A koronavírus járvány az egész világon szétzilálta az élet megszokott körülményeit. Sokan reménykednek: a baj előbb utóbb elvonul, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Mások úgy vélik, új világ köszönt ránk, bár ennek körvonalai homályosak és ijesztők. Az elmúlt két évtizedben ugyanis egymást követték a Földünk különböző pontjain kirobbanó, majd megállíthatatlanul minden térségére átterjedő válságok: az ember előidézte természeti katasztrófák, a pénzügyi rendszer összeomlása, a háborúk kiváltotta tömeges migráció, a nemzetközi szervezetek csődje, és most ez a világ-járvány. A krízisek idején rendszeresen előáll olyan helyzet, hogy a döntéshozók súlyos következményekkel járó intézkedést kényszerülnek hozni, miközben jogi és morális indokaik vitathatóak. Két példa a közelmúltból. Az orvosok, a kórházi ágyakat felszabadítandó, el kell döntsék, melyik súlyos beteget küldik haza, hogy fogadni lehessen a koronavírusos fertőzötteket. A német alkotmánybíróság „beintett” az EU központi bankjának (ECB) és bíróságának: a gazdaság megmentése érdekében elindított kötvényvásárlást alkotmányellenesnek ítélte. Végső érve: a nemzetközi jog szabályai ugyan a Szövetségi jogszabályok felett, de az Alkotmány alatt helyezkednek el. Ez pedig politikai legitimációs válságot vetít előre a vitáktól egyébként is szétzilálódó Európában.
Rá kell ébrednünk végre: az egymásra halmozódó krízisek – a korábbiaktól alapvetően eltérő – globális válságkorszak jelei. A modern társadalmak mintegy 500 éve léptek „életgörbéjük” gyorsan emelkedő szakaszába. A növekedés először a „fejlett” nyugaton, majd a világ más – az európai intézmények mintáit alkalmazó – térségeiben is felgyorsult. A 20. században azután a népesség száma, az egy főre jutó gazdagság (GDP/fő), a technológia, nyomában pedig a termelékenység és a képzettség dinamikusan fejlődött. Ennek hatására gyorsult a társadalmi mobilitás és javult az életminőség. Ez visszahatva a társadalom és a politika szféráira megalapozta az emberi jogok, a demokrácia és a választható életformák körének szélesülését. A megállíthatatlannak vélt növekedés azonban 20. század vége felé fokozatosan lassult: az életgörbe ellaposodott, és feltűnt érett fejlődési szakasza.
Az életgörbék szakaszváltásait mindig válságok kísérik. Jól emlékezhetünk személyes életünk „korszakváltásai” – a serdülés, majd a megállapodás, és végül a nyugdíjba vonulás – nyughatatlan útkereséseire. Ugyanígy krízisek alakulnak ki a vállalatok életében, amikor a start-up-ok – a tőkeinjekciót követően – nekilendülnek, majd a gyors fejlődés belesimul az érett szakaszba, végül az elkerülhetetlen hanyatlás idején. Úgy tűnik, a szabály alól az emberiség sem kivétel. Súlyos társadalmi megrázkódtatások kísérték a „hosszú 16. század” nekilendülő korszakát, és most, amikor „ráfordulunk” az éretté válás szakaszára, épp így válságokkal kell szembenézni. Az elkövetkező évtizedeket olyas fajta nyughatatlan állapotok jellemzik, mint amelyek a tektonikus lemezek egymásra csúszásának vonalán, vagy az időjárás-frontok találkozásánál alakulnak ki.
Van azonban a válságkorszaknak egy másik összetevője is. A szuverén nemzetállamok előbb szorosan együttműködő nemzetközi rendszerré alakultak, majd ez a 20. század közepe táján közlegelővé formálódott. Az országok és az óriásira növekvő vállalatok mindinkább közös – politikai, gazdasági és természeti – „élettérben” tevékenykedtek. Elkerülhetetlenné vált mindenkire vonatkozó szabályok bevezetése és közösen működtetett – „nemzetek feletti” – intézmények létrehozása. Az államok fokozatosan – két világháború kellett ehhez – felismerték: mindenkinek érdeke, hogy tartsa magát a közös szabályokhoz. A 20. század végére azután – éppen a sikeresen megoldott problémák eredményként – a világ még szorosabban egybekapcsolódott. A korábban egymástól elkülönülő, magukat szuverénnek gondoló államok elválaszthatatlanul összenőttek. Az 50 évvel ezelőtt lezajló első Föld Napja tüntetések jelmondatának – minden mindennel összefügg – következményeire csak most kezdünk ráébredni.
Világunk – a biológiából vett hasonlattal – üzleti, gazdasági, technológiai, vagy természeti ökoszisztémaként írható le. Az ökoszisztémákra jellemző komplexitás és szorosan csatoltság következménye azonban: az állandóan jelenlevő kis zavarok ellenállhatatlanul felerősödnek, és elszabadulhatnak. (Ch. Perrow: Normal Accidents. 1986). Az efféle „természetes balesetek” elkerülésére kifejlesztett rendszerek, létrehozott intézmények és kijelölt személyek fokozatosan képtelenné váltak a krízisek csillapítására. A 21. században, bárhova tekintsünk is, kockázat és bizonytalanság vesz körül. A koronavírus járvány most az átlagembert is ráébresztette: világa áttekinthetetlenül kaotikus lett. A válságkorszak új normalitása: életünk megszokott kerete – a természetes adottságként elvárt komfort-zónája – rendszeresen szétesik. Ennek a helyzetnek a leírására használják a radikális bizonytalanság fogalmát. (John Kay és Mervyn King. 2020. Radical Uncertainty.)
Gondoljunk arra, mennyire megzavarta hétköznapjainkat az önkéntes vagy kikényszerített karantén, illetve milyen mértékben megakasztotta a világgazdaságot a globális ellátási láncot szétszakadása. Ám a válságkorszak radikális bizonytalansága még ennél is mélyebben befolyásolja életünket. Az érdekek, az értékek és a kollektív identitások ellenétéből fakadó zavarok életünk elmaradhatatlan részei. Ugyanakkor a világos határvonalak összekuszálódása, és a viselkedésünket terelő a jogi szabályok bizonytalanná válása alapvetően megnehezíti konfliktusaink feloldását. Ezért érezzük úgy: otthonosnak érzett világunk szétesett. Ebből a szempontból aggodalmat keltő, hogy – mint a bevezetőben említett példák mutatják – mindenki a törvényekre, a hagyományokra és a morális elvekre támaszkodva keresi a megoldást, a konfliktusok mégis egyre erősödnek.
A történelem kezdetén az egyének vitáit a törzs közösen oldotta meg: nem arról döntött, kinek van igaza, hanem arról, mi a méltányos. Azután a különféle világvallások Aranyszabályai – meghökkentően egybecsengő tanácsokkal – segítettek békében élni másokkal. Ám az élet egyre bonyolultabb lett, és a közösségek nem nélkülözhették a hatalom alkotta törvényeket. A modernitás kialakulásának fordulópontja volt, amikor általánosan elfogadott elvvé vált a törvények hatalma (rule of law). A törvények mindenki számára – a hatalmasoknak és az alul-lévőknek is – kötelező eligazítást adtak, megszabva az élet áthághatatlan kereteit. Az emberek vitáiról a bíróságok – a jog „szakembereinek”, az ügyvédeknek a közbeiktatásával – döntenek. A 20. század második felében azonban az élet egyre összetettebb lett, az érdekek pedig áttekinthetetlenül összekeveredtek. Mind nehezebben lehetett eligazodni a törvények dzsungelében. A vitázó felek gyakran ébredtek rá: a bíróságok nem a méltányosság elveit, hanem a törvények logikája követik.
A globális válságkorszak beköszöntével azután végleg felbolydul a világ. Az események kiszámíthatatlanok, gyakrabban kerülünk szembe a nem-várt és nem-szándékolt következményekkel. Egykor minden közösség úr volt saját „portáján”. Azután, ahogy természetessé vált a kereskedelem, egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem az államok egyszer csak úgy érezték: mintha „társasházban” laknának együtt. A 20. század végén pedig a kapcsolat olyan szoros lett, hogy a nemzetek „társasháza” „társbérletté” vált. Mindenkit, mindenkihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, de ez azzal jár, hogy egy önkéntelen mozdulat, és valakibe beleütköztél, és idegenek masíroznak a „hálószobádban”. Az eddig vitathatatlan érvként használt szuverenitás – senkinek semmi köze ahhoz, hogy „saját otthonomban” mit teszek – mindinkább érvényét veszítette. Miközben pedig a szuverén aktorok saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni, a viták rendezésére nincs egyértelmű iránymutatás.
Az efféle bizonytalan – a törvények által nem, vagy ellentmondásosan szabályozott – helyzetekben nyújthat segítséget Kant kategorikus imperativusza. Eszerint: „Cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája általános törvénykezés elvéül szolgálhasson”. Ezzel a felvilágosodás filozófusa arra a követelményre hívta fel a figyelmet: mielőtt döntesz, gondolkozz el azon, mi volna a következménye, ha mindenki éppen azt tenné, amit te az adott helyzetben. Vedd tekintetbe, vajon kiszámíthatóbb és humánusabb világ venne-e körül, ha az emberek éppen azt a szabályt követnék, mint amire te törekszel. Ezzel visszahozta a morál nézőpontját: döntésed előtt vedd tekintetbe mások szempontjait, és ítélj az egész emberiség szemszögéből. A vonakodót pedig azzal ösztönözte: ha te cselekedeted vezérfonalául elfogadod, hogy az ügyben érintettek mindegyikének szempontjait tekintetbe kell venni, azzal példát adsz. Így azután te is elvárhatod, hogy mindenki más is kövesse ezt az elvet, amiből neked – és persze mindenkinek – előnye származhat.
Kant kategorikus imperatívusza sokáig megmaradt a filozófiai kurzusok – egyébként kedvelt – témájának. Ám J. Rawls világhírű amerikai politológus az elvből egy szokatlan döntési eljárást – a tudatlanság fátyla módszerét – formált ki. Amikor J. Rawls kifejtette elméletét, különös ötlete, a „tudatlanság fátyla” (veils of ignorance) pusztán elméleti jelentőségűnek látszott. (Rawls, J. 1971. A Theory of Justice.) A polgárok hozzászoktak: vitáikat – kinek van igaza és kit, mi illet – ügyvédek és a bíróságok közbenjárásával intézik el. Ehhez képest a tudatlanság fátyla egy bonyolult elrendezést írt elő. Azt, hogy mi a méltányos, úgy kell megállapítani, hogy az embereket, olyan helyzetbe hozzuk: amikor döntenek, még nem tudhatják, hogy őket személy szerint előnyösen vagy hátrányosan érinti-e választásuk. Vagyis, akkor kell nyilatkozniuk arról, mi az igazságos, amikor még nem tudják, hogy döntésük rájuk személy szerint milyen következményeket ró. Így, az egyéni érdekeiket kikapcsolva kénytelenek végig gondolni, mi is volna méltányos az adott helyzetben. A tudatlanság fátyla ennyiben Justicia bekötött szemére emlékeztet: a részrehajlás nélküli és tárgyilagos ítélkezésre utal.
Úgy tűnik, a Rawls elv általános alkalmazásának ideje éppen napjainkban, a radikális bizonytalanság korszakában jött el. Az egymásra rakódó válságok a régi normalitás kereteit széttörték. A törvények nem adnak kellő eligazítást, gyakran még legitimitásuk is – lásd, a német alkotmánybíróság esetét – megkérdőjeleződik. Hiába várunk iránymutatást a hagyományoktól, még a vallások is elbizonytalanodtak. Miközben tehát sem a törvények, sem a szokások nem igazítanak útba, a káosz körülményei között mégis életbevágó volna olyan morális iránytűt találni, amely az elbizonytalanodott döntéshozót segítené. A radikális bizonytalanság feltételei között – sokkal inkább, mint bármikor korábban – nélkülözhetetlen, hogy a kollektív döntéseket racionális és mégis morálisan elfogadható módszerre alapozzuk. Nos a „tudatlanság fátyla” éppen azt garantálja: aki a döntést meghozza, az előtt rejtve van, vajon előnyösen vagy hátrányosan érinti-e döntése, ez pedig arra készteti, hogy az adott helyzetben a leginkább méltányos megoldást válassza.
Jól szemléltette a módszer működését egy új kutatás, amelyben a résztvevőknek – egyebek mellett – két, halálos következményekkel járó helyzetben kellett döntést hozniuk, méghozzá annak tudatában, hogy majdan egyaránt lehetnek áldozatok vagy túlélők. (Huang, K. et.al. 2019. Veil-of ignorance resoning favor the greater good.) Az önvezető autó esetén a kérdés az volt: a haláleseteket minimalizálandó, támogatják-e, hogy 9 gyalogos helyett az autóban ülő utas „haljon meg”. A másik – a jelenlegi krízisre emlékeztető – esetben egy kórházban azt kellett eldönteni: elveszik-e a lélegeztető készüléket egy betegtől, ezzel halálra ítélve őt, azért, hogy átadják-e azt egy földrengés most behozott 9 súlyos sebesültjének. A kutatás azt bizonyította: az érintettség – te is lehetsz az áldozat! – nem csökkentette inkább növelte a beavatkozást választók arányát, az attól való tartózkodókhoz képest. Úgy tűnik tehát, hogy a súlyos következményekkel járó helyzetekben a többség számára a tudatlanság fátyla kínálja a leginkább racionális, egyben morálisan elfogadható megoldást.
Néhány hónapja ezek a problémák még életidegennek tűnhettek. Ám a koronavírus járvány körülményei az orvosokat és más szakembereket is olyan helyzetbe kényszerítették, amikor akaratuk ellenére „istent” kellett játszaniuk. Vagyis, nem térhetnek ki a döntés elől: kit hagyjanak életben, és kit ítéljenek halálra – amikor, mint most nálunk, magatehetetlen embereket küldenek haza a járvány idején, hogy az új betegnek helyet biztosítsanak – s ha nem döntenek, azzal esetleg még nagyobb bajt idézhetnek elő. Persze a tudatlanság fátyla módszer alkalmazásának feltétele, hogy a döntéshozó pontos információkkal rendelkezzen a körülményekről, és nem – mint hazánkban – a helyzetet nem ismerő hatalom parancsait kényszerüljön végrehajtani. A globális válságok az vetítik előre, hogy a jövőben tömegével bukkannak fel ilyesfajta – elháríthatatlan és eddigi döntési eszközeinkkel megoldhatatlan – problémák. Nos, ezekben az esetekben jelenthet „megváltást” a tudatlanság fátyla, ám csak demokratikus és átlátható társadalmakban.
Merengjünk el egy pillanatra az előttünk álló évtizedek még homályos, de fokozatosan körvonalazódó trendjein. Egy néhány hónapja megjelent elemzés megállapította: 2020-as években az egészségügy a világon hasonló helyzetbe kerül, mint a tőzsdei befektetések voltak 2005-öt követően. Ott, akkortájt zajlott le egy gyökeres fordulat: a befektetések túlnyomó részét algoritmusok kezdték „menedzselni”. Jólkereső brókerek egész hada vált munkanélkülivé. Most hasonló fordulat készül az egészségügyben is. Az orvosokat kisegítő, részben „felváltó” algoritmusok és robotok elterjedése azonban mindannyiunk életét alapjaiban forgatja majd fel. Ám ezzel a technológiai változások nem-szándékolt hatásai nem értek véget. Még csak felsejlik, hogy az ügyvédekre és a bíróságokra, sőt a politikusokra is ugyanilyen veszély leselkedik.
A globális válság idején, az életünket átszövő konfliktusok megoldására, a Rawls-elvnek elkötelezett döntéshozókra van szükség. Ha erre a politikusok és a jogászok nem vállalkoznak, akkor szerepüket a robot „ügyvédek” és mediátor algoritmusok vehetik át. Arról azonban a hétköznapi embereket nehéz lesz meggyőzni, hogy az életüket alapvetően felkavaró vitáikat – amivel mostanáig a politikusokat és az ügyvédeket nyaggatták – a jövőben a Rawls-féle méltányosság elveit hideg objektivitással érvényesítő algoritmusok döntenek majd. Arra pedig még kevésbé van felkészülve a világ, hogy a nemzetek konfliktusaikat nem az ágyúk érveivel, hanem a nemzetek közösségének közbenjárásával oldják meg. Ahogyan a történelem hajnalán az egyének a törzs színe elé álltak, úgy állnak a nemzetek közössége elé a vitázó felek, ahol azután a veil of ignorance módszerét alkalmazva formálódik ki a méltányos megoldás, amit az érintettek, ha nem is boldogan, de belenyugodva elfogadnak. Ám, a világpolitika főszereplőit szemlélve úgy tűnik: a politikusok, még az orvosoknál is kevésbé vannak felkészülve Rawls elv alkalmazására.
Leave a Reply