Lehetne-e Svájcban kommunizmust csinálni?

A szocializmusban született a viccek sajátos „osztályát” alkották a jereváni rádiónak feltett ál-naiv hallgatói kérdések. A kiprovokált válaszok, a rendszerkritika jellegzetes típusát testesítették meg. Már vagy négy évtizede született két vicc a kommunizmusról.  Az egyik: Lesz-e pénz a kommunizmusban? A rádió válasza: Lesz, akinek lesz, és lesz, akinek nem lesz! A másik: Lehetne-e Svájcban kommunizmust csinálni? A rádió válasza: Lehetne. De minek! A viccek az elmúlt hetekben jutottak az eszembe több, a kapitalizmus jövőjét firtató elemzés és könyv kapcsán.

 A közvéleménykutatások a kapitalizmus hanyatló, míg a szocializmus emelkedő népszerűségét mutatják a 18-39 éves amerikai népességen belül. A többség persze nem a becsődölt „keleti” változatot óhajtja, hanem a skandináv szociáldemokrata modellért – progresszív adózás, mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás, társadalmi mobilitás –lelkesedik. Vannak, akik már a kapitalizmus véget vizionálják. (Wolfgang Streeck: How will capitalism end?). De akadnak a kapitalizmus jövőjét optimistán szemlélők is. B. Milanovic, az IMF szerb származású kutatója – végigélve Jugoszláviában a „megvalósult szocializmus” teljes életpályáját és hazájának szétesését – a globális kapitalizmus perspektíváit reménykedőbben szemléli. Új könyvében – Milanovic, B. 2019. Capitalism, alone. – az „egyedül a porondon maradt” kapitalizmus esélyeit vizsgálja. Mondanivalójának lényegét az írás 3 oldalas függelékében – The place of communism in the global history – így foglalja össze: „Ezt a rendszert (t.i. a kommunizmust) nem a jövő számára, hanem a múlt számra dolgozták ki. Nem lesz szerepe a jövő emberi történelmében.” 

A kommunizmusról folyó viták előjátéka, Morus Tamás, 1516-ban megjelent műve – Utópia- volt. A könyv az utópia realitását tesztelve ismerős érveket állított egymással szembe: „Szilárd meggyőződésem, hogy a vagyont méltányos és igazságos rendben szétosztani, vagy boldogan élni a földi javakkal csak a magánvagyon eltörlésével lehet. Amíg ez megmarad, az emberek legnagyobb és pedig legkiválóbb része hátán fogja hordani, mint kikerülhetetlen nyűgöt, a szükséget és az anyagi gondok batyuját…  Épp ellenkezőleg – szóltam én – azt hiszem, soha nem lehetne boldogan élni ott, ahol minden közös. Mert hogyan legyen elegendő java az embernek, ha mindenki kivonja magát a munka alól, mert nem ösztönzi a nyereségvágy, és a más munkájában bízva ellustul… Nem csodálom – felelte – hogy így látod, hiszen vagy semmi fogalmad sincs a dologról, vagy hamis. De ha ott lettél volna Sehol szigetén (Utópiában), s láttad volna az ottani nép szokásait és intézményeit, hát magad is azt mondanád, hogy soha ilyen rendezetten élő népet nem láttál még”. 

A kommunizmus víziójából Marx – bár tagadta, hogy „receptet akarna gyártani a történelem lacikonyhájára” – útvonaltervet készített. Majd tovább lépett: forradalmár társaival mozgalmat szervezett egy kizsákmányolástól mentes, humánus társadalom létrehozásáért. Ám a jövő felé vezető út nem tűnt kényelmesnek és békésnek. „Az ítélet napjának hajnalpírja – írta Marx – égő városok visszfénye lesz az égen, amikor a »mennyei harmóniák« közt a Marseillaise és a Carmangole dallama zeng majd az elmaradhatatlan ágyúdörgéssel együtt, és a guillotine veri hozzá a taktust; amikor az elvetemült tömeg caira, cairát üvölt, s az »öntudatot« a lámpavas segítségével magasztalja fel”. Ez a várakozása – a tapasztalatok tükrében – bejött, túlságosan is. A kegyetlen valóság és a szép, de távoli remények közötti ellenmondás szülte azután a szocializmust. Mivel nem látszott lehetségesnek egyetlen hatalmas ugrással elérkezni a kommunizmusba, elkerülhetetlen volt egy átmeneti társadalmi forma – a szocializmus – elgondolása, amely a kommunizmus „végállomása” előtti szükségszerű közbenső megálló.

Ám a 20. század elején, a társadalmi elmaradottság, a gazdasági egyenlőtlenség és az elnyomó hatalom túlsúlya miatt, még erre az ugrásra is csak kíméletlen erőszakkal látszott rávehetőnek a társadalom. Mivel pedig nyugattól kelet felé haladva egyre kevésbé voltak adottak a demokrácia, a szabadság és a jólét feltételei, így a forradalmárok – a szükségből erényt kovácsolva – megideologizálták a kíméletlen erőszakot. A következmény: ahol ezek a mozgalmak uralomra jutottak – Kelet-Európában, a Szovjetunióban, Kínában és másutt – a totális elnyomás rendszereit hozták létre. A 20. század folyamán azonban egyre jobban kiütköztek a szocializmusok „rendszerhibái” – a gazdaság alacsony hatékonysága, a gyenge újítóképesség és szabadság hiánya – amelyek a társadalmak összeomlását idézték elő. A 20. század végén a kapitalizmus – immár versenytárs nélkül – egyedül maradt a színen.

A 21. századba átlépve mégsem csendesült, éppen hogy felerősödött, a kapitalizmus sorsát firtató – „reformáljuk meg vagy váltsunk a szocializmusra” – vita. Ennek eldöntéséhez azonban túl kell lépni a szépre színezett ideál-képek és a „Gulág-történetek” borzalmainak a szembeállításán. Az elmúlt évtizedben a társadalom dinamikáját meghatározó probléma vizsgálatában a matematika és a fizika alapvetően új megoldásokat kínált fel. Így, a kommunizmusról folyó elméleti vitákban alapvetően támaszkodhatunk a természettudományok új eredményeire. A tudósok ugyanis képessé váltak arra, hogy a számítógépben létrehozzanak – sokféle igényű és szándékú ágensből felépített – társadalmakat, majd végigkövessék életútjukat, és feltárja – „fázisátalakulásként” – akár a forradalmi ugrásokat is.

Azt régóta tudjuk, hogy a társadalmat a csere fűzi össze, ám a kölcsönös egymásra utaltságot mindig terheli, egy un. szociális dilemma helyzet. Az együttműködés mindkét fél számára előnyöket kínál, ám nehéz ellenállni a „potyautasság” csábításának: elfogadni a partner szolgálatait, de nem viszonozni azt. Ez a viselkedés – gondoljon az olvasó, mit tenne, ha ezzel találkozna – az együttműködés megszakadásához, és a társulás széteséséhez vezet. Ezt megakadályozandó, az evolúció sokféle megoldást „talált ki”: a genetikai rokonságon alapuló együttműködéstől kezdve a hormonális összekapcsolódásig. A társadalmi fejlődés során, a nagyobb és komplexebb közösségek integrációját egyre újabb konstrukciók biztosították: a törzs normái, a kultúrák parancsolatai, végül az állam törvényei, amelyek intézményesített büntetésekkel fegyelmezték meg a szabályszegőket.

A kívánatos viselkedés szabályai többnyire az un. Tit-for-Tat (TFT) elvén alapulnak: előlegezd meg a bizalmat az idegennek, ne csalj elsőként, tartsd be a szabályt, büntesd meg a szabályszegőket, térj vissza az együttműködéshez, ha partnered is ezt teszi. Azt, hogy a TFT önérvényesítő viselkedését alkalmazva mindenki a legjobban jár, igazolják a hétköznapi tapasztalatok, de erre buzdít a filozófia kategorikus imperatívusza és a vallások Aranyszabálya. Végül a matematika is cáfolhatatlanul bizonyítani volt képes: akkor lesz sikeres és tartós az együttműködés, ha a partnerek a TFT-t követik, és mindenki belenyugszik abba, ami neki jutott. (R. Axelrod. 1984. The evolution of Cooperation.). Ám a matematika nem nyughatott, és nemrég – sokak meglepetésére – rábukkant egy olyan stratégiára, amely képes legyőzni a korábban mindenkin diadalmaskodó TFT-t. (Press-Dyson: 2012. Iterated Prisoner’s Dilemme contains strategies that dominata any evolutionary opponent.) A kutatók egy, Marx által korábban felismert tényre döbbentek rá: ha az osztozkodás arányait a hatalmi pozícióban levő partner képes saját érdeke szerint alakítani, akkor a közösből – mások rovására – maga számára sajátíthat ki forrásokat.

A hatalmi pozíció tehát – még ha mindenki a TFT szabályait követi is – lehetővé teszi a partnerek „kizsákmányolását”. Abból, hogy a munkás jövedelme kevesebb, mint a vállalatvezetőé, még nem következik, hogy kizsákmányolták, de ha a hatalmi pozícióban levők saját maguknak oszthatnak, és a munkásnak nincs beleszólása az osztozkodás arányaiba, az szükségszerűen vezet kizsákmányolásra. Ezzel Marx kizsákmányolás-elmélete matematikai igazolást nyert. A hatalmi helyzet önző és kérlelhetetlen kihasználása az élet minden területén a partnerek megkárosítására vezet. Ennek tükrében még érdekesebb a probléma: vajon létrejöhet-e, és tartósan fennmaradhat-e egy altruista egyénekből álló közösség egy alapvetően piacos, egyenlőtlen és versenyző környezetben?

Erre a kérdésre a matematika egy másik – a szegregáció jelenségét vizsgáló – modelljének alkalmazásával lehetett válaszolni. Ez – első közelítésben – arra az ésszerű következtetésre vezetett, hogy ha egy társadalom tagjai között akárcsak egy kicsi preferencia-különbség is van és mindenki szabadon megválaszthatja társait, akkor a társadalom szétesik egymás jobban kedvelő tagokból álló csoportokra. (Schelling, Th. 1971. Dinamic modells of segregation).  A későbbi kutatások azután világossá tették, hogy – szemben a „józan-ész” feltételezésével – a nagy és sokféle ágenst tartalmazó populációkban a „jólelkű” ágensek alkothatnak sikeres, és stabil közösséget. (Stewart, A. Plotkin, J. 2013.). Ez arra utalt, hogy altruista személyek képesek kommuna-jellegű közösséget létrehozni, amely fennmaradhat egy versengő, önző és piacos társadalomban. Ehhez „csak” annyit kellett feltételezni: az egyedek tanulnak tapasztalataikból, elfogadják a versengés bizonyos szintjét, és szabadon elmozdulhatnak a társadalmon belül, azaz megválaszthatják partnereiket és közösségüket.

A képletek tehát rácáfoltak forradalmárok generációinak arra a meggyőződésére, hogy tőkés környezetben – a piac és a magántulajdon körülményei – nem jöhet létre a kommunizmus. A matematika ezért nem is tanácsolja erőszakos mozgalom szervezését a kommunizmus egy csapásra történő bevezetésére. Ehelyett inkább azzal bíztat: a kommunizmus eszméje a 21. században felragyoghat. Erősödnek ugyanis azok a hatások, amelyek az embereket új típusú közösségek kikísérletezésére és létrehozására késztethetik. Egyrészt: a korlátlan fogyasztás életmódja folytathatatlan, a fenntartható fejlődés megteremtése halaszthatatlan, a növekedés korlátokba ütközik, és a fogyasztás boldogság-generáló hatása lecsökkent. Ugyanakkor a közösségek kialakítását, a konfliktusok megoldását, és a közösségi szolgáltatások nyújtását az internet olcsóvá teszi.

A jövő globális társadalmának szerkezetére vonatkozó további érdekes szempontokat kínál egy – magyar kutatók által elvégzett – a tudósok dinamikus hálózatának fejlődés-pályáját elemző vizsgálat. (Palla, G. Barabási, A. L. Vicsek, T. 2007. Quantifying social group evolution.) Eszerint, a nagyszámú egyént összekapcsoló és dinamikusan változó hálózatok két stabil végállapot felé fejlődnek. Az egyik: nagy elemszámú, inhomogén, gyorsan változó, rövid idejű kapcsolatokkal jellemezhető. A másik: kisméretű, tartós kapcsolatokra építő, homogén közösség. Ez egy olyan – az egész földre kiterjedő – struktúrát vetít elénk, amelyben, az individualista, kapcsolataikat gyorsan váltogató aktorok, inhomogén globális hálózatában, altruista, együttműködő, nem fogyasztás-orientált aktorok kicsiny, homogén, és stabil közösségei „lebegnek”.  

A matematika tehát felrajzolja a kommunák hálózatának globális világát, ám a „hol és mikor” kérdését nem tudja megválaszolni. A kommunáknak azonban van két szükséges feltétele. Az első: az anyagi kényszerektől mentes szabad kísérletezés lehetősége. A második: a szabad közösségalkotás és a működés garantált biztonsága. Mindkét feltétel csak a Maslow-piramis tetejére – az önmegvalósítás szintjére – elérkező társadalmakban biztosított. Ezzel visszaérkeztünk Marx eredetileg feltételezéséhez, miszerint a kommunizmus csak a fejlett és demokratikus társadalmakban lehetséges. Vagyis, a cikk elején idézett vicc kérdésére – „Lehetne-e Svájcban kommunizmust csinálni?” – a komoly válasz: „Akinek kedve van hozzá, már most is megteheti”. A kommuna létrehozása ugyanis majdhogynem magánügy: a döntés kizárólag az egyénre és társaira tartozik. Az egyénnek azonban komolyan el kell gondolkodnia: valóban óhajtja-e a kommuna életmodelljét, és aláveti-e magát a kommuna komoly elvárásainak?  

Max Weber – közel 100 éve – néhány hónappal halála előtt, levelet írt barátjának, a bolsevik forradalom hívéül szegődött Lukács Györgynek. “Kedves Barátom!… Abszolút módon meg vagyok róla győződve, hogy ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] csak ahhoz vezethetnek, és ahhoz is fognak vezetni, hogy a szocializmust 100 évre diszkreditálják..”. A történelem M. Webert igazolta, és most mégis felragyogni látszik a kommunizmus csillaga. Minden további nélkül létrehozható ugyanis a kommunizmus – értsd egy kommuna – mert ezt nem korlátozza, igaz, nem is kényszeríti ki semmiféle politikai hatalom. Ám vigyázat! A kommuna nem a fogyasztói paradicsom, inkább az önkéntes egyszerűség világa. A kommuna az alkotó, a világot megérteni törekvő, és folyamatosan újat kereső emberek közössége. Ez lehet – első pillantásra – lelkesítő. Ám egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek testhez álló. Úgyhogy, csak óvatosan!