A rokon-keresést többnyire a remény vezérli: valami értékeset – földet, vagyont, privilégiumokat – örökölhetünk. Ám sokan azért kezdenek az őseik felkutatásába, hogy elbizonytalanodott identitásukat megerősítsék, és az elődök dicsőségeivel elfeledtessék kudarcait. A politika világában azonban a rokonkeresést alapvetően a hatalmi bázis kiépítésének szándéka vezeti. Amikor tehát miniszterelnökünk azt mondja, „a magyarok Attila kései leszármazottjainak tekintik magukat”, vagy „a hun–türk eredet alapján állnak”, ezzel azt akarja elérni: a türk népek rokonként tekintsenek ránk. Azért szervezzük a „rokon-tudatú” népek seregszemléjét és a „Magyar Törzsek Gyűlését” is, hogy világossá tegyük: kikkel tartozunk egy csapatba. E cél érdekében Orbán Viktor még – az általa egyébként lenézett – tudomány segítségét is mozgósította: Magyarságkutató Intézetet alapított. Ennek feladatául szabta: lelje meg valódi rokonainkat, és bizonyítsa be, őseink büszke, bátor, harcos, ugyanakkor magas kultúrájú ázsiai népek voltak.
Egykor a vérszerződés szimbolikus aktusa tette testvérré a különböző törzsek tagjait. A vér szava még sokáig afféle „ultima ráció” volt. Erről énekel a farkasok csapata a Dzsungel könyvében, de erre hivatkoztak a rasszizmus, majd a fasizmus ideológusai az elmúlt századokban. A regnáló és a reménybeli uralkodók a – vérvonalra utaló – ősfoglalással támasztották alá jogukat a trónra. „Az ‘ősiség’ legitimáló erejébe vetett mágikus hit és az ‘ősfoglalás’ – írta Szűcs Jenő – a ‘történeti jog’ forrásául szolgál”. Ám a 20. században az eredet kérdése a mítoszok szférájából átkerült a tudomány – objektív módszereivel megválaszolható – kérdéseinek körébe. Bebizonyosodott: az „ősfoglalás” nem alkalmas a remélt jó-sors elkerülhetetlen eljövetelének igazolására. Nem a kezdetekig visszavezetett régmúlt eseménysora, hanem a követendőnek választott minta jellege határozza meg egy nemzet jelenbeli teljesítményét.
Amikor tehát egy populista új rokonokat keres, az vezeti: úgy érzi, nemhogy dicsekedni nem lehet őseivel, inkább megszólják érte. Ilyenkor „ejti” őket, és választ helyettük újat. Orbán Viktor is éppen ezt várja kutatóintézetétől: cáfolhatatlan érvekkel álljon elő, amelynek alapján az áhított – ázsiai – rokoni kör befogadja. „Madarat tolláról, embert barátjáról” – tartja a magyar közmondás. Ha felidézzük, miniszterelnökünk utazásainak jellegzetes célállomásait – Törökország, Oroszország, Kína, Kirgizisztán, Kazahsztán (ahol, saját szavai szerint leginkább otthon érezte magát), Brazília, Szaúd-Arábia, és mint hírlik Fehér-Oroszország – egy világos baráti kör rajzolódik ki. Miniszterelnökünk azért röpköd szerte a világban – olyan repülőgéppel, amelyet magához, és azokhoz, akikhez barátként csapódna, méltónak gondol – mert ezek közzé a haverok közzé szeretne tartozni. S valóban, ebben a társaságban a finn rokonság nem egyszerűen „halszagú”, hanem kifejezetten snassz.
A finnek ugyanis sokáig valóban „szegény rokonok” voltak. A 19. század végén – ahova a regnáló hatalom annyira visszavágyakozik – Finnország bizony még az orosz birodalom sötét, hideg és kietlen kormányzósága volt. A GDP/fő alapján szegényebbek voltak a magyaroknál, ami azért sokat elárul helyzetükről. Miközben az elmúlt század éppen úgy meggyötörte őket, mint minket – „megszívták” az első világháborút, belesodródtak a másodikba, és velünk együtt mindig a vesztes oldalon végezték – mégis valahogy elénk kerültek. Bár nem rendelkeztek különleges nyersanyagokkal, lendületesebben fejlődtek – a Horthy korszak kapitalizmusa és a Kádár korszak szocializmusa idején egyaránt – mint a mi. 1900-ban „mögöttünk mentek be a forgóajtón”, 1990 azonban már „előttünk jöttek ki azon”.
Hozzánk hasonlóan megszenvedték a Szovjetunió összeomlását és a globális világgazdaság recesszióit, ám éppen a válságok során tárult fel az igazi különbség, köztük és köztünk. A történelem válaszútjain többnyire megtalálták a helyes irányt és a hatékony választ. A kivezető utat az elit közösen igyekezett kiformálni, vetélkedő csoportjaik nem próbálták a kudarcokat egymásra rákenni, a társadalom pedig kész volt elfogadni – mint legutóbbi „újrastartolásuknál” a sokszor fájdalmas gyógymódot. Sikertörténetük tükrében indokolt a kérdés: miért is nem jó nekünk a finn rokonság? Csak nem az riasztja a miniszterelnököt, hogy oda megtenné egy menetrendszerű repülőgép-járat? A válasz egyszerűbb: képzeljük csak el, hogy a középiskolában volt egy szegény, bátortalan osztálytársunk, akit mindenki lenézett és gúnyolt. Most, hogy híres lett, ha találkoznánk, lehet nem is emlékeztetne az elszenvedett sérelmekre, de minket frusztrál, sikeres életútjának tükrében szembesülni saját kudarcainkkal. Keresünk inkább egy olyan társaságot, ahol bármit elmondhatunk magunkról, és bármit el is hisznek nekünk.
A finnek azért nem jó rokonok, mert a „hun-türk” körökben lenéző fejcsóválást váltanak ki. Csak gúnyolódnának: még, hogy törvények hatalma, meg demokrácia. Meg fintorognának: szabadság és egyenlőség? Nem is beszélve a magas PISA pontokról, a szűk gender-gap értékről, vagy a legutóbbi korrupciós rangsorról, ahol a finnek a legjobbak, míg mi a sereghajtók között vagyunk. Ilyen sikerekkel az új „rokonok” között nem lehet dicsekedni. Ezért akarja Orbán Viktor inkább arról meggyőzni a világot: a magyarság nem a „halszagú” finnekkel, hanem a török, az azeri, a kazah, az üzbég és a kirgiz népekkel rokon. A megbízott tudományos intézet pedig – nem kétséges – jól végzi majd a dolgát, így nemsokára „papírunk lesz róla”: Ázsiába tartozunk. Beteljesedik Ady 117 éves rémálma: „Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról”.
A regnáló hatalom tántoríthatatlanságát ismerve: a finn-ugor rokonságnak annyi! A veszteség látszólag nem nagy: a jelen szemszögéből ugyanis a (vitatott) finn (nyelv)rokonság versus az ázsiai rokonság kérdése kevéssé fontos. Finnország abból a szemszögből érdekes, egy sikert hozó és követhető mintát kínál számunkra. Finnek ugyanis minden fellelhető mutatószám – a felelős kormányzás, a demokrácia, a szabadság, a törvények hatalma, a versenyképesség, a társadalmi haladás – szerint nemcsak Európa, az egész világ legélhetőbb, leghatékonyabb, legversenyképesebb és egyben leghumánusabb társadalmát hozták létre. Éppen példáját követve válthatnánk valóra – ha nem is könnyen, és talán nem 2030-ra – a miniszterelnök álmát: Európa legjobb, legélhetőbb, legversenyképesebb 5 országa közzé emelkedjen hazánk.
Miniszterelnökünk azonban – mint a Soros-kampány kiagyalói kiszivárogtatták – csupán egy drámai történelmi narratívát keres, amihez Magyarországot elmozdíthatatlanul lecövekelheti. Az ázsiai rokonság afféle társadalmi csapdaként újra ránk zárul és beteljesül Ady – több mint egy évszázados – jövendölése: „kompunk”, mielőtt elérte volna a nyugati partot, visszafordul a kelet felé, és az ázsiai oldalon akar kikötni. Holott, bármilyen útvonalon és kapcsolatokon keresztül érkeztünk is a Kárpát-medencébe, partot érhetnénk akár az európai, akár az ázsiai oldalon. Ám a két part az elmúlt században „eltávolodott” egymástól. Aki jól döntött – mint a finnek – bölcs stratégiával és kitartással sereghajtóból európai élmezőnybe emelkedhetett. Aki viszont folytonosan álmokat kerget – mint mi – az rendre visszasodródik az ázsiai partokhoz. A különbséget jól mutatja az elmúlt hetekben nyilvánosságra került Demokrácia index. A finnek a 9 pontos élmezőnyben, a mi magyarok – némi javulás ellenére – 6.63 ponttal, elmaradva szomszédjainktól, a 42-ek vagyunk. „Türk testvéreink” pedig messze leszakadva – átlag két ponttal – a 140-160. helyen kullognak.
A nemzetközi „szépség-verseny” globális élmezőnyét, meglepő módon, a kis európai államok – a norvégok, a svédek, a dánok, a hollandok, a svájciak és finnek – alkotják. Közöttük azonban nem a genetika vagy őstörténet teremt rokonságot, hanem a társadalmat vezérlő intézményrendszer. (Giuliano, P. et al. 2013. The Transmission of Democracy: from the Village to the National-State). A sikert hozó társadalmi örökség: a folyamatosan fejlesztett intézményes hatalommegosztás, a felelős kormányzás, az egyre szélesülő demokrácia, a fejlett kisközösségi demokrácia. A kiemelkedés útja tehát mindenki előtt nyitva áll és végig járható. Akkor miért nem a finnek útját választjuk? Talán azért, mert a mostanában kiválasztódó hatalmi elit inkább tekinti iránymutatóul a „Lökd ide a sört”- Szörényi sláger – refrénjét: „a haveri körben, az Arany Ökörben, a sikereim mind értékelik..”.
Csak egyetlen – de fontos – példa arra, hogy a finneknél egészen más dívik, mint az „Arany Ökörben”. Az Economist nemrég a felsőoktatással kapcsolatos elemzést közölt, amely hazánk és Finnország közötti érdekes eltérésre hívta fel figyelmet. (Economist 2019 jan.12) Bár mindkét országban a 18-30 éves generációknak – Franciaországgal összevetve – viszonylag kisebb része jár egyetemre, vagyis a felsőfokú oktatás erősen szelektív, a társadalmi mobilitás finneknél mégis magas, míg nálunk alacsony. Vagyis, Finnországban az oktatás erősíti a mobilitást és kiegyenlíti a szülők eltérő státuszából fakadó különbséget, nálunk viszont az iskolai teljesítményt – így az egyetemre kerülést, ezzel az karrier-lehetőségeket, és ezen keresztül az élet-esélyeket – döntően a szülők társadalmi státusza és iskolai végzettsége határozza meg. A finn társadalom tehát bárhova születtél is, egyaránt értékesnek, és fejlesztésre méltónak tekint. A társadalmi befektetés elkezdődik már megszületés előtt, folytatódik csecsemő-korban, tovább tart az óvodában és az iskolában, kiteljesedik a magas színvonalú, és az állami beavatkozástól mentes egyetemeken, ahol erős, de teljesítmény-függő a szelekció. Ez pedig odafigyelésre ösztönzi a szülőket és kemény munkára az egyéneket.
Orbán Viktor mégsem Finnországot választja rokonnak, példaképnek meg végképp nem tekinti. S ha lett volna még némi remény, akkor ez nemrég végleg kihunyt. A finn EU biztos – Jyrki Katainen – azt találta mondani nemrég Brüsszelben: „Ne költse európai adófizetők pénzét olyan ország, ahol nem tisztelik a jogállamiságot.” Ilyet a török elnök soha nem mondana, az orosz meg éppen arra bíztatna: álljunk ellent a kukacoskodó EU-nak. Többi „rokonunk” is arról győzögetne: ne hallgassunk azokra, akik az európai értékekről „hablatyolnak”. Az új haveri körben uralkodó nézet: az emberek csak az erő szavából értenek, a jövő az autokráciáé, a sikert csak a populizmus hozhat. És éppen ez az, amit Orbán Viktor oly szívesen hallgat.
Leave a Reply