Egy valódi “való világ” sorozat

Egy valódi „való világ” sorozat

„Trayvon Martin akár én is lehettem volna, 35 éve” – idézték a híradások másfél évvel ezelőtt, Obama első nyilvános megszólalását, amikor egy floridai esküdtszék felmentette a fegyvertelen, fekete, tinédzsert, lelövő George Zimmermant, a gyilkosság vádja alól. Az ítélet ellen, akkor, USA több mint száz városában tüntettek. A történet azonban csak nem akar abba maradni: a média, véletlenszerűen kiválasztódott helyszíneken, azonos forgatókönyvet követve, mintha ugyanazt a „való világ” epizódot ismételgetné, csak a szereplők mások. Akai Gurley-t az elmúlt hónapban New Yorkban, majd Darren Wilsont Fergusonban lőtte le, Eric Garnert meg nemrég fojtogatta halálra egy rendőr. Az esküdtszékek – elfogadva az elkövetők védekezését: „csak a dolgomat tettem” – rendre felmentették őket. A TV pedig hol viszonylag békésen zajló, máshol erőszakos tüntetésekről, felgyújtott autókról, kifosztott üzletekről tudósított.

Amerika és a világ úgy érzi: az igazság és a törvény eltérő pályán haladnak.  A történetek megítélését a valóságban az teszi bizonytalanná, hogy modern világunkban elfelejtkeztünk – többnyire szerencsére, néha azonban pechünkre – egykor az együttélést lehetővé tevő képességeinkről. A történelem hajnalán – amikor az emberek kis közösségekben éltek – a viselkedést az ösztönszerű segítség, és a hasonlóan ösztönszerű büntetések irányították. A szabályszegést, bárki volt a tettes, kötelező volt megtorolni. A bajba jutottat viszont – még ha nem is rokonról volt szó – kötelező volt támogatni. A feltétlen szolidaritás a törzs minden tagjának kiterjedt. Az idegen törzset ért szerencsétlenség viszont nem a te ügyed, ha pedig – akár véletlenül is megsértette a törzset – a vérbosszú kötelező volt.

Ám fokozatosan létrejöttek az intézmények – az állam, a tulajdon, a pénz, a vallás – amelyeket a befizetett adókból tartottak fenn, és az arra kijelölt emberek működtették: ők segítettek a bajba jutottaknak, ők kapták el a szabályszegőket, ők hozták a törvényeket, ők mondták ki, is hajtották végre ítéletet. És fokozatosan megszoktuk: modern társadalmunkban a viselkedésünket intézmények irányítják, mint láthatatlan korlátok terelnek, eligazítva, mit tehetünk, és mi az, ami tilos. Világunk rendezett körülményei elfedik a múlt bennünk élő, de többnyire rejtve maradó lenyomatát: az ösztönös rasszizmust, amely reflexszerűen lesújt az „idegenre”, de épp így az ösztönös méltányosság-érzést, amely az áldozat megkövetését várná el.

Az intézmények alapvetően áldást jelentenek: a közállapotok civilizálódtak, az idegen már nem ellenség, üzleti partner, akiben meg lehetett bízni, a bajba jutottat meg a közösség segíti ki. Ám az intézmények elterjedése kiszorította az ösztönszerű reakciók és a kulturális hagyományok mintáit. Az emberek arra hagyatkoznak, hogy adót fizetnek, és az állam majd segít a rászorulóknak. Annak is elsősorban az előnyeit látjuk, hogy az önbíráskodás helyett a bíróság ítél, és a rendőrség tartja fenn a rendet. Ugyanakkor az ösztönökben és a hagyományokban gyökerező viselkedés háttérbe szorulása különös problémákat is előidézett. Ezekkel akkor szembesülünk, amikor a történelem hajnalát idéző korok közösségeinek viselt dolgaival találkozunk.

1. Diamond lebilincselő könyve – A világ tegnapig – arról szól, mennyire másként működnek a régi közösségek. Egyik történetében egy Új-Guineai városkában egy buszvezető véletlenül, halálra gázol egy a busz elé szaladó kisgyereket. Ennek a szomorú eseménynek a megítélése modern körülmények között a rendőrség hatáskörébe és az igazságszolgáltatásra tartozik. Ott azonban az ilyen eseteket a törzsek gyilkosságként szemlélik, amely bosszúért kiállt. A megtorlás kötelessége így vérbosszúk végelláthatatlan sorához, az törzsi háborúkhoz, végül gyakran a törzsek kipusztulásához vezettek. (Ez magyarázza a helyi szabályt: ha balesetet okoztál, ne várd meg a rendőrséget – mint civilizált helyeken kötelességed – hanem hajts azonnal a rendőrségre, hogy elkerült az azonnali vérbosszút!).

Ám a kis közösségekben – védekezésül – kialakult annak rítusa, miként lehet feloldani az efféle helyzetet. A busz-vállalat igazgatója elmegy a családhoz: mindenekelőtt hosszan bocsánatot kér, kifejezi együttérzését, felajánlja segítségét a temetéshez, pénzt és támogatást kínál a családnak, függetlenül attól, hogy sem ő, sem a buszvezető nem felelős a gyermek haláláért. A régi közösségek nem az igazságot keresték: vagy a bosszú vezette őket, és még az írmagját is kiirtották a másik törzsnek, vagy – ha együttélésre voltak kényszerítve – akkor annak feltételeit igyekeztek helyreállítani. A méltányosságot keresték, nem azt ki a bűnös. Ennek pedig elmaradhatatlan része volt a bocsánatkérés, amelyet részben a felelős elkövető, részben törzsének tekintélyei teljesítettek. Modern társadalmunkban elfelejtettük a bocsánatkérés rítusait, nem ismerjük az áldozatok megkövetésének módjait, nem érezzük kötelességünknek a kiengesztelést.

Mi történik az USA-ban egy buszgázolást követően? – tette fel a kérdést J. Diamond. Meglepő válasza: a helyzet csak látszólag tisztább és könnyebb. Az ügy, bíróság elé kerül, az részrehajlás nélkül – a közösségből toborzott esküdtekkel – megtárgyalja az esetet, megállapítják a felelősséget, kiosztja az ítéletet, attól függően, ki milyen mértékben bűnös, és mit érdemel a törvények szerint. A valóságban azonban – írja Diamond – végelláthatatlan pereskedés indul, újabb és újabb fordulatokkal, anélkül, hogy a közösség és az érintettek megnyugodhatnának. Az áldozat közvetlen hozzátartozói, és az elkövető, a barátok, és az ismerősök éveken keresztül hurcolják a történetet és képtelenek túllépni az eseményeken. A közösség egymást ellenségesen szemlélő, megbékélni képtelen csoportokra szakad. Modern társadalmunkban nem megszokott – csak újabban próbálják alkalmazni a helyreállító igazságszolgáltatást – a méltányos megoldás keresése. Akit a bíróság felmentett – mint most az USA-ban – nem érti, miért kellene neki elmenni az áldozathoz, akit meg a bíróság elítélt, az úgy véli, megkapta a magáét. A felmentést a barátok és ismerősök az igazság győzelmeként ünneplik, és fel sem vetődik bennük, hogy a vesztes felet békítsék.

Darren Wilson tragikus halála nem egyedülálló és kivételes eset volt. Nem kell ahhoz pesszimistának lenni, csupán realistának, hogy előre jelezzük: felajzott társadalmunkban, az elszabaduló indulatok által előidézett esetek újra és újra ismétlődni fognak. Minden tragikus történet – előzményeivel és a következményeivel együtt – egy előre látható forgatókönyv eseményei szerint zajlanak. Ám ennek az eseménysornak fontos fordulópontja, hogyan reagál a társadalom és a tekintélyek a bíróság ítéletére. És itt nem csupán az a kérdés: elhiszi-e a társadalom, hogy a bíróság részrehajlás nélkül ítélt. Az, hogy a társadalom belenyugszik-e az ítéletbe, még azon is túlterjed, vajon legitimnek tekintik-e az igazságszolgáltatást?

A többnyire rejtve maradó probléma, hogy feltételezve a bíróság részrehajlás-mentes ítéletét – amelyet ma az USA-ban és szerte a világon megkérdőjeleznek – a társadalmi béke helyreállításához ez kevés. Az igazság megállapításával egyenrangú – ha nem még fontosabb – hogy a multikulturális közösség a tragikus eseményeket követően is képes legyen együtt élni a mindennapokban. Jellegzetes, hogy az USA érintett államainak kormányzói, a bírósági ítéletek kihirdetésére úgy készültek fel, hogy – számítva az erőszakos tüntetésekre – még időben riadóztatták a Nemzeti Gárdát. Amerika, de bármely modern „multikulturális” ország akkor remélheti, hogy a helyzet nem romlik tovább, ha az ilyen esetekben, még a bírósági ítélet előtt a közösség tekintélyei, a kormányzó – esetleg kézen fogva a halálos lövést leadó rendőrt – felkeresik az érintettek családját, kifejezik együttérzésüket, és valamiképpen kiengesztelik az áldozatok hozzátartozóit.

És amikor vigyázó szemünket most éppen az USA-ra vetjük, jusson eszünkbe a roma gyilkosságok sorozata. Hol voltak akkor társadalmunk vezetői, hol a pártok képviselői, hol a hatalmi elit tagjai? Távolmaradásuk akkor azt üzente: nincs közünk a történtekhez. Az esetekkel kapcsolatos érdektelenség – amikor a tárgyalásról készült, „Ítélet Magyarországon” című filmet megnéztem, a moziban négyen ültünk! – máig azt fejezi ki: semmi teendőnk sincs ezzel. De vajon az elmondottak tükrében, igaz-e ez? És erre a kérdésre válaszolva érthetjük meg a legfontosabbat: a modern társadalomban élő polgárokként, újra meg kell szereznünk a megbékélés elveszített készségét. Újra képessé kell válni, kifejezni megrendülését, együttérzést mutatni, kiengesztelni azokat, akiket tragédia ért, függetlenül attól, közvetlen felelősség terhel-e ebben minket.