Az emancipáció – a latin „ex manus capere” kifejezésből eredő – jelentése: “függetlenné válni a kéztől”. A régi rómaiaknál ez a gyermek felnőtté válására – az apa megkérdőjelezhetetlen hatalmának megszűntére – utalt. A fogalom később a jogaiktól megfosztott egyének és csoportok – vallási közösségek és társadalmi kisebbségek – „felszabadítását” jelölte. A „függetlenné válni a kéztől” azonban értelmezhető a férfi és nő viszonyára is és ebben az összefüggésben a nők gazdasági, társadalmi és a magánéleti „felszabadulásának” folyamatát jelenti. A 20. század a szabadság-jogok és a személyes autonómia garanciáinak kiszélesülését hozta, mégis az emancipáció a 21. század kulcskérdése maradt. Közvetlenül összefügg ugyanis a világ demográfiai helyzetének alakulásával és ezen keresztül szinte valamennyi globális problémával.
Az ENSZ több évszázadot átfogó demográfiai előrejelzése a föld három, alapvetően eltérő helyzetű régióját azonosította. A fejlett világban a születésszám fokozatosan csökkent, így térség demográfiai súlya – ha a termékenység tartósan 2.1 alatt marad – hosszú távon visszaesik. A fejlődő világban, Ázsia és Dél-Amerika nagy népességű országaiban a gazdasági növekedés beindulásával és a nők munkába-állásával népességrobbanás fokozatosan megállt. Mivel azonban meghatározó térségeikben a termékenységi ráta fokozatosan a népesség fenntartásához szükséges szint alá esett, hacsak nem változik meg ez a trend, 2040-et követően náluk is megkezdődik a népesség-fogyás, ami – összekapcsolódva az elöregedéssel – súlyos válságokat vetít előre. A világ legszegényebb régióiban ugyanakkor a népesség gyorsan növekedése a 21. században folytatódott. Az elmaradottság és a folyamatos válságok következtében szinte megállíthatatlan a népesség-robbanás.
A születésszám csökkenését a nők munkavállalása, döntési jogaik szélesítése, a képzés általánossá válása, a gyermekek ellátásával foglakozó infrastruktúra fejlesztése, és a születésszabályozás eszközeihez való szabad hozzáférés együtt eredményezte. Ezek a változások feltételezték a jog-egyenlőség megteremtését, amely ugyanakkor kiváltotta az emancipáció további kiszélesülését. Amikor azután születésszám tartósan a népesség újratermelési szintje alá csökkent a társadalmak először a népesség „exportjával” próbálták azt ellensúlyozni. Szembesülve az eltérő kultúrák integrálásának problémájával előtérbe került a születésszám növelésének ösztönzése. A szülési kedvet anyagi ösztönzéssel, a gyermekgondozás kedvezményeivel, a gyermekintézmények fejlesztésével, a részmunkaidős foglalkoztatással igyekeztek felkelteni. Jól tükrözik ezt a hazánkban nemrég bevezetett – jelentős anyagi támogatást felkínáló – intézkedések.
A valóságban azonban a társadalmi, gazdasági és kulturális stabilitást biztosító születésszám kialakításához – az anyagi „ösztönzés” mellett – megkerülhetetlen az emancipáció további kiterjesztése. A „felszabadítás” ugyanis szükségképpen túllép a jogrend keretein, és a társadalmakat alapvetően újra-formálja. Ez a fogalom eredeti – a hatalmi viszonyokra utaló – értelméből következik. A hatalom ugyanis átszövi nemcsak a törvények, hanem a hagyományok világát, sőt még ezen is túlterjed: befolyásolja a férfi és a nő kapcsolatát szabályozó „szexuális szerződést”. A „szexuális szerződés” – a munka világának résztvevői közötti „pszichológiai szerződés” mintájára – a „társulásban” érintett felek által le nem írt, nem is megbeszélt, de hallgatólag elvárt viselkedés szabályait tartalmazza.
Az emancipáció – az elért eredmények ellenére – azért marad a 21. század kulcskérdése, mert a hagyományok és a „szexuális szerződés” alapvető átformálása nélkül nem biztosítható a népesség újratermeléséhez szükséges – hol jelentősen csökkentendő, hol számottevően növelendő – születésszám. Ugyanakkor az emancipáció további kiterjesztése politikai és társadalmi válságokat idéz elő nemcsak az elmaradott országokban, de a legfejlettebb társadalmakban is. Ugyanis, a férfi és a nő intim kapcsolata tele van – ki nem beszélt – rejtett szándékokkal. „A férfi és a nő soha nem értheti meg egymást, mert mindkettő mást akar. A férfi a nőt, a nő a férfit” – utalt erre Karinthy Frigyes. De a két fél letérő szempontjaira világít rá a közismert – némileg frivol – mondás: „A házasságban a férfiak szerelmet adnak szexért, míg a nők szexet adnak szerelemért”.
Ez utóbbi mondás érzékelteti: a párkapcsolatok egyben csereügyletek. A házasság stabilitása így a csere tartósságán múlik. A párkapcsolat azonban csak akkor eredményez „megfelelő” számú gyermek, ha résztvevői egyaránt úgy érzik, megkapják azt, ami nekik jár. Ám a házasságot – mint a cseréket általában – mindig fenyegeti az un. szociális dilemma helyzet. Nem lehetünk biztosak, hogy megelőlegezett szolgáltatásunkért – kedvességünkért, hűségünkért, figyelmességünkért – az elvárt viszonzást kapjuk vissza partnerünktől. A „potyautasság” – elfogadni a másik szolgáltatását, és nem viszonozni azt – nagyon is kifizetődő, és jól ismert a férfi-nő viszonyban is. Többnyire a férfiak követik el ezt: „félrelépnek”, hogy másoktól plusz örömöt szerezzenek, „együttműködnek” a gyermek létrehozásában, de nem vállalnak részt a felnevelés gondjaiból, hagyják magukat kiszolgálni, de nem viszonozzák azt. A nők számára a hagyományok sokáig mégis azt írták elő: békülj meg azzal, ami neked jutott, és szolgáld a férjed.
A filozófusok és a forradalmárok régóta hirdették: a hatalmi egyenlőtlenség kizsákmányolásra vezet. Nemrég, egzakt módszereivel a matematika be is bizonyította: a csereügyletekben, a magas hatalmi helyzetben levő fél képes az osztozkodás – sokáig befolyásolhatatlannak tűnő – arányait a maga érdekében befolyásolni. Ez azért fontos mert a hatalmi egyenlőtlenség áthatja a társadalom minden szintjét. A legfelső szinten az állam törvényekkel szabályozza az egyének jogait: mit tehetnek meg, és mi az, ami már tiltott nekik. A törvénykeretein belül – elvileg – szabad a pálya, de viselkedésünknek itt még tekintettel kell lenni a hagyományok jelentette korlátokra. Márpedig a közösség kultúrája és a vallások előírásai egyenlőtlen szerepeket írnak elő a férfiaknak és nőknek. Nem véletlen, hogy a zsidó férfiak reggeli imájukban azért adnak hálát a teremtőnek, hogy nem születtek nőnek. A hagyományok keretein belül azután az egyéni alkukból építkező szexuális szerződés érvényes. Ennek szabályai az egyének intim kapcsolatainak „mikro-szerkezetét” vezérlik. Csak utalunk a „Kégli dalra”: „A lányokkal jól megvagyunk, a konyhában rájuk hagyunk mindent.”
A hatalmi befolyásolás mindegyik szintje hozzájárul ahhoz, hogy a magasabb pozíciójú „cserepartner”, a neki „természetes” aránynál többet sajátíthasson el. A törvények szintjén így szólt az érv: Édesem, Én (a férjed) döntöm el, hogy elmehetsz-e dolgozni, lehet-e saját bankszámlád, és szavazhatsz-e a választáson. És a nők sokáig nem kapták meg ezt a jogot. Amikor a 20. század első harmadától a törvény megengedő lett, még mindig hivatkozni lehetett a hagyományokra. Drágám, mindig is a nő feladata volt, hogy otthon maradjon a gyerekkel, hiszen a férfi dolga a kenyérkereset. Vagy, Aranyom, mindenkinek jobb, ha te vezeted a háztartás, és nem maga vonatot vagy az irodát. Amikor azután a szokások is megengedőbbek lettek előkerült a – végig nem tárgyalt – szexuális szerződés. A férfi – az informális hatalmi pozícióját érvényesítve – így érvelt: Egyetlenem, persze elmehetsz dolgozni, de lásd be, én többet keresek, így mégis csak jobb a családnak, ha én dolgozom. Ha pedig a nő felvetette, de hiszen én keresek többet, előkerült a végső érv: milyen dolog az, hogy a nő dolgozik, a férje meg csak házimunkát végez.
A 20. században a munka világa emancipáció eredményeként fokozatosan megváltozott. A világháborúk során – amikor a férfiak katonák voltak – vált világossá, hogy a nők is képesek ellátni „férfi” szerepeket. Sokáig megmaradt azonban, hogy vannak „férfi” és vannak „női” foglalkozások: a könyvtárosok hölgyek voltak, a gépszerelők férfiak. Ahogyan azután fokozatosan szélesedett a női munkavállalás, egyszer csak feltűnt a „glass ceiling” jelensége. Erős, és többnyire informális nyomás érvényesült, hogy a nők ne léphessenek túl egy szervezeti szintet. Ezt – kevésbé látványosan – kiegészítette az „glass escalator”: a férfiakat arra ösztönözték, lépjenek feljebb és vállaljanak vezetői posztot a fokozatosan nőivé váló szervezetben. (Williamson, C. L. 1995. Still Man’s World. Man who do women’s work). Miközben azonban fokozatosan ritka kivételekre szűkült a „csak férfiaknak” fenntartott állások listája, a társadalmat különös gap-ek ébresztették rá: a másodrendű kizsákmányolás megmaradt.
Amikor egy szakma „elnőiesedett”, egyrészt csökkent az átlagfizetés, másrészt a vezetői pozíciót férfiak töltik be. Megmaradt és csak lassan, a 20. század vége felé csökkent a pay-gap: a munka világában az azonos pozíciót beöltő munkavállalók között a férfiak többet keresnek, mint a nők. Még a 21. században is jelentős az income-gap: a nők életjövedelem-hátránya 20% és csak lassan csökken. Hasonlóképpen sok területen megmaradt az un. karrier-gap. A nők szakmai előmenetelét, a társadalmi előítéletek mellett – mint nehéz súly – akadályozza a családi kötelezettség. A gyermek születése gyakorlatilag nem befolyásolja a férj jövedelmi- és karrier-kilátásait, míg a nőét jelentősen csökkenti. A gyerekvállalás egyértelműen a karrier-esélyek korlátja. (Bertrand, M.: Glass ceiling)
Az emancipáció jogi korlátjainak megszűnése ellenére tovább élnek a hagyományos társadalmi egyenlőtlenségek. A gender-gap fennmaradásában azonban már nem a törvények, inkább a nők – első pillantásra – autonómnak tűnő, valójában az informális hatalmi nyomás hatására meghozott döntései játszák a fő szerepet. Jól mutatja az informális hatalmi tér működését az otthoni munkamegosztás. A második műszak (second shift) csak lassan idomul a munka világának változásához. Az egykor merev otthoni szerepek ugyan fellazultak, de a kutatás mégis egyértelműen azonosította az un. leasure-time gap jelenségét. A családban – a házi munka gépesítettsége ellenére – a férfiaknak szisztematikusan több, míg a nőknek kevesebb a szabadideje. A Pew Research szerint egy átlagos férfi egy héten nagyjából öt órával több szabad idővel rendelkezik, mint párja. A Cornell egyetem kutatásai pedig feltárták: az együtt-élő férfiak és nők esetén a nők aránytalanul több házimunkát végeznek még ott is, ahol a nő dolgozik és a férfi éppen nem.
A 21. század emancipált világában azután váratlanul egy újabb – a nemek kényes kapcsolatában megnyilvánuló – potyautas-stratégia tűnt fel. A Psychology Today nemrég számolt be egy vizsgálatról: a férfiak 96%-a, míg a nőknek csak 39% érzi kielégültnek magát az együttlét során. A különböző felmérések eltérő számokat mutatnak, de egyöntetűen azonosítják a pleasure-gap jelenségét. A „gyönyör-rés” forrása: nem megtenni minden elvárhatót a másik örömért, ami akár a kizsákmányolás sajátos formájaként is értelmezhető. A mindennapok felett lógó „Mind the Gap” tábla tehát arra figyelmeztet: az emberek közötti hatalmi egyenlőtlenség felkínálja a magasabb pozícióban levőknek, hogy – ha a partner ezt hagyja – kizsákmányolja a gyengébb pozíciójú társát.
A végig nem tárgyalt „szexuális szerződés” következményeire világított rá egy legutóbbi – a párkapcsolatokon belüli fizikai és szexuális erőszakot elemző – felmérés. A vizsgálat szerint, a nők, az emancipált skandináv társadalmakban számoltak be a legnagyobb arányban zaklatásról! Ez arra utal, hogy a kimagasló gender-gap értékkel rendelkező országokban a nők, elvárásaikkal összevetve, egyáltalán nem érzik helyzetüket kielégítőnek. Márpedig több gyerek csak elégedett párkapcsolatban várható. Ez a törvényszerűség fokozottan érvényes hazánkra és ez a legkomolyabb akadálya a magasabb születési ráta elérésének. Ennek a ténynek a fel nem ismerését tükrözi, hogy parlamentünk mind a mai napig nem fogadta el az isztanbuli szerződést. Az ellenállást – árulkodó módon – éppen az egyezmény előre mutató alapvetése váltotta ki. Eszerint: „a nők elleni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, amely a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezetett”.
A világ minden országa számára halaszthatatlan, de helyzetétől függően eltérő feladatot ró az emancipáció végig vitele. A legnehezebb helyzetben a fejlettlen társadalmak vannak. A környezeti és politikai válságok körülményei fokozzák a nők elnyomását, miközben a jogi, a kulturális és a családi viszonyok teljes átalakítása nélkül nem állítható meg a népesség-robbanás. A közepesen fejletteknél részben megteremtődtek az emancipáció jogi feltételei, mégis fennmaradt a pay-gap, és a karrier-gap. Az egyenlőbb társadalmi és családi szerepeket pedig az idősebb nemzedék csak vonakodva hajlandó elfogadni. Az élboly ugyanakkor a megoldatlan leasure time gap és pleasure-gap problémáival küszködik. Rá kell ébredni: a „szexuális szerződés” újratárgyalásának nélkül nem lehetséges az optimális gyermekszám elérése. Ennek belátásához elegendő felidézni a felvetődő alternatívát, amire a gyakran idézett mondás – „A nőnek éppúgy szüksége van a férfira, mint a halnak a biciklire.” (Irina Dunn) – világít rá. Ez azonban legfeljebb a magány „rebrandingjét” – I am self-partnered (Emma Watson) – kínálja. Hiába hirdetjük tehát Magyarországot családbarátnak, a 2.4 millió szingli – akikre a Randivonal hirdetése céloz – soha nem fog bébi-boom-ot előidézni.
Leave a Reply