Mániákusok a moniákusok ellen

Mániákusok a moniakusok ellen.

Egész Európa, már egy fél éve a görög választások következményeit latolgatja. A lépések és a válaszlépések egyszerre keltenek bizakodást és kiábrándulást. A reménykedés és a reményvesztés gyakran óránként váltogatja egymást, közben a kontinens sodródik egy nem pontosan látható végállapot felé. A hitelezők – akiktől egyébként a jövőben is a pénzt remélik – a szerződések betartását követelik. Az „északiak” – saját történelmi tapasztalataikra hivatkozva – hirdetik, hogy a gyógymód: „hangya-szorgalom”, lemondás és a vállalások teljesítése. A „déliek” viszont – a görög pénzügyminiszter, Janisz Varufakisz, szavai szerint – úgy gondolják: „Nem igaz, hogy minden tücsök délen lakik, és minden hangya északon”. A „mediterránok” – nemcsak a görögök, de a spanyolok és portugálok is – állítják: ha egy szerződés betarthatatlan és ráadásul káros, őrültség ahhoz ragaszkodni. A felgyűlt adósságot – vélik sokan – úgysem nem lehet visszafizetni, ha viszont „leírják”, akkor már jövedelmező lesz az adósok finanszírozása. Mindkét nézetet legitim politikusok, tekintélyes gazdasági vezetők, megbízható szakemberek, híres, sőt Nobel díjas közgazdászok támogatják. Mindkét oldal makacs, a másik érvelésére nem is figyelve, monomániásan hajtogatja érveit. Ők tehát a mániákusok! De kik azok a moniákusok?

1949 novemberében, a világ egyik leghíresebb egyetemén, London School of Economics-on, a Lionel Robbinsról elnevezett előadássorozatra, egy teljesen ismeretlen, egyetemi tanulmányait abbahagyó hallgatót kértek fel az előadónak. Bill Phillips az asztalra egy általa megépített furcsa szerkezetet helyezett. Ebben egy szivattyú vizet keringetett, amely azután a bonyolult csőrendszeren keresztül, különböző tartályokba áramlott. A berendezés – amely a keresztségben a MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer) nevet kapta – a nemzetgazdaságot modellező analóg számítógép volt. Szemléletesen mutatta a különböző monetáris döntések – pénz kibocsájtása, kamat-emelés – következményeit. Ha valaki feltette a kérdést – mi lesz, ha adót emelek, ha a kormányzati kiadásokat csökkentem, vagy ellenkezőleg, ha növelem – kis csapocskák elfordítását követően, láthatóvá váltak a következmények: miként alakul a nemzeti jövedelem, vagy az állam-adósság.

Napjaink moniákusai azok a szakemberek volnának, akik megalkotnák azt a – ma már nem analóg, hanem digitális – számítógépes modellt, amelyen előre le lehetne játszani a döntések tovagyűrűző hatásait, és szemléltethetővé lehetne tenni következményeiket. A probléma gyökere ugyanis az, hogy a világ áttekinthetetlenül bonyolult lett. Egykor – viszonylag egyszerű világunkban – a hatások és a következmények lineáris, ok-okozati láncba szerveződtek. A döntés kiváltja B-t, az C-re vezet, az pedig D-t idézi elő, stb. Egy adott kiinduló helyzetből, a döntéseket követő események szükségszerű és előre kiszámítható láncolatán keresztül, meghatározott végkifejlethez juthattunk. Napjaink komplex világban azonban, A kiváltja ugyan B-t, de előidézi J-t és K-t is, amelyek azután visszahatnak B-re, így az már nem C-t indítja el, hanem G-t, sőt akár M-et is. Vagyis, bármely döntés nem egyetlen következményre vezet, hanem kiszámíthatatlan eseménylavinát vált ki. Ez az oka, hogy modern társadalmunkban, egyre kevésbé vagyunk képesek felmérni a döntéseink következményeit.

A választópolgár, ugyan nem ismeri be, de tanácstalan. Így nem annak alapján szavaz a politikusokra, hogy felméri, melyik, mit fog tenni, és az milyen hatást váltana ki. Mivel a döntések szerteágazó következményeit végkép nem látja át, nem tudja megítélni a politikusok javaslatainak kedvező vagy éppen katasztrofális következményeit. Így inkább annak alapján választ, hogy melyiknek hisz. Vagyis, nem azt mérlegeli, kinek van igaza, hanem azt, ki tűnik hitelesebbnek. Ám a bizalom gyakran csalóka mérce. Egy demagóg pártvezér szava – amikor azt mondja, amit a választó hallani szeretne – többet nyom a latban, mint egy szakember, „egyrészről,….másrészről” érvelése. De még a szakértők megalapozottnak látszó, ám többnyire egyetlen tudományágra összpontosító logikája sem elegendő. A valóság összetett: egy gazdasági intézkedésnek társadalmi hatásai vannak, ezek politikai következményekre vezetnek, amelyek azután semmissé tehetik a gazdasági lépés remélt előnyeit.

Éppen ez tenné fontossá egy összetett modell – egy modern MONIAC – létrehozását. Ám mielőtt az olvasó rávágná, „nosza rajta”, két szempontot ajánlok megfontolásra. Az egyik, a költségek: egy ilyen modell megalkotása bizony sok pénzbe kerül. De mit is jelent az, hogy sok? Csak az összehasonlítás kedvéért: modern társadalmak nagyjából 15 milliárd $-t (!) költenek a lehetséges legnagyobb (a világegyetem) és a lehetséges legapróbb (az elemi részecskék elemi részeinek) – életünktől kissé azért távoli – problémáinak feltárására. Ám, még mielőtt egyetemi évfolyamtársaim rám borítanák az asztalt, pontosítom magam: mint egykori fizikus úgy gondolom, megéri – még a globális, a nemzeti, és lokális szegénység állapotával naponként szembesülve is – ezeket a kérdéseket kutatni. Emlékszem, 1967-ben még hallgatóként részt vettem az Egyetemi színpadon egy vitában, ahol – kedvenc professzorom – Marx György, és a Vértes László – a vértesszölösi Samu felfedezője – vitatkoztak az űrkutatás hasznáról. A felvetésre, vajon nem perverzitás-e sokmilliárdot fordítani az űrkutatásra, amikor annyi társadalmai problémával vagyunk kénytelenek szembesülni, Marx György azt a – számomra akkor és most is – meggyőző érvet hozta fel: az űrkutatás alapvetően nem az űrt, hanem a földet vizsgálja, és kínál egyre több gyakorlati segítséget az emberiségnek. Nos, ebből a szemszögből, hosszú távon igenis megéri sok pénzt fordítani a világ „Teremtés” előtti állapotának kutatására.

De mindennek tükrében még érthetetlenebb, miért nem szánnak a politikusok – a fenti összeg töredékét – mondjuk csak 100 millió $-t, egy új MONIAC létrehozására, amellyel a világ, Európa illetve az egyes országok problémáinak megoldásai nemcsak feltárhatók, de szemléletesen bemutathatók volnának? A kérdés költői: a választ magam is ismerem. Ám a magyarázat nem az, amire a legtöbben gondolnának: a probléma túl nehéz. A feladat valóban nem könnyű: a világ bonyolult, szorosan-csatolt, és emiatt kaotikus viselkedésű. Nem gondolom azonban, hogy megoldhatatlan problémát jelentene a tudomány számára. Az igazi ok, ami miatt a politikusok nem rohannak teli pénztárcával a tudósokhoz, követelve tőlük egy ilyen mindentudó gép megalkotását, egészen más!

A politikusok azért késlekednek a nemzetgazdasági és globális MONIAC projektjéhez szükséges pénz előteremtésével, mert önző érdekeik más sugallnak. „Isten” gondolatainak kifürkészésével nincs különösebb gondjuk. A „Teremtő” szándékai – minden vallás története ezt bizonyítja – sokféleképpen interpretálhatók. Ehhez képest, már távolról sem ilyen lelkesek, amikor a globális felmelegedés kutatásának legújabb eredményeit kellene tudomásul venni, mivel azok már egyre nehezebben félremagyarázhatók. Ám még ezek is hagynak számukra elegendő mozgásteret, hogy azt tehessenek, amit jónak látnak. Márpedig a politikus azt az intézkedést tekinti jónak, amiből az emberek azt a következtetést vonják le: „Jaj, de bölcs is a mi politikusunk! Nosza, válasszuk újra!”

A MONIAC azonban félremagyarázhatatlanul szemléltetné a különböző – egymással is versengő – beavatkozások várható következményeit. Látni lehetne, hogy egy intézkedés miként hat a különböző társadalmi csoportokra: a gazdagokra és szegényekre, a város-lakókra és vidéken élőkre, az állással rendelkezőkre és a munkanélküliekre, a fiatalokra és a nyugdíjasokra. Még a késlekedés következményei is feltárulnának, sőt a versengő megoldások akár összevethetők volnának. A politikusok ellenérzései egy ilyen modellel szemben éppen ebből fakadnak. Tudják, a polgár jobban szereti azt az orvost, aki megnyugtatja, és eddigi életmódja folytatását megengedi, mint azt, aki azzal riogatja, hogy meghal, ha nem hagy fel addigi szokásaival.

De álljunk csak meg egy pillanatra. Éppen most folyik a Fehérvári Törvényszéken egy per az agárdi kisfiút halálra éheztető szülők ellen, akik, bizalmatlanok lévén a „nyugati orvoslás” iránt, a maguk feje szerint, és egy természetgyógyász – M. Bertalan, alternatív természettudományi doktor, parapszichológus és bioenergetikus, – útmutatásai követve próbálták gyógyítgatni gyermeküket. A történtek egyszerűen felfoghatatlanok a legtöbbünk számára. Vajon nem valami ilyesmi történik Görögországgal? Mi is tanácstalanok vagyunk, vajon a hitelezők halálra akarnak éheztetni egy nemzetet, vagy éppen ellenkezőleg, egy kis fogyás éppenséggel egészségesebbé tenné a görögöket? Nos, a politikusok nem éppen azért halogatják egy MONIAC megépítését, mert úgy vélik, a választó egyáltalán nem szeretne szembesülni annak eredményeivel, és ők így vannak a legkellemesebb alkupozícióban?

Happy end nincs? – kérdezhetnénk a Sárika dal stílusában. De van! A számítástechnika fejlődését látva közeledik a fordulópontot. Ezzel most nem Asimov, Alapítványában elképzelt pszichohistória megvalósulását vizionálom. Pusztán a tényt regisztrálom, egy évtizeden belül a legtöbb embernek egy „szuperszámítógép” lesz a zsebében: olyan gyors lesz a processzor, és olyan nagy üzlet a MONIAC program megalkotása, hogy számítógépes játékként ajánlják majd karácsonyra. És attól kezdve az olvasó – már ha ahhoz lesz kedve – nem repülőgép szimulációval játszik esténként, vagy nem a Civilizációt, esetleg éppen Rómát akarja majd megmenteni, hanem az eddiginél sikeresebb stratégiát keres Európa, esetleg Magyarország számára. Csak azért szurkolok, hogy amíg ez bekövetkezik, addig össze ne omoljon a világgazdaság, szét ne essen Európa, és be ne csődöljön szép hazánk.