Az HBO Csernobil-sorozata tényszerűen tárja a nézők elé a tervezés hibáit, a műszaki hiányosságokat, az önfeláldozás megrázó példáit, de a rendszer működésmódját is, amely szinte vonzotta a balesetet. Ám a film nem pusztán az atomerőművek kockázataira irányította rá – újra – a figyelmet, hanem a társadalmat fenyegető láthatatlan veszélyekre is. Életünket ugyanis már évtizedek óta váratlan „szerencsétlenségek” – az olaj-fúrótorony összeomlása, a bank-válság, a súlyos ökológiai zavarok, a Boeing repülőgépek lezuhanása – szegélyezik. A bekövetkezett katasztrófák – reflexszerűen – beindítják az összeesküvés-elméletek „gyártását”. Már forgatják az ellen-filmet Csernobilről, amely a balesetet – a régi ellenségre – a CIA-ra akarná rákenni. Ezért nem pusztán elméleti jelentőségű, hogy megértsük a napjaink sokasodó műszaki és gazdasági katasztrófáinak valódi, de rejtett okait.
Még a 70-es évek végén – az OMFB munkatársaként – beszámolót hallgattam meg a Harrisburg-i reaktorbalesetről. Mint egykor a KFKI atomreaktoránál dolgozó fizikus, meghökkenve szembesültem a reaktort irányító magasan képzett szakemberek tanácstalanságával. Fogalmuk sem volt a valóságos helyzetről, a zavarok okairól, és csak a véletlen szerencsén múlt, hogy elkerülték a súlyosabb katasztrófát. Hasonló problémák – „megspékelve” egy slampos társadalom viselkedési kultúrájával – Csernobil esetében már súlyos katasztrófához vezettek. (Serhii Plokhy. 2018. Chernobyl: History of a tragedy. 2019.) Az elmúlt évtizedekben azonban mintha sokasodnának az efféle műszaki, vagy gazdasági „balesetek”. A történtekről készített a valóságot objektíven bemutató filmek – a Deepwater Horizon, a Krízis-pont, vagy most, a Csernobil – szembesítik az embereket a tragikus eseményekkel. Ám a megrázó sorsok és a szerencsétlen véletlenek elfedik a valódi kiváltó okot: magunk tettük kezelhetetlenül bonyolulttá világunkat, amely „melegágya” lett a katasztrófáknak.
A történelmet végigkísérték a tűzvészek, a hajó-, vagy vonat-szerencsétlenségek, az építmények összeomlásai. Ezeket azonban régen, vagy az emberi gonoszság, illetve felelőtlensége, vagy valamilyen részegység meghibásodása idézte elő. A 20.század végének katasztrófái azonban mintha „maguktól” keletkeznének. A „rendeltetésszerű” működés során bekövetkezett szerencsétlenségeket nevezte Ch. Perrow „normális balesetnek”. Könyvében a 20. század végén megsokasodó baleseteknek egy új típusát azonosította. (Ch. Perrow. Normal Accidents: Living with High-Risk Technologies. 1984.) Az ember környezete – érvelt – áttekinthetetlenül komplexé vált: alkotó elemei rendkívül sokfélék, és bonyolult módon kapcsolódnak össze. A különböző részek emellett szorosan csatolódtak egymáshoz: a hatások nem állnak meg a szervezetek vagy életszférák határainál, hanem – mint a dominósor dőlése – megállíthatatlanul terjednek tova. A rendszerek komplexitása és szorosan csatoltsága vezet arra, hogy a zavarok felerősödnek, kezelhetetlen válsággá fokozódnak majd megállíthatatlanul katasztrófába torkollnak.
A jelenséget Perrow, egy – a szaktudományok által előszeretettel használt – 2×2-es mátrix modelljével világította meg. A Perrow-mátrix – vízszintes tengelyén a komplexitás, a függőlegesen pedig az elemek közötti csatoltság mértéke – a világot négy térrészre bontja. Az ember alkotásai sokáig a bal-alsó – a kevéssé komplex és gyengén csatolt – térrészbe tartoztak. Elvétve bukkantak fel dolgok a bal-felső – a kevéssé komplex, de szorosan csatolt – illetve a jobb-alsó – a komplex, de gyengén csatolt – térrészben. A mátrix jobb-felső sarka azonban sokáig üres maradt. A technika fejlődésével a komplexitás és a csatoltság növekedni kezdett. A dolgok „elindultak” felfelé, előbb a bal-felső (pl. kémiai üzem), és a jobb-alsó térrész (pl. kórház) irányában. Míg az 1970-es években, a jobb-felső térrészben felbukkantak az atomerőművek.
A növekvő komplexitás és a szorosan-csatoltság következményeiről sokáig nem vettünk tudomást. Úgy tűnt, a társadalom képes „kezelni” a változásokat. Ám, amint a környezet megtelt egyre bonyolultabb műszaki és gazdasági rendszerekkel, különös probléma bukkant elő. Annak ellenére, hogy a valóságot mind jobban megismertük és óriási erők birtokába kerültünk – emiatt világunk biztonságosnak tűnt – kiszámíthatatlan szerencsétlenségek következtek be. Miközben életünk részévé váltak a súlyosbodó társadalmi, gazdasági és műszaki zavarok, az irányításért felelősök egyre azt ismételgetik: Urai vagyunk a helyzetnek. (Clearfield, C. Tilcsik, A. Meltdown: Why Our Systems Fail and What We Can Do About It.2018.) A szerencsétlenségeket – a bhopali vegyi gyár balesetétől kezdve, a Lehman Brothers 2008-as csődjén keresztül, a Boeingek lezuhanásáig – az áttekinthetetlen és gyorsan változó helyzet váltja ki, amely esélyt sem ad a korrekciókra. „A repülőgépek túl komplexé váltak – twitterelte Trump, a Boeing szerencsétlenség kapcsán – ahhoz, hogy repüljenek. Nem is pilótákra, hanem számítógép szakemberekre van szükség. De minden területen ez a helyzet… Töredék idő marad a döntéshez, emiatt a komplexitás veszélyt hoz”.
A 21. századba átlépve környezetünk – önmagukban is bonyolult – technológiai, gazdasági, ökológiai rendszerei hálózatokká kapcsolódtak össze. Ezzel a kölcsönös meghatározottság új szintre – a hiper-konnektivitás szintjére – emelkedett. Ennek jele, hogy életünk nélkülözhetetlen eszközei és szerveződései fokozatosan a Perrow-mátrix jobb-felső térrészbe kerültek. Ez a térrész azonban – ezt késve ismertük fel – veszélyzóna. A komplex és szorosan csatolt rendszerek ugyanis „hajlamosak” maguktól elszabadulni. Az ellenőrzés kicsúszik az irányítók – a politikusok, a bankok felsővezetői, vagy éppen az atomerőművek vezérlői – kezéből és képtelenné válnak kiigazítani a zavarokat. Előfordulnak persze egyéni gondatlanság előidézte balesetek – lásd: a Hableány katasztrófája – ám gyakori, hogy a rendszerek ellenállhatatlanul sodródnak a szakadék felé. A veszélyzónába érkezve új normalitásra kényszerültünk ráébredni: az emberiség a rendszer-válságok korszakába lépett.
Sokáig megszoktuk: a dolgok saját törvényeiknek engedelmeskednek, és ha kiküszöböljük a külső zavaró hatásokat, „kézben tarthatók”. Ám rá kellett ébrednünk: a világunkat nem egymástól elkülönülő dolgok, hanem eszközökből, emberekből és közösségekből felépülő rendszerek alkotják. A rendszert pedig az elemek – visszacsatolásokat is tartalmazó – kapcsolatai teszik többé és mássá, mint a részek puszta összege. A tudomány és a technika, a gazdaság és a társadalom fejlődésének eredményeként világunk – már évtizedekkel ezelőtt – megtelt rendszerként működő műszaki berendezésekkel, gazdasági hálózatokkal, és társadalmi szervezetekkel. Az ember fokozatosan megértette működésüket, de elkerülte figyelmét, hogy a rendszerek komplexitása gyorsulva növekedett. Így az egyre intelligensebb, de áttekinthetetlen hálózatokká kapcsolódó gépekkel és az ehhez képest kiszámíthatatlan emberekkel teli világunk a káosz peremére sodródott. Konrád György – a Városalapító kezdő sorainak – megfogalmazásával: „..várja..a céltudatos mozdonyokat a kiszámíthatatlan vágányfordító”.
A 20. század utolsó évtizedeiben a tudomány néhány – a rendszerek irányításának nehézségeit magyarázó – szabályt fogalmazott meg. Az első ilyen felismerés: a rendszerek un. anti-intuitív tulajdonsággal rendelkeznek. (Jay Forrester). Ez a szabály azt a tapasztalatot általánosította, hogy a rendszerek működése elkerülhetetlenül vezet az eredeti szándékokkal ellentétes hatásokra és nem-várt következményekre. A látszólag végiggondolt lépések – egy atomreaktor kezelőjének beavatkozása, egy vállalati felvásárlás, egy politikus vám-emelése – a rendszerben tovagyűrűzve, éppen a szándékokkal ellentétes hatást válthatnak ki. A hétköznapi logikának ellentmondó viselkedés nem szabályt erősítő kivétel, nem is az „ellenség aknamunkája”, hanem a komplexitás kikerülhetetlen következménye.
Az anti-intuitívitást a folyamatok szabályozásával igyekeztünk ellensúlyozni. Ám, miközben erre törekszünk, a rendszerek „ellenállnak” a szabályozásnak. Kiderült: a szabályozás információ-igényét három tényező – a komplexitás, a bizonytalanság és a szorosan csatoltság – szorzata határozza meg. Márpedig világunk egyre bonyolultabbá válik, emiatt a bizonytalanság is egyre nő, a szorosan-csatoltság pedig hiper-konnektivitássá fokozódott. Emiatt egy baleset, balesetek sorozatát váltja ki. (Buldyrev, S. et al: Catastrophic cascade of failures in interdependent networks. 2010.) Miközben pedig az emberek úgy érzik, „gúzsba köti” őket a sok szabály és előírás, a valóságban ellehetetlenül a szabályozás.
A szakemberek, hogy mélyebben megértsék ezt a különös viselkedést, kérdéseikkel „bombázzák” a vizsgált rendszereket. Ám ennek során egy nehezen értelmezhető tapasztalatra tettek szert: „a komplexitás növekedésével az értelmes kérdések pontatlanná, a pontos kérdések pedig értelmetlenné válnak”. (Lotfi Zadeh). Amikor tehát kérdőre vonjuk a rendszereket, ezt – érthető módon – a hétköznapi logika alapján megfogalmazott pontos kérdésekkel tesszük. Ám ezekre a pontos kérdésekre – a komplexitás miatt – félrevezethető válaszokat kapunk. Az értelmes – vagyis a rendszer lényegét tudomásul vevő – kérdések ugyanakkor gyakran érthetetlennek tűnő válaszokra vezetnek. Vagyis, újra és újra azzal szembesülünk: a rendszerek megértésére törekedve a hagyományos logika megbicsaklik, és csalódni vagyunk kénytelenek a józan-észben.
A rendszerek irányításával kapcsolatos nehézségek a Conant-Ashby törvényben csúcsosodnak ki. A kibernetika két világhírű szakembere egy logikus feltételt fogalmazott törvénnyé: „ha a rendszert szabályozni akarjuk, rendelkeznünk kell egy olyan modellel, amelynek komplexitása eléri a rendszer komplexitását”. Ahhoz ugyanis, hogy „kézben tartsunk” egy rendszert, képesnek kell lennünk előre jelezni beavatkozásaink várható következményeit. A világ bonyolultságát leképező modell hiányában azonban, hiába alkalmazunk minden részletre kiterjedő – a szándékokat gúzsba kötő – áttekinthetetlenül bonyolult irányítást, a zavarok fokozódni fognak.
Az emberiség helyzetét még nehezebbé teszi, hogy a zavarok kiigazítására szolgáló intézmények politikailag végletesen polarizáltak lettek. Az álhírek, és az összeesküvés-elméletek kiszorítják az objektív tényeket. Ha valahol valami összeomlik, lezuhan, felrobban, szétesik, abban a populizmus hajlamos az ellenség kezét látni. (Ennek látványos jele az ellen-Csernobil film). Mindez azonban csak fokozza a katasztrófák valószínűségét. A veszélyzónában „hajózás” minden kormányostól megfontoltságot és óvatosságot követel. Mégis egyre többen választják inkább a „tegyük magunkat az első helyre” stratégiát. Ez a viselkedés azonban – nemcsak a józan-ész, de a kutatások szerint is – inkább ront a helyzeten. (Gross, J. et al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.).
Világunk mai állapotát, Woody Allen – tréfának szánt – mondásával jellemezhetjük: „Napjainkban, sokkal inkább, mit bármely korábbi történelmi korban, érezzünk, hogy az emberiség keresztúthoz érkezett. Az egyik út a végső elkeseredésbe és az abszolút reménytelenségbe vezet. A másik a tökéletes pusztuláshoz. Csak imádkozni tudunk, hogy elegendő bölcsességünk lesz, hogy jól választhassunk a kettő között.” Reményre az adhat okot, hogy az emberiség – legalább is eddig – mindig rátalál a legjobb megoldásra. Aggodalmat keltő azonban, hogy – mint Amerikára utalva mondják – csak miután az összes rosszat kipróbálta. Vagyis, arra kell felkészülni, hogy még évtizedekig a veszélyzónában „tartózkodunk”.
Leave a Reply