Az Európai Uniós alkudozásokban bevetették a vetokrácia – már korábban beélesített – „atom-fegyverét”. A vetokrácia: egy tárgyaló fél – a körülmények kínálta erős alkupozícióját arra használja, hogy megfenyegeti partnerét: ha nem enged követelésének, megakadályozza, amit az szeretne. A fogalmat F. Fukuyama írta le először a liberális demokráciákat – elsősorban az USA-t – fenyegető súlyos „betegség” megnevezésére. (F. Fukuyama. 2014. Political Order and Political Decay. 488-505). A vetokrácia működését – amely ideiglenesen többször megbénította az amerikai államot – jól mutatta Orbán Viktor érvelése: vagy elhagyja az EU, a jogállamiság „ellenünk” irányuló követelményét, vagy a magyar tárgyaló fél – most már parlamenti felhatalmazással – megvétózzák a hitel-programot, és ezzel megakadályozza az EU-t, hogy így enyhíthesse a járvány előidézte válságot.
A tény, hogy a 21. században stabil demokráciák sodródnak a vetokrácia felé arra utal, ez nem múló betegség, hanem a liberális rendszer létét fenyegető kór. De milyen folyamat is vezet a korábban jól működő demokráciák fokozatos és gyógyíthatatlannak tűnő leromlására? A régi görögöktől kezdve, az újkor gondolkodóin keresztül, a 18. és 19. század „alapító atyái”, majd a 20. században, a demokrácia hívei, kritikusai és a kritikusok kritikusai egymástól részben eltérő mozzanatokat emeltek ki. A vetokrácia jelensége a demokrácia egy viszonylag kevéssé ismert megfogalmazása tükrében világítható meg leginkább: „A demokráciát két – elválaszthatatlan – előnye miatt éljenezzük: mert elismeri a sokféleséget, és mert biztosítja a kritikát”. (Forster, E.M. 1938. Two cheers for Democracy). Ez az idézet egy nemrég megjelent tudományos cikk kapcsán ötlött az eszembe. (Moore-Berg, S et al. 2020 Exaggerated metaperceptions predict intergroup hostility between Americal political partisans.)
A kutatók az amerikai politikai élet polarizációjának okait és következményeit elemezték. Vizsgálataikat az tette különösen izgalmassá, hogy nem csupán bemutatták a jelenséget, hanem feltárták a folyamatok dinamikáját. Abból az ismert tényből indultak ki, hogy a versengő csoportok tagjai negatív előítéletekkel szemlélik egymást. Véleményüket ugyanakkor jelentősen befolyásolja az un. meta-percepciójuk: az a benyomásuk, ahogyan – érzésük szerint – a másik csoport megítéli őket. Az elemzések azt mutatták, hogy ez a meta-percepció nem egyszerűen visszatükrözi a szemben álló politikai csoport negatív véleményét, hanem azt a valóságosnál erősebbnek tűnteti fel. Az előítélet, majd ennek a meta-percepció általi felerősödése azután szabad utat enged az „ellencsoport” dehumanizálásának. Konfliktusos helyzetekben kölcsönösen hajlamossá válnak férgeknek vagy patkánynak, szemeteknek vagy ördögien gonoszoknak nevezni az „ellencsoport” tagjait. Erre hivatkozva pedig kiiktatják a morál fékjeit, és igazolhatónak vélnek ellenük olyan akciókat, amely nemcsak nekik, hanem végső soron az egész társadalomnak károkat okoz.
A kutatás részletesen feltárta: a demokraták és a republikánusok egyaránt előítélettel szemlélik a másik csoport tagjait és hajlamosak dehumanizálni a „szembenállókat”. Ebben a légkörben a másik fél ellen-érzései a valóságosnál negatívabbnak látszanak. Sőt, minél szélsőségesebb pozíciót foglal el valaki a saját csoportjában, annál inkább érzi a meta-percepciót igaznak. Ebből azután levezetik – és a saját csapat tagjaitól is megkövetelik – a másik csoporttól való távolságtartást. Ezért a képviselők – akiket a nemzet problémáinak megoldására választottak – egyre ritkábban találkoznak és kerülik a tárgyalást egymással. Ebben a légkörben megengedhető akadályozni a másik felet, akár a társadalom költségén is. A társadalom így fokozatosan szétesik egymást szélsőségesen elutasító és élesen szemben álló csoportokra. Elfogadható lesz a másik csoport tagjainak dehumanizálása és a növekvő gyűlölet légkörében igazolhatónak tűnik ellenük – akár a morállal ellentétes – akciók végrehajtása.
A szélsőségesség erősödésének ez a folyamata megroppantja Forster két demokrácia-pillérének szilárdságát. Az egybekapcsolódó hatások ugyanis arra vezetnek, hogy a vélemények különbségét, nem természetes, sőt az életet gazdagító változatosságként, hanem kibékíthetetlen és káros ellentétként szemlélik. Ez pedig lehetetlenné teszi a kritikát. A szembenálló csoportok tagjai nem beszélgetnek, s ha mégis véletlenül szóba elegyednek, azt, amit a másik mond, azt nem megfontolandó véleménynek, hanem a megtestesült gonoszság megnyilatkozásának tekintik. Ennek következtében olyan mértékű gyűlöletet (outgroup spite) halmozódik fel a csoportközi kapcsolatokban, amely természetessé teszi, hogy a másik fél szándékainak és törekvéseinek az akadályozását. Így vezet az egyre erősödő polarizáció szükségszerűen a vetokráciához.
A liberális demokrácia intézményes hatalommegosztása eredetileg olajozottan működő kormányzati döntéshozást, ugyanakkor az ellenőrzésnek való állandó kitettséget biztosított. A politikai pártok tisztában voltak: csak ideiglenesen „birtokolhatják” a döntéshozás, illetve ellenőrzés intézményeit. Mindenki, mindvégig kitett a kritikának, és a választók újra és újra ítéletet hirdetnek. Ez a modell feltételezte és sokáig biztosította is, hogy a nézetek sokféleségéből és a kritika szabadságából, a kiegyensúlyozott feltételek mellett a közérdek érvényesüljön. Ám a 21. század szélsőségesen polarizálódó légkörben megállíthatatlan romlás folyamata indult el. Az egyre erősödő előítélet → a dehumanizáció → a meta-percepció → a távolság tartás → politikai gyűlölet fokozatosan lebénította a demokrácia „gépezetét”.
A liberális állam egy olyan autóra kezd hasonlítani, ahol egymással megegyezni képtelen személyek (és csoportok) egyike birtokolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, illetve szabályozza az irányjelzőt. Így a vetokrácia a kormányzati működés rendszeres lefulladására vezet, hiszen amit az egyik akar, azt egy másik meg tudja akadályozni. Mindeközben világunk egy olyan autópályára emlékeztet, amin, hol egy hóvihar, hol pedig egy özönvíz szerű eső söpör végig, a látási viszonyok egyre romlanak, közben pedig a járműveket egyszerre többen vezetik, akik sem jogosítvánnyal, sem tapasztalattal nem rendelkeznek, gyakran hallucinálnak, és ráadásul még nem is beszélnek egymással, sőt egymást akadályozva hozzák meg döntéseiket. Ebben a helyzetben egyre élesebb küzdelem folyik a döntési és ellenőrzési pozíciók birtoklásáért. Választások közeledtével ezért nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású birkózás veszi kezdetét.
Az egymást egykor tisztelő ellenfelek a „másikokat” ördögi ellenségnek tekintik, és a dehumanizációt kifejező fogalmakkal illetik őket. A politika színtere megtelik egyre kevésbé kompromisszumkész személyekkel. Ebben a helyzetben minden erővel és eszközzel megkísérlik ellenőrzésük alá vonni a döntési pontokat, amelyek – afféle „végvárként” – a másik csapat előre nyomulását van hivatva megakadályozni. Így azonban csak azt érik el, hogy a meghatározó kormányzati pozíciókat „megszállva” megakadályozzák a mások csoport akcióit. A halmozódó megoldatlan problémákról folytatott kilátástalan viták „farvízén” pedig beelőznek a szélsőséges mozgalmak. Így a vetokrácia nem egyszerűen sodródásra ítéli a társadalmat, hanem egyre súlyosabb fenyegetést jelentenek a demokráciára. Ez a helyzet fokozottan sújtja az állandó átalakulásban levő Európai Uniót, amely így állandóan kitett a vetokrácia veszélyének.
De még ennél is van lejjebb! Míg a „régi” demokráciákat a vetokrácia pusztán rendszeresen lefullasztja, ami válságos időkben azért veszélyes, az „új” demokráciákban viszont a totális hatalom megszerzésének, vagyis az autokráciák létrehozásának folyamata indul el. A vagyon-szerzés és hozzá kapcsolódó oligarchia-építés lebírhatatlan csábítása arra vezet, hogy szükségszerűen alakul ki olyan politikai csoport, amely igazolhatónak látja az ellenfelek politikai „karanténba” zárását, és tevékenységük minden módon való korlátozását. A következő lépésben azután – a polarizáció nyomására és a működésképtelen állam tapasztalataira hivatkozva – az ideiglenes dominanciát állandó „megszállássá” alakítják. Ennek birtokában pedig képesek megakadályozni bármely, nekik nem tetsző csoport döntésekhez való hozzáférését. Kisajátítják a médiát, rátelepszenek a bíróságokra, megakadályozzák a civil szervezetek működését és minden oktatási, tudományos és kulturális intézményt „megszállnak”.
A szélsőségesség erősödő légkörében a „minden áron győzni akarás” felülírja az erkölcs parancsait. A totális győzelemért folytatott küzdelemben – „egyszer kell győzni, de akkor nagyon” – a pártok felmentést adnak saját támogatóiknak a morállal ellentétes akciókban való részvételért, sőt azt mozgalomhoz tartozás természetes feltételévé teszik. A társadalom fokozatosan szétesik szembenálló csoportokra, akik egymással nem beszélnek. Az abszolút hatalmat megszerző irányzat fokozatosan kisajátítja a hatalom ellenőrzésére szolgáló centrumokat, majd a kontroll minden intézményét megszállja, és hatalma megtartása érdekében fokozza a fenyegetettséget. A demokráciából Magyarországon csak a csontváza maradt. A kiüresedett intézmények – Alkotmánybíróság, Állami Számvevő Szék, Ügyészség, a független bíróság, média-szabadság stb. – képtelenné váltak a törvények hatalmából fakadó szerepüket betölteni. A demokrácia díszletei között valójában már az autokrácia működik. Ilyen helyzetben a vélemények kiegyensúlyozottsága – gondoljunk a lengyel választás 52/48-as arányára – inkább félelmet keltő.
A kutatás ezt a romlási folyamatot, mint a torzulás összekapcsolódó láncszemeinek szükségszerű következményét azonosította. A létrejövő körülmények szinte kikényszerítik a szélsőségesség erősödését. Az ellenségkereső motívumok így megjelennek az ellenzék térfelén is. Viszonyukban – éppen úgy, mint a kormányon levőkkel kapcsolatban – nő az előítélet, majd meta-percepció által felerősített idegenkedés, sőt a dehumanizáció. Az összefogásukat alapvetően akadályozza, hogy a potenciális bajtársakat – akik nélkülözhetetlen együttműködő partnerek lehetnek egy majdani kormányalakításnál – nem pusztán ellenfelekként szemlélik, hanem ellenségekként kezelik. A hivatkozási alap többnyire a politikai irányzatok eltérő érték-orientációja. A valóság azonban az – mint a tudomány feltárta – minden emberben egyaránt megvannak a morális alapértékek, bár nem egyforma súllyal. (Hofmann, W. et. al. 2014. Morality in everyday life. Science. Vol. 345. 1340-1343.) Így a szembenállást alapvetően a polarizáció által felerősített „törzsi” ellentét idézi elő. Miközben gyakran véletlenek vezérlik az emberek az eltérő politikai „törzsekbe”, amint azonban saját csoportja „beszippantja” az egyént, előírja számára kit szeressen és kit utáljon.
Az EU-s költségvetésről folytatott alkudozások eredményeiről a hivatalos közlemények mérsékelt optimizmussal szólnak. Az azonban elgondolkoztató, hogy mindegyik fél a maga győzelmét hirdeti, azt, hogy megkapta, amiért jött. Ez akár az ésszerű kompromisszum jele is lehetne. Ha azonban túltekintünk a saját nemzetnek küldött kötelező győzelmi jelentésen és az idézett kutatás szemszögéből szemléljük az EU vezetőinek mostani megállapodását az arra utal: az elkerülhetetlen intézményi változások terén nem léptünk előre. Ami történt, az leginkább a sodródás fogalmával írható le. Most megúsztuk a zátonyra-futást, ami akár bíztató kezdetnek is tekinthető, ám a probléma lényegével – szembenézést az európai intézmények leromlásával egy sor országban – nem foglalkoztak érdemben az EU vezetői. Ez viszont a válság súlyosbodását ígéri. Azzal ugyanis tisztában kell lenni: ha elmarad az EU valóságos intézményi megújulása, akkor folytatódik a „régi” demokráciák vetokrácia felé sodródása, és az „új” demokráciák autokrácia felé való fokozatos hanyatlása.
Kérem tehát a biztonsági öveket becsatolni! Az elkövetkező évtizedet a múlt és a jövő közötti folyamatos alkudozás fogja jellemezni. A világgazdaság, a világpolitika, a globális környezet minden válsága újra és újra felveti a most elhalasztott problémák megoldását. Fogjuk tehát úgy fel, ami történt, mint egy hosszú út, első néhány lépését. Minden a következetes folytatáson és az állandó ellenőrzésen múlik. Ezt pedig egyaránt szemlélhetjük bizakodva, de épp így szomorú lemondással.
Leave a Reply