A jövő a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívások elé állítja az embereket. Egykor a szűkös körülmények és a választási lehetőségek hiánya tette nehézzé az életet. Napjaink modern világát azonban éppen ellenkezőleg, az áttekinthetetlen választék és az ellenállhatatlan csábítások teszik bizonytalanná. Az átlagpolgár – a Las Vegas-i kaszinók nyerőgépére utaló – „sokkarú rabló” dilemmájával szembesül: a számtalan, csábító jutalommal kecsegtető „élmény-generátor” között nehéz eldönteni, hova is üljön játszani, hiszen az egyiknél lehorgonyozva, elmulasztja a többi kínálta lehetőségeket. Így, még ha nyerésben van is, állandóan kínozza a kihagyott lehetőségek miatti veszteség gondolata. A problémáról írt korábbi cikkem – ÉS 2020/29 júl. 17. – kapcsán felhívták figyelmemet: ezzel a dilemmával már ókorban is találkoztak. Ezt elfogadva, a bőség előidézte elbizonytalanodás életérzése mégis alapvetően napjaink világához köthető.
A történelem rendjét pontosan jellemezte a költő: „Hogy, míg nyomorra milliók születnek, néhány ezernek jutna üdv a földön, ha istenésszel, angyal érzelemmel használni tudnák éltök napjait.” (Vörösmarty Mihály) Az emberiségnek több mint 10 ezer évre volt szüksége, hogy a gyűjtögető társadalmak 90 $/fő jövedelemszintjéről, i.e. 1000 táján eljusson a 150 $/fő jövedelemszintig. A növekedés ugyan fokozatosan dinamikusabb lett, de az átlagos gazdagság még a 18. században is csak 180 $/fő volt. „Egy 1750 táján élő angol – jellemezte a helyzetet a kutató – az élet anyagi dolgaiban közelebb volt Cézár légionáriusaihoz, mint majdani ükunokáihoz”. (Landes, D. 1969.) A növekedés azonban a 18. századtól felgyorsult, majd a 20. században robbanásszerű lett. A fejlett társadalmakban az átlag-jövedelem, az 1900-as nagyjából 2200 $/fős szintről, egyetlen évszázad alatt – a világháborúk ellenére – több, mint tízszeresére (!), 25.338 $/főre a növekedett. (Maddison, A. 2005. Measuring and Interpreting World Economic Performance 1500-2001.)
A gazdasági növekedéssel párhuzamosan az életet szolgáló eszközeink választéka is fokozatosan bővült. Már Epikurosz három csoportba sorolta igényeinket: a természetes és szükséges, a természetes, de nem szükséges és végül, a se nem természetes, se nem szükséges vágyakra. Szókratész – aki már saját korában megütközést keltett a kényelmet nyújtó dolgok iránti teljes közönyével – az athéni piacon sétálva rácsodálkozott: „mennyi mindenre van szükségük az athéniaknak ahhoz, hogy élni tudjanak.” (Diogenész Laertiosz.) A luxust már csak azért is elutasította, mert úgy vélte: az egy pazarló államot igényel, ami pedig szükségszerűen háborúhoz vezet. A filozófusok tehát elkezdték – még sokáig reménytelen – harcukat a feleslegesnek minősített, csupán a kényelmet szolgáló dolgok ellen.
Ám a valóság még sokáig komor volt: az emberek többségének élete évezredekig a nélkülözés körülményei között zajlott. A legtöbbek számára nemhogy a kényelem, de a túlélést szolgáló dolgok kínálata is szegényesen szűk volt, már csak azért is, mert a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen dolgok többségét a családok állították elő a maguk számára. Az ipari forradalmat követően azonban az igényeket mindinkább a meghatározott termékekre szakosodó termelők elégítették ki. Így a megvásárolható dolgok választéka – amelyet az un. stock keeping unit (SKU) számszerűsít – fokozatosan nőtt. A történelem kezdetén az élethez legfeljebb 100 különböző „dologra” volt szükség. 1900-ban azonban már sok ezer árú közül válogathattak az emberek a piacon és a boltokban. A 21. század fejlett világának polgára – gondoljunk a karácsonyi vásár forgatagára – 20 ezer $-os jövedelméből 1 milliárdnyi (!) dolog közül keresgélve próbálja megtalálni az „igazit”. És a választás lehetősége a múlt században elérte az emberi viszonyokat is. Sokáig a házastársat a család „jelölte ki”, a szakmát a szülők választották, az egyén egész életében „be volt zárva” az egyetlen házasság, az „előírt” szexuális irányultság, az eleve adott vallási közösség „kínálatába”. A 20. század során azonban fokozatosan ezen a téren is széles lett a választék.
Így az elmúlt fél évszázadban meghatározó életélménye lett a válogatás, és ez alapvetően átformálta az egyén szemléletét. A bővülő választék kínálta örömök után a fogyasztó szembesült a kihagyott lehetőségekkel. Az erősödő frusztráció kellemetlen érzését egy különös pszichológiai hatás – a kognitív disszonancia – segített feloldani. (Festinger, L. 1957. A Theory of Cognitive Dissonance). Egymástól távoleső területeken – a termékektől, a társas kapcsolatokon keresztül, egészen a politikai választásokig – mutatták ki: a modern világ polgára, több dolog közül válogatva, döntését követően, mindig arról győzi meg magát, hogy éppen a jó döntést hozta. A kognitív disszonancia különös „önszuggeszciójának” eredményeként tehát a növekvő választék önmagában elégedettebbé tette az egyént.
Az elégedettség-növekedés örömteli trendje azonban az 1970-as évek közepén váratlanul megtört. Ennek egyik oka, hogy a 20. század során sokáig csökkenő jövedelmi egyenlőtlenségek ettől az időszaktól ismét nőni kezdtek. Így elpárolgott a szegényebbek reménye, hogy amit a gazdagok birtokolnak, azt előbb-utóbb ők is megszerezhetik. A GDP/fő növekedését évtizedekig kísérő elégedettség-javulás görbéje tehát fokozatosan ellaposodott. Ez arra utalt: a fogyasztás bővülés boldogság-generáló hatása a csökkenő hozadék törvényét követi. A jelenséget, hogy a gazdasági növekedés egyre kevesebb elégedettséget vált ki – felfedezőjéről – Easterlin paradoxonnak nevezték. (Easterlin, R. 2001.). Ám a helyzet még ennél is súlyosabb lett: a nagyobb választék kifejezetten frusztrációt növelővé vált. (Iyengar, S. Lepper, M. 2001. When Choice is Demotivating.) Mintha a kognitív disszonancia az áttekinthetetlen választék esetén az ellenkezőjébe fordult volna: míg korábban arról győzött meg, hogy jól választottál, ha túl sokat kellett válogatni, az az érzésed alakult ki, bármit döntöttél is, úgyis megbánod.
Vagyis, a „boldogság-javak” áttekinthetetlen választéka a társadalom többségéből olyan érzést váltott ki, hogy élete minden pillanatban „sokkarú rablók” fosztják meg boldogságélményétől. A javak és élmények végtelen választéka inkább frusztrálta, semmint elégedetté tette. S ha ez nem volna még elég: miközben kétségbeesetten kereste a kiutat a végtelen választék és a növekvő egyenlőtlenség útvesztőjében, egyszer csak beleütközött a fenntarthatóság korlátjába. A 21. században tehát bolygónk több milliárd lakója egyidejűleg szembesült a gazdaság, a személyes vágyak és a természet a határaival. Ebben a helyzetben a modern világ polgárai előtt váratlanul megjelent egy – korábban csak a gazdagokat figyelmeztető – különös intés: „Nagyobb erények kellenek a jó sors, mint a rossz sors elviseléséhez.” (La Rochefoucauld).
A 18. században élt francia gondolkodó – gazdag nemesként – privilegizált helyzetéből szemlélhette a társadalom túlnyomó részének nyomorúságát. Ezért volt számára olyan sokkoló: azon keveseknek, akiknek a jó sors könnyű életet kínált, bár megtehették volna, mégsem tudtak élni a szerencséjük kínálta lehetőséggel. Elvesztegették életüket, elszórták idejüket, felélték vagyonukat, és érdemleges alkotások nélkül távoztak a világról. Egészen a múlt század elejéig a jó sors forrása a szülők társadalmi pozíciója volt. A 20. században azonban egyre többek előtt nyílt meg az egyéni teljesítménytől függő sikerkeresési verseny. Először „csak” százezernyi, majd milliónyi, azután több tízmilliónyi polgár emelkedhetett – az amerikai álom bűvöletében – a jólét korábban elképzelhetetlen csúcsára. A 21. században pedig akár milliárdnyi embernek is juthatna üdv a földön, ha az üdvöt – leegyszerűsített értelemben – a megvásárolható dolgok és kiélvezhető élmények bőségeként értelmezzük.
Ám ezt az – első pillantásra lelkesítő – perspektívát összezavarta, hogy a leginkább irigyelt gazdagok között furcsa „betegségek” ütötték fel a fejüket. A gazdagság-piramis csúcsán lévőket egy részét a hirtelen meggazdagodás – sudden wealth syndrome (SWS)- kórja támadta meg. Az internet korszak sikeres vállalkozói – B. Gates, L. Page, M. Zuckerberg, vagy J. Bezos – fiatalon és saját teljesítményük alapján váltak elképzelhetetlenül gazdagokká. Ha ma rátekintünk a világ 10 leggazdagabb emberének listájára, többségük szerény körülmények közül indulva, tehetséges vállalkozóként emelkedett a csúcsra. Tegnap még másokkal osztoztak a lakáson, és szigorúan kellett beosztani pénzüket, ma pedig bármit, amit akarnak, megvehetnek, megtehetnek, elérhetnek, megszerezhetnek. Ez a kellemesnek tűnő érzés az SWS kórjával küszködőket bizonytalanná teszi: hogyan éljenek hatalmukkal, és egyáltalán, hogyan viselkedjek? Ám azokból, akik pusztán belecsöppentek a bőségbe a meggazdagodás egészen másfajta életérzést: az un. rich asshole syndrome (RAS – „gazdag seggfej”) tünet-együttest váltja ki. Akin az RAS „hatalmasodott el”, az azzal van elfoglalva, hogy a kevésbé szerencsések tömegét megleckéztesse és kioktassa. Stílusuk pedig szinte mindig sértő, sőt megalázó. Emlékezzünk a NER lovag, Lázár János kijelentésére: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér, aki nem vitte semmire, az annyit is ér.”
Mindkét „kór” – mint sok valóságos betegség – az életmódbeli okokra vezethető vissza. Így gyógyírként – a filozófusok tanácsait követve – a viselkedés általános kereteit megteremtő erények bukkannak fel. „Az erény: a lélek mágneses tere” – merül fel ifjúkori emlékeim mélyéről a mondás. A mágneses tér metafora szemléletessé teszi az erények működését: az egyénben kialakítja a jó cselekvésére való hajlamot, az erkölcsi kiválóságra való törekvést. Az egyén, az erény iránytűjét követve, az élet válaszútjain, a döntési alternatívákkal szembesülve rendre a közjót megtestesítő lehetőséget választja. A régi görögök négy alapvető erényt – az igazságosságot, a mértékletességet, a bátorságot és a bölcsességet – tartottak számon. (Platón: Állam. 248.) Ez a négy erény a modern világ – körülményeinek és munkája eredményként – meggazdagodott polgárának figyelmét ismét közérdekre irányítja rá. Arra figyelmezteti: a végtelen lehetőségek csábításában, a boldogságot az „arany középút” követése kínálja.
A föld „betelt”: világunk mindenki számára letagadhatatlanul véges lett és ez eleve korlátokat szab a fogyasztásnak. Ugyanakkor az életesélyek még mindig alapvetően egyenlőtlenek, sőt az elmúlt évtizedekben újra nőni kezdett a szülők társadalmi pozíciójának szerepe és csökkent a társadalmi mobilitás. Eközben a bulvár-média szemünk elé tárja a celeb-életmód csillogó és csábító gazdagságát. Sőt, a hirdetések még bíztatnak is arra: ne fogadj el semmiféle korlátot, kövesd pillanatnyi vágyaidat, dobj el bármit – legyen az partner, szokás, vagy dolog – amit meguntál és próbálj ki mindig valami újat. Vagyis, a 21. század, a földünk minden lakóját, szinte függetlenül attól, hol is él, egyszerre szembesíti a végtelen választék csábításával és vágyai kielégítésének ellehetetlenülésével. Ez pedig növekvő frusztrációt vált ki belőlük. Ebben a helyzetben a bolygónk legtöbb lakója szembesül a régen csak kevesekre vonatkozó intéssel: „nagyobb erények kellenek a jó sors, mint a rossz sors elviseléséhez”.
Eljön tehát a filozófusok kora. A csaknem 8 milliárdra növekedett emberiség növekvő része – „felismerve a szükségszerűséget” – szabadon választhatja, hogy az alkotásnak és a közösségért folytatott önkéntes munkának szenteli életét. Az „önkéntes egyszerűség” (voluntarily simplicity) életmodellje már ma is egyre többek számára követésre méltó. A „slow down”, vagyis a lassítás mozgalma olyan életprogramot hirdet, hogy kiléphetsz az állandó rohanásából, a „feszített üzemű” működésmódból. A modern világ átlagpolgára – a mozgalom szószólója szerint – úgy él, mint, aki folyamatosan attól fél, hogy „lekési saját temetését”. A lassítás kultúráját követve viszont maga mögött hagyhatja az életed boldog pillanatait megkeserítő, „mindig, mindenről lekések” életérzést.
Ám vigyázat: pusztán a szemlélődő és az élmények passzív befogadását követő életmodell önmagában nem kínál kiutat. A megoldást Szókratésznek, az élet értelmére utaló – Platónt is megdöbbentő – kijelentése mutatja. A filozófus – a halálos ítéletére készülve! – mondta vádlóinak és az esküdteknek, de a jövő nemzedékeknek is: „a vizsgálódás nélküli élet, nem embernek való élet”. (Platón. Szókratész védőbeszéde.) Az én értelmezésemben ez azt jelenti: a bőség bizonyos szintjén elérve – és a föld milliárdnyi lakója már elérkezett ide – az életet csak a folyamatos alkotás, a „nekünk rendelt” megtalálása és értelmes célok követése teszi igazán boldoggá és élhetővé. Az erények a 21. században afelé vezérelnek: váljunk – szókratészi értelemben – filozófussá. Vagyis, szenteljük magunkat a keresésének, a megértésnek és az alkotásnak, akár mint művész, akár mint tudós, akár mint a közösség felvilágosult és aktív polgára.
Leave a Reply