Az ember nem lehet eléggé óvatos: egy meggondolatlanul használt fogalom és máris kész a baj. Az angol Jegybank elnökhelyettese nemrég az ország alapvető problémájának nevezte, hogy „menopauze-economy” állapotba került. A termelékenység csökken, a növekedés lassul, az újítóképesség gyengül, a vállalkozói bizalmi index szélsőségesen változik. A menopauzára utaló megjegyzése – nem-várt módon – nagy vihart kavart. A kommentelők – többségében hölgyek – „felkapták” a vizet. A hasonlatot szexistának, megbélyegzőnek, előítéletesnek érezték. Mindez következménye annak, hogy a férfiak dominálta társadalomban a menopauzát rejtegetni való állapotként kezelik, esetenként kifejezetten stigmaként használják. Ezért is indított nemrégen néhány híres személyiség mozgalmat újraértékelésére. A menopauzának – fogalmazott Gwyneth Paltrow – rossz a reputációja: ráférne a rebranding. Hasonlóan ahhoz, ahogyan egy hanyatló terméket „újra-márkázással”, ismét nekilendítenek az életgörbéjén, a negatív jelentéssel összekapcsolódó menopauzának is új arculatot kell adni.
Az angol közgazdász – szembesülve a nem-várt reakciókkal – elismerte: nem volt szerencsés a hasonlata és szabadkozva kért elnézést. Ez a történet engem is óvatosságra int, amikor a menopauza fogalmát – az eredetinél szélesebb értelemben – használom: az élet sok területén bekövetkező, elkerülhetetlen változások korszakát jelölöm vele. A sors időnként azzal szembesít: nem folytathatjuk életünket úgy, ahogy addig tettük. Ám kezdetben többnyire nem világos, miért is, mihez és hogyan alkalmazkodjunk. Mivel azonban a változás szükségszerű, a józanész azt sugallja: fogadjuk el azt, ami jön. A bölcs azonban még hozzáteszi: ami következik, arra ne a mindent lezáró végként, hanem új lehetőségek korszakának hajnalaként tekintsünk. A menopauzának ez az alapvető változások korszakára utaló értelmezése – nem túlfeszítve az eredeti fogalmat – megvilágíthatja az elkerülhetetlen társadalmi átalakulásokat kísérő válságokat. A világ ugyanis az elkövetkező évtizedekben a változások korának – a nem feltétlenül csak kellemes tünetekkel járó – menopauza-szerű állapotába csöppenhet.
A történelemben fordulópontot jelentő „hosszú” 16. századtól kezdve a piacgazdaság és a liberális demokrácia egyre több ember előtt nyitotta meg a felemelkedés útját. Először a nyugati világ polgárai kezdhették el „hosszú menetelésüket” felfelé az egyre kifinomultabb emberi szükségletek hierarchiáját szemléltető Maslow-piramis lépcsőfokain. A legalapvetőbb fiziológiai szükségletek szintjéről indulva, a biztonság (komfort) szükségletén, majd a társas (a kötődés) szükségleten keresztül, eljutottak az elismerés (megbecsülés) szükségletéig, végül innen – aki óhajtotta – felléphetett a „piramis” legtetejére, az önmegvalósítás szintjére. Az önmegvalósítás szükségletéig elvezető lépcsőfok perspektívája azonban sokáig rejtve maradt az átlagember előtt. A körülmények a 19. századig csupán az első három „lépcsőre” engedték fellépni a polgárokat, ráadásul csak „nyugaton”, ott is csak kisebb részüket, és még őket is csak a béke időszakaiban.
A 20. században azonban a fejlett társadalmakban egyre többek előtt vált szabaddá az út felfelé. A piramis lépcsői belátható és lelkesítő fejlődéspályát vetítettek az egyének elé. A lendületes gazdasági növekedés és a fogyasztás folyamatos bővülése valóságossá tette a felemelkedésüket. Mindenki az „amerikai álom” életmodelljének bűvkörébe került. Az emberek lelkesen lépdeltek felfelé és mind többen jutottak el a negyedik lépcsőfokig. A modell pedig szinte mozgólépcsőként működött: az anyagi jólét és az életminőség emelkedésével párhuzamosan a felmérések a polgárok elégedettségének növekedését mutatták. Ám az 1980-as évek elején, felérve a Maslow-piramis negyedik szintjére – némi meglepetésre – sokan „letáboroztak” ott. Az átlagpolgár viselkedését jól jellemezte A. Miller darabja – Az alku – egyik szereplőjének szavai: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak”. Az embereket láthatóan kielégítették a presztízsfogyasztás egyre újabb csodái, és nem bajlódtak az önmegvalósítással.
A 21. századba átlépve azonban a nemzedékek folyamatos felemelkedése – az utódok életszínvonala rendre meghaladta a szülőkét – megtorpant. A növekedés lelassult, a termelékenység javulása megtorpant, a jövedelmek stagnálni kezdtek, és ismét szélesre nyílt a jövedelmi olló. A változásokhoz való alkalmazkodást egyre többen utasították vissza. Így az addig követett és megkérdőjelezhetetlen életmodell folytathatatlanná vált. Ez a tünet-együttes emlékeztette az angol szakembert a menopause-economy jelenségére. Ám a „változások korának” következményei túlnyúltak a gazdaság szféráján. A polgárokat mind jobban aggasztják a politika kiszámíthatatlan fordulatai és környezetük áttekinthetetlen sokfélesége. A megszokott életmód, a kiszámítható életkörülmények és az évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen életfelfogás megroppant. Míg korábban örömmel üdvözölték az élet változatosságát, az új évezredben az idegen személyek, érthetetlen szokások, ismeretlen dolgok áradatát nem az életet kellemesen fűszerezőnek, inkább félelmet keltőnek érzékelték.
Ez a közérzet először a fejlett világot kerítette hatalmába, majd fokozatosan elérte a közepesen fejlett országok csoportját. Napjainkban pedig ez életérzés felbukkan Kína és India, valamint a föld egyre több térségében. Amint ugyanis a felzárkózó társadalmak életmód-mintája a nyugat-európaiéhoz lesz hasonló, szükségszerűen lépnek a változó korba és jelennek meg náluk is annak kellemetlen tünetei. Belátható időn belül tehát a Föld lakóinak többségén – mintegy 4 milliárd emberen – eluralkodik a növekvő bizonytalanság, a kiszámíthatatlan reakciók, és a váratlan érzelemhullámok. A Menopauza – Jeanie Linders, nálunk is bemutatott – színdarabjában, a négy hölgy főszereplő, csipetnyi öngúnnyal és drámaterápiai szándékkal tárja a nézők elé a túláradó vidámság, majd rögtön utána a depresszió kiszámíthatatlan váltakozását. Ez a közérzet emlékeztet engem – az eredeti fogalom, kicsit felszínes és ezért vitatható kiterjesztésével – a társadalmi-menopauza állapotára.
A történelmi „változó kor” tünete, hogy a föld egyre több lakója szembesül újszerű – a külső szemlélő számára érthetetlen – magánéleti krízisekkel. Váratlanul kilép megszokott kapcsolataiból, elhagyja párját, elhanyagolja családját, otthagyja munkahelyét, és elfordul régi barátaitól. A „változó kor” tünet-együttese azonban átsugárzódik a közéletre is. A polgárok viselkedését a tanácstalanság, a megfontolatlanság, és az állandósuló rosszkedv vezérli. Nem törődve a korlátokkal és következményekkel, a pillanatnyi benyomásaik alapján döntenek. Hajlamosak bedőlni a populisták ígéreteinek. Mindez arra vezethető vissza, hogy a 21. századba átlépve visszafordíthatatlan változások köszöntenek ránk: a globális gazdaság növekedése lelassult, a fogyasztás folyamatos emelkedése megtorpant, és ez az életfeltételei alapvető módosulnak.
A helyzet meghökkentően ellentmondásos. Egyrészt, az egyenlőtlenség sok országban egyre nő és milliárdnyi ember él a szegénységi szint alatt. Ugyanakkor a globális jövedelmi helyzet alakulását – a legszegényebbektől a leggazdagabbakig mindenkit átfogó – un. Milanovic-féle „elefánt-görbe” mutatja. Eszerint, az elmúlt évtizedekben földünkön a globális egyenlőtlenség egészében csökkent (!), ám nem egyenletesen. A föld lakóinak többségét alkotó szegényebb és a felzárkózni törekvő fejlődő országok polgárai egyre feljebb léphettek a globális fogyasztási piramison. Az ő felértékelődő helyzetüket érzékelteti az elefánt magas háta. A fejlett országok leszakadó középrétegei viszont egyértelműen rosszul jártak: helyzetüket az elefánt homlokától a lelógó ormányig terjedő része mutatja. Ők eredetileg nyertesei voltak a 20. századi folyamatos és gyors növekedésnek. Ám a múlt század vége felé számottevő részük fokozatosan teret veszített: a globalizáció miatt kiszorultak a magas hozzáadott értékű munkahelyekről, elutasították a magas képzettséget igénylő munkakörök megszerzéséért folyó harcot, nem tudtak válaszolni a fenntarthatóság megrendüléséből fakadó kihívásokra.
Ebben a helyzetben a menopauza a történelmi fejlődés küszöbön álló szakaszára utaló metaforát kínál: az emberiség éppen napjainkban lépi át a „változó kor” küszöbét. A „változó kor” annak következménye, hogy a 20. század sikeres életstratégiája – igyekezz egyre gyorsabban felfelé – nem folytatható tovább. A fejlett társadalmak középrétegei és a felzárkózni igyekvők azzal szembesülnek: a kapitalizmus ma is oly csábító életmodellje – a vagyoni egyenlőtlenségek fokozódása és a globális rendszer fenntarthatóságának megrendülése miatt – követhetetlen. Miközben pedig a világ polgárai – a rábeszélők ellenállhatatlanná erősödő ígéretei által vezérelve – továbbra is a fogyasztás növelésére építő életmodell folytatását követnék, sokasodnak a kudarcaik. Életélményükké vált: az eddigi út járhatatlan, újat kell keresni. Ez utal a történelemben előbukkanó „változó kor” jelenségére.
Ebben a helyzetben nyer új értelmet Keynes – a múlt század talán legnagyobb közgazdászának – 1930-ban papírra vetett különös írása: Levél unokáinknak. (Keynes, J. M. 1930. “Economic Possibilities for our Grandchildren”.). Keynes – a világválság nehéz napjaiban – végigpillantva a gazdasági fejlődés több évszázados menetén, meglehetősen bátor előrejelzést tett: az emberiséget születése óta kísérő, szorító gazdasági gondok gyakorlatilag 100 éven belül megoldódnak. Azt jelezte előre, hogy a szűkösség véglegesen megszűnik az emberiség állandó problémája lenni (!). Írását sokan az akkor – érthető módon – terjedő pesszimizmus ellensúlyozására szánt bíztatásnak vélték. Ma azonban, amikor a beígért 2030-as dátum szinte kézzelfogható közelségbe került érdemes Keynes jövendölését friss szemmel olvasni.
A helyzet alapvető változását mutatja, hogy napjainkban többen halnak meg az elhízástól, mint az alultápláltságtól, és a fejlődő országok polgárainak átlagos élettartama jóval meghaladja a fél évszázaddal ezelőtti fejlettekét! Úgy tűnik, belátható időn belül kielégíthetővé válik az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” – sokáig, sokaktól megtagadott – szükséglete. A korlátot ma kevésbé a források szűkössége, mint inkább a megoldásra vezető politikai konszenzus hiánya jelenti. Ezzel szemben a „mindenséggel mérd magad” kihívására a válasz jóval nehezebbnek tűnik, mint gondoltuk. Erre már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet – a világhírű közgazdász – K. Galbraith: „Berendezni egy üres szobát – írta könyvének végén – bútorokkal egy dolog. Folytatni azt és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk mindenki számára elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi, és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám, ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az épp olyan tragikus volna”. (K. Galbraith. 1958. The Affluent Society)
Üdv néked, Arthur nagy király – T. H. White, lebilincselően regénye a forradalmak lehangoló életpályáját rajzolja fel: valami történelmi fátum következménye, hogy a jó-szándék rendre eltorzul és a magasztos eszmék besározódnak. A forradalmároknak többnyire meg kellett élniük álmaik szertefoszlását. Arthur számára is csak a remény maradt: “Eljön a nap – olvasható az utolsó bekezdésben –, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek – s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek!” Azt, hogy ez lelkesítő perspektíva-e, vagy lehangoló üzenet, majd eldönti az olvasó. Csak az biztos: a gazdasági problémák megoldódásának küszöbéhez érkezve, rávenni az embereket, hogy kövessék az önmegvalósítás útját, meglehetősen nehéz feladat. Nem gondoltuk volna, hogy könnyebb volt felkapaszkodni a meredek Maslow-piramis négy lépcsőfokán, mint fellépni a negyedikről az utolsóra, az ötödikre.
Leave a Reply