradást támogató társadalmi normákat – alakítsanak ki. A fenti történet önmagában nem bizonyítja az evolúciós modell érvényességét. De azt sugallja, hogy az evolúció modellje – amit az érettségi táján még mindenki tud, csak utána felejt el, nevezetesen: az evolúció a populációk génösszetételének módosulása, és a folyamatot az öröklődés, a mutáció és a szelekció egymásba kapcsolódó tényezői mozgatják – némi óvatossággal, alkalmazható a kultúra vizsgálatára is.

1. Dennett az evolúciót, egy univerzális problémamegoldó módszerként mutatta be. Ez azt jelenti, ha a tudós szembekerül egy nehezen megoldható kérdéssel, érdemes az evolúció módszerével próbálkozni. A biológiában ez a megállapítás hosszú kutatási folyamat eredményeként már a múlt század harmincas éveiben elfogadást nyert. Ezt az általános elfogadottságot fejezte ki az orosz származású kutató Th. Dobzhansky sokat idézett – mára „mémmé” vált – mondata: „ A biológia bármely jelenségének csak az evolúció tükrében van értelme”. Ez arra utal, hogy ha meg akarsz magyarázni egy érthetetlennek tűnő biológiai jelenséget, azt csakis az evolúció modelljének alkalmazásával tudod.

Dobzhansky mémje azután további mutációkon ment keresztül. Az egyik – e sorok írója által „felfedezett” – változat így szól: „A társadalom bármely jelenségének csak az evolúció tükrében van értelme”. Ez arra utal, hogy az evolúció nemcsak a biológia, hanem a társadalmi jelenségek értelmezésére is megfelelő keretet nyújt. Nagyon büszke voltam „alkotásomra”, míg rá nem jöttem, hogy előttem, velem egy időben, és utánam, tőlem függetlenül, sokan megfogalmazták ugyanezt. Végül, ide kívánkozik Dobzhansky-mém egy további – a „rés-konstrukció” modell megalkotói által javasolt – változata: „Az evolúció bármely jelenségének csak a környezet tükrében van értelme”. Ez az értelmezés arra utal, hogy a lények, a struktúrák, és a viselkedés kiformálódásában a környezetnek van kitüntetett szerepe, és a leginkább „versenyképes” formákat a szelekció rögzíti a populációban.

A társadalmi evolúció kísérleti vizsgálata 

A környezet hatása a biológiában szembeszökő. Még a 1970-es években egy angol kutató – J. Endler – Venezuela patakjaiban élő guppik életmódját tanulmányozva, különös jelenségre figyelt fel: a patakok alsó részén levő tavacskákban honos halak jellegtelenek és szürkén egyhangúak voltak, néhány kilométerrel arrébb, a patakok felső folyásánál meg rendkívül sokszínűek. (T. Harford. Az alkalmazkodás logikája. Adaptáció. HVG Kiadó 2011. 251.) Hamar megtalálta a magyarázatot: a tavacskákban sok volt a guppikra vadászó csukasügér, ezért azok, a kavicságy mintázatát másoló és az álcázást maximálisan lehetővé tevő „öltözékre” szelektálódtak. A felső medencébe a sügérek nem tudtak felúszni, így itt guppiknak, nem kellett elrejtőzködni, viszont a nőstényekért vívott éles küzdelemre kellett felkészülni, akiknek érdeklődését a minél díszesebb és színesebb külsővel lehetett felkelteni.

A jelenség az általános evolúciós törvényt példázza: a struktúra és a viselkedés megfelelőségét a körülmények döntik el. A lények egész életük során – K. Popper szavaival – a túléléssel kapcsolatos feladatok megoldásával küszködnek: ha sikeresek, akkor tovább élhetnek, ha nem, elpusztulnak. A szelekciók sorozata vezet el az adott környezetben leghatékonyabb viselkedés és szerveződés kiválasztódásához és rögzüléséhez. Ám ez nemcsak a biológiában érvényesül, hanem – igaz átvitt értelemben – a társadalmakban is. Nincs minden körülmények között egyformán hatékony struktúra. Bármely társadalom kultúrája, vagy egy szervezet működésmódja, amely egy bizonyos környezetben hatékony, egy másik környezetben kudarchoz vezethet.

Az evolúció a DNS lánc felfedezésével öltötte tényszerű anyagi folyamat jellegét, amelyet az ember – a genetikai beavatkozásokkal – akár „manipulálni” is tud. Ezzel azonban még élesebbé vált az ellentét a biológiai és a társadalmi evolúció között, hiszen míg az előbbi konkrét anyagi folyamatként jelent meg, amelynek egységei – a gének – „kézzel foghatókká” váltak, addig a kulturális evolúció és ennek elemei – a R. Dawkins által „felfedezett” – mémek, alapjában véve megmaradtak a metaforák szintjén. (R. Dawkins. Az önző gén. Kossuth. 2005.). Sokáig az volt a benyomás, hogy ezek pusztán a megismerést segítő fogalmak, melyekre a jelenségek értelmezése során támaszkodni lehet. Az elmúlt egy évtizedben azonban a társadalomtudományokban szintáttörés jellegű változások zajlottak le, amelyek a kulturális evolúciót a kísérletezés terepévé és tárgyává tették.

E vizsgálatokban – amelyekben hol számítógépes ágensek, hol „hús-vér” emberek, hol pedig állatok voltak a kísérlet alanyok – a mémek mutációja és szelekciója kísérletileg volt vizsgálható. A kulturális evolúció folyamata így, annak eredeti értelmében, mint a mémeknek a közösségben történő elterjedése mutatkozott meg. Ezzel, amiként a biológiai evolúció a gének azonosításával vált „anyagi erővé”, éppen úgy nyert a társadalmi és a kulturális evolúció a metaforisztikus értelmezésen túlmenő konkrét, kísérletileg tanulmányozható értelmet. Amilyen „kézzel foghatóak” a gének, mint kémiai egységek, éppilyen valóságosakká váltak a mémek, mint kulturális jelenségeket kiváltó, a lények viselkedését előidéző – hol anyagi, hol az elmében rögzülő – elemek. Az írás terjedelme nem teszi lehetővé a témakör teljes áttekintését. Ezért azt a – nyilván kritikával is illethető – megoldást választottam, hogy kedvenc tudományos folyóiratom, a Proceedings in National Acacemy of Science (PNAS) elmúlt hónapokban született három új eredményre utalok.[1]

Az első cikk, a világ komplex társadalmainak evolúcióját elemző tanulmány, amely az ún. ágens alapú szimulációra támaszkodva, azt vizsgálja, hogy a fegyverek és a hadviselés evolúciója miként vezetett egyre nagyobb egységek – államok, majd birodalmak – létrejöttéhez. (P. Turchin et al. War, space and the evolution of Old World complex societies. PNAS. 2013. 16.384.) A szimuláció során a társadalmak „választhattak”, eltanulják-e egymástól a hadviselés és a termelés technológiáját, és a vizsgálat felrajzolta ennek konkrét következményeit. A modell Eurázsia valóságos geográfiai térségeinek evolúcióját elemezte, és a szimuláció során a tényleges történelmi fejlődést tükröző birodalmak és társadalmak alakultak ki. Ez azt jelentette, hogy a társadalmi evolúció számítógépes szimulációjával a valóságos történelmi fejlődést lehetett azonosítani, így akár a „kísérletezni” is lehet a történelmen.

A második cikk a bizalom és segítőkészség evolúcióját elemezte. (G. Camera et. al. Money and thrust among strangers. PNAS. 2013. 14.889) Azt az, önmagában érdekes kérdést tette a kísérlet tárgyává, vajon jobbá vagy rosszabbá tette-e a pénz az embereket. Különböző méretű – 2, 4, 8, és 32 fős – csoportokat kialakítva vizsgálták, miként alakul a résztvevők természetes segítőkészsége és milyen módon tartható az fenn. Az eredmények egy része senkit nem lepne meg: a csoport méretének növekedésével – mivel lecsökken annak valószínűsége, hogy akinek segítettem, azzal még egyszer találkozom, és ő is viszonozza a segítséget – a természetes (ösztönszerű) segítőkészség elhalt. Ha azonban az embereknek lehetőségük volt egy – egyébként értéktelen – zseton átadásával a segítséget „kicserélhetővé”, eladhatóvá tenni, a kooperáció fennmaradt a nagy csoportban is. A kísérlet tehát bizonyította, hogy kizárólag a pénz (és általában az intézmények pl. a kereskedelem) teszi lehetővé emberek nagyobb csoportjainak együttélését. Ugyanakkor a pénz ellenmondásos hatását vált ki: intézményének elterjedése arra vezet, hogy a természetes segítőkészség helyébe lép, és „kiszorítja” azt. Ha az emberek „rákaptak” a pénzre többnyire csak anyagi ellenszolgáltatásért hajlandók segíteni!

A harmadik cikk a mezőgazdaságra való áttérés evolúcióját vizsgálta. (Bowles, S. et. al. Coevolution of framing and privat property during the early Holocene. PNAS 2012. 8830.) A modell azt szimulálta, hogy különböző kulturális innovációk (mém-komplexek) – pl. a tárolás, a termelés, a technológiák, de épp így a tulajdonjog és annak érvényesítését biztosító állam – mellett mikor és hogyan történik meg a mezőgazdaságra és a városi civilizációra való áttérés. A cikk legfontosabb – nem csupán a múltra, hanem a jövőre vonatkozó – megállapítása: alapvetően nem a technikai fejlődés, az új termelési módszerek elterjedése alakítja át a társadalmat, hanem az intézményi forradalom, a tulajdon-jog kialakítása, tudomásul vétele és általánossá tétele tette lehetővé a mezőgazdaság növekvő alkalmazását, és ezzel a városi civilizáció létrejöttét.

A 21. század történelmi perspektívája

A fenti cikkekkel csak jelezni kívántam: a kulturális és társadalmi jelenségek a jövőben akár kísérletileg is vizsgálhatók lesznek. Ám nehéz lesz megszokni, hogy a kulturális evolúció logikája gyakran a józan-ésszel ellentétes következtetésekre vezethet. Vegyük példának a mindig is sokakat érdeklő kérdést: milyen társadalom lesz sikeres a jövőben? Ha a kulturális evolúció talajára helyezkedünk, le kell mondanunk arról, hogy mindenkire kötelező utópiákat konstruáljunk. De épp így, nem hivatkozhatunk kedvenc filozófusunk, vagy politikusunk minden vitán felül állóként felmutatott erkölcsi szabályára sem. Inkább, mint egy biológus, vagy mint J. Diamond, a Csendes-óceán betelepülésénél – azt kell vizsgálni: milyen lesz az a környezet, amelyben az emberiség, szűkebb otthonunk, Európa, vagy éppen hazánk, Magyarország keresi a helyét. A környezet írja elő ugyanis, milyen problémákkal szembesül az egyén és közössége, és így a környezettől függ, ezek a problémák milyen társadalmi szabály- és intézmény-rendszer segítségével oldhatók meg hatékonyan.

Ma már nem vitatható: az elmúlt évszázadokban a legsikeresebb társadalmi formát az európai fejlődés fő vonalába tartozó – piacos és demokratikus – társadalmak valósították meg. Sikereiket jellegzetes intézmények – a törvény, a piac, a tulajdon, a demokrácia, a tudomány, a vállalat, a jóléti állam – idézték elő. Ezek az intézmények, mint láthatatlan korlátok terelték az emberek viselkedését, és vezettek itt Európában technikai gazdasági és társadalmi újításokra. Az intézményeket az emberek az adott környezet által felvetett problémák hatására „barkácsolták” részben a kéznél levő, részben újonnan alkotott szimbólumokból, szabályokból, szerepekből, narratívákból.

Vagyis, az ember a környezet lehetőségeire válaszolva épít ki egyre újabb szabályokat, hoz létre egyre komplexebb intézményeket, és ahogy előbbre jut, ha kényszert érez és lehetőséget lát újabbakkal kísérletezik, s ha azok beváltak megtartja őket. „Nyugat” sikereinek alapja éppen a közösségeket körülvevő nagy változatosságot mutató környezet volt: sok önálló állam, vállalatok, eszmék, és gondolatok léteztek egymás mellett, és ezek szabadon versenghettek. Gyorsan és tömegével születtek új kulturális mutációk, és versenyükből – kinek ez a festmény, bútor, kalapács, vagy a szólásszabadság tetszet, kinek egy másik – fokozatosan szelektálódtak ki legjobbak. A kulturális evolúciónak azután van még egy nagy előnye a biológiaihoz képest: többnyire nem mi pusztultunk bele a szelekcióba, helyettünk szokásaink, gondolataink, ötleteink haltak meg.

Ebben a környezetben – Weöres Sándor ismert mottója szerint: „Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra” – az ember, önmagát építette egyre fejlettebbé. A legsikeresebb szokásokat és gondolatokat, termékeket és intézményeket le lehetett másolni, el lehetett tanulni, tovább lehetett gondolni, és így formálódott tovább a társadalom. Ám, miközben az ember hozzáigazította magát környezetéhez, fokozatosan újraformálta azt, és ezzel ismét változásra kényszerítette önmagát. Egyre újabb problémák vetődnek fel, amelyekre új kulturális válaszokat kell adni, amelyek hol sikeres megoldások, hol kudarcok voltak, de ezek az új válaszok egy-egy újabb lépcsőfokot alkottak az ég felé vezető létrán. És a „csak azt szabad, amit megengedtek” múltja, fokozatosan átvezetett a „mindent szabad, amit a törvények nem tiltanak” jövőbe. Így jött létre az a gazdasági és politikai intézményrendszer, amely végső eredményként kulturálisan fejlett, politikailag demokratikus, szociálisan – viszonylagosan – egyenlő, és dinamikusan fejlődő társadalmakat hozott létre.

A 21. század válságai egy precedens nélküli helyzet kialakulására utalnak. Az egyes társadalmak, sőt az egész emberiség ismeretlen terepen, bizonytalan jövő felé halad. Mi magyarok is – a Föld bármely közösségéhez hasonlóan – egy mind kevésbé kiszámítható világban keressük helyünk. A régi korok intézményei és kulturális válaszai egyre kevésbé jelentenek biztos fogódzót. Saját bőrünkön tapasztalhatjuk, a régi szabályok nem működnek, reálisnak gondolt várakozásainkban rendre csalódunk, folyamatosan nem várt hatásokkal szembesülünk. Ilyen helyzetben nem használható a „Nagy Terv” (a „Master-, vagy a Grand-strategy”). Hiába is próbálná valaki előre látni, és kitalálni a mindenkit kielégítő „tökéletest”. Inkább olyan intézményi és kulturális környezetet célszerű létrehozni, amely evolúciós versenyt teremt: megadja a kísérletezés lehetőségét mindenki számára, és hagyja, hogy az emberek megalkossák a számukra leginkább megfelelő jövőt. Egy mindenkire kötelező utópia helyett a számtalan társadalmi kísérlet – próbálkozás, tanulás, újrakezdés – ez a legjobb módja a jövő megalkotásának.

Arra kell felkészülni, távoli vidékek, idegen kultúrák, ismeretlen közösségek, saját érdekeiket követő egyének és vállalkozások döntenek életünkről. Ebben a világban olyan intézményrendszer és olyan kultúra vezet sikerre, amely mindenkit versenybe hív, egyenlő mércével mér, lehetőséget kínál az újrakezdésre, de kikényszeríti az alkalmazkodást. A siker receptje mindenki – bármely ország, vállalkozás, kulturális újító és polgár – számára azonos: lehetővé tenni és bátorítani a kísérletezést, nyilvánossá tenni az eredményeket, beismerni a kudarcokat, hogy az előbbit másolni, az utóbbit meg elkerülni lehessen. Azt, hogy nincs más út, már vagy két évszázad óta ismerjük. Erről írta Madách:  „Küzdést kívánok, diszharmóniát, Mely új erőt szül, új világot ád, Hol a lélek magában nagy lehet, Hová, ki bátor, az velem jöhet”.

[1] A cikkek mindegyikre megnézhető a www.PNAS.org linken Az egyetlen probléma, hogy többnyire csak az absztraktot lehet megtekinteni. A szabad hozzáférés fél éves késleltetéssel történi, de az oktatási vagy tudományos intézetek többnyire azonnal is hozzáférhetnek.