Rálátás a halálra: a Maslow-lépcsők tetejéről.

”Szinte elviselhetetlen arra gondolni, milyen siralmas módon pazarolod el itt a tehetségedet, fiatalságodat és a lehetőségeidet” – vonja felelősségre barátja Edward Bernardot, szembesülve, hogy az letért az „amerikai álom” kötelező követésének útjáról. (S. Maugham: Edward Bernard bukása) Legnagyobb meglepetésére barátja még csak nem védekezik. Büszke arra, hogy az életről másként gondolkodik, mint kortársai: „Elég dolgom lesz, hogy ne legyek tétlen, és nem lesz annyi, hogy elhülyítsen. Ott lesznek a könyveim, Éva, remélem a gyerekek, s mindenekfölött a tenger és az ég végtelen változatossága, a hajnal üdesége, a napnyugta szépsége, az éjszaka gazdag fensége. Kertet teremtek ott, ahol tegnap még vadon volt. Valamit alkotok tehát…”.

A társadalmi fejlődés jól kivehetően az un. logisztikus görbét követi. Ez a sok tudományág által használt – „életgörbének” is nevezett – tapasztalati modell egy élőlény, egy termék vagy egy iparág növekedését rajzolja fel. A dőlt S alakú görbe a lassú indulást követően nekilendül, növekedése felgyorsul, esetenként robbanásszerűvé erősödik. Ezt követően a változás lecsendesedik és a görbe fokozatosan belesimul – mai szóhasználattal – a hosszú-távon fenntartható fejlődési pályába, amelyet végül az élet természetes részének tekintett hanyatlás zár le. Az életgörbe ezzel négy, jól elkülönülő szakaszra bontja a biológiai vagy társadalmi organizmus életpályáját: lassú fejlődés, gyors növekedés, megállapodott stabilitás végül a hanyatlás. Ezek az eltérő szakaszok gyökeresen különböző létfeltételeket teremtenek az életgörbén felkapaszkodók számára.

A modellt – némi óvatossággal – az emberi történelemre is alkalmazhatjuk.  Az emberiség számbeli gyarapodása, a fogyasztás és az energia-felhasználás növekedése, jól kivehetően a logisztikus görbét követi. A görbén előrehaladva a változó körülmények alapvetően megszabják az élet feltételeit, ezzel behatárolják a lények törekvéseit is. Jellegzetesen tükröződik ez vissza az életről – ezen belül a „végső” kérdésekről – alkotott nézeteik változásában. Az, hogy miként él az egyén, mit remél, hogyan következik be az elmúlás, és a vég után büntetésre esetleg jutalomra számíthat, eltérően szemléli a logisztikus görbén előrehaladva. Részben ebből következően, a szakasz-váltásokat – amikor a lassú növekedés felgyorsul, majd amikor újra lelassul – egyéni és társadalmi krízisek kísérik.

A földi élet – egészen a legutóbbi századokig –valóságos siralomvölgy volt. Az állam előtti kort így írta le a filozófus: „örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az ember élete magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”.  (Th. Hobbes: Leviatán.) A helyzet – az író jellemzése szerint – a középkorban sem javult sokat: „aki ekkoriban huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért”. (V. Brjuszov: Tüzes angyal.). Ilyen körülmények között a halál nem eljött, hanem – mint mindennapos tapasztalat – folytonosan jelen volt. Az embereknek a „végállomást” firtató kíváncsiságát, a teológia külön ága – az eszkatológia – elégítette ki, két lehetőséget vetítve eléjük. Az egyik: egy kozmikus, nem ítélkező és viselkedésétől függetlenül mindenkit egyaránt elérő „végállapot”. A másikban az eltávozókra végítélet vár: az életben elkövetett cselekedetek, illetve a hátrahagyottak viselkedése befolyásolja a „végállomást”. Mivel azonban az élet tele volt kínnal, a halál nem annyira a szenvedést, mint inkább annak végét jelentette. A filozófusok ezért azt tekintették feladatuknak, hogy rávezessék az embereket az értelmes életre, segítsenek nekik elfogadni az elkerülhetetlen véget, és megtanítsák őket méltósággal meghalni. Cicero – kifejezve az ókor filozófusainak többségi véleményét – úgy látta: akik erényesen éltek, azok számára a halál boldogságot jelent. (Cicero: Tusculumi eszmecsere). A filozófusok tanácsaira azonban – érthető módon – csak kevesen figyeltek.

Ám a történelmi fejlődés itt Európában „sebesség-fokozatot” váltott. Kontinensünk – sokat idézett – megkülönböztető jellegzetességét így foglalta össze a tudós: „Európát a törvény kormányozza, Ázsiát a hagyomány vezeti, Afrikát a szeszély irányítja”. (K. Linne). Az európai siker-modellt valójában egymásra épülő intézmények – a törvények hatalma, a magántulajdonon alapuló gazdaság, a piacáltal szabályozott kereskedelem, a liberális demokrácia és az egyének szélesülő jogai – rendszere alkotta. Ennek hatására lendült neki és ívelt meredeken felfelé az európai civilizáció életgörbéje. Világunk fokozatosan biztonságosabb és kényelmesebb lett. Egyre több ember előtt nyílt meg az út felfelé. A felemelkedés „lépcsőit” a 20. században, Maslow „piramis-modellje” tette jól láthatóvá. (Maslow, A. A Theory of Human Motivation. 1943).

Maslow az emberi szükségletek hierarchikus rendszerét rajzolta fel. Legalul az alapvető fiziológiai szükségletek helyezkednek el, ezek fölött a biztonság szükséglete van, erre a szeretet szükséglete épül, majd az elismerés szükséglete következik és végül legfelül – a piramis tetején – az önmegvalósítás szükséglete található. A lépcsőfokokat a gazdasági és a társadalmi fejlődés fokozatosan formálta ki. A biztonság szükségletét a letelepedés, a földművelés és az állam létrejötte elégítette ki. Az élet ekkortól vált kiszámíthatóbbá, bár a biztonság még évszázadokig törékeny volt. A társas szükségletet eredetileg a család biztosította, ám az egyén fokozatosan egyre több társulás – iskola, munkahely, gyülekezet, politikai csoport és baráti társaság – tagjává vált. Életének nélkülözhetetlen feltétele lett, hogy a közös munkába bevonják, a csoportban szerepet kapjon, a kocsmában odainvitálják, a gyülekezetben helyet szorítsanak neki. Az elismerés az egyénnek azt az elvárását fejezte ki, hogy a sokféle közösség ne csupán tagjává fogadja, de teljesítményét, személyiségének értékeit elismerve, feljebb léptesse a társadalmi hierarchiában, és magasabb státusszal, vezető pozícióval jutalmazza.

Az életgörbe gyorsan emelkedő szakasza által kínált perspektíva először a fejlett társadalmakban – mindenekelőtt az USA-ban – vált az átlagemberek számára is elérhetővé. A polgárok az „amerikai álom” bűvöletében el is kezdtek felkapaszkodni a szükséglet-lépcsőkön. A státusz-preferencia – belső „iránytűként” – ösztökélte az egyént: kövesse vágyait és váljon mindenki által elismert személlyé. A Maslow-lépcsők pedig szinte mozgólépcsőként emelték az egyént mind magasabbra. Az elmúlt század fejlett társadalmaiban az egymást követő nemzedékek mindegyike jobban élt, mint szülei, fogyasztása kifinomultabb, élete pedig kellemesebb lett. A 20. század utolsó évtizedeiben azután – a biztonság növekedése, a fogyasztás bővülése és az élet-minőség emelkedése miatt – a társadalom többsége bebocsájtást nyert a fogyasztói paradicsomba. A boldogság-javak kínálata áttekinthetetlenné szélesedett, és ez olyan várakozást alakította ki az egyénben: bármely szükséglete, bármely pillanatban kielégíthető, és ragaszkodjon is ehhez.

Az üzlet felismerve a kifinomult kényelem igényét és az elismerés leküzdhetetlen vágyát egyre magasabb presztízs-értékűnek feltüntetett márkákat kínált föl. A fogyasztó viselkedését már nem valóságos szükséglete, hanem az elismerés iránti vágya vezérelte. Azért vásárolta meg és aggatta magára a megfelelő szimbólumokkal ellátott dolgokat, mert így tekintélyes személynek látszott, aki kijár az elismerés. Ám a 20. század vége felé az életfeltételek évszázados javulásának trendje váratlanul megtört. A termelékenység növekedése ellenére a jövedelem stagnálni, az egyenlőtlenség pedig újra növekedni kezdett. A fogyasztás-növekedés előidézte boldogság-növekedés fokozatosan csökkent, és a 90-as évektől a „határ-boldogság” gyakorlatilag nullává vált. Az üzlet ennek ellenére sikerrel terelte el a polgár figyelmét az önmegvalósítás szintjéről. Az emberek „letáboroztak” a negyedik lépcsőfokon, és életüket a fogyasztás egyre őrültebb divatjai követésének szentelték.

Ez az oka, hogy a 21. századba érkezve – annak ellenére, hogy a fenntarthatóság a túlélés feltétele – az életgörbe mégsem simult bele a növekedés nélküli, stabil pályába, hanem „túllőtt”. Ez összeomlások és ezek kiigazításának váltakozó kríziseit vetíti elénk. Csak remény, hogy ezek csillapodásával, ránk köszönt a stabilitás. Az életgörbe szakaszváltásának küszöbére érkezve a társadalom gyökeresen felbolydult. A komfort zóna bősége és biztonsága „szétfeszítette”a – korábban végső menedéket jelentő – családot. A házasság kötelékei gyengülnek, a gyermekek elvándorolnak, és a család tagjai egyre lazábban kötődnek egymáshoz. Az individualizmus ellenállhatatlan terjed. Az Y-, és a Z-generációk tagjai a self-partnerség (Emma Watson) életstratégiáját kezdik követni. Ám az interneten őket „követő” számtalan ismerős ellenére a legtöbben mégis „társas magányban” élik életüket.

Ebben a helyzetben alapvetően új jelentést kapott az elmúlás. Egészen a legutóbbi századokig – Schopenhauer jellemzése szerint – az élet „nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük”. A 20. század közepétől azonban a halál„kivonult” a hétköznapok komfort-zónájából. Az „eltávozás” – miként a születés is – a kórházak idegen közegében történik. A halál pedig fokozatosan a fogyasztói paradicsomból való kiűzetés jelképévé vált. Közeledtével – visszatekintve életükre – sokan teszik fel szorongva a kérdést: ez volt az egész? A presztízs-fogyasztásra programozott ember előtt felrémlik a vég, és hirtelen ráébred: vannak dolgok, amiket elszalasztott. Ellenállhatatlanul rátör a vágy: „végleges” távozása előtt még elérni, megszerezni, átélni dolgokat. Ez szülte meg a„bakancslisták” divatját. Ahogyan azonban az idő halad előre, szembesül szeretteinek és barátainak körében a demencia félelmetes tüneteivel. Egyre aggódóbban vizsgálja önmagát: jelentkeznek-e már rajta is a leépülés ijesztő jelei. És kétségbeesett versenyfutás kezdődik: meddig juthat el a „bakancslistában”, mielőtt elragadja a halál vagy úrrá lesz rajta a demencia.

Egykor, az élet szenvedéseit, a túlvilág reménye enyhítette. Csak kevesen – a filozófusok – voltak képesek szinte „baráti” viszonyt kialakítani az elmúlással. Élet értelmét a lényeg keresésében találták meg. Az elmúlt század komfort zónájában ücsörgő polgár számára az élet értelme a korlátokat nem ismerő fogyasztás, míg a halál ennek végleges lezárulását jelképezte. Azt, hogy milyen nehézen veszi tudomásul a fogyasztási paradicsomból való kiűzetését, jól mutatja a halál közeli élmények kutatójának tapasztalata. (E. Kübler-Ross. 1988. A halál és a hozzá vezető út.) A fejlett világ polgárai a haldoklás során, jellegzetes szakaszokon – az elutasítás, a düh, az alkudozás, a depresszió és végül a halál tényének elfogadása – mennek keresztül, vagyis képtelenek megbékülni az elkerülhetetlennel. A filozófus viszont, aki – Platón szerint – értelmes életet élt, nem fél a haláltól, így könnyű halála lesz.

A 21. században világossá vált: a fogyasztói társadalom életmodellje folytathatatlan, erőltetése a földi élet összeomlásához vezet, már a belátható időn belül. A „határ-boldogság” – a fogyasztás-növekedés generálta elégedettség-javulás – zérussá válása miatt erre még csak nem is érdemes törekedni. S ha még ez sem volna elég: az átlagos életkor növekedésével egyre többen jutnak el életük hanyatló – fizikai és a szellemi leépüléssel jellemezhető – szakaszába. A vég előtti évtizedekre a demencia réme nyomja rá a bélyegét. Ebben a helyzetben a föld több milliárd lakója számára az kínálhat kiutat, ha képessé válik filozófusként szemlélni sorsukat. Vagyis, nem, mint régen, amikor csak néhány gondolkodó, hanem a föld legtöbb lakója megtanul, filozófusként élni. Az ókor, a középkor, az új kor és legújabb kor gondolkodóinak egybehangzó üzenete: a halálhoz való viszonyunk a megélt, és maguk alkotta életünktől függ. Ez – az euthanazia realitásának elfogadásán túl – egy tevékeny, a világot megérteni törekvő, folytonosan a lényeget kereső életforma kialakítására ösztönöz.

Ez a törekvés bukkan elő – a bevezetőben idézett – Edward Bernard gondolatmenetének lezárásából: „Valamit alkotok tehát. Az évek észrevétlenül múlnak, s ha megöregszem, remélem boldog, egyszerű és békés életre nézek majd vissza.” Ebből a szemszögből a halál nem borzalom, inkább kegy. Ez érthetővé teszi Hillél – az i.e. első században élt zsidó rabbi – mondását: „Halálos ágyadon nem azért teszel szemrehányást magadnak, mert nem lettél Mózes, hanem azért, mert nem lettél Önmagad.” S, hogy képesek legyünk megtalálni önmagunkat, meghökkentően egyszerű tanácsokat ajánlanak a filozófusok: a fogyasztásban légy mértékletes, az alkotásban légy kitartó, a társadhoz légy hűséges, barátaiddal légy megértő, az ismeretlenekkel pedig légy méltányos. Miért is olyan nehéz ez?

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.