Miért gazdagodnak a politikusok?
A politikai szabadfogású birkózás jellegzetes területe a képviselők gazdagodásának firtatása. Választások idején különösen megsűrűsödnek a rokonok foglalkoztatásának stiklijeitől kezdve, a költségtérítésekkel történő manipulációkon keresztül egészen a „zseniális” ingatlan-befektetésekig – lásd Rogán Antal esete – terjedő esetek megszellőztetésének sora. Az ellenzéki „vádlottakat” többnyire a rendőrség vezeti el, míg a kormánypártiak esetén általában el sem indul a vizsgálat. A polgár meg „szelektív” kommentálja a történteket: kárörömmel az ellentábor lelepleződését, míg tagadóan a „sajátok” manipulációit. Ám amikor a leleplezések, majd az azt követő magyarázkodások egyre újabb fordulatait összeveti saját tapasztalataival, akkor feltárul a lényeg. Bár szeretné hinni, hogy a „politikus, a néppel együtt sír vagy nevet”, a valóságban a szabály az: a politikus, mindig jól jár, függetlenül attól, szomorú-e vagy örül-e a nép.
A kérdésre, vajon mi az oka, hogy a politika szereplői gyorsabban gazdagodnak, mint az átlagember, a válasz összetett. Ez nyilván függ, a törvényektől, az intézményektől, az ellenőrzés szabályaitól és a nyilvánosság szerkezetétől és persze a gazdaság állapotától. Ám van egy további tényező, amelyet a tudomány régóta felismert, a polgárok is gyakran megtapasztalják, mégis rendre elfelejtkeznek róla, amikor megválasztják képviselőiket, illetve amikor „körmére kellene nézni” a megválasztottnak. A modern és demokratikus társadalmakban az előrejutás, szelekciós versenyben dől el. Bár az emberek maguk jelentkeznek – nem csupán politikusnak, de bármiféle szervezetbe vezetőnek – egy „vezér” dönt, hogy rajtvonalhoz állhatnak-e, végül pedig a polgár és a fogyasztó választ, kit részesít előnyben.
Nos, hogy ebben a szelekciós versenyben kik kerülnek az élre, már csaknem pontosan 500 éve tudjuk. 1513 táján fejezte be N. Machiavelli a – még ma is izgalmas olvasmányt nyújtó könyvét – A Fejedelem – amelyben leírta a sikeres vezető, tiszteletére machiavellistának nevezett típusát. A pszichológia részletesen feltárta a machiavellista viselkedést: hideg fejjel mérlegel, és hűvös logikával választja ki az adott helyzetben számára legelőnyösebb viselkedést. Korábbi szövetségeseinek – ha az előnyére válik – könnyen hátat fordít, és morális megfontolásoktól nem zavartatva választják meg a pillanatnyilag számára legelőnyösebb stratégiát. A machiavellizmus mérésére kifejlesztett un. Mach-teszt segítségével pedig el lehet elkülöníteni a magas illetve az alacsony Mach. számmal jellemezhető személyeket.
De vajon, miként viselkednek a machiavellisták, ha pénzzel kerülnek kapcsolatba – ezt elemezték az elmúlt hetekben publikált cikkükben magyar kutatók. (Bereczkei, T. et. al. A Machiavellisták: Ügyes döntéshozók. 2014. Magyar Pszichológiai Szemle. 69. 2/1. 337-362). A kísérlet során az agyba is „bepillantva” – nemzetközi mércével is jelentős – új eredmények születtek. A vizsgálatban a társas viszonyok elemzésére kifejlesztett un. bizalmi játék egy változatát használták. Ebben a játékban az egyik személy (a befektető) 1000 Ft-ot kapott, amiből, szabadon eldönthette, mennyit ad át egy általa ismeretlen résztvevőnek (a meghatalmazottnak). Az átadott pénzt a játékvezető megháromszorozta, majd a meghatalmazott eldönthette, hogy az így megnövelt pénzéből, mennyit oszt vissza az őt kedvezményező befektetőnek. Világos, hogy az efféle játékokban – mint az életben szinte mindenütt – előbukkant a mohóság és az önzés motívuma (minél kevesebbet átadni a sajátból!), illetve az együttműködés és bizalom ösztöne (lehetővé tenni és viszonozni visszatérítést!). Az ilyen helyzetekben a különféle emberek különféleképen döntenek, ezért is alkalmas arra, hogy teszteljük a politika magas machiavellistáinak viselkedését.
Az eredmények elgondolkoztatók: míg a kevéssé machiavellisták befektetőként, az 1000 Ft-ból átlagosan 550-et ajánlottak fel, addig a magas Mach. számmal rendelkezők csupán 330 Ft-ot. Ugyanakkor a befektetők hozzájárulásából – meghatalmazottként – az alacsony Mach-osok 230 Ft-ot osztottak vissza, a magas Mach-osok viszont alig 153 Ft-ot engedtek át, az őket korábban kedvezményezőknek. Összességében a gyengén machiavellisták nyeresége a játék végén csaknem 2000 Ft-al elmaradt a magas Mach-osokétól. A kutatók úgy találták, hogy az erős machiavellisták „elrejtik önző indítékaikat és altruizmust színlelnek mások jelenlétében, de szigorún önérdek-érvényesítővé válnak, amikor a helyzet ezt teszi lehetővé”.
A vizsgálat tehát visszaigazolta a machiavellistákról korábban kialakult képet: másoknál jobban képesek kihasználni a számukra kedvező lehetőségeket, kevesebb gátlást éreznek, amikor szabályokat áthágnak. Szeretik az olyan helyzeteket, amikor nem átlátható szabályok között lehet lavírozgatni, és másoknál jobban figyelik a többiek korábbi viselkedését. Emlékezetük ugyanakkor „szelektív”: az érdeksérelmeiket örökre megjegyzik, míg a kapott jótettről hamar elfelejtkeznek. Állandóan és érzelem-mentesen „monitorozzák” mások viselkedését és azonnal „lereagálják” a változását. Ez az oka, hogy – egyéb „toxikus” tulajdonságaik, a nárcisztikusság és a paranoia ellenére – az átlagembereknél sikeresebbek a társas kapcsolatban Ez a magyarázata, hogy éppen a machiavellisták választódnak ki vezetőként a gazdaságban és a politikában. Lehet, a hétköznapi emberek ösztönösen elutasítják a „machiavellista” viselkedést, mivel azonban meggyőzőbben szerepelnek a vezetői versenyben, éppen átlagemberek szavazataival minden szervezet vezetői posztjait „megszállják”.
Annak, hogy a vezetői posztokat betöltő machiavellisták – valóságos teljesítményüktől függetlenül – megmaradjanak a vezetői poszton két feltétele van: nincs büntetés és biztosított az anonimitás! Vagyis, ha a szervezeteken belül elnézik a vezetők ön-érdekű viselkedését, és elfogadják, hogy a stiklik elkövetői vezetők maradjanak – ezzel megerősítve őket hitükben, következmények nélkül oszthatják maguknak a pénzt – nos, akkor a szervezetek a saját sírjukat ássák meg! Ha viszont a polgár belenyugszanak abba, hogy a tényeket elzárják előlük, és a politikusok sikeresen akadályozzák meg, egy olyan átlátható rendszer létrejöttét, amelyben bárkinek – ellenzékinek, kormánypártinak, és párton kívülinek – lehetősége van bepillantani a kulisszák mögé és lelepleződhetnek azok, akik maguknak osztogatnak pénzt, akkor demokrácia ássa meg saját sírját!
Leave a Reply