Mi a teendő?

Mi a teendő?

A választások éjszakáin éjjel egy óra tájban kerültem ágyba. Nem azért mert ünnepeltem az eredményeket, bár nem is azért, mert sirattam. Egyszerűen a szavazatszámlálásokból ekkor értünk haza a feleségemmel. Azóta volt időm elgondolkodni az eredményeken, és most – másokkal együtt – azon tűnődöm: hogyan tovább? A győztesek helyzete, látszólag, egyszerű. Diadalt ülnek, mert abból, ami történt, igazolva látják magukat. A következtetésük pedig: nincs szükség változtatni. És valóban, ott folytatják, ahol abba hagyták, talán még nagyobb elánnal. A vesztesek helyzete azonban bonyolultabb. A 2010-es vereség után elmaradt a helyzettel és önmagunkkal való szembenézés, s ez is közrejátszott az újabb vereségben. Most a legfontosabb: elkerülni a vesztesekre leselkedő veszélyeket.

Az első veszély: nagy a csábítás, hogy a választások után beletörődjünk a helyzetbe. A polgár felhagy a politizálással, a politikus meg visszatér annak mindennapjaihoz. A pártok formálisan értékelik az eredményeket. Megállapítják: „a lelkes csapat megtett mindent, de sajnos a feltételek és a körülmények, az ellenfelek és a barátok, a nép és a média stb. mind ellenükre dolgozott. Nem a párt vezetése, hanem mások voltak a kudarc okai. De most már nem önmarcangolás kell, hanem felzárkózni az új vezetés mögé és folytatni a harcot”. Ezzel szemben 2014 legfontosabb üzenete: nem a „business as usual” korszaka jött el.

A második veszély: nem elemezni a vereség okait. A független és elfogulatlan értékelők – pl. The Economist Intelligence Unit és a The Foreign Affers – elgondolkoztató véleményt alkottak a történtekről: a bajok nálunk nem 2010-ben, hanem jóval korábban kezdődtek. A negatív fordulat – szinte észrevétlenül – 2000 táján következett be. Így a helyzet szomorú alakulásából, kivette részét a korábbi szocialista-liberális kormányzat és elitje is. Nem kerülhető meg, hogy megértsük: mi volt a fordulat lényege és mi volt az oka. Ha a saját hibákat nem ismerjük fel-, és be, nem érdemeljük meg, és nem is érhetjük el, hogy újraválasszanak. A problémák gyökere ugyanis nem egyik vagy másik intézkedés, hanem a kormányzás minőségének általános és folyamatos romlása. Ennek részben következménye, részben előidézője a korrupció terjedése, az oligarchiák térnyerése a politikában, és a gazdaságban, a kritikus és autonóm szakemberekből álló elit lecserélése a hatalmat kiszolgálókkal, a nyilvános és elvi politizálás helyettesítése elvtelen háttéralkukkal, végül egyes társadalmi csoportok elvtelen előnyben részesítése a társadalom többsége rovására.

A harmadik veszély: szabadjára engedett dühre hagyatkozni. Több mint fél évszázaddal ezelőtt, egy beszélgetés során édesapám megkérdezte Pap Lacit: megverték-e valaha a ringben?  „Egyszer egy lengyel bokszoló – mesélte – nagyon orrba vágott, és ezen úgy bedühödtem, hogy elkezdtem össze-vissza csapkodni. Akkor úgy megvertek, mint soha, de megtanultam, ha nagy pofont kaptál, akkor van a legnagyobb szükség a hideg fejre”. A veszteseket különösen sújtja, hogy csapkodni kezdenek, és ezzel a rosszat még rosszabbá teszik. Erről szól egyébként kedvenc lapomban – a PNAS – nemrég megjelent kutatási beszámoló a „Materazzi effektusról”. Kísérletileg bizonyították: a düh javítja a fizikai teljesítményt, de lerontja a szellemit, vagyis, kitartásra készteti a lázadót, de őrületbe kergeti és lehetetlenné teszi, hogy számot vessen a realitásokkal!

A negyedik veszély: a választások után hagyni, szétszéledni a csapatokat. A szavazatszámlálásra – legalábbis itt a 16. kerületben – részben együtt készült az Együtt, a DK és a MSZP csapata. Meghökkentő, – számomra örömteli – volt szembesülni, hogy az egyének ugyan nem teljesen, de számottevően „csereszabatosak” voltak, így a csapatot viszonylag egyszerű volt megszervezni. Az EU választás ezt a közösséget – értelemszerűen – újra szétválasztotta. Ma az tűnik természetesnek, hogy mindenki külön úton jár, a többiektől eltérő stratégiát követ, és igyekszik a reméltnél kisebb tortából minél nagyobb részt kihasítani. Sienkiewicz, Tűzzel-vassal, című regényének főszereplője – Kmicic – adja azt a tanácsot a vereséget szenvedett (és ő benne is ellenséget látó) társainak: „tartsátok egyben a csapatokat, ha szétváltok, az ellenfél részenként fog végezni veletek”.

Ez pedig átvezet a „mi a teendő” kérdéshez. A sikerhez nem elegendő pusztán elkerülni a felsorolt veszélyeket. Még fenyeget egy ötödik: megpróbálni másolni a győztest, gondolván, ha neki bejött, bejöhet nekünk is. Hiába tűnik azonban ésszerűnek, nem másolható a Fidesz stratégiája és taktikája. Nem pusztán azért nem, mert ez nekünk nem áll jól, és mert itt szükségképpen gyengébbek vagyunk. A fontosabb ok az, amit jó négy évtizeddel ezelőtt vitorlázó barátomtól tanultam meg: ha a versenyen vert helyzetbe kerültél, és nyerni akarsz, az egyetlen, amit nem szabad tenned – másolni az előtted haladókat. Ezzel csak hátrányos helyzetedet őrizheted meg, de nem juthatsz előre. Valamit újítani kell, ezzel kockáztatva még a jelenlegi helyezést is, de csak így juthatsz előbbre. Ez a tanács teljes mértékben áll a mi helyzetünkre. A dolgot az teszi nehézzé, hogy egyidejűleg három alapvető dolgot – a víziót, a mozgalmat, és a módszereket – is meg kell újítani.

Kell egy új vízió! Gyakran idézik a mondást: „Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy gondolat, aminek eljött az ideje!” Nos, a 21. század ellenállhatatlan gondolatát összefoglaló vízió: az emberiség – globálisan, regionálisan, a nemzetek szintjén és lokálisan is – az egyenlőtlenség és a felzárkózás problémájával küszködik. A politikai mozgalmak és elitjeik is, ebben a kérdésben kialakított nézeteik szerint feszülnek egymásnak. Az egyik oldal úgy véli: „akik fent vannak, megérdemelték, hogy oda jutottak, és mindenkinek jobb, ha ők maradnak is ott. Majd ők juttatnak a leszakadtaknak, ha azok rendesen viselkednek”. A másik oldal – magamat ide sorolom – azt gondolja: „Semmilyen – különösen nem az örökölt – társadalmi, politikai és gazdasági pozíció nem tarthat örökké. Ez sem a lent levőknek, de a fent levőknek sem jó. Az a természetes, ha minden szinten folyamatos a verseny, és a teljesítménytől függő a helycsere zajlik. Az esélyeket kell kiegyenlíteni, és nem alamizsnát kell adni.”

A nemzeteken belüli, és nemzetek között növekvő egyenlőtlenség problémája tehát túlmutat a fogyasztás és az életszínvonal, sőt még az életminőség egyenlőtlenségén is. Ezek a képzettség és az egészségi állapotban meglevő egyenlőtlenségekre vezethetők vissza, amelyekből az alkalmazkodás elutasítása és az életesélyek egyenlőtlenségének növekedése következik. Ám ezek gyökere a hatalmi, és a politikai egyenlőtlenségek növekedése, amelyek újratermelik és állandósítják a jövedelmi, vagyoni és a pozícióbeli egyenlőtlenségeket. Ezeknek a problémáknak fokozatosan érlelődő globális megoldása: a felső tized, különösen pedig a felső 1-2 %, jövedelmének magasabb adója, és a jelentős vagyon-, és örökösödési adó bevezetése. A legtöbbeknek ezekről az „őrült” ötletekről Th. Piketty új könyve – Capital in the 21.st century – jut az eszébe. Ám, előtte már többen, világhírű és Nobel díjas közgazdások – Sachs, J: The Price of Civilization., Krugman, P: End this Depression Now., Stiglitz, J: The Price of Inequality. – felvetették ugyanezeket a problémákat, és jutottak hasonló megoldásokra. Miközben tehát a Fidesz a személyi jövedelemadók további csökkenését helyezi– egyébként megalapozatlanul – kilátásba, a világ ezzel éppen ellentétes irányba indul majd.

Kell egy mozgalom! Tudatosan beszéltek mozgalomról és nem egy mindenkit egyesítő karizmatikus vezetőről. Bár sokan reménykednek abban, hogy valahonnan előbukkan a nagy Ő, akit mindenki azonnal elfogad és elismer, én nem bízom ebben. Részben azért nem, mert látom a karizmatikus személyek hátrányait: fékezhetetlenek, kezelhetetlenek, és követhetetlenek. A sikereket biztos bukás követi. Döntően ezért nem építhető a karizmatikus vezetőkre a megújulás. Nem ígéretekkel – „mi majd többet fogunk adni nektek” – és nem is személyes csáberővel kell megfogni az embereket. A siker-keresők csapatát az egyenlő, átlátható és méltányos verseny kialakításának igénye hozza össze. Ők nemet mondanak a dinasztiák és oligarchiák hatalmára épülő patrimóniális társadalomra. Teljesítményt és a tehetséget honoráló társadalmat akarnak, azzal a kiegészítéssel, a versenyképtelenek támogatást, a hátrányból indulók segítséget kapnak.

Őket egy olyan SZOLID mozgalom egyesítheti, amelynek résztvevői – bár különböző mértékben – egyaránt elfogadják a modern társadalmakat megalapozó értékeket: a szolidaritást, a liberalizmust és a demokráciát. Tisztában vannak azzal, hogy az emberek különböző mértékben fogadják ezeket el, de ez nem akadálya az együttműködésnek. Világosan kell látni, hogy a különbség nem a részben eltérő értékek – liberális, konzervatív, szocialista, „zöld” – köré szerveződő mozgalmak között van. Az igazi ellentét az európai értékrendet elfogadók ellenzék, és az azt, nem pusztán szóban, hanem – ami fontosabb – gyakorlatában tagadó Fidesz között van.

Egy ilyen mozgalom megszervezésének két akadálya van. Az egyik közismert: a mozgalmak vezéregyének köré szerveződnek, és a vezetők kisajátítják a mozgalmat. Ezért tűnik úgy, hogy az együttműködéshez vezető út, a vezetők személyi alkuival van kikövezve. Miközben folyamatosan panaszkodunk emiatt, ezt természetesnek tekintjük. A másik probléma azonban kevésbé közismert. A kutatások arra utalnak, hogy a mozgalmak résztvevőinek személyisége jellegzetesen eltér az általuk követett politikai értékek szerint. (Haidt, J. The Righteous Mind. 2012.) A konzervatívok inkább hagyomány- és tekintély-követők, emiatt hajlanak alávetni magukat csoport és a vezető akaratának, következésképpen könnyen szervezhetők belőlük, „polgári körök”. A liberálisok, szabadság-, és egyenlőség-pártiak, és alapvetően individualisták. Inkább megkérdőjelezik a tekintélyt, mint követik, így kevésbé képesek szoros csapatba szerveződni. Számukra – számunkra – más, un. hálózat-típusú mozgalom a testhezálló. Az elmúlt évezredeke során megtanultunk, rohamosztagot vagy partizáncsapatot szervezni. Ám a különböző gondolkodású és eltérő értékeket követő emberekből olyan hálózatot építeni, amelyik képes közös feladatokat megoldani, és nem esik szét az első alkalommal, ez bizony nehéz.

Ehhez új módszerek és sok munka kell! A legnehezebb, azt felismerni: kevés a nagy nekibuzdulás. Nem elég egyszer – esetleg többször – elmenni a tüntetésre. Kitartóan, rendszeresen és lankadatlanul dolgozni kell. Ez látszólag lehetetlen, pedig a valóságban nem is olyan nehéz. „Mindössze” azt kell felkínálni az embereknek, hogy – mondjuk – két hetenként egy délutánt szánjanak a mozgalomra. Értelmes feladatokon dolgozni, érdekes emberekkel találkozni, magunkénak érzett célokat követni, ez igai örömet kínálhat. A feladat tehát: szokássá tegyük a közös munkát.

Két példát szeretnék – befejezésképpen – hozni az újításokra.  Sokakat – köztük engem is – zavart Orbán Viktor, manipulatív, átláthatatlan, és módszertanilag követhetetlen „nemzeti konzultációja”. Nem volna túl nehéz megszervezni egy átlátható, ellenőrizhető, valóságos tényekkel szembesítő internetes „nemzeti konzultációt”. Vagyis, el lehetne indítani, majd folyamatossá lehetne tenni az internetes „népszavazás” rendszerét. Hasonlóképpen egy sor helyi kérdésekben – pl. a kerület alternatív költségvetésének összeállításáról – nem volna túl nehéz megszervezni egy vitanapot, vagy épp így, más a helyi közösséget érintő kérdésről. Ezzel a két példával nem pusztán azt akartam érzékeltetni, miként vonhatók be az emberek a politikába. Ezek – mint a további sokféle újítás – azt is mutatják: mi várható az ellenzéktől, ha hatalomra kerül.