A globális kapitalizmus: a vég kezdete vagy a kezdet vége?

A globális kapitalizmus: a vég kezdete vagy a kezdet vége?    

Az Economist – a magánvállalkozások tántoríthatatlan híve – címlap sztorit szentelt a Business Roundtable legutóbbi vitájának. A lap borítójára rakta, az eddig soha meg nem kérdőjelezett tényre vonatkozó kérdését: „Mi is egy vállalat célja?” A Financial Times – a kapitalizmus harcos támogatója – egész oldalas formátumban hirdetette meg: „Kapitalizmus: Elérkezett az újraigazítás ideje”. A Newsweek – a szabad piac elkötelezett védelmezője – hitetlenkedve kérdezte: „Kiszerettünk volna Milton Friedmanból?” Pedig az USA vállalatigazgatói mindeddig a Friedman-doktrína – az üzlet egyetlen társadalmi felelőssége: minden erőforrásával és minden tevékenységével profitot termelni a tulajdonosok számára – harcosainak számítottak. Most azonban változni látszik az idő. A világ legnagyobb vállalatainak vezetői, nem kérdésként, hanem állításként fogalmazták meg: alapvető feladatuk, a profit mellett a társadalmat szolgáló célok követése.    

A helyzet engem – egy kicsit – a rendszerváltás időszakára emlékeztet. Azt, hogy a szocializmus – amelyet apámtól kaptam örökül, amelyben felnőttem, és amelyet magam is (ki)szolgáltam – nem működőképes, előttem sokan felismerték. Velem lassan halmozódó személyes tapasztalataim és folyamatosan gyarapodó ismereteim tudatták ezt a tényt. A 70-es évek végén – még bizonytalanul – a tervgazdaságon alapuló társadalom helyett valamiféle piaci szocializmus felé tapogatóztam. A 80-as évek közepén már a monolitikus politikai rendszer „pluralizálása” sem volt idegen tőlem. Mégis, a szocializmus jövőjét ekkor még valamiféle „modellváltásként” képzeltem el. A történelem azonban túllépett rajtam. Az általam, „modellváltással” és reformokkal megoldhatónak vélt problémák „rendszerváltást” kényszerítettek ki.  

A rendszerváltás lényege ugyanis: a nem működőképes és alapvetően megreformálhatatlan szocializmust a kapitalizmus – hosszú évszázadok során kiformálódott – „alapértelmezett” modelljére kicserélni. Ennek a modellnek elmaradhatatlan elemei: a gazdasági folyamatokat a „szabad” piac vezérli, a gazdaságot a magántulajdonon alapuló vállalkozások mozgatják, a társadalom működési szabályai a liberális demokrácia intézményrendszerének keretei között formálódnak, a szabadsága és a privacy, az egyének vitathatatlan joga, és a társadalmak a szuverén nemzetállamok keretein belül szerveződnek. A rendszerváltás ennek az öt – egymást feltételező – intézmény-rendszernek az egyidejű kiépítését jelentette. Ez a szocializmus felől akár ellenforradalomnak is vélhető volt, ám a történelmi haladás szemszögéből valóságos forradalom volt. Így Antal József sokat idézett– „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondatára, joggal válaszolhatnánk: De hiszen azt csináltunk!

Az alapértelmezett modell inkább evolúciós, mint revolúciós folyamatok eredményeként fokozatosan formálódott ki. Az elmúlt két évszázad során Nyugat-Európa és a „nyúlványok” – USA, Kanada, Ausztrália stb. – társadalmai egyre hasonlóbb szerkezetűvé váltak. A korábban lényegesnek tűnő eltérések – pl. királyság vagy köztársaság alkotmányára épülő jogrend – elvesztették fontosságukat. A társadalmak minőségét jelző komplex mutatók – a kormányzás, a demokrácia, a szabadság, a jogállam, és a versenyképesség stb. mérőszámai – egyértelműen jelezték: a történelmi gyökerek meghatározta kiinduló helyzettől eltávolodva a társadalmak lényegében azonos intézményrendszer felé konvergáltak. (Lásd: Svédország és Finnország, vagy Hollandia és Svájc). Az alapértelmezett modell konvergenciája mellett ugyanakkor a modellnek jellegzetes változatai formálódtak ki.

Első lépésben, a kapitalizmusok változatain (Varieties of Capitalism) belül, két eltérő típus alakult ki: a tervezett piacgazdaság (Coordinated Market Economy) illetve a liberális piacgazdaság (Liberal Market Economy) modellje. (Hall, P.A. Soskice, D. 2003. Varieties of Capitalism.) Ehhez a két modellhez azután – a rendszerváltások tapasztalatainak ismeretében – egy harmadik típus: a függő piacgazdaság modellje társult. A kapitalizmusnak ez utóbbi változata már felbukkant a gyarmati sorból felszabaduló országok esetén, de különösen szemléletesen jelent meg a szocializmus „rendszerváltásait” követően. A gyorsított privatizáció, az általános dereguláció és az erőltetett piacosítás kényszereinek hatására ugyanis a remélt felzárkózás megtört, és egy sajátos függő struktúra alakult ki. E három – egyébként valóban nélkülözhetetlen – tényezőnek a társadalomra gyakorolt hatását leginkább a külföldi tőke beáramlása határozta meg.

Miközben a privatizáló cég – saját érdekeinek megfelelően – alakította át a magába olvasztott vállalatot, egyben mindig megkötötte a maga bizniszét a privatizációt levezénylő politikusokkal. Így nemcsak minimalizálhatta költségeit, de arra is képes volt, hogy „meghekkelje” a szabályozást. Az áttekinthetetlen háttéralkuk – és az ezeket kísérő mega-korrupciók – következményeként, a munkajog, a környezetvédelem, az adózás vagy éppen a piacvédelem területén a monopóliumok többnyire szabad kezet kaptak. Ennek hatására alakult ki a poszt-szocialista Kelet- Közép-Európában az un. függő piacgazdaság (dependent market economy). (Nölke – Vliegenthart 2009.). Ez a függő helyzet azután nemcsak nehezítette a felzárkózást, de hajlamossá tette a társadalmakat, hogy kiszolgáltatott és bezáródó fejlődés-pályára lépjenek. Ez a „karrier-út” különösen szembetűnő – a visegrádiakkal összevetve – Magyarország esetén. (György László –Oláh Dániel. 2019: A magyar függő gazdaság kapitalizmusmodellje).

Mindezek a viták azonban nem vonták kétségbe, inkább kiemelték a kapitalizmus modelljének életrevalóságát. Az elmúlt években azonban egyre több, aggodalomra okot adó jelenség bukkant elő. A Business Roundtable 192 vállalatvezetője megkérdőjelezte az üzlet – eddig vitathatatlan – alapvető funkcióját. Sokasodnak a liberális demokrácia működésének zavaraira utaló jelek is. Vannak, akik végveszélyben látják a demokrácia – az „alapítóatyák” által megálmodott – modelljét. Már a könyvek címei is árulkodóak: „Hogyan hal meg a demokrácia?” (Levitsky, S. Ziblatt, D.), „A demokrácia vége.” (Buffin de Chosal) , illetve „Hogyan végzi a demokrácia?” (Rucinman, D.) A „szabad piac” – sokáig támadhatatlan – mechanizmusait, a tudományos elemzések a kis közösségekre és globális ökológiai rendszer fenntarthatóságára leselkedő legnagyobb veszélynek mutatják fel. A GAFAM platform-vállalatok – Google, Apple, Facebook, Amazon, Microsoft – botrányai nyomán a világ ráébredhetett a demokráciát és a polgárok magánéletet fenyegető veszélyekre. (Zuboff, S. 2019. The age of surveillence Capitalism. Profil Book.). A nemzetállamok válsága – a térségi újraszerveződések és a nemzeti identitások zavarainak tükrében – letagadhatatlan. (Fukuyama, F. 2018. Identity: The Demand for Dignity and the Politics of Resentment). Mindez együtt – túlmutatva az egyes területek elszigetelt problémáin – a kapitalizmus alapértelmezett modelljének krízisére utal.  

A szocializmus rendszerén diadalmaskodó globális kapitalizmus a 21. században rendszer-válsággal kénytelen szembenézni. A növekedés lelassulása, az egyenlőtlenség növekedése, a világgazdaság nem szűnő zavarai, a környezet fenntarthatóságának megrendülése, a hatékony kormányzást veszélyeztető populizmus, és a multikulturális társadalmak visszatérő krízisei egy válságkorszak beköszöntére utalnak. A globális kapitalizmust fenyegető kihívások ezért emlékeztetnek engem a rendszerváltás idejének „modellváltás vagy rendszerváltás” vitáira. Az világos, hogy az eddigi út folytatása – az alapértelmezett modell keretei között, és a korábban bevált intézmények reformjával – nem kínál megoldást. Ám az, hogy milyen mértékben kényszerül a kapitalizmus módosítani eddig bevált modelljét, ma még nem világos. Az azonban bizonyos: jó lesz nem elfelejtkezni a „rendszerváltások” egyik legfontosabb tapasztalatáról.   

Az átalakulást kísérő „forradalmi” lelkesedésben elkerülte a figyelmet a változás-menedzsment alapaxiómája. Egy alapvetően új intézményrendszer kialakítása – súlyosbítva a gyors javulásban reménykedők illúzióival és az új feltételekre való felkészületlenségükkel – elkerülhetetlenül zűrzavarra vezet. A tapasztalatok szerint, még ha a szabályokat konszenzussal alakítják is ki, az átalakulás hosszú időt vesz igénybe, és induláskor elkerülhetetlen a rendszer teljesítményének csökkenése. A helyzet arra emlékeztet, ahogyan a Skinner-doboz labirintusában, a megszokott terepről, egy új, és bonyolultabb útvesztőbe kerülve, az egerek kétségbeesett keresik a kiutat. Ezzel a – bizonyára sokkoló – hasonlattal igyekszem felhívni a figyelmet globális világunk válság-helyzetének megoldása során reánk váró negatív tapasztalatokra. A válságkorszak ugyanis azt jelenti: pusztán reformokkal, a meglevő intézmények finomszabályozásával a folyamatok nem terelhetők vissza stabil és nyugodt mederbe. Elkerülhetetlen a kapitalizmus alapértelmezett modelljének – a korábbi állapotokhoz viszonyított – gyökeres „átépítése”.

És itt térek vissza saját – 1980-as évekbeli – problémámra: vajon modellváltás vagy rendszerváltás előtt áll-e a globális kapitalizmus? Míg akkor – beismerem – tévedtem, hiszen modellváltással véltem megoldhatónak a rendszerváltást igényelő problémákat, ma úgy vélem a globális kapitalizmus „pusztán” modellváltás előtt áll. Nem gondolom tehát – bár nyilván lesznek, akik nem értenek velem egyet – hogy eljött a „rendszerváltás”, azaz a kapitalizmus vége. Mindez azért fontos, mert a válságkorszak jeleiből sokan a kapitalizmus végét olvassák ki.

Elgondolkoztató Th. Piketty – egyelőre még csak franciául olvasható – a „Kapitalizmus és Ideológia” címet viselő új könyve, amelynek vezérfonala: „Itt az idő, hogy túllépjünk a kapitalizmuson”. A szerző iránti a kitüntetett figyelmet az indokolja, hogy néhány éve megjelent könyve – Th. Piketty. 2015. Tőke a 21. században – valóban alapvető fordulópontot jelentett az egyenlőtlenség jelenségének megítélésében. A szerző tehát elsősorban szakember, és csak másodsorban ideológus. De a túlhaladást hirdetők hullámára utal, hogy – szinte észrevétlenül – újra a Kiáltványok korába érkeztünk. (Vesd össze: Marx-Engels: a Kommunista Kiáltvány. 1848.) A múlt évben jelent meg Aaron Bastani nagy visszhangot kiváltott írása: A teljes automatizálás luxus-kommunizmusa”. (Fully Automated Luxury Communism. A Manifesto. 2018). Az új technológiák és a mesterséges intelligencia – állítja a szerző – felszabadítja az embert az elidegenült munka alól és elhozza a szabadságot, a bőséget és a boldogságot. Hasonlóan, alapvető történelmi „váltó-állításra” buzdít Bhaskar Sunkara, „Szocialista Kiáltvány” című könyve. (The Socialist Manifesto: The Case for Radical Politics in an Era of Extreme Inequality. 2018).

Ebben a helyzetben kishitűnek tűnhet véleményem: a globális kapitalizmus számára még nem elérkezett el a vég. A helyzetre inkább érzem jellemzőnek W. Churchill – sokat hivatkozott, bár más történelmi szituációra vonatkozó – mondását: „Ez még nem a vég. Még csak nem is a vég kezdete. Nevezzük egyszerűen a kezdet végének”. A kapitalizmus áll alapvető „modellváltás” előtt. Ami bizonyos: részleges reformokkal – esetenkénti „ráncfelvarrással” – nem lehet enyhíteni problémáin. A globális kapitalizmus alapvetően új modelljének a létrehozása szükséges. S bár lehetnek, akik keveslik ezt a modellváltást, a valóságban az új világ előbukkanó részletei elég ijesztőek.

A globális blockchain bevezetése azt jelenti: minden lehetséges pénzmozgás – nemcsak a bűnözőké, a diktátoroké és a monopóliumoké, hanem az olvasóé is – nyilvános, bárki által megtekinthető és befolyásolhatatlan. A globális token-economy rendszerében viselkedésünket a glóbusz milliárdnyi polgára értékeli, közösségei és vállalkozásai minősíti és a rólunk formálódott vélemény alapvetően meghatározza sorsunkat. A globális vállalatok döntéshozói testületeibe – a tulajdonosok mellett – rendszerszerűen bevonják a globális és helyi stakeholdereket: a munkavállalóktól kezdve, a környezetvédőkön keresztül, a közösségek képviselőiig. A globális adózás megteremtése megakadályozza vállalatok és országok „potyautas” viselkedését, egyben megteremti a vagyonok globális újraelosztásának alapját. Az országok pedig végképp kénytelenek lesznek hozzászokni: a közlegelővé – sőt globális ökoszisztémává – váló földünkön szuverenitásuk megszűnik. Nem tehetik meg, akadálytalanul, amit akarnak, viszont megtenni kényszerülnek, amit a világ tőlük elvár. S ha valakinek mindez kevés, annak Churchill intését – Ez még csak a kezdet vége! – ajánljuk bíztatásként. Ne félj, jön még a forradalom, amiről álmodoztál, De apró lépésenként, életmódod és életfelfogásod fokozatos módosulásaként közelít. Szinte észre sem veszed, de egy nap arra ébredsz, már le is zajlott. Csak meg ne bánd!