A gyűlölet-kráter ellenállhatatlan vonzása

Ifjúkorom kedves könyvében – „80 nap alatt a föld körül” – a világutazókat San Franciscoba érkezve verekedés és lövöldözés zaja fogadja. Mi ez a felfordulás – érdeklődött Mr. Fogg. „Választásra készülődnek” – hangzik a felelet. „Nyilván vezérkari főnököt választanak” – találgatta Fogg. „Dehogy uram, békebírót!”  – hangzott a „megnyugtató” válasz. A választásokra készülő USA napjainkban szinte egy – még fegyvertelen – polgárháború tüneteit mutatja. Mérgezett levelet küldenek az elnöknek, és a Legfelső Bíróság új tagjának megválasztása „élet-halál” küzdelemmé vált. A szembenálló csoportok félkatonai szervezetei már az “elcsalt” választást követő lázadásra készülnek. Mindkét oldal attól tart, hogy saját jelöltjük győzelmét a „másik oldal” nem fogadja el, és az alkotmányos krízisre vezet.

Világunk egyre kiszámíthatatlanabb. Még el sem vonult a legutóbbi válság, már felbukkant a következő. A növekvő bizonytalanság megroppantja a társadalmi stabilitást. Az átláthatatlan események hullámai dühödt reakciót váltanak ki a polgárokból és irracionális viselkedésre késztetik a politikusokat. Az erősödő tanácstalanságot tükrözi a „nagy európai válás” – a Brexit – véget érni nem akaró folyamata is. A legtöbb országban egymásnak feszülő pártok, egymást kiszorítani igyekvő elitek, szót érteni nem akaró polgárok csapnak össze. Mindenki csak mondja a magáét, nem válogatva a szavakban, és láthatóan nem kíváncsian arra, mit gondol a másik. Vajon ez véletlen pech-sorozat, vagy elkerülhetetlen szükségszerűség idézi elő a csillapíthatatlannak tűnő zavarokat? Erre a kérdésre kerestek választ a kutatók az amerikai politikai élet polarizálódásának folyamatát elemezve. (Moore-Berg, S et al. 2020 Exaggerated metaperceptions predict intergroup hostility between Americal political partisans.)

A vizsgálat az erősödő szembeállás – megállíthatatlannak tűnő – trendjét azonosította. A folyamat kezdetén, a békés hétköznapokban gyakran fel sem tűnik az evolúció által kiformált, egykor előnyünkre szolgáló viselkedésünk – az idegeneket hajlamosak vagyunk gyanakodva szemlélni – hátrányos vonása. Az élet nyugodt körülményei között a sztereotípiák okozta elfogultság általában veszélytelen. Amikor azonban az emberek, szembenálló csoportok tagjaiként tekintenek egymásra, az előítéletek mind negatívabban befolyásolják a kapcsolatokat. A kutatók a versengő csoportokban az egymásról kialakuló negatív vélemények dinamikáját elemezve rájöttek, ezt alapvetően átformálja az un. meta-percepció: az egyénben kialakuló érzés, milyen véleményt alkot róla a másik csoport. A meta-percepció pedig – mutattak rá a kutatók – nem passzívan tükrözi, hanem felnagyítja, és a valóságosnál negatívabbnak tűnteti fel más csoportok nézeteit.

Ezt az eleve negatív irányban torzult érzést még inkább erősíti a saját csoporton belüli kommunikáció: akiket ismerünk, mind azt mondják vissza, amit hallani akarunk. Ezt a negativitást azután még tovább fokozza a szociális média – Facebook, Instagram, WhatsApp stb. – sajátos működése. A médiavállalkozások az egyéneket – addigi információfogyasztásuk alapján – az érdeklődésüket kielégítő információkkal „táplálják”. Így az üzleti vállalkozások számára – a hirdetési szempontból előnyös – pontosan azonosítható „célszemélyek” jönnek létre. Ez azonban arra vezet, hogy az egyének mindinkább bezáródnak a saját maguk által létrehozott információs buborékjukba és végleg foglyaivá válnak a saját csapat visszhangkamrájának (echo-chamber). Az echo-chamber domináns szerepét mutatja, hogy a pártok „drukkerei” tökéletesen ellentétesen „pontozzák fel” a jelöltek – elvileg jól azonosítható – jellemvonásait, mint pl. patrióta, méltányos, politikailag képzett stb. (Schwalbea, M.  et.al. 2020. The objectivity illusion and voter polarization in the 2016 presidential election.)

Ennek következménye pedig, a szándékoktól függetlenül, a mindig is jelen levő egyoldalúság szélsőségessé erősödése. Az egyének úgy érzik: a közbeszédet az elfogult és szélsőséges „ellencsoportok” nézetei uralják. A növekvő polarizációt fokozatosan normális állapotként fogadják el és nem veszik észre ennek mellékhatását: a csoportokban a szélsőségesek válnak hangadókká. Normális időkben az emberek érzik: bármely, egyébként kívánatos érték – az egyenlőség, a szabadság, a verseny vagy a nemzeti identitás – szélsőségességig fokozva hamissá torzul. Amikor azonban a szélsőség válik az új normalitássá mozgalmakat megszállják a szélsőségesek, és a polgárok egyre kevésbé hajlanak a kompromisszumra. Ezt azonban nem az értékek különbözősége idézi elő, hanem a szélsőségessé váló polarizáció. Ez a folyamat azután a társadalmat összefűző társas kapcsolatok hálójában kezelhetetlenné váló romlási folyamatot indít el.

Az erősödő polarizáció légkörében az átlagnál szélsőségesebb véleményt hirdetők jutnak vezető szerephez. A meta-percepció által felerősödő polarizáció légkörében pedig megengedhetővé válik az „ellencsoport” dehumanizálása. Először „csak” belső beszélgetésekben, majd nyilvános megszólalásokban is a csoportok tagjai egymást kölcsönösen idiótának vagy férgeknek titulálják, kifejezést adva undoruknak. A dehumanizálás következményeként fokozatosan elvárt lesz az „ellencsapat” tagjaival való kapcsolatok felfüggesztése. Az amerikai politikára már évtizedek óta jellemző volt – a járványoktól teljesen függetlenül –a távolságtartás. A demokrata és republikánus képviselők, akiktől a nemzet problémáinak megoldását várják – az idők folyamán egyre ritkábban találkoztak, és ellenségként kezdték szemlélni egymást.

A kölcsönös vádaskodás légkörében a moralitás és a racionalitás – egykor át nem léphető – korlátjai áthághatókká váltak. Megengedhető lett a másik csapatot minden módon akadályozni, még azon az áron is, hogy ez az egész társadalomnak kárt okoz. Ennek a viselkedésnek jellegzetes típusa a vetokrácia: tudatosan nehezíteni egy olyan törvény elfogadását vagy szabály bevezetését, amely – bár a társadalom számára előnyös – de azt a „szemben állók” kihasználhatják „saját” céljaikra. A vetélkedő pártok élet-halál harcot folytató „hadseregekként” viselkednek, és megkísérlik ellenőrzésük alá vonni a fontos döntési pontokat. Az egykor egymással kulturáltan vitatkozó ellenfelek a „másik” csapatot ellenségnek tekintik. A politika színtere fokozatosan megtelik kompromisszumra képtelen személyekkel és egymást elutasító, az ellenfeleket minden lehetséges módon akadályozni igyekvő csoportokkal.

A polarizáció erősödése így végső soron megoldatlan problémák halmozódására vezetett. Az egyre kilátástalanabb viták „farvízén” pedig sok helyen beelőznek a szélsőséges mozgalmak. A vetokrácia veszélye fokozatosan a legtöbb stabil demokráciában felbukkant. Ám, míg ezeket a vetokrácia pusztán lefullasztja, ami válságos időkben azért komoly veszélyt jelent, rendszerváltó „új” demokráciákban a működésképtelenné vált állam a totális hatalom megszerzésének folyamatát indítja el. A vagyonszerzés és az oligarchia-építés lehetősége szinte lebírhatatlan csábítást jelentett a rendszerváltó társadalmakban Növekvő támogatást szereznek olyan csoportok, amelyek igazolhatónak látják a hatalom kisajátítását, a politikai ellenfelek „karanténba” zárását. A következő lépésben azután – a polarizáció által ösztönözve és a működésképtelen állam tapasztalataira hivatkozva – az ideiglenes dominanciát állandó „megszállássá” igyekeznek átalakítani. Így képessé válnak megakadályozni bármely, nekik nem tetsző csoport döntésekhez való hozzáférését. A demokrácia rendszere előbb csak sérül, majd megroppan. Ez a folyamat pontosan nyomon követhető Magyarországon a politikai rendszer minőségét mérő, nemzetközileg elfogadott mutatószámok – a kormányzás, a demokrácia, az egyéni jogok, a média-szabadság, a törvények hatalma és a korrupciós indexek stb. – több évtizedes alakulásában.

Az elmúlt évek adatai – mint egy CT felvétel a rákos góc áttételessé válását – pontosan mutatják, hogy demokráciánkból mára már csak a kiüresedett intézmények csontváza maradt. A Fidesz kisajátította a médiát, rátelepedett a bíróságokra, megakadályozza a civil szervezetek működését. Az abszolút hatalom birtokában Orbán Viktor elfoglalta a társadalmi ellenőrzésére szolgáló centrumokat, a neki tetsző káderekkel töltötte fel a kontroll és a politikai befolyás szervezeteit. Fokozatosan minden oktatási, tudományos és kulturális intézményt „megszállt” a hatalom. Az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, az ügyészség, a versenyhivatal, az OVB, a független bíróságok és a Média-tanács képtelenné váltak a hatalommegosztásból fakadó szerepük betöltésére. A politikai rendszerünk ma már autokrácia. A szélsőségesség erősödéséhez a polgárok egy jelentős része – a „megfővő békaként” – fokozatosan hozzászokott. Így sem ők, sem pedig a folyamat kitervelői nem érzékelik az események végkimenetelének valóságos veszélyeit.

Az előítéletek eszkalációjának belső logikáját teszi szemléletessé az – G. Allport előítélet-skáláját tükröző – gyűlölet-piramis metafora. (Global Perspectives on the Trauma of Hate-Based Violence.) A gyűlölet-piramist – pusztán a szemléltetés kedvéért – inkább „gyűlölet-kráternek” nevezném. A piramis ugyanis magas, fáradságosan megmászható soklépcsős „képződmény” benyomását kelti, míg a gyűlölet-piramis inkább egy mély kráterre emlékeztet. A felszíni bányaművelést követően – a kitermelés befejeződése után – ott maradó, a környezetet eltorzító borzalmas sebre hasonlít. A gyűlölet-kráterből mindig csak a közvetlenül alattunk levő szint látszik, míg a mélyebb, – egyre ijesztőbb – szinteket köd borítja.

A kráter első szintjén hétköznapi elfogultságainkkal, ártatlan sztereotípiáinkkal, és a kevésbé ártatlan rémhírekkel találkozhatunk. Ezeket gyakran észre sem veszünk. A következő, második szinten azonban megjelennek az életet zavaró előítéletek, a bántó elnevezések és a nevetségessé tétel változatos módjai. Itt már mindennapos tapasztalat bizonyos társadalmi csoportok bűnbakká nyilvánítása és a „mások” dehumanizációja. Ennek ellenére az „elkövetők” csak ritkán szembesülnek jogi ellenlépéssel. A következő, harmadik szinten válnak gyakorivá a lakóhely- és karrier-választást, illetve a társadalmi felemelkedést akadályozó jogi diszkriminációk. Tömegesen fordulnak elő olyan – immár törvénybe ütköző – cselekedetek, mint a zaklatások, a társadalmi kizárás különböző típusai. Ez alatt, a negyedik szinten általános lesz a nyílt bántalmazás: az erőszak, a gyújtogatás, a gyilkosságok, a terrorizmus és a vandalizmus. Végül a kráter beláthatatlan mélyén, az ötödik szinten jelenik meg a tömeges erőszak és a népirtás. A metafora azt érzékelteti, hogy a körülményektől függően, milyen könnyen sodródhat egy társadalom egyre mélyebbre és milyen nehéz a visszakapaszkodás. 

A politikai polarizáció erősödése tehát azért aggodalmat keltő, mert ez „megágyaz” a gyűlölet stációin való szinte megállíthatatlan „lecsúszásnak”. Ezt a folyamatot nem – mint sokan gondolják – a politikai irányzatok eltérő érték-orientációja váltja ki, még csak nem is az emberi gonoszság generálja. A gyűlölet-kráter mélyének szinte ellenállhatatlan vonzását a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok erősödő zavarai idézik elő. Az idézett kutatás ezt a romlási folyamatot, mint a torzulás összekapcsolódó láncszemeinek szükségszerű következményét azonosította. A polarizáció erősödése tehát a körülmények véletlenszerű alakulása folytán vezethet társadalmi katasztrófához. Ez azért figyelmeztető, mert bár Európa eddig többé-kevésbé megúszta a globális válság egyre újabb hullámait, jól érzékelhető a polarizáció erősödése kontinensünkön is. S ha valakit a kutatás nem győzne meg, Európa múltja mindenképpen óvatosságra int.  

Az EU vezetői ennek ellenére mégsem foglalkoztak eddig érdemben az európai intézmények alapvető megújításával, és az intézményrendszer leromlásával egy sor országban. Az előttünk álló évtized válságai azonban egyre kevésbé teszik lehetővé a problémák „szőnyeg alá söprését”. Várható tehát, hogy kontinensünk a belátható jövőben alapvetően átalakul. Ez jelentheti egy új Európa születését, de épp így, politikai és gazdasági szétesését is. Reményt jelent: az átalakulást kiváltó hatások és veszélypontok hosszú távon előre láthatóak. Aggodalomra ad okot: sem a politikusok, sem pedig a polgárok nincsenek tudatában a folyamatok veszélyes következményeivel. Az, hogy melyik forgatókönyv valósul meg, a baby boom generáció számára – tehát számomra is – inkább elméleti probléma. Gyerekeink és még inkább unokáink számára azonban a folyamat kimenetele élet-halál kérdés.  S, hogy ez nem költői túlzás, erre figyelmeztet a gyűlölet-kráter!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.