Mediátorokra várva

 

A demokratikus ellenzék két hatás között őrlődik. Az egyik: mindenki tisztában van azzal, hogy, akkor és csakis akkor van esély a győzelemre, ha egyetlen jelölt áll szemben a kormánypárti jelölttel. A másik: helyben vagy országosan, a pártoknak és mozgalmaknak, támogatóik, célközösségük és az egész társadalom előtt, önmagukat kell, egyetlen lehetséges és perspektivikus jelöltként felmutatni. Ez arra ösztönöz, hogy fenntartsák igényüket: ők, és csakis ők adhatják a közös jelöltet, és elutasítják mások ajánlatát. Erről a „jó volna megegyezni, de csak ha mindenki elfogadja, amit én ajánlok” helyzetről „rendszerváltó” 1990-es évek közepének időszaka jutott az eszembe.

Ma egyre gyakrabban hivatkoznak erre a korra, amikor a gazdaságban és a politikában fokozatosan meghatározóvá vált a piacgazdaság és a demokrácia. Elfogadottá vált a munkaerő piac létezése, és ezzel a tulajdonosok (gyakran az állam) és a szakszervezetek közötti vita elveszítette politikai jellegét. A szabadon kibontakozó konfliktusok „kezelésére” jött létre Magyarországon a Munkaügyi Közvetítők és Döntőbírók Szervezete, amelynek sokáig magam is tagja voltam. A szervezet akkor lép közbe, amikor a vitázó felek ráébrednek: bár szeretnének, de nem tudnak megegyezni, ezért önként ehhez a szervezethez fordulnak, segítse őket a tárgyalásokban. Ami érdekes, és már akkor is meghökkentő volt: viszonylag kevés ilyen ügy merült fel, és azok is többnyire külső – többnyire – állami nyomásra oldódtak meg. Mintha a megakadt tárgyalásba a külső fél bevonása, a segítség kérése a gyengeség beismerése lenne. Ettől pedig, a felek – a munkavállalók és a vállalatok vezetése is – mint a tűztől, irtóztak.

Ez akkor vált előttem világossá, amikor – még a 90-es évek végén – részt vehettem az USA-ban egy un. shadow-mediator programban. Egy tapasztalt „helyi” mediátorral, körbejártunk néhány várost – én partneremmel Pittsburgban és Cincinnatiban voltam – ahol beültünk szakszervezetek és  tulajdonosok tárgyalásaiba, és figyelemmel kísérhettem, hogyan zajlik a egyezkedés. Már az első beszélgetésen szemembe ötlött két érdekes jelenség. Az első: itthon mi megszoktuk, hogy a felek csak kényszerből tárgyalnak, és akkor sem a megegyezés szándékától vezetve, hanem csak azért, hogy a társadalom számára jelezzék: hajlandó vagyok tárgyalni, de hajthatatlan vagyok. A másik dolog, ami meghökkentett, tapasztalt partnerem – számomra érthetetlen módon – „távolságtartóan” és engedékenyen vezette a tárgyalást: hagyta, hogy a felek maguk irányítsák a folyamatot.

Amikor ezt a megfigyelésemet – már az első szünetben – elmondtam, a partnerem – kicsit meglepődött. „Szóval te a „serif” stratégiát választanád. Úgy gondolod – folytatta – hogy te jobban tudod, mint ők, mi a megoldás, ezt eléjük tárod, és tekintélyedre támaszkodva, ráveszed őket, hogy fogadják el, amit te javasolsz. Ám észre sem veszed: abba a helyzetbe csöppensz, hogy ők, ahelyett hogy egymással próbálnának szót érteni, veled alkudoznak, és veled akarnak megegyezni. Én azt gondolom, folytatta: ők a tárgyalás főszereplői. Ezért azt mondom nekik: ha maguk sikerrel tárgyalnak és megegyeznek az a maguk dicsősége és jutalma, ha viszont nem tudnak megegyezni, az a maguk baja és szégyene. Én abban segítek nekik, hogy ha veszekedni kezdenek, közbelépek, ha mindenki hallgat, kérdést teszek fel, javaslok valamit, ami kimozdítja a tárgyalást a holtpontról. Szóval – világosított fel partnerem – a demokráciához és a piacgazdasághoz jobban illik a pszichológusi és a kommunikátori mediátori stílus, mint a serifé. Gondolj arra, milyen kilátástalan a családi vitát erőből próbálni megoldani?

Hogy jön ez most ide? Az elmúlt héten a demokratikus ellenzék egy sor helyen sikeresen egyeztetett a közös jelöltről , bár nyugtával dicsérjük a napot. Ahogyan közeleg a választás, úgy nő a tét és ezzel együtt nő – különösen a Fidesz „rásegítésével” – az önálló indulás csábítása. Várható tehát, hogy az érdekellentétek újra és újra kiéleződnek, a megegyezések felbomlanak, a pozíciókat újratárgyalják, és a megkötött koalíciók szétesnek. A viták pedig újra és újra fellobbannak, nyilvánosan folyik az üzengetés, a megegyezés esélye nélkül. Nos, itt lépne be a mediátor!

A demokratikus ellenzéknek létre kellene hozni egy mediátor csapatot. Ők, pártokon kívüli, független – még ha tekintetbe vesszük is, hogy bárki vádolható azzal, hogy le-, és elkötelezett – némi mediátori tapasztalattal rendelkező személyek, akik vállalnák: ha valamilyen megkeresés jön, ők hajlandók segíteni a megegyezést, és végigtárgyalni egy helyi, megyei vagy akár országos megállapodást. Ehhez az kell, hogy a demokratikus ellenzék pártjai és mozgalmai elfogadják: ha konfliktus lép fel, amit maguk nem tudnak megoldani, vagyis nem képesek megállapodni, vagy ha a kialakult egyezség felbomlani látszik – mielőtt kilépnek a nyilvánosság elé, és hangosan, haragosan szidják egymást – előbb keressék meg a mediátorokat, és kérjék a segítségüket. Vagyis, ne a párt küldöttértekezletéhez, központi vezető testületéhez, tagjaihoz, vagy éppen a választópolgárokhoz forduljanak – elmondva a másik felet, feleket mindennek – hanem első lépésben mediátorokhoz.

A mediátorok végigvezetnék a tárgyalást, megállapodnának, menetrendben, közben pedig – megegyezés szerint – ők adnak információt a tárgyalásról, és a szereplők nem szivárogtatnának ki. Az egyezkedések során persze van lehetőség kilépni, elutasítani a megegyezést. Váljon azonban természetessé – fokozatosan gyakorlattá – hogy vita esetén először külső, független és némi gyakorlattal rendelkező személyek segítenek közelíteni az álláspontokat. A mediátoroknak pedig azt ajánlom: ne a seriff stratégiát kövessék. Vagyis, ne az erő, vagy az atyai tekintély szerepéből utasítják a feleket, hogy ezt vagy azt tegyék. Soha ne felejtkezzenek el arról: nem ők a főszereplők. Szerepük „mindössze”: menedzselni a folyamatot, tisztázó kérdéseket feltenni, értelmezést kérni, újabb lehetőségeket javasolni és segíteni, hogy a felek – a két vagy több csapat – kommunikálni tudjon egymással.

Annak, hogy a mediáció a demokratikus ellenzék politikai gyakorlatába beépül, lesz még egy hosszú távú előnye. Azt a képet erősíti: ezek a pártok és mozgalmak képesek együtt kormányozni. A társadalom számára ugyanis azt jelezné: hajlandók és képesek is konfliktusaikat egymással rendezni. Végső soron pedig ez az egyik legfontosabb eleme a kormányképességnek. Nem kell attól félni, hogy bármilyen megegyezés és koalíció gyorsan felbomlik. Tulajdonképpen ez a majdani választási győzelem talán legfontosabb tényezője.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>