„A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott”. Ezzel a mondattal indul a 20. század egyik legjelentősebb társadalomtudományi írása, Polányi Károly, „A nagy átalakulás” című műve. Az eredeti cím – „The Great Transformation. The Political and Economic Origins of Our Time”. (London. 1946.) – azonban a „Nyugat” születésének talányára is utal. Az ígéretet beváltva, segít megérteni a világunkat évszázadokon keresztül vezérlő hatásokat és meggyőző választ kínál a kérdésre, miért éppen Európa határozta meg a világ sorsát. Polányi szerint „Nyugat” történelmi pályáját alapvetően az európai civilizáció négy, a többi civilizációkhoz képest egyedi intézménye – a hatalmi egyensúly rendszere, a nemzetközi aranystandard, az önszabályozó piac és a liberális állam – határozta meg. (Idézett mű: 7. oldal). A figyelmes olvasó még azt is kiolvashatta az 1939-1943 között íródott műből, miért sodródott le a fejlődés főútjáról a sokáig perspektivikusnak látszó „kommunista modell”.
Az intézmények működésében persze rendre zavarok keletkeztek, amelyek a 20. században világválságokhoz, világháborúkhoz és ennek következtében alapvető politikai átrendeződésekhez is vezettek. Összességében mégis a „Nyugat” gazdasági, társadalmi és politikai rendszere bizonyult a legdinamikusabb fejlődési modellnek. Azok jártak jól, akik ehhez csatlakoztak, akik viszont késlekedtek vagy elutasították ezt, elmaradtak. Végső soron ez kényszerítette ki az 1990-es „rendszerváltásokat” is. Ám, mint kiderült, a siker-modellhez történő felzárkózáshoz nem elégséges néhány gazdasági és politikai intézmény átvétele. Már Polányi is figyelmeztet: a társadalom működésének „logikáját” alapvetően meg kellett változtatni, átalakítva a politikai intézményeket, a társadalom értékrendjét, a polgárok motivációját. Miközben pedig a rendszerváltók még mindig az átalakulás újra és újra felerősödő nehézségeivel küszködnek, a világ egy újabb, még nagyobb átalakulás kellős közepén találta magát. Erre utal, hogy a napjainkról szóló elemzések gyakran, a Polányi műre emlékeztető mondattal – „A 20. századi civilizáció összeomlott” – indítanak.
Az első „nagy átalakulás” elemzésére még Szókratész tett kísérletet, arra bíztatva barátját, Adeimantoszt: „Gyertek tehát, alapítsunk képzeletben legeslegölről kezdve, egy államot.” (Platón. Állam. 106.oldal). Majd végigvezette őt az úton, az élelem előteremtésétől, a lakás és egyéb szükségletek biztosításán keresztül, egészen az egyre kifinomultabb szükségletek igényének megjelenéséig. Szókratész felismerte: „minden készítmény nagyobb tömegben, szebben és könnyebben készül, ha a munkás …mindig egyféle munkát végez.” (U.o. 109.). Amint azonban rabjává váltunk a kifinomult fogyasztásnak, el kellett fogadni az egyre nagyobb államot és a piac által vezérelt cserét. A társadalmat tehát szükségszerűen „olyan népességgel kell felduzzasztani, amely már nem is az igazi életszükségletek kedvéért van az államban”. (U.o. 117. oldal).
A modern tudomány a problémát, hogy miként osztjuk fel időnket magunk ellátása és mások szolgálata között az un. feladatváltási költség (task-switching cost) segítségével elemzi. Folyamatosan mérlegeljük, hogyan járunk jobban: ha magunk teremtjük elő amire szükségünk van, vagy ha csere útján jutunk hozzá? Ha úgy tűnik, olcsóbban, jobb minőségű terméket tudnánk magunk előállítani, akkor ezt választjuk, ha viszont a csere segítségével könnyebben juthatunk hozzá az életünkhöz szükséges dolgokhoz, akkor e mellett döntünk. A kutatók általános feltételek mellett elemezték a folyamat lehetséges kimeneteit és bizonyították: amint az emberek felfedezik, hogy finomodó igényeik kielégítése, a növekvő feladatváltási költségek miatt, önellátással túl drága, a cserére épülő társadalmat választják. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Az igények bővülése lehetetlenné tette, hogy egy család képes legyen előállítani önmaga számára a szükséges termékek tömegét, így az ember rákényszerült szükségleteit a kereskedelem útján kielégíteni.
A matematikai elemzés visszaigazolta a Szókratész által felrajzolt és a valóságban is tetten érhető trendet: mind nagyobb méretű és egyre hierarchikusabb közösségek jöttek létre. A kereskedelem pedig egyre távolabbi termelőket és közösségeket kapcsolt össze. Megtapasztalva, majd hozzászokva az egyre kifinomultabb termékek kínálta kényelemhez és kellemességhez, az ember egyre telhetetlenebbé vált. A modern ember szinte kielégíthetetlen vágyait a termék-világ sokféleségét számszerűsítő „stock-keeping unit” (SKU) mutatója méri, amely a múlt században az árukínálat robbanásszerű bővülését mutatta. (Beinhocker, E. The Origin of Wealth. 2006.) Első pillantásra ennek a folyamat a dinamikáját az emberi intelligencia – a feltalálók kreativitása – határozza meg. Ám, amint életünk elmaradhatatlan része lett a csere, a döntő tényezővé a cserepartnerek felkutatásának, a megállapodásnak, a csere lebonyolításának, vagyis a tranzakcióknak a költségei léptek elő.
A kommunikáció és a szállítás költségeinek fokozatos csökkenésével egyre távolabbi közösségek kapcsolódtak össze és egyre komplexebb társadalmak jöttek létre. A technikai/technológiai forradalmak hatására ez a csökkenés társadalmi és gazdasági forradalmakat is előidézve, alapvetően átalakította a közösségeket. Világosan megmutatkozott ez a 19. században, amikor egyrészt a vasút és a gőzhajózás, másrészt a távirat majd a telefon jelentősen lecsökkentették a tranzakciók költségeit és idejét. Ez döntő mértékben kitágította a potenciális partnerek körét, egyben megnövelte a hatékonyan működtethető vállalkozások méretét. A tranzakciós költségek szerepét – még a múlt század harmincas éveinek végén – elsőként R. Coase ismerte fel, megalapozva a tranzakciós költségek gazdaságtanát. (Coase, R. 1937. The Nature of the Firm.) Modellje alapján megválaszolhattuk azt a triviálisnak tűnő kérdést, miért is hoz létre az ember vállalatot – de épp így bármely szervezetet – és miért változtatja meg annak struktúráját és kormányzását, ha csökkennek a tranzakciós költségek.
A 19. században ugyanakkor felbukkant egy másik tényező – a nemzet-állammá szerveződés – is, amely meghatározó hatást gyakorolt a társadalmak struktúrájára. Világunk szerkezetét az elmúlt két évszázadban a tranzakciós költségek csökkenésének és a nemzeti identitás erősödésének egybekapcsolódó hatása formálta. Meggyőzően példázta az általuk előidézte gazdasági és társadalmi dinamikát az Osztrák-Magyar monarchia esetét feldolgozó vizsgálat. (Schultz, M. Wolf, N. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire in the late nineteenth century. Economic History Review. 2012). A kutatók azt találták, míg a csökkenő tranzakciós költségek a piacok és ezzel a birodalom gazdasági integrációját támogatták, a nemzeti identitás inkább az elkülönülés trendjét erősítette. Miközben a csökkenő szállítási költségek a gabona-piacot az idők során fokozatosan egységesebbé tették, a nemzeti identitások erősödő hatására mégis elkülönülő „nemzeti” piacok jöttek létre. Magyar-Osztrák monarchián belül, az azonos etnikai, kulturális és nyelvi hátterű közösségek egymás között alacsonyabb árakkal kereskedtek, mint más nemzetiségű térségekkel. Miközben tehát a gazdasági kapcsolatokat szervező ellátási láncok kiterjedtek az egész birodalomra, egyidejűleg a nemzeten belül záródtak.
A „nagy átalakulása” során tehát – a tranzakciós költségek csökkenésének és a nemzeti identitás közösségszervező erejének hatására – nemcsak a nemzet-államok, hanem a nemzetgazdaságok is kiformálódtak. A technikai és a gazdasági fejlettség adott szintje természetesen kínálta fel a „nemzeti” gazdaságpolitikát: támogatni a vállalkozásokat, hogy a nemzet az által „birtokolt” természeti-, intellektuális-, és munkaerő-forrásokat olyan végtermékké formálják, amelyekkel sikeresen illeszkednek be a világgazdaságba. Az ellátási láncok nemzet-központú fejlesztésének hatására pedig az országok kialakították ugyanazokat – a másokéval párhuzamosan működő – iparágakat. Egészen a 20. század második harmadáig a szuverén országok, mint önálló nemzetgazdaságok integrálódtak a nemzetközi gazdaságba. Közben azonban a „nagy átalakulás” folytatódott. A lokális és regionális ellátási láncok – amelyek addig a szuverén nemzetgazdaságokat és vállalatokat kapcsolták össze – fokozatosan behálózták az egész világot.
A fordulópontokat szeretjük dátumokhoz kötni. A globális hálózattá szerveződés fordulópontját a témakör neves kutatója – P. Khanna – az 1989 évre teszi: ekkor jött létre a világháló és omlott le a berlini fal. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016. Hvg. 44.) A világháló a kapcsolatok szinte végtelen sokféleségét, másrészt, költség-, és idő-igényének csaknem a nullára csökkenését hozta. A berlini fal leomlása pedig egy olyan békés világot vetített előre, amelyben minden és mindenki biztonságosan és szabadon mozoghat bolygónkon. Ilyen feltételek mellett a kommunikáció – méghozzá C. L. Strauss által megadott általános értelmében, mint „dolgok, információk és házastársak cseréje” – fokozatosan totálissá és globálissá vált. Élj bárhol a bolygón minden pillanatban „valós időben” veszel részt a világ történéseiben: akár tudatában vagy ennek, akár nem, mindenki másra hatsz és mindenki más hat rád. Ez azt jelenti: egy újabb nagy átalakulás küszöbéhez érkeztünk.
Míg eddig a szuverén nemzetgazdaságok saját érdekeiknek megfelelően formálták az ellátási láncokat, mostantól mindinkább rákapcsolódni kényszerültek a globálissá vált ellátási láncokra. Lényegében ugyanezzel a fenyegetéssel, egyben lehetőséggel – hála a TQM és a JIT módszereknek – szembesültek a vállalatok is. A globális verseny és az áttekinthetetlenné váló termékválaszték kikényszerítette, hogy az értéklánc egyre szűkebb szakaszára összpontosítva hozzanak létre, egyre nagyobb kapacitású termelő/szolgáltató egységeket. Ezzel, a korábban a vállalatokon belül, majd a nemzetgazdaságokon belül szerveződő értékláncok nem egyszerűen globális ellátási lánccá szerveződtek, hanem fokozatosan önálló – mondhatni „szuverén” – entitássá váltak. Az egykori szuverén nemzetek és vállalatok arra kényszerültek, hogy „felcsatlakozzanak” a globális ellátási láncokra, és a platformokra, mert egymáshoz éppen ezeknek a közvetítésével kapcsolódhattak. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016).
Ez az átmenet alapvetően megváltoztatta világunk jellegét. A földünket átszövő és elszakíthatatlan rendszerré összekapcsoló ellátási láncok világunkat globális ökoszisztémává formálták. (C. H. Tian et al. 2008. BEAM: A framework for business ecosystem analysis and modeling). Az ökoszisztéma eredetileg egy adott természeti környezetben együtt élő, egymást kölcsönösen meghatározó élőlények és populációik, egymástól elválaszthatatlan együttesét jelentette. A globális ökoszisztéma valóságára a világot éppen a koronavírus járvány döbbentette rá. Mindenki számára „kézzel foghatóvá” vált, hogy a globális ellátási lánc bármely apró láncszemének megszakadása szükségképpen zavarokat idéz elő a világ más távoli pontjain. Ráébredhettünk arra: a munkahelyen, a hétköznapi életben közvetlen és kikerülhetetlen kapcsolatban vagyunk más kontinensek, idegen országainak polgáraival. Az ellátási láncok globális hálózatának ökoszisztémává szerveződése azonban még a Polányi által leírtnál is átfogóbb, újabb „nagy átalakulást” vetít elénk.
Világunk most válik igazi „globális faluvá”. Egykori kis falunkban mindenki ismert mindenkit, és bármit tettél, mondtál, ígértél, és teljesítettél vagy nem teljesítettél, arról azonnal mindenki tudomás szerzett és ehhez igazította a rólad alkotott véleményét. A faluban sokáig a pletyka ingyen szabályozott mindenkit és segített kordában tartani a „falu rosszát”, akit a kutyák ismertek és meg is ugattak. Azután hozzászoktunk: az állam hoz törvényeket, ellenőriz, ítélkezik bünteti a szabály-szegést, persze a rendszert már a polgárok adóiból finanszírozták. A most szemünk előtt kiformálódó „globális faluban”, a technológia lehetővé teszi, hogy születésünktől kezdően minden jó-, és rossz-tettünk „közkinccsé” válik és kitörülhetetlenül beépül globális reputációnkba, ráadásul a rendszer szinte ingyenes működtethető. Ám ennek az olcsóságnak és személyre-szabottságnak megvan az ára: a rendszer valódi veszélyeket is rejtő intézményekre épül. A pénzügyi műveletek blockchain-szerű rögzítése, az ígéretek és megállapodások hasonló globális adminisztrálása. (Casey, M. Vigna, P. 2018. The Truth Machine.). A technológia felkínálja minden „földlakó” elemi viselkedésének minden érintettje általi minősítését, a róla alkotott vélemények totális hozzáférhetőségét és mindezek alapján egy a „token economy” elvén működő globális viselkedés-szabályozó rendszer működtetését, ráadásul, szinte ingyen.
Napjaink „nagy átalakulása” során több területen már átléptük az új világ küszöbét. Más területeken – a globális rendszer kormányzása, az együttműködés szabályozása, a bizalom megteremtése – még csak felsejlenek azok a billenési pontok, amelyeken túl a világ alapvetően megváltozik. A történelem minden eddigi „nagy átalakulása” alapvetően felzaklatta a társadalmakat. Rettenetként élték meg a törzsi közösségek az állam hatalmi szerkezetének kiépülését. A szokásokkal gyökeres szakítást hozott a piacon alapuló gazdaság, illetve a liberális demokrácia államának létrejötte. Napjainkban még ezeknél is nagyobb átalakulás előtt állunk, amelyhez a korábbiaknál kevesebb idő áll a rendelkezésre. Miért gondoljuk, hogy könnyen „megúszhatjuk”?
Leave a Reply