1950-ben – 4 éves voltam – apámat előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték, édesanyámat, fél éves húgomat meg engem, kitelepítettek. 1952-ban a mama súlyosan megbetegedett és tüdőszanatóriumba került. Minket testvérei – Jolánka és Magduska – családja fogadott be. A következő három évet – anyátlan-apátlan árvaként – a Gelber-család teljes jogú tagja töltöttem. Unokatestvéreimmel – a két Péterrel – egyenlően osztozkodtam mindenen: egyformán részesültem ajándékból és feladatból, dicséretből és büntetésből. Ebből az időből – bármennyire is hihetetlen – nem őrzök rossz emléket. Az egész korszak számomra, a boldog, szinte felhőtlen gyermekkor volt. Amikor tehát a családot „túlélő gépnek” nevezem, akkor ez nem metafora, hanem az általam megélt valóság.
Az evolúció a lényeket a túlélésre „programozza”: ellátja olyan eszközökkel, amelyek segítenek fennmaradni, utódaikat felnevelni, vagyis génjeiket tovább adni. Ám már kezdetektől fogva két – részben eltérő – módon lehetett biztosítani a túlélést: felruházni az egyedet mindenféle eszközzel, hogy megvédje magát, vagy társakból építeni „túlélő gépet” a veszélyek ellen. Az evolúció mindkét megoldást alkalmazza, függően attól, milyen környezetben kell az egyednek fennmaradnia. Folyamatosan szembesülve a körülmények kihívásaival, indul el a faj az egyik, vagy a másik úton, és formálódnak ki, az élővilágban általánosan leterjedt, társakból alkotott, fennmaradást segítő társulások. Ilyen – a szó szoros értelmében vett – túlélő gépek, a hangyaboly, a méhkas, a farkasfalka, a majomcsapat.
Az emberré válás során ugyanezek a lehetőségek bukkantak fel előttünk is. Először az erő és az ügyesség, illetve a feltalálói kreativitás tűnt a fontosabbnak. A valóságban azonban, már kezdetektől fogva éppen ilyen lényeges volt a társakkal való együttműködés és a csapat-építésben való jártasság. Az ember evolúciós sikere szempontjából meghatározó lett a közösségi élet problémáinak – kinek higgyen, kire támaszkodjon, kit kövessen, kivel működjön együtt – megoldására való képessége. Ez az oka, hogy a történelmet végig-kísérte a „túlélő gépekként” szolgáló szoros társulások – a család, a rokonság, a törzs, és a faluközösség – építgetése és folyamatos erősítése. Emiatt tekintette az egyén valóságosan is a „túlélő gépeknek” közösségeit, vállalat feladatokat és „költséget” is, hogy fenntartsa és erősítse azokat.
Jól tükrözi ezt egy – a témától, látszólag távoli – történet. Még az 1950-es években az USA-ban bevezették a kötelező felelősségbiztosítást az egyéni vállalkozók számára. Az adóhivatal szedte be az adót, és a rendszer olajozottan is működött. Egy kis vallási közösség – az amishok – azonban elutasították a rendszert és megtagadták a befizetést. Az ügy 1951-ben pattant ki, amikor egy amish farmer három lovát – adótartozása fejében – az adóhivatal lefoglalta. Az amishok azzal védekeztek: a Biblia számukra tiltja az efféle biztosítási rendszer működtetését, ezért ők ezt nem is teszik meg. A szenátusi meghallgatások során azonban kiderült: döntésüket leginkább az a – nem alaptalan – vélelmük befolyásolta, hogy az efféle biztosítási rendszer gyengíti a szoros személyes kapcsolatokat, ami akár a közösség széteséséhez vezethet. Hosszú tárgyalások eredményeként sikerült megegyezni az állammal: kivételt illesztettek a törvénybe, megengedve a vallási közösségnek a „távolmaradást”, cserében, hogy kötelezettséget vállaltak tagjaikért. (Hostetler, J. 1984. The Amish and the Law)
Az ember számára tehát természetes: a család valóságos „túlélő gép”. A társadalmi evolúció menetében azután egyre nagyobb, és komplexebb közösségből formált „túlélő gépeket”, részben úgy, hogy a meglevőkből épített újabbakat. Ezzel egymásba „skatulyázott” emberi közösségek hierarchikus rendszere jött létre. Ezek méreteit – visszaigazolva a hétköznapi tapasztalatokat – az antropológiai és a szociológia hálózatok elemzése alapján az un. Dunbar számok határozzák meg. (Dunbar, R. 2014. The social brain: psychological underpinnings and implications for the structure of organizations.) A „túlélő gépek” elemi építőkockája. a legalsó egysége – 5 főig – a család, e felett – 15 főig – a rokonság, majd a – 45 fős – „törzs” vagy klán, azután a – 150 fős – gyülekezet vagy szociális csoport, végül az – 500 fős – falúközösség közvetlen társadalma helyezkedik el. Az ennél népesebb közösség tagjai azonban már csak ritkán vagy soha nem találkoznak, így többnyire nem ismerik egymást.
A sokezer fős társadalmak olyan, elképzelt közösségeket (imagined communities) alkotnak, amelyekben „mesterséges” módon kell megteremteni az együvé tartozás érzését. Így, az államok, és nemzetek vagy a civilizációk, illetve a vallások elképzelt közösségeiben a közös identitás érzését, az együttműködést és a szabálykövetést különféle kulturális eszközök biztosítják. Ezért nélkülözhetetlenek az eredetmítoszok, az ünnepségek rítusai, az együvé tartozást bizonyító szimbólumok, a közös sorsot bemutató narratívák és más oldalról a hatalom által működtetett szabályozó és büntető intézmények. Az elmúlt évezredekben létünk általános feltételeit alapvetően ezek az elképzelt közösségek határolták be. Hétköznapi életünk azonban egészen a legutóbbi időkig az ezeken belül elhelyezkedő „túlélő gépektől” függött. Az ember, a számára nélkülözhetetlen biztonsághoz, az anyagi javakhoz, a szociális szolgáltatásokhoz, a befogadottság és a szeretet szükségletéhez a „túlélő- gépek” közvetítésével jutott hozzá.
Cserében az egyén tudomásul vette: illeszkednie kell a „gépekbe”. Házassága a kölcsönös és visszavonhatatlan segítségen alapul. Elfogadta, hogy a család összetartó csapatként működik: bármely tagjának kijár a feltétel nélküli támogatás. Természetes volt számára, hogy életének része a gyülekezet, a falu-közösség, a munkahelyi kollektíva vagy éppen a szakszervezet, amelyek rendezték személyes konfliktusait. Az élet azonban a múlt század közepétől fokozatosan lazább, kényelmesebb és kellemesebb, egyben azonban sokrétűbb lett. Mind több csoportnak lettünk tagjai, számtalan új életpálya nyílt meg előttünk. Enyhült a fenyegetettség, de ezzel a csoporton belüli alkalmazkodás kényszere is. Megsokasodtak az életét megkönnyítő és biztonságosabbá tevő eszközök. Gyorsan bővülő igényeit könnyen hozzáférhető szolgáltatást kínáló vállalkozások és intézmények tömege elégítette ki. A modern világ polgára – szinte észrevétlenül – beérkezett a jóléttel, biztonsággal, demokratikus- és szabadságjogokkal kibélelt komfort zónába.
Egyre inkább olyan érzése támadt: nem érheti baj, vagy ha mégis, védő eszközök és intézmények sokasága kisegíti. Uralkodóvá vált az életérzés: ne fogadj el semmiféle kényelmetlen kötöttséget vagy korlátozást, minden pótolható és lecserélhető. Ennek az – egyébként kellemes – változásnak azonban nem szándékolt következményei lettek. Egykor, a veszélyekkel teli élet parancsolata ez volt: zárkózz be társaid csapatába, fogadd el azokat, akik neked jutottak, ők megvédenek, de te is köteles vagy kérés nélkül segíteni. A modern élet komfortzónájában viszont a kényszerű figyelem és a feltétel nélküli a segítségnyújtás kötelezettsége egyre kényelmetlenebb lett. Más oldalról, a komfortzóna védő és minden igényt kielégítő jelenléte – miként a biztonsági öv előidézte Peltzman-hatás – nemtörődömmé, óvatlanná és figyelmetlenné tette az embereket. Előbb csak gyengül kapcsolatuk a „túlélő gépekkel”, majd tudatosan „lecsatolódtak” azokról. Kiléptek a párkapcsolatból, lazították a családi kötelék, elhagyták a gyülekezetet, eltávolodtak munkatársak közösségétől.
Először mindezt a felszabadulásként élte meg. Mintha bilincseiktől szabadult volna meg az egyén, örömmel merült el az áttekinthetetlenül gazdag személyes kapcsolatok és élmények globális világában. Számtalan, gyorsan változó hálózat tagjaként megszokta: sincs végleges viszony és örök kapcsolat. Az „új normalitás”: ne törekedj alkalmazkodni, hagyd ott, azt, aki/ami nem elégít ki azonnal. Válts rögtön, ha felbukkan valami, ami jobb, mint a mostani. Egykori „túlélő gépeit” kezdte szabadságát csorbító eszközként látni. Párjának gondoskodását bilincsnek, a család szoros kötelékeit fáradságos kötelezettségnek, a falu figyelmét zavarónak, a gyülekezet intését idegesítőnek érezte. A halálig tartó házasságból a párkapcsolatok áttekinthetetlen változatai születtek: a laza együttélés, próba-házasság, a nyitott házasság, a „látogatói párkapcsolat” (LAT), a vallási közösség vagy az állam hivatalosként elismert házassága stb. Akik pedig bizonytalannak érezték a szingli létet, azok számára ott a self-partnerség – Emma Watson: I am self-partnered – mint a magány „rebrandingje”.
A „túlélő gépek” fokozatosan széthulltak: a házasság felbomlott, család szétesett, a rokonság szétszéledt. A gyermekek és az unokák, másik országba, a barátok másik kontinensre költöztek. Valóságossá vált a dal: „a régi csibészek nem ismernek engem meg”. A vallás – a jóléttel párhuzamosan – veszített az egyén életében játszott szerepének fontosságából. A szakszervezet integráló ereje csökkent, a kulturális közösség vonzása gyengült. A szerelmet többé már nem a család és a barátok közvetítésével, hanem a világhálón bóklászva találják meg a fiatalok. (Rosenfeld, M. 2019. Disintermediating your friends.). Az állam jóléti szolgáltatásainak kiterjedésével és az ember jogok hihetetlenül kitágulásával párhuzamosan, egy fél évszázadot és 77 országot átfogó kutatás szerint, az individualizmus ellenállhatatlanul terjed a bolygónkon. (Santos, H. et al. 2019. Global Increases in Individualism. Psychological Science.)
S mégis, a jólét, a biztonság és a sokezer ismerős like-jai ellenére az emberek „társas magányban” élik életüket. Szinte ki vannak éhezve a szoros kapcsolatokra. Erre utal a mentális problémák terjedése a fiatal generációknál. Ennek jele, hogy az egyén – menekülési utat keresve – hajlandó csatlakozni bármely, őt befogadni kész közösséghez. Sőt, kész arra, hogy szoros kötődést vállaljon olyan szélsőséges csoportokban, amelyek „beszippantják”, majd ön-, illetve közveszélyes helyzetekbe sodorják. A világhálón a kapcsolatok sokasága, a valóságban felületességet takar és – hasonlóan a birtokolt dolgok bőségéhez – nem kínál megoldást problémáira. Szoros kapcsolatok kiépítését – idő-igényessége miatt – elhanyagolja, de igyekezete, hogy azokat gyorsan gyűjthető like-okkal helyettesítse kudarcba fullad. (Takano, M. 2018. Two types of social grooming methods depending on the trade-off between the number and strength of social relationships.) Időt rablónak érezve a családi hétvégét, a rokoni látogatásokat, inkább egy más országban élő ismerősével tárgyalja meg – Twitteren vagy Facebook-on – az élet apró dolgait. Közben azonban megritkulnak valódi baráti kapcsolatai.
Ám egyre jobban őrlődik: nyugodjon-e bele, hogy nagyszámú hálózat felületes viszonyai veszik körül, vagy térjen-e vissza szűk partnerköréhez, és építgesse annak szoros és intenzív kapcsolatait? Döntése nem független személyiségétől, de két tényező a „túlélő gépek” felé vezérli. Egyrészt, az egyén érzi, hogy a self-partnered lét instabil személyiséget szül. Miközben minden igényét – már ha van elég pénze – tökéletes „szolgáltatók” elégítik ki, mégis frusztrált és boldogtalan. Fokozatosan ráébred: a kapcsolat-tartás ugyan „munkaigényes”, de mégsem helyettesíthető. Egyre erősödik a vágya szoros kötelezettséget kínáló kapcsolatra, de elszokott attól, miként formálja ezt ki, és próbálkozásai gyakran végződnek kudarccal. Emellett, a felrémlő globális válság, illetve ennek elő- és utórezgései is a túlélő gépek felé terelik. A társak szoros csapata ugyanis éppen a válságok idején válik életbevágóan fontossá. Ilyenkor döbben rá az ember: élete közvetlenül azoktól függ, akikre feltétel nélkül számíthat, de akik rá is feltétel nélkül számítanak. Kizárólag a partnerében bízhat, csak a család áll ki mellette, csak szakmai, baráti és elvtársi közössége kínál biztos hátteret. Válságos időkben élete – miként társaié is – a „túlélő gépek” stabilitásától függ. Ilyenkor újra mindent felülíró parancsolat: „egy mindenkiért, mindenki egyért”. S most egyre jobban zavarja, hogy elfelejtette, hogyan is kell ezt „csinálni”.
Leave a Reply