Történelmi „menetrend-változás”.

„Az Európai állomás határain – dúdolom Bródy szövegét – sok vonat bejött és kiment, de mindig érkezett egy újabb szerelvény, mit nem jelölt a menetrend…Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj, és volt már félelmes a csend, de mindig érkezett egy újabb szerelvény…” A dal pontosan tükrözi korunk életérzését: mintha történelmi menetrend-változás zajlana. Ellentmondó hírek forgatagából próbáljuk kitalálni, melyik sínpár vezet a jövőbe és melyik csak holtvágányra. Ám megbízható információ, vagy hihető eligazítást kínáló tábla helyett csak zűrzavar és tanácstalanság. Rémhírek és álhírek elrejtik előlünk a valóságot. Ilyenkor szinte ösztönszerűen a narratívákhoz fordulunk, és a mesék történeteiben keressünk az eligazítást.

Meghökkenve szemlélem a képernyőn a Tiger Woods diadalát ünneplő tömeget. Az embereket láthatóan lebilincseli a sztori ellenállhatatlan sodrása: a hős nehéz indulása, küzdelmes kiemelkedése, fenomenális sikere, a hanyatlása és a véglegesnek látszó bukás, majd – egy évtized múlva – a lehetetlennek gondolt diadalmas visszatérés. De a sztori fontosságára figyelmezteti a Chicago című musical sztár-ügyvédje védenceit – a szeretőiket legyilkoló hölgyeket – a börtönben. Az esküdteket – magyarázza – nem az igazság érdekli: egy meggyőző történetet kell „feltálalni”, amely alapján felmentik őket. Az, hogy Woods hanyatlást követően felívelő pályája, vagy a sztárügyvéd által feltálalt mese így megfogja az embereket, arra utal: a jövőt hajlamosak vagyunk a narratíva fordulataiból felépíteni.

Miért is ne, hiszen évezredek óta, gyermekkorunktól kezdve – a családban, az iskolában, a templomban, munkahelyen és a gyűléseken is – sztorik és mítoszok kísérik végig életünket. Így azután bármely – számunkra fontos – eseménysor lefolyását a mesék fordulatai rajzolják elénk. De nemcsak önmagunk, vallási és politikai közösségünk, sőt, az egész emberiség jövőjét is, a – kiszámíthatatlan eseményeket érthető keretbe rendező – narratívák teszik érthetővé. A tudósok – a lehetséges fordulatok választékát kutatva – nemrég összegyűjtötték 1700 mese és közismert sztori lefutását. (Reagan, A. et al. 2016. Six Basic Emotional Arcs of Storytelling.). A történetek hat jellegzetes – a kiemelkedések és az elbukások fordulataiból felépülő – mintát azonosítottak. A pályaív, hol a nyomorúsából való felemelkedéssel, hol a dicsőségből való kicsöppenéssel kezdődik, amit a felívelések és a kudarcok ciklikus hullámzása követ. Jellegzetes példái: a legkisebb fiú kiküzdött győzelme, Ikarusz szárnyalását követő bukása, Odipusz tragédiája, Hamupipőke felemelkedése vagy –mint most – Tiger Woods, hanyatlást követő megdicsőülésének sztorijai.

Ám nemcsak az átlagemberek, a történelmi személyiségek is a remélt dicsőség vagy – ellenkezőleg – a győzelem pillanatában is az elkerülhetetlen hanyatlás aggodalmat keltő narratíváját látják bele a jövőbe. Polübiosz római történetíró feljegyezte, ahogyan Scipió – a győztes hadvezér – az éppen elpusztított Karthágó romjainál állt, „töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és a nemrég oly virágzó Macedóniával is. Majd akár szándékosan, akár véletlenül a következő sort kezdte szavalni: ‘Eljön a nap mikoron megszentelt Ílion elvész / és Priamosz, meg népe a jógerelyes Priamosznak’. És amikor Polübiosz nyíltan megkérdezte tőle mit ért ezen, nem titkolódzott, hanem nyíltan hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt”. A világraszóló győzelem hadvezére, a diadal éjszakáján is az elkerülhetetlen bukás végkifejleteként gondol a jövőre.

A jövő fürkészése különös szerepet kap a történelmi „menetrend-változások” idején. Napjainkban pontosan ezt érezzük: mintha a világ kisiklott volna biztosnak látszó pályájáról. Az események kiszámíthatatlan forgataga A. Toynbee – a neves angol történész – híressé vált megfogalmazását példázza: „A történelem: egyik rohadt dolog a másik után”. A bizonytalan jövőt mérlegelve sokan – ösztönszerűen, mint Scipio – a „tudatalattiból” akaratlanul is előbukkanó narratíva iránymutatásához folyamodnak. Elfelejtkeznek azonban arról, hogy a narratívák konstruált mintái rátelepszenek a kirajzolódó jövő-változatokra. Így azután, önbeteljesítő jóslatként – mint E. Berne, játszma-szerű sorsprogramjai az egyéneket – ellenállhatatlanul vezérlik a közösséget, az egyébként elkerülhető bukásba. Emiatt áldozataivá is válhatunk a – hol hanyatlást, hol viszont végső megdicsőülést ígérő – jövendöléseknek. Célszerűbb lenne, a saját, de még inkább, nemzetünk, különösen pedig, az egész emberiség lehetséges jövőjét a tudomány modelljeiből kiolvasni.

Ez különösen akkor tanácsos, amikor – mint napjainkban – nem a régi történet folytatódik, hanem egy egészen új történet bontakozik ki. Erre utal a történelmi „menetrend-változás” érzése. Az efféle korszakváltások idején az események kaotikus forgatagában nem kínálnak kapaszkodót a nemzeti narratívák analógiái. Felértékelődnek viszont a történelem hosszú hullámai. A hullám kifejezés a változások sajátos lüktetésére utal. Azt a tapasztalatot fejezi ki, hogy a történelem menete nem mindig illeszkedik az évek egyenletes múlásához: néha váratlanul felgyorsul, máskor meg hirtelen lenyugszik a változás. Ebből a szemszögből, az elmúlt évezred európai történelme – az egyre bőségesebb statisztikai adatok birtokában – sajátos modellé rendezhető: az 1000-től 2000-ig tartó életpályáját egy un. logisztikus görbével lehet leírni.

A logisztikus görbe sok területen – az élőlények fejlődésétől, a vállalatok növekedésén keresztül egészen egy ökoszisztéma kiformálódásáig – lezajló változásokat foglalja szemléletes keretbe. Az elmúlt évezred lassú, szinte észrevétlen gyarapodással indult. A növekedés a 16. századot követően nekilendül, majd a 19. században felgyorsul, végül a 20. században „robbanásszerűvé” válik. Ám a robbanásszerű növekedés az 1980-es évektől mind több területen lelassult, mintha valami láthatatlan falba ütközött volna. Egy ideig úgy tűnt: a növekedés „szekuláris stagnálása” csak múló esemény. Ám napjainkra világossá vált: az emberiség fejlődése fokozatosan – a logisztikus görbe felső szakaszának – stabil állapotába simul bele.

A logisztikus görbe modellje – kellő óvatossággal alkalmazva – segíthet eligazodni az emberiség jövőjének kaotikus eseményei között. Ráirányítja ugyanis a figyelmet arra, hogy az efféle ütem-váltás mindig válságokkal terhes. Gondoljunk az ember életének három kényes – „ön- és közveszélyes” – korszakára: a serdülés, a családalapítással összefüggő „megállapodás”, és a nyugdíjba vonulás válságokkal terhes időszakára. Természetesen a társadalomban – a gazdaság, a demográfia, a környezet, és a politika bonyolult összefonódása miatt – a növekedési pályának többféle menete lehetséges. Előfordulhat, hogy ismétlődően végighalad a „fellendülés – túllövés – összeomlás” egymást követő szakaszain. Ám ezek a kimeneteket nem az elkerülhetetlen végzet idézi elő, hanem mi magunk csináljuk. A politikai és üzleti birodalmak döntéshozói azonban ezt még nem ismerték fel, vagy nem vették tudomásul. Vannak – nem is kevesen – akik ebben a helyzetben országuk vagy a civilizációs birodalmuk jövőjét a narratívák szemüvegén keresztül szemlélik. Ezek a politikusok nemzetüket a sors által igazságtalanul „meghurcolt” legkisebb királyfiúként látják, és a történelemi igazságtalanságok – az ő vezérletükkel megvalósuló – végső helyrehozását kívánják.

A Föld azonban az elmúlt évtizedek során globális közlegelővé vált: a környezet, a gazdaság, a technológia, és a politika egymástól elválaszthatatlan, egymást alapvetően befolyásoló zárt rendszere lett. Az ilyen típusú rendszerek kormányzása – a Nobel-díjas E. Ostrom útmutatásai nyomán – csak minden érintett egyeztetett akcióival lehetséges. A működtetés szabályai közösen alkothatók meg, a közös javak csak összehangoltan aknázhatók ki, és közösen kell őrködni a szabályok betartásán is. S ami a legnehezebb: a szabályszegőket – legyen az a saját, vagy nem is az ő érdekét sértő, polgár, vállalat vagy állam – mindenki fegyelmezni, és – ha kell – megbüntetni köteles. A közlegelővé vált földön ugyanis nemcsak a rosszindulat idézhet elő tragédiát, már az is „elegendő”, ha valaki egyéni menekülési utat keres. (Gross, J. et al. Individual solution to shared problems create a modern tragedy of the commons. 2019.)

Mindez alapvetően új feltételeket teremt a föld valamennyi „lakója” számára. Az emberiség történetének – a fáról való leszállásunkhoz, majd a letelepedésünkhöz, azután az ipari gazdaságra való áttérésünkhöz fogható – alapvető átalakulása előtt állunk. A „hosszú” 21. század a megállapodás kora lehet. Ez azt jelenti: „kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük. Újraszerveződik a gazdaság: a magántulajdon és piac illetve a közösségi gazdaság (sharing economy) új egyensúlya jöhet létre. Újraszerveződik a társadalom: a zéró-transzakciós költségek hatékonyan működtethetővé teszik, és ezzel felértékelik a nemzetállamokkal szemben a kis közösségeket. Újraszerveződik a viselkedés szabályozásának intézményrendszere: globálisan működtethető megbízhatóság-tesztelő és viselkedés-ellenőrző rendszerek terjednek el.

Ám a stabil, a zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom létrejöttét válságok kísérik. Alapvető problémát jelent, hogy a globális kormányzást és szabályozást lehetővé tevő új intézmények – mint minden eddigi fordulóponton – ellentétesek az évezredek óta megszokott formákkal. Úgy szembesülünk velük, mint amikor a letelepedés után az egalitárius közösségnek alkalmazkodni kellett a magántulajdonhoz és a hatalmi hierarchiához, majd amikor az ítélkezést a közösség helyett az állam intézményei gyakorolták. Rémálomszerű volt, ahogyan a szokások által működtetett szabályok tiltottá váltak, és helyettük ismeretlen szabályok alapján, idegen hatalom büntetett. Végül azonban az állam szabályozó és büntető intézményei egyre kifinomultabbá váltak, és ez alapozta meg a dinamikus növekedést a Földön.

Napjainkban pedig ismét történelmi fordulópont előtt állunk. A hosszú trendek azonban, bár világosan kirajzolják a távoli jövőt, arról, hogy mi történik holnap vagy egy év múlva, kevés konkrétumot tudnak mondani. Ez a legfontosabb oka, hogy a logisztikus görbe kevésbé ragadja meg az emberek fantáziáját, mint az elkerülhetetlen jövőt felrajzoló narratíva. Az egyetlen – figyelmeztető – támpont: a hosszú 16. század meghozta Európa kiemelkedését, ám elképzelhetetlenül kegyetlen és hosszú – 80 éves és 30 éves – háborúkkal volt szegélyezve. Az előttünk álló évszázad épp így válságokat ígér, bár remélhetjük, elegendő bölcsességünk lesz ezeket megoldani. Az olvasó eldöntheti, vajon bíztatást vagy fenyegetést olvas ki Toynbee másik – szintén sokat idézett – mondásából: „A civilizációkat nem megölik, a civilizációkkal az öngyilkosság végez”.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>