Válságkorszak idején, amibe a világ egyre inkább belesodródik, mindent felülíró viselkedési szabály: „Kezelni az elkerülhetetlent, és elkerülni a kezelhetetlent”. (John Schellnhuber). Erre utalva, még 2015-ben, a menekültválságról írt cikkemben két tényre hívtam fel a figyelmet: a folyamatok hosszú távon jól előre láthatók, ami az eseményeket mégis kaotikussá teszi a sokféle – térben és működési mechanizmusában egymástól távoli – mellékhatás váratlan egybekapcsolódása. Ezek azután a politikusokból kiszámíthatatlan döntéseket váltanak ki: támadást indítanak valamely térségben, vagy éppen ellenkezőleg, megszegve a nemzetközi közösségnek tett ígéretüket visszavonják a csapataikat és nem finanszírozzák tovább a rendfenntartó haderők állomásoztatását. Az előre végig nem gondolt lépés meglöki a globális dominósor valamely tagját, és megállíthatatlan esemény-lavinát idézi elő. Először csak csodálkozunk, amikor az első dominókocka elbillen, azután, ahogy a dominók egymás után felborulnak kétségbeesve sopánkodni kezdünk, végül amikor az egész dominósor ledől, mindenki dühödten átkozódik.
Ezt a nehezen áttekinthető helyzetet a világ egyre szorosabb összekapcsolódása idézte elő, amely az elmúlt évtizedekben hiper-konnektivitássá vált. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016.Hvg.) A folyamatok elválaszthatatlan egybefonódása miatt a rendszerben folyamatosan keletkeznek kiiktathatatlan zavarok. A hiper-konnektivitás ugyanakkor arra vezet, hogy a zavarok szükségképpen válságokká erősödnek, amelyek megállíthatatlanul tovább-terjednek a társadalom legkülönbözőbb szféráira. Miközben tehát gyanútlanul éljük hétköznapjainkat, alattunk itt vannak „beélesítve” a legkülönbözőbb – a gazdasági, a társadalmi, a demográfiai és járványügyi – krízisek, amelyeket egy véletlen esemény bármikor kirobbanthat. Globális világunk krízisei ezért nem érthetők meg, és nem is kezelhetők egyetlen – mégoly fontosnak tekintett gazdasági, politikai, társadalmi vagy technikai – szempont alapján.
Ráadásul a nemzetek, a vállalatok és a globális intézmények döntéshozói rendre késlekednek, többnyire csak a múlt eseményeire reagálnak nem véve tudomást a folyamatok távlati hatásairól. A menekültválság kapcsán a politikusok egyik része még mindig hajlamos csak azt ismételgetni: nem zárkózhatunk el kegyetlenül a menedéket kérők elől, hiszen még a javunkat is szolgálhatják. Egy másik részük viszont – lásd a mostani és a megelőző Nemzeti Konzultációk kérdéseit – egyre csak azt szajkózza: a problémát nem mi idéztük elő, és ezért nem is a mi feladatunk ezt megoldani. Ebben a helyzetben – nem először és valószínű nem is utoljára – célszerű újra figyelmeztetni mindenkit a rendszerdinamika fontos felismerésére: a problémákat megérteni és orvosolni is csak hosszú távon, a rendszerek sajátos, „anti-intuitív” viselkedését észben tartva lehet. (Forrester, J. 1971. Counterintuitive behavior of social systems.)
A globális migrációt alapjában négy egybekapcsolódó tényező határozza meg: a demográfia, a természeti környezet állapota, az adott közösségek társadalmi szervezettsége és a globális gazdasági növekedés. Ezek mindegyikének alakulása viszonylag jól előre látható és bonyolult összekapcsolódásuk formálja ki a körülmények hatalmát, amely – Weöres Sándor szavai szerint – „a tettet fogva tartja, hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja.” A migrációt – érthető módon – mindenekelőtt a demográfia formálja. 10 ezer évvel ezelőtt alig 4 millió ember élt a földön. Számuk időszámításunk kezdetére 190 millióra emelkedett, majd fokozatosan gyorsulva 1700-ban elérte a 600 milliót. A népesség robbanásszerű növekedése a 20. században következett be, amikor – egyetlen évszázad alatt – az 1900-as 1.65 milliárdról, 2000-re túllépte a 6 milliárdot. Amikor azonban – az 1970-es években – a világ felfigyelt a „népességrobbanás” veszélyeire, a dinamika valójában már lassulni kezdett. Az előrejelzések azt mutatják, hogy a 21. század végére a föld népessége 10.5 milliárdon stabilizálódik. Megoldódik tehát a „népességrobbanás” problémája?
A valóságban a stabilizálódás veszélyes következményeket rejtő átrendeződéssel is együtt jár. Míg 1900-ban a „nyugati világ” demográfiai súlya – különösen gazdasági fejlettségét tekintetbe véve – jelentős volt, ez 2000-re ez lecsökkent, és 2100-ra pedig marginalizálódik. Csak egyetlen példa: miközben Afganisztán népessége a 2017-es 33 millióról 2100-ra 129 millióra növekszik, Közép-Európáé 114 millióról 52 millióra fogy. Régióinak alapvető problémájává éppenséggel az elöregedés, és meghatározott térségeinek demográfiai „kiürülése” válik. Közben fokozatosan felértékelődött Kína, India, Dél-Amerika demográfiai és gazdasági részesedése, következésképpen hatalmi súlya. A 21. század során ugyanakkor ezen országcsoport helyzete stabilizálódik, bár 2050 táján Kína helyét India veszi át, mint a legnépesebb ország. Ugyanakkor, az ENSZ előrejelzései szerint a föld legszegényebb térségeiben – alapvetően Afrika Szahara alatti területein – valóságos népességrobbanás következik be. 2017 és 2100 között előre láthatólag 1 milliárdról, több, mint 3 milliárdra nő itt a népesség. (www.thelancet.com Vol. 396 October 17, 2020)
Ilyen körülmények között a világunk fenntarthatósága alapvetőn ezen országcsoport stabilitásától függ. Ezt csak e térségek békéje, prosperáló gazdasága és társadalmi fejlődése teremtheti meg. Elgondolkoztató azonban, hogy az ehhez szükséges gyökeres átalakulás – ami a fejlett világban előbb a népesség növekedését, majd lassulását hozta – alapvetően új társadalmi, gazdasági és politikai intézményeket igényel. Ehhez a „Nyugatnak” – a forradalmakról és háborúkról nem beszélve – 25-30 nemzedékre volt szüksége, míg Kelet-Közép Európa 15-20 nemzedék óta még mindig úton van. Ugyanakkor a népességrobbanás térségeiben a 21. században megszületőknek legfeljebb 1-2 nemzedéknyi idő áll a rendelkezésére, hogy létrejöjjön a demográfiai stabilitás és az ezt biztosító fenntartható életfeltételek és városi civilizáció. Ennek megvalósulása alapvetően a migrációs folyamatokat befolyásoló további két tényezőtől: a környezet állapotától és a közösségek „válság-állóságától” függ.
Mára tudományos konszenzus jött létre: a globális környezet olyan mértékben sérült, hogy a változások túlkerültek a billenési ponton. A billenési pont az a küszöbérték, amin átlépve a folyamatok visszafordíthatatlanok. (Gladwell, M. 2002. The Tipping Point.) A természeti környezet esetén ez nem idéz elő szükségszerűen azonnal összeomlást, de a következmények már elkerülhetetlenek, és csak idő kérdése a súlyos katasztrófa. A migráció szempontjából aggodalmat keltő: a globális felmelegedés súlyos következményei a földnek éppen azon a részein érvényesülnek a leginkább, ahol az elkövetkező évtizedekben legtöbb ember születik! Vagyis, az itt élőknek számítani kell pusztító szárazságokra, súlyos árvizekre, gyakori erdőtüzekre, romboló viharokra, vagy a járványokra. Bár az efféle események végig kísérték a történelmet, a billenési ponton túl számuk, hatásuk és következményeik megsokszorozódik. A 21. század új normalitása az állandósuló krízisek lesznek.
Ebben a helyzetben, az eseményeket az érintett közösségek „krízis-állósága” határozza meg. Az, hogy a társadalmak ellent tudnak-e állni a sorozatos válságoknak alapvetően két tényezőtől függ: a közösségek fejlettségétől és szervezettségétől, valamint a támogatástól, amit a fejlett világ nyújt segítségként adaptációjukhoz. Ha egy térségben az ott élők nem képesek hatékony választ adni a kihívásokra, akkor a közösségek szétesnek és ez szükségszerűen kiváltja a migrációt. Az állandósuló válságoknak való ellenállást, a szervezetek és társadalmak „krízis-tűrését” egy összetett képesség, az un. resilience, a rugalmas alkalmazkodóképesség alapozza meg. (Taleb, N. 2012. Antifragile.) Ezt azonban – ellentétben a hagyományos logikával – nem a hatalmas méretek, a merev struktúra, a szigorú hierarchia biztosítja, hanem a közösségen belüli bizalom, együttműködési készség és az egyének hajlandósága, hogy hozzáigazítsák életmódjukat és viselkedésüket a változásokhoz.
Ám a resilience szemszögéből éppen kevéssé fejlett, demográfiailag instabil, és a váratlanul kialakuló krízisek miatt átalakulni kényszerülő társadalmak a leginkább sebezhetők. Ezeket ugyanis egyaránt sújtja gazdaságuk fejlettlensége és társadalmi elmaradottságuk. Az ebből fakadó rejtett problémákat számomra a legszemléletesebben egy, alig fél oldalas Márai novella tárta fel. (Márai Sándor. A cigánylány. Ég és föld. Helikon. 2001) „…A szüleim mindig aggódva féltettek az emberektől – idézi Márai a lány szavait – akiknek házuk van és egyhelyben laknak. Nekünk volt szép zöld kocsink… és minden éjjel más város határában aludtunk. Nálunk mindenkinek tanult mestersége volt…Így éltünk, rendezett és nyugodt életkörülmények között…De atyám, a vajda, gyakran mesélt a gonosz emberekről, akik kőházban laknak, s elrabolják a tisztességes cigánygyermekeket, gonosz mesterségre kényszerítik őket .. Vigyázni kell a világban, mert tele van kóbor csendőrökkel…” Ami megdöbbentett, az a félelemmel teli rácsodálkozás a modern világra, amelyet fenyegető veszélyekkel telinek lát, mivel megszokott életmódja megváltoztatására akarja kényszeríteni.
Ám a népességrobbanás térségeiben megszülető tömegek túlélése azon múlik, hogy a törzsi társadalom körülményei közzé születve néhány évtized alatt képesek-e ipari civilizációt alkotni, és alkalmazkodni annak városi életmódjához. A 21. század ugyanis csupán azok számára kínál demográfiai stabilitást biztosító komfortzónát – kényelmes lakást, egészséges életkörülményeket, biztonságos környezetet és növekvő életesélyeket – akik képesek felcsatlakozni a globális ellátási láncra, és elfogadják az egyéni szabadság valamint a demokrácia intézményeit. Ám az a milliárdnyi ember, aki a felbolydult 21. században, az állandó veszélyekkel küszködő kis közösségek egyikébe születik – mint Márai cigánylánya – minden erejével ragaszkodik az örökül kapott és az ősök által szentesített életkörülményeikhez. A túlélést jelentő változást, pusztán saját erejükre támaszkodva nem tudják megtenni. Mivel pedig az egész globális rendszer stabilitása múlik ezen, a fejlett világnak önérdeke az összehangolt és jelentős forrásokat mozgósító folyamatos segítség.
Ugyanakkor ezt a nyilvánvaló, ám a maga teljességében még át nem gondolt követelményt fenyegeti egy, még csak homályosan érzékelhető hatás: a nagy lelassulás (slowdown). (Dorling, D. 2021. Slowdown). Az elmúlt évszázad a történelemben példa nélküli, robbanásszerű növekedést hozott. Ennek a növekedésnek feltétele volt előbb a regionális majd a globális piacgazdaságba való bekapcsolódás, ugyanakkor elkerülhetetlen következménye lett a környezet növekvő terhelése is. A természeti korlátok létezését, és a folyamatok fenntarthatatlanságát, a Római Klub bestselleré váló publikációi tették általánosan ismertté. (Meadows, D. et. al. 1972. The Limits to Growth.) A világ ekkor szembesült a népesség-, és fogyasztásnövekedés miatt bekövetkező környezeti válságokkal, amelyek társadalmi összeomlással is fenyegettek. Az 1980-as évektől egymást követték a tanulmányok, a könyvek, a filmek, a TV műsorok apokalipszis-szerű jóslatai. Az emberek többsége egyre jobban szorongott, de folytatta megszokott életét. Vagyis, egészében az emberiség a „megfőtt béka” szindrómát mutatja: fokozatosan belenyugodott a fenyegetettségbe, de nem változtatott viselkedésén.
A következmény: bár az innovációs folyamat nem lassul, mégis egyre nehezebb a dinamikus növekedés fenntartása. Pedig a gyors növekedés sokáig segít elfedni és enyhíteni társadalmi problémákat. A globális lassulás viszont amellett, hogy a fejlett világban is felszínre hoz problémákat, lecsökkenti a hajlandóságot az elmaradottak támogatására. Ez pedig – a demográfiai előrejelzés alapján – népesség-katasztrófát vetít előre. Ám, miközben jól azonosíthatók a veszélyeket előidéző összetett hatások, egyértelmű: a veszélyek enyhítésére nincs gyors, olcsó és hatékony megoldás. A migrációs válság sikeres terápiájához hosszú távon kitartó, sok területre kiterjedő és összehangolt akciók rendszerszerű alkalmazása volna szükséges. Lényegében ugyanez mondható a többi, hasonlóan globális jellegű problémára is: csak a rendszer egészének komplexitását figyelembe vevő, következetesen végrehajtott és a várható kudarcokból tanuló terápiával gyógyítható. Vagyis, valamennyi globális probléma az emberiség közös problémája: a krízisek mindenkit érintenek, és emiatt a megoldás is csak közös lehet.
Amikor 1975-ben először olvastam a 2035 után bekövetkező katasztrófákról, azok beláthatatlan messzinek látszottak. 2021-ben éppen ilyen távolinak tűnhet 2100, de csak azért, mert elfelejtkezünk arról: a 21. században születettek nagy valószínűséggel megélik a 100 évet! (2017 Stanford Center on Longevity.) Az olvasó gyerekei és unokái tehát elkerülhetetlenül szembesülnek azzal a világgal, amit közösen alkotunk. Mindebből, egy olyan „szomorú történet” látszik kibomlani, amely – Amos Oz megfogalmazásával – vagy a shakespearei vagy a csehovi forgatókönyvet követi. A shakespearei végkifejlet: halottak hevernek szerteszét. Esetünkben ez azt jelenti, hogy minden ország szuverenitását fitogtatva, egymás provokálásával van elfoglalva, és elmaradnak az előre tekintő, hosszú távon következetesen folytatott, és hatékonyan végrehajtott közös akciók. Ennek következménye a megállíthatatlan menekült-áradat és 300-400 millió halott. A csehovi végkifejlet: frusztrált emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek. Esetünkben ez azt jelenti: mindenki jószándékát hangoztatja ugyan, de saját nemzeti érdekeit helyezi az első helyre, a támogatás csekély, a segítség késlekedik és nem is rendszerbe illő. A következmény: egy frusztrált globális világ, és a legszegényebb térségekben 80-100 millió halott. A 21. század nagy kérdése: nekiállunk-e végre kidolgozni a fenntarthatóság forgatókönyvét, és hajlandók leszünk-e azt követni?
Leave a Reply