Egy valódi „való világ” sorozat

„Trayvon Martin akár én is lehettem volna, 35 éve” – idézték a híradások másfél évvel ezelőtt, Obama első nyilvános megszólalását, amikor egy floridai esküdtszék felmentette a fegyvertelen, fekete, tinédzsert, lelövő George Zimmermant, a gyilkosság vádja alól. Az ítélet ellen, akkor, USA több mint száz városában tüntettek. A történet azonban csak nem akar abba maradni: a média, véletlenszerűen kiválasztódott helyszíneken, azonos forgatókönyvet követve, mintha ugyanazt a „való világ” epizódot ismételgetné, csak a szereplők mások. Akai Gurley-t az elmúlt hónapban New Yorkban, majd Darren Wilsont Fergusonban lőtte le, Eric Garnert meg nemrég fojtogatta halálra egy rendőr. Az esküdtszékek – elfogadva az elkövetők védekezését: „csak a dolgomat tettem” – rendre felmentették őket. A TV pedig hol viszonylag békésen zajló, máshol erőszakos tüntetésekről, felgyújtott autókról, kifosztott üzletekről tudósított.

Amerika és a világ úgy érzi: az igazság és a törvény eltérő pályán haladnak.  A történetek megítélését a valóságban az teszi bizonytalanná, hogy modern világunkban elfelejtkeztünk – többnyire szerencsére, néha azonban pechünkre – egykor az együttélést lehetővé tevő képességeinkről. A történelem hajnalán – amikor az emberek kis közösségekben éltek – a viselkedést az ösztönszerű segítség, és a hasonlóan ösztönszerű büntetések irányították. A szabályszegést, bárki volt a tettes, kötelező volt megtorolni. A bajba jutottat viszont – még ha nem is rokonról volt szó – kötelező volt támogatni. A feltétlen szolidaritás a törzs minden tagjának kiterjedt. Az idegen törzset ért szerencsétlenség viszont nem a te ügyed, ha pedig – akár véletlenül is megsértette a törzset – a vérbosszú kötelező volt.

Ám fokozatosan létrejöttek az intézmények – az állam, a tulajdon, a pénz, a vallás – amelyeket a befizetett adókból tartottak fenn, és az arra kijelölt emberek működtették: ők segítettek a bajba jutottaknak, ők kapták el a szabályszegőket, ők hozták a törvényeket, ők mondták ki, is hajtották végre ítéletet. És fokozatosan megszoktuk: modern társadalmunkban a viselkedésünket intézmények irányítják, mint láthatatlan korlátok terelnek, eligazítva, mit tehetünk, és mi az, ami tilos. Világunk rendezett körülményei elfedik a múlt bennünk élő, de többnyire rejtve maradó lenyomatát: az ösztönös rasszizmust, amely reflexszerűen lesújt az „idegenre”, de épp így az ösztönös méltányosság-érzést, amely az áldozat megkövetését várná el.

Az intézmények alapvetően áldást jelentenek: a közállapotok civilizálódtak, az idegen már nem ellenség, üzleti partner, akiben meg lehetett bízni, a bajba jutottat meg a közösség segíti ki. Ám az intézmények elterjedése kiszorította az ösztönszerű reakciók és a kulturális hagyományok mintáit. Az emberek arra hagyatkoznak, hogy adót fizetnek, és az állam majd segít a rászorulóknak. Annak is elsősorban az előnyeit látjuk, hogy az önbíráskodás helyett a bíróság ítél, és a rendőrség tartja fenn a rendet. Ugyanakkor az ösztönökben és a hagyományokban gyökerező viselkedés háttérbe szorulása különös problémákat is előidézett. Ezekkel akkor szembesülünk, amikor a történelem hajnalát idéző korok közösségeinek viselt dolgaival találkozunk.

1. Diamond lebilincselő könyve – A világ tegnapig – arról szól, mennyire másként működnek a régi közösségek. Egyik történetében egy Új-Guineai városkában egy buszvezető véletlenül, halálra gázol egy a busz elé szaladó kisgyereket. Ennek a szomorú eseménynek a megítélése modern körülmények között a rendőrség hatáskörébe és az igazságszolgáltatásra tartozik. Ott azonban az ilyen eseteket a törzsek gyilkosságként szemlélik, amely bosszúért kiállt. A megtorlás kötelessége így vérbosszúk végelláthatatlan sorához, az törzsi háborúkhoz, végül gyakran a törzsek kipusztulásához vezettek. (Ez magyarázza a helyi szabályt: ha balesetet okoztál, ne várd meg a rendőrséget – mint civilizált helyeken kötelességed – hanem hajts azonnal a rendőrségre, hogy elkerült az azonnali vérbosszút!).

Ám a kis közösségekben – védekezésül – kialakult annak rítusa, miként lehet feloldani az efféle helyzetet. A busz-vállalat igazgatója elmegy a családhoz: mindenekelőtt hosszan bocsánatot kér, kifejezi együttérzését, felajánlja segítségét a temetéshez, pénzt és támogatást kínál a családnak, függetlenül attól, hogy sem ő, sem a buszvezető nem felelős a gyermek haláláért. A régi közösségek nem az igazságot keresték: vagy a bosszú vezette őket, és még az írmagját is kiirtották a másik törzsnek, vagy – ha együttélésre voltak kényszerítve – akkor annak feltételeit igyekeztek helyreállítani. A méltányosságot keresték, nem azt ki a bűnös. Ennek pedig elmaradhatatlan része volt a bocsánatkérés, amelyet részben a felelős elkövető, részben törzsének tekintélyei teljesítettek. Modern társadalmunkban elfelejtettük a bocsánatkérés rítusait, nem ismerjük az áldozatok megkövetésének módjait, nem érezzük kötelességünknek a kiengesztelést.

Mi történik az USA-ban egy buszgázolást követően? – tette fel a kérdést J. Diamond. Meglepő válasza: a helyzet csak látszólag tisztább és könnyebb. Az ügy, bíróság elé kerül, az részrehajlás nélkül – a közösségből toborzott esküdtekkel – megtárgyalja az esetet, megállapítják a felelősséget, kiosztja az ítéletet, attól függően, ki milyen mértékben bűnös, és mit érdemel a törvények szerint. A valóságban azonban – írja Diamond – végelláthatatlan pereskedés indul, újabb és újabb fordulatokkal, anélkül, hogy a közösség és az érintettek megnyugodhatnának. Az áldozat közvetlen hozzátartozói, és az elkövető, a barátok, és az ismerősök éveken keresztül hurcolják a történetet és képtelenek túllépni az eseményeken. A közösség egymást ellenségesen szemlélő, megbékélni képtelen csoportokra szakad. Modern társadalmunkban nem megszokott – csak újabban próbálják alkalmazni a helyreállító igazságszolgáltatást – a méltányos megoldás keresése. Akit a bíróság felmentett – mint most az USA-ban – nem érti, miért kellene neki elmenni az áldozathoz, akit meg a bíróság elítélt, az úgy véli, megkapta a magáét. A felmentést a barátok és ismerősök az igazság győzelmeként ünneplik, és fel sem vetődik bennük, hogy a vesztes felet békítsék.

Darren Wilson tragikus halála nem egyedülálló és kivételes eset volt. Nem kell ahhoz pesszimistának lenni, csupán realistának, hogy előre jelezzük: felajzott társadalmunkban, az elszabaduló indulatok által előidézett esetek újra és újra ismétlődni fognak. Minden tragikus történet – előzményeivel és a következményeivel együtt – egy előre látható forgatókönyv eseményei szerint zajlanak. Ám ennek az eseménysornak fontos fordulópontja, hogyan reagál a társadalom és a tekintélyek a bíróság ítéletére. És itt nem csupán az a kérdés: elhiszi-e a társadalom, hogy a bíróság részrehajlás nélkül ítélt. Az, hogy a társadalom belenyugszik-e az ítéletbe, még azon is túlterjed, vajon legitimnek tekintik-e az igazságszolgáltatást?

A többnyire rejtve maradó probléma, hogy feltételezve a bíróság részrehajlás-mentes ítéletét – amelyet ma az USA-ban és szerte a világon megkérdőjeleznek – a társadalmi béke helyreállításához ez kevés. Az igazság megállapításával egyenrangú – ha nem még fontosabb – hogy a multikulturális közösség a tragikus eseményeket követően is képes legyen együtt élni a mindennapokban. Jellegzetes, hogy az USA érintett államainak kormányzói, a bírósági ítéletek kihirdetésére úgy készültek fel, hogy – számítva az erőszakos tüntetésekre – még időben riadóztatták a Nemzeti Gárdát. Amerika, de bármely modern „multikulturális” ország akkor remélheti, hogy a helyzet nem romlik tovább, ha az ilyen esetekben, még a bírósági ítélet előtt a közösség tekintélyei, a kormányzó – esetleg kézen fogva a halálos lövést leadó rendőrt – felkeresik az érintettek családját, kifejezik együttérzésüket, és valamiképpen kiengesztelik az áldozatok hozzátartozóit.

És amikor vigyázó szemünket most éppen az USA-ra vetjük, jusson eszünkbe a roma gyilkosságok sorozata. Hol voltak akkor társadalmunk vezetői, hol a pártok képviselői, hol a hatalmi elit tagjai? Távolmaradásuk akkor azt üzente: nincs közünk a történtekhez. Az esetekkel kapcsolatos érdektelenség – amikor a tárgyalásról készült, „Ítélet Magyarországon” című filmet megnéztem, a moziban négyen ültünk! – máig azt fejezi ki: semmi teendőnk sincs ezzel. De vajon az elmondottak tükrében, igaz-e ez? És erre a kérdésre válaszolva érthetjük meg a legfontosabbat: a modern társadalomban élő polgárokként, újra meg kell szereznünk a megbékélés elveszített készségét. Újra képessé kell válni, kifejezni megrendülését, együttérzést mutatni, kiengesztelni azokat, akiket tragédia ért, függetlenül attól, közvetlen felelősség terhel-e ebben minket.

Mi a teendő?

A választások éjszakáin éjjel egy óra tájban kerültem ágyba. Nem azért mert ünnepeltem az eredményeket, bár nem is azért, mert sirattam. Egyszerűen a szavazatszámlálásokból ekkor értünk haza a feleségemmel. Azóta volt időm elgondolkodni az eredményeken, és most – másokkal együtt – azon tűnődöm: hogyan tovább? A győztesek helyzete, látszólag, egyszerű. Diadalt ülnek, mert abból, ami történt, igazolva látják magukat. A következtetésük pedig: nincs szükség változtatni. És valóban, ott folytatják, ahol abba hagyták, talán még nagyobb elánnal. A vesztesek helyzete azonban bonyolultabb. A 2010-es vereség után elmaradt a helyzettel és önmagunkkal való szembenézés, s ez is közrejátszott az újabb vereségben. Most a legfontosabb: elkerülni a vesztesekre leselkedő veszélyeket.

Az első veszély: nagy a csábítás, hogy a választások után beletörődjünk a helyzetbe. A polgár felhagy a politizálással, a politikus meg visszatér annak mindennapjaihoz. A pártok formálisan értékelik az eredményeket. Megállapítják: „a lelkes csapat megtett mindent, de sajnos a feltételek és a körülmények, az ellenfelek és a barátok, a nép és a média stb. mind ellenükre dolgozott. Nem a párt vezetése, hanem mások voltak a kudarc okai. De most már nem önmarcangolás kell, hanem felzárkózni az új vezetés mögé és folytatni a harcot”. Ezzel szemben 2014 legfontosabb üzenete: nem a „business as usual” korszaka jött el.

A második veszély: nem elemezni a vereség okait. A független és elfogulatlan értékelők – pl. The Economist Intelligence Unit és a The Foreign Affers – elgondolkoztató véleményt alkottak a történtekről: a bajok nálunk nem 2010-ben, hanem jóval korábban kezdődtek. A negatív fordulat – szinte észrevétlenül – 2000 táján következett be. Így a helyzet szomorú alakulásából, kivette részét a korábbi szocialista-liberális kormányzat és elitje is. Nem kerülhető meg, hogy megértsük: mi volt a fordulat lényege és mi volt az oka. Ha a saját hibákat nem ismerjük fel-, és be, nem érdemeljük meg, és nem is érhetjük el, hogy újraválasszanak. A problémák gyökere ugyanis nem egyik vagy másik intézkedés, hanem a kormányzás minőségének általános és folyamatos romlása. Ennek részben következménye, részben előidézője a korrupció terjedése, az oligarchiák térnyerése a politikában, és a gazdaságban, a kritikus és autonóm szakemberekből álló elit lecserélése a hatalmat kiszolgálókkal, a nyilvános és elvi politizálás helyettesítése elvtelen háttéralkukkal, végül egyes társadalmi csoportok elvtelen előnyben részesítése a társadalom többsége rovására.

A harmadik veszély: szabadjára engedett dühre hagyatkozni. Több mint fél évszázaddal ezelőtt, egy beszélgetés során édesapám megkérdezte Pap Lacit: megverték-e valaha a ringben?  „Egyszer egy lengyel bokszoló – mesélte – nagyon orrba vágott, és ezen úgy bedühödtem, hogy elkezdtem össze-vissza csapkodni. Akkor úgy megvertek, mint soha, de megtanultam, ha nagy pofont kaptál, akkor van a legnagyobb szükség a hideg fejre”. A veszteseket különösen sújtja, hogy csapkodni kezdenek, és ezzel a rosszat még rosszabbá teszik. Erről szól egyébként kedvenc lapomban – a PNAS – nemrég megjelent kutatási beszámoló a „Materazzi effektusról”. Kísérletileg bizonyították: a düh javítja a fizikai teljesítményt, de lerontja a szellemit, vagyis, kitartásra készteti a lázadót, de őrületbe kergeti és lehetetlenné teszi, hogy számot vessen a realitásokkal!

A negyedik veszély: a választások után hagyni, szétszéledni a csapatokat. A szavazatszámlálásra – legalábbis itt a 16. kerületben – részben együtt készült az Együtt, a DK és a MSZP csapata. Meghökkentő, – számomra örömteli – volt szembesülni, hogy az egyének ugyan nem teljesen, de számottevően „csereszabatosak” voltak, így a csapatot viszonylag egyszerű volt megszervezni. Az EU választás ezt a közösséget – értelemszerűen – újra szétválasztotta. Ma az tűnik természetesnek, hogy mindenki külön úton jár, a többiektől eltérő stratégiát követ, és igyekszik a reméltnél kisebb tortából minél nagyobb részt kihasítani. Sienkiewicz, Tűzzel-vassal, című regényének főszereplője – Kmicic – adja azt a tanácsot a vereséget szenvedett (és ő benne is ellenséget látó) társainak: „tartsátok egyben a csapatokat, ha szétváltok, az ellenfél részenként fog végezni veletek”.

Ez pedig átvezet a „mi a teendő” kérdéshez. A sikerhez nem elegendő pusztán elkerülni a felsorolt veszélyeket. Még fenyeget egy ötödik: megpróbálni másolni a győztest, gondolván, ha neki bejött, bejöhet nekünk is. Hiába tűnik azonban ésszerűnek, nem másolható a Fidesz stratégiája és taktikája. Nem pusztán azért nem, mert ez nekünk nem áll jól, és mert itt szükségképpen gyengébbek vagyunk. A fontosabb ok az, amit jó négy évtizeddel ezelőtt vitorlázó barátomtól tanultam meg: ha a versenyen vert helyzetbe kerültél, és nyerni akarsz, az egyetlen, amit nem szabad tenned – másolni az előtted haladókat. Ezzel csak hátrányos helyzetedet őrizheted meg, de nem juthatsz előre. Valamit újítani kell, ezzel kockáztatva még a jelenlegi helyezést is, de csak így juthatsz előbbre. Ez a tanács teljes mértékben áll a mi helyzetünkre. A dolgot az teszi nehézzé, hogy egyidejűleg három alapvető dolgot – a víziót, a mozgalmat, és a módszereket – is meg kell újítani.

Kell egy új vízió! Gyakran idézik a mondást: „Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy gondolat, aminek eljött az ideje!” Nos, a 21. század ellenállhatatlan gondolatát összefoglaló vízió: az emberiség – globálisan, regionálisan, a nemzetek szintjén és lokálisan is – az egyenlőtlenség és a felzárkózás problémájával küszködik. A politikai mozgalmak és elitjeik is, ebben a kérdésben kialakított nézeteik szerint feszülnek egymásnak. Az egyik oldal úgy véli: „akik fent vannak, megérdemelték, hogy oda jutottak, és mindenkinek jobb, ha ők maradnak is ott. Majd ők juttatnak a leszakadtaknak, ha azok rendesen viselkednek”. A másik oldal – magamat ide sorolom – azt gondolja: „Semmilyen – különösen nem az örökölt – társadalmi, politikai és gazdasági pozíció nem tarthat örökké. Ez sem a lent levőknek, de a fent levőknek sem jó. Az a természetes, ha minden szinten folyamatos a verseny, és a teljesítménytől függő a helycsere zajlik. Az esélyeket kell kiegyenlíteni, és nem alamizsnát kell adni.”

A nemzeteken belüli, és nemzetek között növekvő egyenlőtlenség problémája tehát túlmutat a fogyasztás és az életszínvonal, sőt még az életminőség egyenlőtlenségén is. Ezek a képzettség és az egészségi állapotban meglevő egyenlőtlenségekre vezethetők vissza, amelyekből az alkalmazkodás elutasítása és az életesélyek egyenlőtlenségének növekedése következik. Ám ezek gyökere a hatalmi, és a politikai egyenlőtlenségek növekedése, amelyek újratermelik és állandósítják a jövedelmi, vagyoni és a pozícióbeli egyenlőtlenségeket. Ezeknek a problémáknak fokozatosan érlelődő globális megoldása: a felső tized, különösen pedig a felső 1-2 %, jövedelmének magasabb adója, és a jelentős vagyon-, és örökösödési adó bevezetése. A legtöbbeknek ezekről az „őrült” ötletekről Th. Piketty új könyve – Capital in the 21.st century – jut az eszébe. Ám, előtte már többen, világhírű és Nobel díjas közgazdások – Sachs, J: The Price of Civilization., Krugman, P: End this Depression Now., Stiglitz, J: The Price of Inequality. – felvetették ugyanezeket a problémákat, és jutottak hasonló megoldásokra. Miközben tehát a Fidesz a személyi jövedelemadók további csökkenését helyezi– egyébként megalapozatlanul – kilátásba, a világ ezzel éppen ellentétes irányba indul majd.

Kell egy mozgalom! Tudatosan beszéltek mozgalomról és nem egy mindenkit egyesítő karizmatikus vezetőről. Bár sokan reménykednek abban, hogy valahonnan előbukkan a nagy Ő, akit mindenki azonnal elfogad és elismer, én nem bízom ebben. Részben azért nem, mert látom a karizmatikus személyek hátrányait: fékezhetetlenek, kezelhetetlenek, és követhetetlenek. A sikereket biztos bukás követi. Döntően ezért nem építhető a karizmatikus vezetőkre a megújulás. Nem ígéretekkel – „mi majd többet fogunk adni nektek” – és nem is személyes csáberővel kell megfogni az embereket. A siker-keresők csapatát az egyenlő, átlátható és méltányos verseny kialakításának igénye hozza össze. Ők nemet mondanak a dinasztiák és oligarchiák hatalmára épülő patrimóniális társadalomra. Teljesítményt és a tehetséget honoráló társadalmat akarnak, azzal a kiegészítéssel, a versenyképtelenek támogatást, a hátrányból indulók segítséget kapnak.

Őket egy olyan SZOLID mozgalom egyesítheti, amelynek résztvevői – bár különböző mértékben – egyaránt elfogadják a modern társadalmakat megalapozó értékeket: a szolidaritást, a liberalizmust és a demokráciát. Tisztában vannak azzal, hogy az emberek különböző mértékben fogadják ezeket el, de ez nem akadálya az együttműködésnek. Világosan kell látni, hogy a különbség nem a részben eltérő értékek – liberális, konzervatív, szocialista, „zöld” – köré szerveződő mozgalmak között van. Az igazi ellentét az európai értékrendet elfogadók ellenzék, és az azt, nem pusztán szóban, hanem – ami fontosabb – gyakorlatában tagadó Fidesz között van.

Egy ilyen mozgalom megszervezésének két akadálya van. Az egyik közismert: a mozgalmak vezéregyének köré szerveződnek, és a vezetők kisajátítják a mozgalmat. Ezért tűnik úgy, hogy az együttműködéshez vezető út, a vezetők személyi alkuival van kikövezve. Miközben folyamatosan panaszkodunk emiatt, ezt természetesnek tekintjük. A másik probléma azonban kevésbé közismert. A kutatások arra utalnak, hogy a mozgalmak résztvevőinek személyisége jellegzetesen eltér az általuk követett politikai értékek szerint. (Haidt, J. The Righteous Mind. 2012.) A konzervatívok inkább hagyomány- és tekintély-követők, emiatt hajlanak alávetni magukat csoport és a vezető akaratának, következésképpen könnyen szervezhetők belőlük, „polgári körök”. A liberálisok, szabadság-, és egyenlőség-pártiak, és alapvetően individualisták. Inkább megkérdőjelezik a tekintélyt, mint követik, így kevésbé képesek szoros csapatba szerveződni. Számukra – számunkra – más, un. hálózat-típusú mozgalom a testhezálló. Az elmúlt évezredeke során megtanultunk, rohamosztagot vagy partizáncsapatot szervezni. Ám a különböző gondolkodású és eltérő értékeket követő emberekből olyan hálózatot építeni, amelyik képes közös feladatokat megoldani, és nem esik szét az első alkalommal, ez bizony nehéz.

Ehhez új módszerek és sok munka kell! A legnehezebb, azt felismerni: kevés a nagy nekibuzdulás. Nem elég egyszer – esetleg többször – elmenni a tüntetésre. Kitartóan, rendszeresen és lankadatlanul dolgozni kell. Ez látszólag lehetetlen, pedig a valóságban nem is olyan nehéz. „Mindössze” azt kell felkínálni az embereknek, hogy – mondjuk – két hetenként egy délutánt szánjanak a mozgalomra. Értelmes feladatokon dolgozni, érdekes emberekkel találkozni, magunkénak érzett célokat követni, ez igai örömet kínálhat. A feladat tehát: szokássá tegyük a közös munkát.

Két példát szeretnék – befejezésképpen – hozni az újításokra.  Sokakat – köztük engem is – zavart Orbán Viktor, manipulatív, átláthatatlan, és módszertanilag követhetetlen „nemzeti konzultációja”. Nem volna túl nehéz megszervezni egy átlátható, ellenőrizhető, valóságos tényekkel szembesítő internetes „nemzeti konzultációt”. Vagyis, el lehetne indítani, majd folyamatossá lehetne tenni az internetes „népszavazás” rendszerét. Hasonlóképpen egy sor helyi kérdésekben – pl. a kerület alternatív költségvetésének összeállításáról – nem volna túl nehéz megszervezni egy vitanapot, vagy épp így, más a helyi közösséget érintő kérdésről. Ezzel a két példával nem pusztán azt akartam érzékeltetni, miként vonhatók be az emberek a politikába. Ezek – mint a további sokféle újítás – azt is mutatják: mi várható az ellenzéktől, ha hatalomra kerül.

Mi vár ránk: a kulturális evolúció szemszögéből?

 

Az evolúció, az átlagolvasók számára többnyire a változás, és a fejlődés szavak szinonimája. Ha valaki már sokszor használta ezeket a kifejezéseket – a választékosabb beszéd érdekében – egyszerűen „lecseréli” az evolúció – tudományosnak tűnő – fogalmára. A társadalomtudósok ezen legfeljebb annyiban léptek túl, hogy az evolúciót és a vele összefüggő fogalmakat – pl. mémek, mutáció, szelekció – olyan metaforáknak tekintették, amelyekkel bizonyos – egyébként nehezen érthető – jelenségek megvilágíthatók. Mint a hasonlatok általában, segítik a megértést, de nem kell „szó szerint” érteni őket. Részben ez vezetett az evolúció általános megítélését illetően ma tapasztalható sajátos kettősségre.

Az elmúlt évszázadban született valamennyi tudományos eredmény megerősítette és igazolta az evolúciót. Ez ma a gravitáció-, vagy az atomok elmélethez hasonló bizonyosságú tudományosan igazolt ténynek tekinthető. Míg azonban ma – legalábbis eddig – nincs olyan mozgalom, amely azt írná a zászlóra, hogy „le a kvantummechanikával”, nagyon is befolyásos mozgalmak akarják „kiűzni” az evolúciót a közgondolkodásból. Ennek oka azonban nem a tudományos bizonyítékok hiánya vagy az elméletnek ellenmondó tények. Darwin ideáját a módszer „univerzális” alkalmazhatósága teszi „veszélyessé”. (D. Dennett: Darwin veszélyes ideája. Typotex 1998).

Az evolúció sztorijai és működése

A tudomány története tele van olyan anekdotákkal, amelyeket ugyan a későbbi kutatás megcáfolt, de mivel jól megvilágítják a jelenséget, kitörülhetetlenül beleívódtak a tudomány-történetbe. Ilyen jellegzetes sztori fűződik Darwin föld körüli útjának egyik fontos állomásához a Galápagos-szigetekhez. A történet szerint itt fogalmazódott meg benne először a természetes szelekción alapuló evolúció gondolata. Az utazó arra figyelt fel, hogy a szigetcsoport különböző tagjain eltérő jellegzetességű pintyek voltak honosak. Ezt úgy magyarázta, hogy a szigeteken meghonosodó, eredetileg homogén pinty-populáció egyedeit az eltérő környezet – hol kemény magvak, hol bogarak alkották a táplálékukat – szelektálta eltérő formára. Volt, ahol hosszú és vékony, máshol tömzsi és erős csőr lett előnyös, így az terjedt el az adott populációban. A későbbi kutatás bebizonyította, hogy bár az evolúció valóban így megy végbe, magát az ötletet Darwin nem ebből a történetből merítette.

Ez a történet azért érdekes, mert e sorok írójának is volt egy nagyon hasonló „aha” élménye, amely ráirányította a figyelmét a társadalmi evolúcióra. J. Diamond nagysikerű könyvében – „Háborúk, járványok, technikák” – leírja a Csendes óceáni szigetek betelepülésének történetét: kétezer éven keresztül, egy kulturálisan és genetikailag „homogén” embercsoport, az ázsiai szárazföldről kiindulva, folyamatosan, szigetről szigetre hódította meg a térséget. (J. Diamond. Háborúk, járványok, technikák. Typotex. 2000. ) Amikor a 17-19. század során az európai utazók felfedezték a szigeteket, gyakorlatilag mindegyiken eltérő társadalommal találkoztak. Volt, ahol kőkori körülmények között éltek az emberek, volt, ahol fejlettebb, halászó közösséget alkottak és a volt, ahol egymással kereskedő és államot alkotó társadalmakkal találkoztak.

Diamond meggyőzően érvelt amellett, hogy ezek a különbségek jól értelmezhetők, a társadalmak néhány környezeti tényezőjével: a sziget mérete, éghajlata, a környező tenger gazdagsága, lehetőség a mezőgazdaságra, és a kereskedelemre. A környezeti feltételek egyszerre kényszerítették és ösztönözték letelepülteket arra, hogy az adott körülményekhez illeszkedő kultúrát – a túlélést leginkább segítő eszközöket, a fennmaradást támogató társadalmi normákat – alakítsanak ki. A fenti történet önmagában nem bizonyítja az evolúciós modell érvényességét. De azt sugallja, hogy az evolúció modellje – amit az érettségi táján még mindenki tud, csak utána felejt el, nevezetesen: az evolúció a populációk génösszetételének módosulása, és a folyamatot az öröklődés, a mutáció és a szelekció egymásba kapcsolódó tényezői mozgatják – némi óvatossággal, alkalmazható a kultúra vizsgálatára is.

1. Dennett az evolúciót, egy univerzális problémamegoldó módszerként mutatta be. Ez azt jelenti, ha a tudós szembekerül egy nehezen megoldható kérdéssel, érdemes az evolúció módszerével próbálkozni. A biológiában ez a megállapítás hosszú kutatási folyamat eredményeként már a múlt század harmincas éveiben elfogadást nyert. Ezt az általános elfogadottságot fejezte ki az orosz származású kutató Th. Dobzhansky sokat idézett – mára „mémmé” vált – mondata: „ A biológia bármely jelenségének csak az evolúció tükrében van értelme”. Ez arra utal, hogy ha meg akarsz magyarázni egy érthetetlennek tűnő biológiai jelenséget, azt csakis az evolúció modelljének alkalmazásával tudod.

Dobzhansky mémje azután további mutációkon ment keresztül. Az egyik – e sorok írója által „felfedezett” – változat így szól: „A társadalom bármely jelenségének csak az evolúció tükrében van értelme”. Ez arra utal, hogy az evolúció nemcsak a biológia, hanem a társadalmi jelenségek értelmezésére is megfelelő keretet nyújt. Nagyon büszke voltam „alkotásomra”, míg rá nem jöttem, hogy előttem, velem egy időben, és utánam, tőlem függetlenül, sokan megfogalmazták ugyanezt. Végül, ide kívánkozik Dobzhansky-mém egy további – a „rés-konstrukció” modell megalkotói által javasolt – változata: „Az evolúció bármely jelenségének csak a környezet tükrében van értelme”. Ez az értelmezés arra utal, hogy a lények, a struktúrák, és a viselkedés kiformálódásában a környezetnek van kitüntetett szerepe, és a leginkább „versenyképes” formákat a szelekció rögzíti a populációban.

A társadalmi evolúció kísérleti vizsgálata 

A környezet hatása a biológiában szembeszökő. Még a 1970-es években egy angol kutató – J. Endler – Venezuela patakjaiban élő guppik életmódját tanulmányozva, különös jelenségre figyelt fel: a patakok alsó részén levő tavacskákban honos halak jellegtelenek és szürkén egyhangúak voltak, néhány kilométerrel arrébb, a patakok felső folyásánál meg rendkívül sokszínűek. (T. Harford. Az alkalmazkodás logikája. Adaptáció. HVG Kiadó 2011. 251.) Hamar megtalálta a magyarázatot: a tavacskákban sok volt a guppikra vadászó csukasügér, ezért azok, a kavicságy mintázatát másoló és az álcázást maximálisan lehetővé tevő „öltözékre” szelektálódtak. A felső medencébe a sügérek nem tudtak felúszni, így itt guppiknak, nem kellett elrejtőzködni, viszont a nőstényekért vívott éles küzdelemre kellett felkészülni, akiknek érdeklődését a minél díszesebb és színesebb külsővel lehetett felkelteni.

A jelenség az általános evolúciós törvényt példázza: a struktúra és a viselkedés megfelelőségét a körülmények döntik el. A lények egész életük során – K. Popper szavaival – a túléléssel kapcsolatos feladatok megoldásával küszködnek: ha sikeresek, akkor tovább élhetnek, ha nem, elpusztulnak. A szelekciók sorozata vezet el az adott környezetben leghatékonyabb viselkedés és szerveződés kiválasztódásához és rögzüléséhez. Ám ez nemcsak a biológiában érvényesül, hanem – igaz átvitt értelemben – a társadalmakban is. Nincs minden körülmények között egyformán hatékony struktúra. Bármely társadalom kultúrája, vagy egy szervezet működésmódja, amely egy bizonyos környezetben hatékony, egy másik környezetben kudarchoz vezethet.

Az evolúció a DNS lánc felfedezésével öltötte tényszerű anyagi folyamat jellegét, amelyet az ember – a genetikai beavatkozásokkal – akár „manipulálni” is tud. Ezzel azonban még élesebbé vált az ellentét a biológiai és a társadalmi evolúció között, hiszen míg az előbbi konkrét anyagi folyamatként jelent meg, amelynek egységei – a gének – „kézzel foghatókká” váltak, addig a kulturális evolúció és ennek elemei – a R. Dawkins által „felfedezett” – mémek, alapjában véve megmaradtak a metaforák szintjén. (R. Dawkins. Az önző gén. Kossuth. 2005.). Sokáig az volt a benyomás, hogy ezek pusztán a megismerést segítő fogalmak, melyekre a jelenségek értelmezése során támaszkodni lehet. Az elmúlt egy évtizedben azonban a társadalomtudományokban szintáttörés jellegű változások zajlottak le, amelyek a kulturális evolúciót a kísérletezés terepévé és tárgyává tették.

E vizsgálatokban – amelyekben hol számítógépes ágensek, hol „hús-vér” emberek, hol pedig állatok voltak a kísérlet alanyok – a mémek mutációja és szelekciója kísérletileg volt vizsgálható. A kulturális evolúció folyamata így, annak eredeti értelmében, mint a mémeknek a közösségben történő elterjedése mutatkozott meg. Ezzel, amiként a biológiai evolúció a gének azonosításával vált „anyagi erővé”, éppen úgy nyert a társadalmi és a kulturális evolúció a metaforisztikus értelmezésen túlmenő konkrét, kísérletileg tanulmányozható értelmet. Amilyen „kézzel foghatóak” a gének, mint kémiai egységek, éppilyen valóságosakká váltak a mémek, mint kulturális jelenségeket kiváltó, a lények viselkedését előidéző – hol anyagi, hol az elmében rögzülő – elemek. Az írás terjedelme nem teszi lehetővé a témakör teljes áttekintését. Ezért azt a – nyilván kritikával is illethető – megoldást választottam, hogy kedvenc tudományos folyóiratom, a Proceedings in National Acacemy of Science (PNAS) elmúlt hónapokban született három új eredményre utalok.[1]

Az első cikk, a világ komplex társadalmainak evolúcióját elemző tanulmány, amely az ún. ágens alapú szimulációra támaszkodva, azt vizsgálja, hogy a fegyverek és a hadviselés evolúciója miként vezetett egyre nagyobb egységek – államok, majd birodalmak – létrejöttéhez. (P. Turchin et al. War, space and the evolution of Old World complex societies. PNAS. 2013. 16.384.) A szimuláció során a társadalmak „választhattak”, eltanulják-e egymástól a hadviselés és a termelés technológiáját, és a vizsgálat felrajzolta ennek konkrét következményeit. A modell Eurázsia valóságos geográfiai térségeinek evolúcióját elemezte, és a szimuláció során a tényleges történelmi fejlődést tükröző birodalmak és társadalmak alakultak ki. Ez azt jelentette, hogy a társadalmi evolúció számítógépes szimulációjával a valóságos történelmi fejlődést lehetett azonosítani, így akár a „kísérletezni” is lehet a történelmen.

A második cikk a bizalom és segítőkészség evolúcióját elemezte. (G. Camera et. al. Money and thrust among strangers. PNAS. 2013. 14.889) Azt az, önmagában érdekes kérdést tette a kísérlet tárgyává, vajon jobbá vagy rosszabbá tette-e a pénz az embereket. Különböző méretű – 2, 4, 8, és 32 fős – csoportokat kialakítva vizsgálták, miként alakul a résztvevők természetes segítőkészsége és milyen módon tartható az fenn. Az eredmények egy része senkit nem lepne meg: a csoport méretének növekedésével – mivel lecsökken annak valószínűsége, hogy akinek segítettem, azzal még egyszer találkozom, és ő is viszonozza a segítséget – a természetes (ösztönszerű) segítőkészség elhalt. Ha azonban az embereknek lehetőségük volt egy – egyébként értéktelen – zseton átadásával a segítséget „kicserélhetővé”, eladhatóvá tenni, a kooperáció fennmaradt a nagy csoportban is. A kísérlet tehát bizonyította, hogy kizárólag a pénz (és általában az intézmények pl. a kereskedelem) teszi lehetővé emberek nagyobb csoportjainak együttélését. Ugyanakkor a pénz ellenmondásos hatását vált ki: intézményének elterjedése arra vezet, hogy a természetes segítőkészség helyébe lép, és „kiszorítja” azt. Ha az emberek „rákaptak” a pénzre többnyire csak anyagi ellenszolgáltatásért hajlandók segíteni!

A harmadik cikk a mezőgazdaságra való áttérés evolúcióját vizsgálta. (Bowles, S. et. al. Coevolution of framing and privat property during the early Holocene. PNAS 2012. 8830.) A modell azt szimulálta, hogy különböző kulturális innovációk (mém-komplexek) – pl. a tárolás, a termelés, a technológiák, de épp így a tulajdonjog és annak érvényesítését biztosító állam – mellett mikor és hogyan történik meg a mezőgazdaságra és a városi civilizációra való áttérés. A cikk legfontosabb – nem csupán a múltra, hanem a jövőre vonatkozó – megállapítása: alapvetően nem a technikai fejlődés, az új termelési módszerek elterjedése alakítja át a társadalmat, hanem az intézményi forradalom, a tulajdon-jog kialakítása, tudomásul vétele és általánossá tétele tette lehetővé a mezőgazdaság növekvő alkalmazását, és ezzel a városi civilizáció létrejöttét.

A 21. század történelmi perspektívája

A fenti cikkekkel csak jelezni kívántam: a kulturális és társadalmi jelenségek a jövőben akár kísérletileg is vizsgálhatók lesznek. Ám nehéz lesz megszokni, hogy a kulturális evolúció logikája gyakran a józan-ésszel ellentétes következtetésekre vezethet. Vegyük példának a mindig is sokakat érdeklő kérdést: milyen társadalom lesz sikeres a jövőben? Ha a kulturális evolúció talajára helyezkedünk, le kell mondanunk arról, hogy mindenkire kötelező utópiákat konstruáljunk. De épp így, nem hivatkozhatunk kedvenc filozófusunk, vagy politikusunk minden vitán felül állóként felmutatott erkölcsi szabályára sem. Inkább, mint egy biológus, vagy mint J. Diamond, a Csendes-óceán betelepülésénél – azt kell vizsgálni: milyen lesz az a környezet, amelyben az emberiség, szűkebb otthonunk, Európa, vagy éppen hazánk, Magyarország keresi a helyét. A környezet írja elő ugyanis, milyen problémákkal szembesül az egyén és közössége, és így a környezettől függ, ezek a problémák milyen társadalmi szabály- és intézmény-rendszer segítségével oldhatók meg hatékonyan.

Ma már nem vitatható: az elmúlt évszázadokban a legsikeresebb társadalmi formát az európai fejlődés fő vonalába tartozó – piacos és demokratikus – társadalmak valósították meg. Sikereiket jellegzetes intézmények – a törvény, a piac, a tulajdon, a demokrácia, a tudomány, a vállalat, a jóléti állam – idézték elő. Ezek az intézmények, mint láthatatlan korlátok terelték az emberek viselkedését, és vezettek itt Európában technikai gazdasági és társadalmi újításokra. Az intézményeket az emberek az adott környezet által felvetett problémák hatására „barkácsolták” részben a kéznél levő, részben újonnan alkotott szimbólumokból, szabályokból, szerepekből, narratívákból.

Vagyis, az ember a környezet lehetőségeire válaszolva épít ki egyre újabb szabályokat, hoz létre egyre komplexebb intézményeket, és ahogy előbbre jut, ha kényszert érez és lehetőséget lát újabbakkal kísérletezik, s ha azok beváltak megtartja őket. „Nyugat” sikereinek alapja éppen a közösségeket körülvevő nagy változatosságot mutató környezet volt: sok önálló állam, vállalatok, eszmék, és gondolatok léteztek egymás mellett, és ezek szabadon versenghettek. Gyorsan és tömegével születtek új kulturális mutációk, és versenyükből – kinek ez a festmény, bútor, kalapács, vagy a szólásszabadság tetszet, kinek egy másik – fokozatosan szelektálódtak ki legjobbak. A kulturális evolúciónak azután van még egy nagy előnye a biológiaihoz képest: többnyire nem mi pusztultunk bele a szelekcióba, helyettünk szokásaink, gondolataink, ötleteink haltak meg.

Ebben a környezetben – Weöres Sándor ismert mottója szerint: „Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra” – az ember, önmagát építette egyre fejlettebbé. A legsikeresebb szokásokat és gondolatokat, termékeket és intézményeket le lehetett másolni, el lehetett tanulni, tovább lehetett gondolni, és így formálódott tovább a társadalom. Ám, miközben az ember hozzáigazította magát környezetéhez, fokozatosan újraformálta azt, és ezzel ismét változásra kényszerítette önmagát. Egyre újabb problémák vetődnek fel, amelyekre új kulturális válaszokat kell adni, amelyek hol sikeres megoldások, hol kudarcok voltak, de ezek az új válaszok egy-egy újabb lépcsőfokot alkottak az ég felé vezető létrán. És a „csak azt szabad, amit megengedtek” múltja, fokozatosan átvezetett a „mindent szabad, amit a törvények nem tiltanak” jövőbe. Így jött létre az a gazdasági és politikai intézményrendszer, amely végső eredményként kulturálisan fejlett, politikailag demokratikus, szociálisan – viszonylagosan – egyenlő, és dinamikusan fejlődő társadalmakat hozott létre.

A 21. század válságai egy precedens nélküli helyzet kialakulására utalnak. Az egyes társadalmak, sőt az egész emberiség ismeretlen terepen, bizonytalan jövő felé halad. Mi magyarok is – a Föld bármely közösségéhez hasonlóan – egy mind kevésbé kiszámítható világban keressük helyünk. A régi korok intézményei és kulturális válaszai egyre kevésbé jelentenek biztos fogódzót. Saját bőrünkön tapasztalhatjuk, a régi szabályok nem működnek, reálisnak gondolt várakozásainkban rendre csalódunk, folyamatosan nem várt hatásokkal szembesülünk. Ilyen helyzetben nem használható a „Nagy Terv” (a „Master-, vagy a Grand-strategy”). Hiába is próbálná valaki előre látni, és kitalálni a mindenkit kielégítő „tökéletest”. Inkább olyan intézményi és kulturális környezetet célszerű létrehozni, amely evolúciós versenyt teremt: megadja a kísérletezés lehetőségét mindenki számára, és hagyja, hogy az emberek megalkossák a számukra leginkább megfelelő jövőt. Egy mindenkire kötelező utópia helyett a számtalan társadalmi kísérlet – próbálkozás, tanulás, újrakezdés – ez a legjobb módja a jövő megalkotásának.

Arra kell felkészülni, távoli vidékek, idegen kultúrák, ismeretlen közösségek, saját érdekeiket követő egyének és vállalkozások döntenek életünkről. Ebben a világban olyan intézményrendszer és olyan kultúra vezet sikerre, amely mindenkit versenybe hív, egyenlő mércével mér, lehetőséget kínál az újrakezdésre, de kikényszeríti az alkalmazkodást. A siker receptje mindenki – bármely ország, vállalkozás, kulturális újító és polgár – számára azonos: lehetővé tenni és bátorítani a kísérletezést, nyilvánossá tenni az eredményeket, beismerni a kudarcokat, hogy az előbbit másolni, az utóbbit meg elkerülni lehessen. Azt, hogy nincs más út, már vagy két évszázad óta ismerjük. Erről írta Madách:  „Küzdést kívánok, diszharmóniát, Mely új erőt szül, új világot ád, Hol a lélek magában nagy lehet, Hová, ki bátor, az velem jöhet”.

 

 

[1] A cikkek mindegyikre megnézhető a www.PNAS.org linken Az egyetlen probléma, hogy többnyire csak az absztraktot lehet megtekinteni. A szabad hozzáférés fél éves késleltetéssel történi, de az oktatási vagy tudományos intézetek többnyire azonnal is hozzáférhetnek.