Valóban gonosz a kapitalizmus?

A média tele van a tulajdonosi önzés és a vállalati gonoszság különös megnyilvánulásainak híreivel. A gyógyszergyárak viselt dolgait elemző írás – kezdő sora: „A szellemi tulajdon, öl” – a tulajdont állítja pellengérre, konkrétan megjelölve a bűnöst: a vakcinakapitalizmust, amely a szegény országokból szedi ártatlan áldozatait. A szuperliga – hamvában holt – ötletét is a milliárdos tulajdonosok profitéhségének tulajdonítják. De a fékezhetetlen mohóság idézte elő a német csodavállalat – a Wirecard – bukását is. Nemcsak az elvakult forradalmárok, de a megkérdőjelezhetetlen moralitású művészek is a gonosz megtestesülésének és az emberiség ellenségének tekintik a tulajdont és pénzt. Emlékezzünk Csokonai sorain: „Az enyim, a tiéd mennyi lármát szüle, Miolta a miénk nevezte elűle. Hajdan a termő föld, míg birtokká nem vált, Per, s lárma nélkül mennyi embert táplált..”. De Shakespeare, Athéni Timónja is undorító társadalmi betegségként tekint a pénzre: „..a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan Jogos, silány nemes, vén ifjú, gyáva hős… ..Emberiség közös rimája, ki Népek között viszályokat szítsz..”.

Vajon, mikor és miért sétáltak bele őseink vigyázatlanul ilyen csapdába? Jared Diamond úgy véli, a végzetes tévedést akkor követtük el, amikor a gyűjtögetésről áttértünk a földművelésre és letelepedtünk. Ennek a – kényszerek és lehetőségek által egyaránt vezérelt – folyamatnak ugyanis szükségszerű, bár nem-szándékolt következményei lettek: az éhség, az egyenlőtlenség, sőt – „mellékbüntetésként” – az állattenyésztéssel még súlyos betegségeket is magára szabadított az emberiség. Más szemszögből azonban ez mégis egy siker-történet volt: benépesítettük a földet és a kultúra alkotásaival kényelmessé tettük életünket. Alig néhány tízezren indultunk el, ám később milliók, azután százmilliók, végül századunkban több milliárdnyian vonulnak – szorongva, egyben reménykedve – a beláthatatlan jövő felé. A történetet a legpontosabban egy Weöres verssor írja le: „Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”.

Őseinket a kényszerek, de lehetőségek csábítása is ösztönözte egyre feljebb lépegetni a történelem lépcsőfokain, amelyeket maguk építettek, önmagukban és környezetükben. A társadalmi felkapaszkodás rejtélyét egész sor eltérő szemléletű kutatás segített tisztázni. A kiindulópont a Homo Sapiens családi közössége volt, amelyben az életet az ösztönös reciprocitás altruizmusa vezérelte: „mindenki egyért, egy mindenkiért”. Az adott természeti feltételek között, az evolúciós szelekció alapvetően a nagyobb közösségeknek kedvezett. Ez arra késztette a családokat, hogy csapattá, azok pedig, hogy még nagyobb törzsekké kapcsolódjanak össze. A valóságban azonban nem pusztán a nagyobb méret, hanem a belső integráltság volt a siker feltétele. Az elmúlt időszakban több – részben kísérleti vizsgálat – kutatta a közösségbarkácsolás miértjét. Az ember első megoldandó problémája: miként teremti elő az élethez szükséges javakat?

Ez a kérdés, már a családban is eleve úgy vetődött fel: hogyan osztom fel időmet a magam ellátása és társaim szolgálata között. A válasz erre, az un. feladatváltási költség (task-switching cost) elemzésével adható meg. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Folyamatosan mérlegeljük: akkor járunk-e jobban, ha magunk teremtjük elő amire szükségünk van, vagy ha csere útján jutunk hozzá? A folyamat lehetséges kimeneteit elemezve ki lehetett mutatni: amint az emberek felfedezik, hogy finomodó igényeik kielégítése – a növekvő feladatváltási költségek miatt – önellátással nem lehetséges, a cserére épülő társadalmat választják. Ez lehetővé teszi az igények folyamatos bővülését, egyben végképp lehetetlenné az önellátáshoz való visszatérést. Így a társadalmak rákényszerültek a munkamegosztás folyamatos kiterjesztésére és a cserekereskedelemre.  

A csereügyletek lebonyolítása azonban abban a korban – érthetően – elég macerás lehetett. A kutatók – beleélve magukat őseink helyzetébe – elgondolkoztak azon, hogyan tehető zökkenőmentessé a csere. A probléma eldöntésére kísérletet terveztek: változó méretű és összetételű csoportokban vizsgálták az emberek együttműködési hajlandóságát. (Camera, G et.al. 2013. Money and trust among strangers.). Azt találták, hogy amíg csak néhány fő alkotja a csoportot az együttműködést az ösztönszerű reciprocitás biztosította. Ahogyan azonban nőtt a létszám és a „cserepartnerek” többsége ismeretlen volt egymás számára, a kapcsolatot csak „segédeszköz” segítségével lehetett fenntartani. A kísérletben ezért egy zsetont „rendszeresítettek”, amivel bárki megjutalmazhatta partnerét, ha az segítőkésznek bizonyult. Aki pedig szolgáltatásaiért cserébe egy zsetont kapott, azzal azután ő is „fizetett” másoknak, amikor őt szolgálták ki. Vagyis, a kutatók feltalálták és „üzembe állították” a pénzt. S ím, lássatok csodát: az egyébként értéktelen zseton, valódi pénzként kezdett működni, és képes volt fenntartani az együttműködést a nagy csoportokban is.

A pénz tehát a nagyobb közösségek stabil létezésének nélkülözhetetlen feltétele. Ám az is kiderült, ehhez a hasznos tulajdonságához kellemetlen „mellékhatások” is járulnak. A zseton a kísérletben – miként a pénz a valóságban – miközben közvetítette a cserét, „kiszorította” az önzetlen együttműködést. Szabállyá rögzült: „ami az enyém, azt csak pénzért adom”. Jó hír viszont, hogy ez az szabály nemcsak egyben-tartja a csoportot, de a „valamit-mindig-valamiért” elv még a potyautasságból – a viszonzás elmulasztásából – is kigyógyít. Az emberek tehát a munkamegosztás és a pénz alkalmazásával megtanulták egymást szolgálni és ezzel egyre újabb lépcsőfokokat építettek a jövő felé. Fokozatosan értelmet nyert kigondolni és fáradságos munkával megvalósítani új dolgokat, hiszen a csere lehetővé tette az ebből származó haszon élvezését.   

Kiderült azonban, a rendszer zökkenő-mentes működésének van egy további feltétele: az innováció és a többletmunka kellő ösztönzéséhez el kell fogadni a magántulajdon létét! (Bowles, S. 2013. Coevolution of farming and private property during the early Holocene). Vagyis, nem önmagában a technikai újítás a fejlődés motorja, hanem a zökkenőmentes cserét biztosító pénz és a kereskedelem, főként azonban – tetszik, nem-tetszik – a tulajdon. A kutatások egybehangzóan bizonyították: a fejlődés felgyorsulását a növekvő csoportméretek, a csoport integrációja, ezeket pedig a mezőgazdasági termelést segítő tulajdoni szerkezet tette lehetővé. (Gallaghera, E. et al. 2015. Transition to farming more likely for small, conservative groups with property rights, but increased productivity is not essential.) Tudatában kell lennünk: a termelékenység növekedését, a gazdaság fejlődését, vagyis a modernitást a pénzen, a piacon és a magántulajdonon alapuló rendszer „feltalálása” teremtette meg.  

Ezeknek az intézményeknek köszönhető tehát, hogy a társadalmak egyre dinamikusabban fejlődtek. Ugyanakkor – ahogy ez lenni szokott – megjelentek a kikerülhetetlen és súlyos „mellékhatások” is: kialakult a vagyoni és státuszbeli egyenlőtlenség. Az induláskor alapvetően egalitárius csapatokban fokozatosan rögzültek és növekedtek a különbségek. Ez pedig félelmetes jövőt vetített előre. A közösségek, a növekvő méretek miatt eleve heterogénebbé váltak, az egyéneket egyre több „idegen” vette körül, ám ettől kezdve már az egyenlőtlenség is „megfertőzte” a társadalmakat. Az addigi ösztönszerű szabálykövetést mind többen és mind gyakrabban hágták át. Elkerülhetetlenné vált megfegyelmezni a szabályszegőket. Erre kézenfekvő, de kényelmetlen eszközként kínálkozott a büntetés. A kérdés csak az volt: ki büntessen és ki viselje annak költségeit?

A kutatók kísérletileg megvizsgálták a lehetséges büntetési „rezsimeket”. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). Az egyik forma: az un. peer-punishment. Itt a szabályszegőt az éppen arra járó szemtanú – aki nem szükségképpen a károsult – bünteti, persze a saját költségén. Ez a norma alkalmazását jelenti: , a kis közösségekben, az elvárt viselkedés szabályát nemcsak be kell tartani, de azt másokkal is be kell tartatni. Vagyis, a szabályszegőt akkor is köteles vagy büntetni – a saját költségeden – ha nem is téged ért a kár! A másik büntetési forma: az un. pool-punishment. A közösség tagjai ilyenkor „összedobják” a pénzt és ebből fizetik a „hivatásos” büntetőket, mint napjainkban a rendőrt, jogászt, bírót és börtönőrt, akiket adóból fizetnek. A kísérletben tehát kipróbálták, mire mennek az állammal: a szabályok ellen vétőket az arra illetékes nyakon ragadja, a másik elítéli, és akinek ez a feladata, az végrehajtja az ítéletet.

De melyik büntetési rezsim a hatékonyabb? Azt találták, a kis közösségekben mindenki ismer mindenkit, így azzal is tisztában vannak, hogy a szabályszegőt valaki biztos észreveszi és mivel a büntetés nem marad el, így inkább szabálykövetők. Ebben a helyzetben tehát a peer-punishment nemcsak hatékony, de olcsó is, hiszen mivel ritka a szabályszegés, a büntetés sem kerül sokba. A nagy közösségben viszont, ahol sok az idegen és nagyok a különbségek elterjednek a másodrendű potyautasok. Ők a szabályokat ugyan fegyelmezetten betartják, de ha nem őket érte a kár, saját költségen nem büntetnek. Emiatt azonban terjed a szabályszegés és a közösség szétesésére vezet. A kísérletek félreérthetetlen eredménye: nagy és heterogén társadalmakban kizárólag az állam által működtetett pool-punishment tudja megfegyelmezni a megszaporodó szabályszegőket. Viszont a hivatásos és az „adóból” fizetett büntetők és szabályalkotók segítségével – az egyenlőtlenség és a heterogenitás ellenére – a társadalom egyben tartható.

Világunk gazdagsága, a szolgáltatások kifinomultsága és a hétköznapok – a régebbi korokhoz képest szembeszökő – biztonsága végső soron a pénz, a piac, a magántulajdon és az ezek kiszámítható működését biztosító állam „jótéteményei”. Persze a helyzet azért ennél ellentmondásosabb: e „jótevők” tevékenysége ugyanis kikerülhetetlen mellékhatásokkal is jár. Mindenekelőtt, a pénz és a magántulajdon – az állam által nyújtott biztonságra támaszkodva – megteremtette a vagyonépítés lehetőségét. A vagyon azután növekvő hatalmi különbséget hozott létre és ennek alapján a felsorolt intézmények összjátéka – a jól ismert torzulást – a kizsákmányolást is előidézte. Ennek mechanizmusát – nemvárt módon – a szenvtelen matematika képes volt megvilágítani.

A társulásokat – már az állatok világában is – a partnerek egymást segítő gesztusainak és támogató szolgálatainak a csereberéje fűzi össze. E cserekapcsolatok elemi folyamatait tárta fel a játékelmélet. Egyik legismertebb modellje a fogoly-dilemma játék, a viselkedés motívumait egy olyan – meglehetősen gyakori – helyzetben elemzi, amikor a cserepartnerek választhattak az együttműködő (a partnerben megbízó), illetve önző (a partnert becsapó) viselkedés között. Lehetséges lépéseket, és a hozzájuk rendelt jutalmakat és veszteségeket a – 2×2-es formájú – kifizetési mátrix írja le. Ez félreérthetetlenül mutatja: az együttműködés kifizetődő, de a csalás még inkább! Világosan feltárul ez az un. ismétléses fogoly-dilemma játékban.

Ebben a partnerek sok meneten keresztül csereberélnek és ilyenkor halmozódik az együttműködés és a csalás következménye. Sokáig a kifizetési mátrix értékeit eleve adottnak – mint a gravitációs állandót megváltoztathatatlannak – vették: mintha a sors osztotta volna ki a játékosok „részesedését”. Csaknem egy évtizede azonban új szemszögből tekintettek rá a fogoly-dilemma játékra. (Press, K. et. al. 2012. Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent.). Észrevették – amit Marxék másfél évszázada – ha valaki saját önző érdekében, befolyásolni tudja a kifizetési mátrix értékeit, az partnere rovására növelni tudja saját részesedését, vagyis kizsákmányolhatja őt. Ezt a befolyásolási képességet a társadalomban éppen az – előzőekben „jótevőknek” nevezett – intézmények biztosítják. Ezek – hatalom által – manipulált összjátéka lehetővé teszi olyan szabályt rákényszeríteni a társadalomra, amely „felülírja” az osztozkodás méltányos, bár nem szükségképpen egyenlő arányait.

Vagyis, a társadalmi fejlődés kikerülhetetlen intézményei – a pénz, a piac, a tulajdon és az állam – a hatalmat birtoklók kezében olyan eszközzé váltak, amivel a közösségre kényszeríthetik saját érdekeiket. A kizsákmányolást nem önmagukban ezek a – sokak által „bűnösnek”, mások szerint „jóságosnak” tekintett – intézmények idézik elő, hanem az az egyenlőtlen hatalmi helyzet, amelyben a politikai és gazdasági elit, előnyös pozícióira támaszkodva, egyenlőtlenné formálja a társadalmi csereügyleteket. Vagyis, nem a „szellemi tulajdon öl”, hanem a vállalatok által „meghekkelt” szabadalmi rendszer. A megvásárolt politikusok közbenjárása tette lehetővé a vállalatok számára, hogy szinte beláthatatlan időkig kitolják a szabadalmi védettséget. Nem a szuperliga ego-vezérelt fejesei ölik meg a labdarúgást, hanem a mohóság-vezérelte befektetők, de ha időben felriadunk, meghátrálásra késztethetők. A tanulság: a politikában – a gyógyászathoz hasonlóan – fontos, hogy felismerjük a baj természetéhez, ehhez illesszük a terápiát, és – miközben a betegség gócpontjai támadjuk – felkészüljünk az elkerülhetetlen mellékhatásokra is. 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.