Merre tovább?

Merre tovább?

„Tegnap hajnali háromig – fakadt ki nemrég Jean-Claude Junker, Európa „miniszterelnöke – a görög adósság ügyét tárgyaltuk. Három órát aludtam, és hatkor újrakezdtük. Most hajnali három van….Amikor felébredtem, fáradt voltam. Amikor fáradt az ember, nem hoz jó döntéseket.” És a görög csőd mellett ott sokasodik a többi, megoldásra váró súlyos probléma: a menekült-áradat, az ISIS fenyegetése, a britek kilépési szándéka, az ukrán válság, a gyenge gazdasági helyzet és a munkanélküliség súlyos kérdései. Bárhova tekintsünk is Európában – de saját szűkebb környezetünkben – válságok néznek vissza ránk. Minden arra utal: ahogy eddig dolgoztunk, éltünk, és intéztük dolgainkat, nem folytatható. De merre tovább?

Minden válság válaszút elé állít, amelyből többféle kimenet kínálkozik. Az egyik út, az alkalmazkodás elutasítása felé vezet, a bezárkózás, a környezetünktől való elszigetelődés irányába. A másik út, a kihívások elfogadása, az alkalmazkodás és tanulás. Ezek az alternatívák nemcsak az egyének és az egyes országok számára, de az európai civilizáció szintjén is. A civilizáció fogalmának használatát az teszi indokolttá, hogy a válság túlmutat az egyes társadalmak problémáin. Kontinensünk fokozatosan tett szert, a többi civilizációtól megkülönböztető egyedi jellemzőkre. Az athéni demokrácia, a görög filozófia, a zsidó-keresztény hagyományok, a római jog, a kulturális és a nyelvi sokféleség olyan társadalmi örökséget képviseltek, amelyek dinamikussá tették a kontinens közösségeit. Ez alapozta meg Európa lényegében máig tartó sikertörténetét.

A hit és a gondolkodás szabadsága, a tudomány és a gazdaság fejlődése, a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavai, majd az ezekből születő demokrácia, jóléti állam, és az egyéni jogok kiterjesztése, sokáig másolhatatlan versenyelőnyt jelentettek. A sikerek fényében azonban hajlamosan vagyunk elfelejtkezni arról, hogy minden eredmény krízisből született. Ez így volt már az athéni demokrácia, a római állam és a keresztény egyház esetén. De a későbbi győzelmeket is a vereségek tanulságai alapozták meg. Tavaly emlékeztünk meg Nagy Károly halálának 1200 éves évfordulójáról, aki a szétesett római birodalom romjain újra rendet és kiszámíthatóságot teremtett, és ezzel egy új civilizáció alapjait rakta le. Majd jó másfél évszázaddal később, 962-ben, a szász uralkodót, Ottót – akit az 955 Ausburg-i csatában, éppen a magyarok elleni fényes győzelme tette elsővé az egyenlők között – „közmegegyezéssel”, császárrá koronázták. Ezzel alakult meg a Német–római Császárság, amely elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy viszonylagos stabilitást és új fellendülést teremtsen a kontinensen.

Ugyanakkor, a császárok hatalma, sem ekkor, sem később, nem volt elég erős ahhoz, hogy – mint Kínában – a térségek kultúráját és uralkodóit maga alá gyűrő, egységes rendet kényszeríthessen Európára. A uralkodók „saját” birodalmukban viszonylag rendezett körülmények között gyakorolhatták szuverén hatalmukat, építgethették dinasztiájukat, és formálhatták társadalmuk egyéni arculatát. Tulajdonképpen ez a kiszámítható és stabil egyensúly teremtette meg a későbbi siker alapját. Európában ugyanis – Kínával ellentétben – nem alakult ki a kultúrát homogenizáló egységes és központosítottan irányított birodalom. Még a helyi uralkodók szuverenitása is korlátozott volt: együtt kellett élni a szabad egyház, a szabad városok, a szabad egyetemek, majd a szabad vallások és szabad vállalkozások egyre burjánzó szerveződéseivel. A meghódított területeken is többnyire megmaradt a korábban kialakult hatalmi struktúra és tovább élt a helyi kultúra.

Ez az Európára jellemző politikai egyensúly vezetett az intézményes hatalommegosztás egyedi megoldására. Éppen napjainkban ünnepeltük a Magna Charta aláírásának 800 éves évfordulóját. A „Nagy szabadság-levél” alapvetően korlátozta az uralkodói hatalmat: a hadi adók kivetését a nemesek beleegyezéséhez kötötte, és biztosította ellenállási jogukat. És ezt a nemesek komolyan is vették: amikor II. Henrik vonakodott betartani ezt, a nemesek és a szabad városok képviselői kényszerítették erre. Így és ezzel jött létre – 1264-ben – az angol parlament. A mai Európa ebből az intézményes hatalommegosztásból nőtt ki. Ebben az értelemben Európa alapvetően nem földrajzi fogalom. Nem pusztán egy kontinensnyi térséget jelöl a földgömbön, hanem egy társadalom-szervezési modellre utal.

Európa lényege tehát a sajátos – sokáig csak rá jellemző – intézményrendszer: a hatalommegosztás, a piacgazdaság, a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a liberális demokrácia, a felelős kormányzás, az átlátható és ellenőrizhető vezetés, és a rendkívül széles egyéni jogok intézményes szabályozása. Ebből a szempontból kontinensünkön kívül is van „Európa” (pl. USA, Kanada vagy éppen Ausztrália), és Európának is vannak – intézményi és kulturális értelemben – „ázsiai” vagy éppen „afrikai” térségei. Az intézményes hatalommegosztás gondolata a kezdetektől „benne volt a levegőben”. Európa sok országában – nálunk az Arany Bulla – létre jöttek az uralkodók és alattvalóik közötti írásos megállapodások, és az ezeket ellenőrző és működtető parlamentek. Ám visszapillantva, a hatalommegosztás intézményesültségét az jelezte leginkább, milyen gyakorisággal ült össze a parlament.

A kutatók az un. parlamenti aktivitási index (PAI) elemzéséből kontinensünk három – az északi, a déli, és a középső – régiójának jellegzetes „szétválását” figyelték meg. (Zanden, Van J. L. et al. The rise and decline of European parlaments, 1188-1798. 2012.) Az északi (skandináv) térséget a magas aktivitás, a délit (mediterrán) a növekedést követően a visszaesés, a középső (német) régiót a közepes aktivitási szint jellemezte. Keleten viszont, a kontinens többi részeihez képest, a parlamenti aktivitás mindvégig alacsony volt, jelezve a „törvények-hatalma” gyenge intézményesülését. Ez a tény magyarázza Európa régióinak politikai viselkedésében feltáruló, hosszú-távú és mind a mai napig megmutatkozó eltérését. Ez az oka, hogy európai fejlődés leírásához nem elegendő csupán három – a nyugati, a keleti és a kettő közötti átmeneti – régió vizsgálata. Ugyanis, a rendszeresen létrejövő válságokra adott válaszokat alapvetően meghatározzák a történelmileg kiformálódott régiók egymástól eltérő reakciói.

Jellegzetes kihívást jelentettek a 14. századi pestisjárványok, amelyek hatására Európa lakossága „megtizedelődött”. A paraszti munkaerő váratlanul szűkössé vált, és ez válaszra késztette a társadalmakat. Az egyik lehetséges válasz: megfizetni a szűkösen rendelkezésre álló és ezért drágává váló álló munkaerőt. Aki ezt választotta – mint tette Európa nyugati fele – az képessé tette a parasztot pénzben fizetni adót, ami lökést adott a piacgazdaság fejlődésének. A másik válasz: röghöz kötni a munkaerőt, ragaszkodni a természetbeni hozzájárulásához, megakadályozni elvándorolását és ezzel elejét venni a változásoknak. Ezt választotta Kelet-Európa. Ez a választás azután döntő mértékben meghatározta az intézményrendszer további formálódását, és ezzel a jövőt.

Az intézményrendszer változásának fő irányát az Acemoglu-Robinson modell (Acemoglu-Robinson. Miért buknak meg nemzetek? HVG. 2013.) a kizsákmányoló (extraktiv) szerveződéstől, a befogadó (inclusiv) irányban történő elmozdulással jellemezte. (Figyelem: Acemoglu és Robinson a kizsákmányolás fogalmát a marxi értelmezéstől eltérő módon használja!) A kizsákmányoló rendszerre az autoritárius hatalomgyakorlás, a javak kevesek – az oligarchiák – által történő kisajátítása jellemző. A befogadó rendszer tiszta szabályokon, nyílt versenyen, átlátható feltételeken, konszenzussal történő változtatáson alapul. Európa északi és nyugati részein fokozatosan a kiemelkedést, és a folyamatos alkalmazkodást segítő befogadó intézmények jöttek létre. A mediterrán térségben a kizsákmányoló intézmények dominanciája megmaradt, és ezt csak némileg lazította a befogadó intézmények hatása. A keleti térségekben egészen a 20. századig háborítatlanul megmaradt a kizsákmányoló intézményrendszer. Így Magyarország sorsát is ez a merev, alkalmazkodni képtelen, és az egyenlőtlenségeket konzerváló társadalmi, gazdasági és politikai rendszer szabta meg.

Az, hogy a kezdetben nem túlságosan jelentősnek látszó intézményi tényezők miért váltak olyan meghatározóvá, a kialakuló viszonylagos hatalmi egyensúly és a regionális sokszínűség magyarázta. Ezek együtt egy sajátos – sokáig kizárólag Európára jellemző – adaptív evolúciós környezetet (EAK) teremtettek. Ezt a kifejezést az evolúciós pszichológia eredetileg egy olyan környezet leírására használta, amelyben a lények meglevő eszközeikkel megoldhatatlan új kihívásokkal szembesülnek, de elegendő idő marad az alkalmazkodáshoz. Az alkalmazkodás a társadalomban, új eszközök és új viselkedés kikísérletezésével, új szerveződés és új kapcsolatok kialakításával történik. A mód pedig, ahogyan szert teszünk ezekre: kitaláljuk, lemásoljuk, átvesszük, esetleg ellopjuk mások sikeresnek bizonyult megoldásait, és tovább formáljuk azokat.

A társadalom sikeres alkalmazkodása azonban többnyire nem a változás végpontja. A környezet – éppen a siker következtében – ismét átalakul, és ez újabb fordulópontokhoz vezet. Így egymásra épülő válságok és megoldások sora keletkezik. Európában a reformáció, vallásháborúhoz vezet, amit a vesztfáliai béke zárt le. A viszonylagos egyensúly kedvezett a tudomány fejlődésének és a gazdasági együttműködésnek, ami az ipari forradalmat alapozta meg. Ez a munkásosztály kialakulását és a piacgazdaság kifejlődését eredményezte, ami létre hívta a francia forradalmat és a nemzetállamokat. Ezek együtt a gazdasági növekedés felgyorsulásához, és végső soron a demokrácia kiteljesedéséhez vezettek.

Európa tehát egy sajátos történelmi környezetet is jelent. Ez mindenkinek – az államoknak, a vállalkozásoknak, és az egyének egyaránt – lehetőséget ad a tanulásra, egyben kényszeríti is az alkalmazkodásra. Aki elfogadja a kihívást, az esélyt kap a felemelkedésre, aki elutasítja, az lemarad. Ilyen körülmények között kizárólag a korábban említett befogadó intézményrendszer alapozhatja meg a sikert. Attól függően, hogy egy ország, milyen mértékben alakította ki ezeket, volt képes kihasználni a kulturális csere, a nemzetközi kereskedelem és az ipari forradalom lehetőségeit. Lényegében azonban egész Európa növekedése felgyorsult és kontinensünk gazdaságilag elhúzott a civilizációk mezőnyétől. Ám a sikerek újabb válságokat szültek, amelyek ismétlődőn felborították a rendet, ez pedig újra és újra kísérletezésére kényszerítették az európai társadalmakat. Ebből következik: a „merre tovább?” kérdésre a választ, kevésbé a múlt tapasztalataiból leszűrt szabályok, mint inkább az új kutatások felismeréseiből olvashatjuk ki. Ebből a szempontból két új kutatás segít az eligazodásban.

Az egyik, a korábban idézett szerző – D. Acemoglu – legfrissebb elemzéséhez kapcsolódik. (Acemoglu, D. et al: Democracy Does Cause Growth. 2015). A kutatói kollektíva 175 ország, 1960 és 2010 közötti fejlődését végigkövetve, annak a kérdésnek eredt a nyomába: igazolhatók-e a demokráciával kapcsolatos – a napjainkban megsokasodó – kételkedő álláspontok? Van-e alapja, annak a széles körben elterjedt hiedelemnek, hogy a diktatúra hatékonyan alapozza meg a gazdasági növekedést. A végső eredményeik azt mutatták: a demokrácia inkább vezet hosszú távon stabil és magas gazdasági növekedéshez. A demokrácia és a gazdasági növekedés között egy sor egymást segítő tényezőt azonosítottak, és ennek alapján bizonyították: nem igazolhatók az autokratikus rendszerek előnyeit ecsetelő állítások. Bármilyen csábítónak tűnjön is – valamely hatalomra törő elit, illetve autokratikus vezetője számára – az „illiberális” rendszer, az hosszú távon történelmi kitérőt, és a növekedés lassulását eredményezi.

A másik elemzés – amely csak a szakemberek szűkebb körének érdeklődését keltette fel – a globális cégek világgazdasági válságra adott válaszát vizsgálta. (Cheffins, B. R. : Did Corporate Governance „Fail” During the 2008 Stock market Meltdown?). A vállalatok viselkedését alapvetően a felelős kormányzás (corporate governance) intézményrendszere határozza meg. A vállalatok kormányzása sokban hasonlít az országokéhoz: a hatalom megosztása, a stratégiai és az operatív vezetés szétválasztása, egymást ellenőrző testületek létrehozása, a tulajdonosok rendszeres tájékoztatása, és a rendszeresen megtartott – a parlamenti választásoknak megfelelő – közgyűlések. A kutatók feltételezték – és bevallom, én is azt vártam – hogy minél magasabb a vállalati kormányzás minősége, annál sikeresebb a válasz a válság kihívására. Az eredmények azonban összetettebb képet mutattak: a kormányzás magas minősége, többnyire sikeresen alkalmazkodást alapoz meg, de nem mindig! A gyenge minőségű kormányzás általában kudarcra vezet, de nem mindig! Következtetésük: a siker szükséges, de nem elégséges feltétele a megfelelő kormányzási rendszer. Válságos helyzetekben – és az előttünk álló időszakban ez lesz az általános a vállalatok és a nemzetek szintjén – nélkülözhetetlen a határozott, gyors és hatékony válságkezelő beavatkozás.

A megszívlelendő tanulság: a demokrácia és a felelős kormányzás intézménye nem áll ellentétben az erőskezű, és határozottan cselekvő végrehajtó hatalommal. A demokrácia nem lehet – mint sokszor megtapasztaltuk – a „tökölés” szinonimája. A döntésképtelenség válságba sodorhat vállalatot és országot egyaránt. A kiváló stratégiát és a vonzó jövőképet kudarcra kárhoztatja a gyenge végrehajtás. Így az egyébként orvosolható problémák súlyos kórrá, sőt halálos betegséggé fejlődhetnek. Ugyanakkor, nem indokolható, hogy az erőskezű végrehajtó hatalom – a válságra hivatkozva – félretolja a korlátokat és ellensúlyokat, kivonja magát az ellenőrzés és a beszámolási kötelezettség alól. Ezt a tanulságot erősíti meg, hogy a kaotikus világgazdasági és világpolitikai helyzethez éppenséggel a kisebb európai államok alkalmazkodtak legsikeresebben.

Az elmúlt hetekben nyilvánosságra hozott – a KPMG International által kidolgozott – változási képesség index (Change Readiness Index), 2015-ös „dobogósai”: Svájc, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Hollandia! Magyarország a listán a 29. helyen áll, a 28. Csehország, és a 30. illetve 32. helyen levő Szlovákia és Lengyelország közzé beékelődve. Mivel a 21. században minden országban és közösségnek váratlanul előbukkanó globális és regionális válságokkal kell szembenézni, hazánkat is folyamatos adaptációra kényszerítő környezet veszi körül. Aki ebben a helyzetben befelé fordul, az elszigetelődik, de aki nem hatékony alkalmazkodási stratégiát választ, ugyanúgy kudarcra kárhoztatja magát. Csak a hozzánk egyébként társadalmilag, történelmileg közel álló, fent említett „dobogósok” kínálnak követésre ajánlható sikeres modellt. Vigyázó szemünket tehát a kelet autokráciái helyett – a minden fellehető teljesítmény-mutató szerint legsikeresebb – Nyugat-Európai kicsikre vessük.

A valóság tesztje

A valóság tesztje

Több mint 10 éve – Fidel Castro betegségéről elterjedt pletykák nyomán – írtam egy cikket, az esetleges halálát követő eseményekről. A „Forgatókönyv” olyan szomorúra sikerült, hogy sehova nem küldtem el, és el is felejtkeztem róla. Az elmúlt hetekben felvetődött a kubai „rendszerváltás” lehetősége, és ez eszembe juttatta egykori gondolataimat. A végső lökést, hogy újra elővegyem a régi írást, két, az elmúlt napokban felbukkanó hír adta. Az egyik: az elmúlt napokban helyreálltak a két ország között 54 éve megszakadt diplomáciai kapcsolatok. A másik, egy, a mai magyar helyzetre utaló interjú: „1982-től két évig éltem Budapesten – nyilatkozta Loretta Napoleoni – a Magyar Nemzeti Bank közgazdászaként. Akkoriban mindenkinek volt otthona, csodálatos volt az oktatás, a kultúra, senki sem kéregetett az utcán. Tudtad, hogy a születésed pillanatától a halálod pillanatáig egyetlen percre sem leszel magadra hagyva, és nem kellett annyi stresszel szembenézned, amennyivel ma szembenézel.….Nem gondolom, hogy a kapitalizmus olyan jót tett ennek az országnak.”

„2011-ban – írtam 10 éve - egy ENSZ jelentés így vonja meg a Kubában, Castro váratlan szívrohamát és halálát követően lezajlott hatalomváltás mérlegét: Kuba, a polgári demokrácia és a piacgazdaság játékszabályainak formális értékelése alapján, 5 év alatt felemelkedett a régió átlagos színvonalára. A rendszer működésének minősége azonban – tekintetbe véve a kormányzati hatékonyságot, a korrupció szintjét, és a hatalmi túlkapások mértékét – elmarad még a környező országok egyébként sem túlságosan magas szintjétől is. Mindeközben egészségügyi- és oktatási rendszerének teljesítménye – amely egy évtizede még egyedülállóan kimagasló volt a Dél-Amerikában, és bizonyos vonatkozásokban (pl. a csecsemőhalandóság mértéke) elérte Kanada szintjét – zuhanásszerűen, a dél-amerikai elmaradottság átlaga alá esett. A munkanélküliség, az AIDS és a kábítószer fogyasztás dél-amerikai átlagot meghaladó szintű. Kuba ma ismét Észak-Amerika nyilvánosháza.’

A szomorú történetért mindenki mást okol. A régi rendszer Kubában maradt tagjai, és a nyugat-európai baloldal képviselői a – döntően a bűnözéssel összefonódott floridai emigrációból rekrutálódott – új uralkodó elitre mutogatnak. Az új vezető réteg viszont – az amerikai politikai-, és üzleti körökkel egybehangzóan – a Castro-diktatúra súlyos örökségére hivatkozik. Egyben felszólítják az emberi jogi és jótékonysági szervezeteket, – amelyeknek több képviselőjét ölték meg a politikához kapcsolódó bűnöző bandák az elmúlt években – ne támogassák a régi rendszer képviselőit, akik kihasználva a demokráciát, szervezkedni igyekeznek. Abban azonban mindenki egyetért, hogy az, ami történt előre jelezhetetlen volt, és ezért ért váratlanul mindenkit.

2006 augusztusában, Fidel Castro halálát néhány napnyi bénultság követte. Sem a rendszer elitje, sem pedig az amerikai titkosszolgálat nem készül fel arra, ami következni fog. Az eseményeket nem emberi szándékok irányították. Kuba történelmét a káosz forgatókönyve írta. A korábban eltávozott személyek most minden elérhető járművel, hajóval, repülővel tömegesen igyekeztek vissza Kubába. Ők már tudták mi következik: földcsuszamlás-szerű rendszerváltás. Aki jó időben, jó helyen, jó pozícióban van, és erkölcsi gátlások nem kötik, az most kiszakíthatja magának a közösből a vágyott vagyont. Elkezdődött a hajsza a régi rendszer emberi után. Az első hónapokat a miamiak által szervezett, és az amerikai sajtó által szított bosszú-hadjárat határozta meg. Akire bármilyen szempontból rávetült a „rendszer kiszolgálója” vád, azt így vagy úgy meghurcolták.

 A legszervezettebb, pénzzel és washingtoni kapcsolatokkal legjobban ellátott csoportot a floridai kubaiak alkották. A hatalmi harcban jól tudták hasznosítani a maffia-kapcsolataikat is. A 2006 végén felállított ideiglenes kormány, döntően az ő befolyásuk alatt állt. Egy éven belül a sziget legfontosabb hatalmi posztjait ők, rokonaik, barátaik, üzletfeleik, és lekötelezettjeik töltötték be. A nemzeti vagyont privatizáció címén két év alatt széthordták, és ebből a legnagyobb részt az említett csoport hasította ki. A legnagyobb üzletté a mulatók és nyilvános házak nyitása vált. A női munkanélküliséget – a miami bártulajdonosból munkaügyi miniszterré avanzsált Carlo Suarez cinikus megfogalmazása szerint – a prostitúció, mint a legdinamikusabban növekvő iparág, úgyis enyhíteni fogja. Fontos versenyelőnyként (sic!) értékelte, hogy Kubában – összevetve az ebben a tekintetben konkurrens Karib-tengeri országokkal – alacsony szintű volt az AIDS és a nemi betegségek aránya.

Az oktatási és egészségügyi rendszer három év alatt teljesen összeomlott. A korábbi jól szervezett egészségügyi ellenőrzés, a mindenkire kiterjedő és ingyenes gyógyítás és oktatás lényegében megszűnt. Az orvosok és a tanárok jó része kivándorolt, részben a szervezett bűnözés, részben a kaotikus politikai viszonyok miatt. A turizmus és a szórakoztatóipar viszont látványos fejlődésnek indult. Az államilag irányított ipar azonban egy éven belül szétesett. A korábban gyakorlatilag nem létező munkanélküliség ugrásszerűen megnőtt, és 2008-ban elérte a 35%-ot, egyes vidékeken 80%-ot. A gazdaság visszaesése miatt az ország egésze, de ezen belül a legtöbb vidék és a városok – ha ez egyáltalán lehetséges – tovább szegényedtek. Ám ez az „új szegénység” alapvetően különbözött a mindenkire kiterjedő és egyenletes „színvonalú” régitől. A kubaiakat sokkolta az általuk soha nem tapasztalt, elképzelhetetlen méretű egyenlőtlenség. Az Európából, és Amerikából érkező – de a korrupció és bűnözés nyomán jelentős mértékben magánvagyonná konvertálódó – segélyek és támogatások ellenére egész térségek süllyedtek hihetetlen nyomorba. Az infrastruktúra szétesett, az oktatás, a környezet rendben-tartása, és az egészségügyi szolgáltatások színvonala minősíthetetlenné vált. A korábbi, számtalan helyen lyukas, de mindenkire kiterjedő szociális háló szertefoszlott. A bűnözés – részben a magas munkanélküliség, részben az áttelepült maffia miatt – hatalmas méreteket öltött.

Az ENSZ jelentés a következőképpen zárult: „Ha előre láthattuk volna egy ilyen rendszerváltás valóságát, akkor a sok tragédia megelőzhető lett volna. Akkor elkerülhető lett volna, hogy ma, az ország lakosságának 46% ért egyet a ’Addig volt jó, amíg Castro élt’ állítással. Kár, hogy a politikai forgatókönyvek kiagyalói és a hatalmas pénzekkel gazdálkodó titkosszolgálatok – minden arrogáns nagyképűségük ellenére – legfeljebb egy merényletet kigondolására vagy egy államcsíny megszervezésére képesek. Arról, hogy mi történhet egy országban, amelynek politikai rendszere szétesik, fogalmuk sincs. Talán ha valaki felhívta volna a figyelmet arra, mi várható, az átmenet könnyebbé tehető lett volna. De sajnos ilyen figyelmezetés nem hangzott el.

Az egykori cikkem – a felületes benyomással ellentétben – nem a nálunk, vagy bárhol a világban lezajlott „rendszerváltások” hiábavalóságát akarta bizonygatni. Nem gondolom, hogy a társadalmak elhamarkodottan döntöttek a gyökeres átalakulás mellett. Nem tekintem a „rendszerváltásokat” sem feleslegesnek, sem elhibázottnak. Nem hiszem, hogy a változásokkal együtt járó gazdasági visszaesés, és politikai testvérharc a változások elleni érv lehetne. Az elmúlt 25 évből – sokakkal ellentétben – éppen arra a következtetésre jutottam: elkerülhetetlen volt az átmenet és rosszabbul jártunk volna, ha minden marad a régiben. Miközben azonban úgy gondolom, hogy az átalakulással együtt járó zavarok egy része nem megspórolható, a későbbi kiábrándulás enyhíthető lett volna, ha körültekintőbbek, és várakozásainkban reálisak vagyunk.

Ezt támasztja alá F. Fukuyama legújabb: Political Order and Political Decay: From the French Revolution to the Present. 2014. Profil Books – magyar nyelven még nem olvasható – könyve. A neves szerző, továbbgondolva korábbi nézeteit, arra a megállapításra jut: egy társadalom jövője nemcsak azon múlik, modernizálja-e intézményeit, hanem attól is, milyen sorrendben teszi azt. A polgári átalakulás előtt alapvetően két út nyílik: az „északi” úton, a skandinávok és a németek, előbb teremtettek szakszerűen és átláthatóan működő államot, és csak azután „tették általánossá” a demokráciát. A „déli” úton viszont, a görögök és az olaszok, a hatékony állam megteremtése előtt terjesztették ki a társadalom legszélesebb rétegeire általános választójogot. Emiatt szinte azonnal elindult a hatalmi csoportok harca az állam „elfoglalásáért”, amelynek fő eszköze a választók ígéretekkel történő elcsábítása volt.

Az oligarchiák harca megakadályozza a hozzáértő és független szakemberek által működtetett állam létrejöttét. Lehetetlenné vált az intézmények munkatársainak rátermettségi alapon történő kiválasztása, és az állam, polgárok általi ellenőrzése. Döntően ez az oka, hogy a „rendszerváltások” nem a népmesék – „És boldogan éltek, míg meg nem haltak..” – megnyugtató befejezése szerint alakulnak. Félek, Kuba jövőjébe is az eseményeknek ez a szomorú fordulata van „beprogramozva”. Nem azért, mintha a kubaiak képtelenek lennének a demokráciára, vagy ne volnának megfelelően képzett szakembereik. A döntő okok: a politikusok személyes ambíciói, a külföldi támogatók érdekei, az oligarchiák önző akarata felülírja az ellensúlyt képző és átláthatóan működtetett intézmények befolyását. Emiatt a politika szükségképpen „elszabadul”, és vezénylői ámokfutásba kezdenek. A csalódást, a nagyobb nyilvánosság, a törzsi ösztönök féken tartása, a kikezdhetetlen intézményi ellensúlyok megteremtése, az oligarchiák szabadrablásának megakadályozása, és a külföld összehangolt és átlátható segítsége enyhíthetné – némileg. Ám ezt egyetlen rendszerváltónak sem sikert elérnie.

Európa – válófélben

Válófélben

Az emberek túlnyomó többsége meg van győződve, házassága, amit éppen most kíván megkötni, boldog lesz. Mégis a házasságok többsége – a pszichológiai és a kulturális „inkompatibilitás” miatt – néhány éven belül felbomlik. Amikor szembesülünk barátaink válási szándékával, első reakciónk: „nem voltatok egymáshoz valók”. A várható konfliktusokat azonban – induláskor – elfedte a közös jövőt tervezgető szerelem. Ám az előbukkanó válságok hatására a problémák egyre erősödnek, és a felek egyszer csak rádöbbennek: kapcsolatuk menthetetlen. Azt gondolnánk, ilyen hibákat az államok nem követnek el. Az évekig tartó tárgyalások, a sok egyeztetés, a háttér-alkuk sora, és a döntést szentesítő népszavazás, józan mérlegelést sejtet. Ám most, hogy Európa, a legkülönbözőbb területen előbukkanó problémák – a görög csőd, az angolok kilépési, és többek „válási” szándékai, a menekült-válság, stb. – miatt a válás küszöbére érkezett, már nem is az a kérdés, mit rontottunk el, hanem miért követtük el hibák egész sorát?

Bár a kudarcok okaként problémák tömegét emlegetik, a valóságban egy nehezen észrevehető, rejtett tényező idézte azt elő: a konfliktusok gyökere, hogy Európa – szemben a felületes megítéléssel – nem földrajzi hely, hanem politikai modell. Európa nem egy geográfiailag egybefüggő térség, inkább hosszú történelmi fejlődés során kiformálódott – sokáig csak rá jellemző – sajátos intézményi rendszer: a hatalommegosztás, a piacgazdaság, a magánvállalkozások, a liberális demokrácia, a felelős kormányzás, az átlátható és ellenőrizhető vezetés, a vélemény- és szólás-szabadság, és a rendkívül széles egyéni jogok. Ebből a szemszögből, van „Európa” a kontinensünkön kívül is (pl. USA, Kanada vagy Ausztrália) és vannak kontinensünknek – intézményi értelemben – „ázsiai”, sőt „afrikai” térségei. Sőt, problémáink döntően abból fakadnak, hogy a legtöbb ország, szinte minden utcában – egymást átfedve – találhatók „európai”, „ázsiai” és „afrikai” közösségek.

Az Európa-modell az elmúlt ezer év során, fokozatosan formálódott a siker általánosan elfogadott mintájává. A verseny-követelményt, és teljesítmény-kényszert támasztó, egyben szolidaritást, és felemelkedést kínáló modellje a20. század második felében nyerte el végleges formáját. Ezt az „alapértelmezett” mintát vették át a diktatúrákból felszabaduló országok: előbb a mediterránok, Portugália, Spanyolország, és Görögország, majd a nagy rendszerváltások során Kelet- és Közép-Európaiak. A csatlakozók és a befogadók egyaránt úgy hitték: a sikerhez elegendő a történelmileg hatékony intézmények bevezetése. A 21. századba átlépve azonban világossá vált: a jogi és intézményi szerkezet átvétele szükséges, de nem elégséges a sikerhez. Legalább ilyen fontos a polgárok bizalma intézményeikben és egymás iránt. Ezeket a tényezőket sokáig eleve adottnak tekintették, de az előbukkanó válságok azt mutatják, ez egyáltalán nincs így.

Az intézmények eltérő hatékonyságának okait kutatva két – többnyire a figyelmen kívül hagyott – tényező hatása bukkant elő: az intézményi minőség és a bizalom általános mértékének különbsége Európa térségei között. Európa – a többi civilizációtól megkülönböztető – „találmánya” az intézményes hatalommegosztás, illetve ennek megtestesítője, a parlament. A sokak számára modellt kínáló angol parlament a 13. század elején alakult meg, de már előtte, másutt – Spanyolországban – is létrejött az uralkodó és alattvalói közötti hatalommegosztást szabályozó intézmény. Ám a kutatások kiderítették, nem egyszerűen a parlamentek „felbukkanása”, hanem működésük gyakorisága – az un. parlamenti aktivitási index (PAI) – a legfontosabb mutatója a hatalommegosztás mértékének. Az összehasonlító elemzések jellegzetes képet rajzoltak fel: a PAI a 12. és a 18. század között magas volt észak- és nyugat-Európában, közepes a német területeken, alacsony és csökkenő dél-Európában, és nagyon ritka kelet-Európában.

Ez a történelmi trend magyarázza Európa különböző térségeinek eltérő történelmi pályáját. Az új kutatások tehát részben tovább finomították Szűcs Jenő, Európa három – a „nyugat”, a „kelet” és a kettő között átmenetet jelentő „közép” – történelmi régiójára építő modelljét. Sajátos utat követett az északi és az nyugati térség (Skandinávia és Nyugat-Európa). Egyéni pályán haladt a kontinens „déli” – mediterrán – fele. Ezektől eltérő politikai trend mozgatta Közép-, Kelet-Európát, és ettől is különböző, a Szibériáig terjedő keleti térségek – a szétesett Szovjetunó keleti utódállamainak – fejlődési mintája. E történelmi és regionális különbségek nem pusztán elméletileg érdekesek: ezek határozták meg, miként reagáltak, és reagálnak ma is, az egyes országok a rendszeresen bekövetkező történelmi válságokra. (Pl: a 14. századi pestis-járványokat követően a munkaerő szűkösségére, majd a felvilágosodásra, azután a 18. század ipari, és a 19. század társadalmi forradalmaira.)

A 20. század második felének gyors fejlődése elfedni látszott ezeket a különbségeket. Ezért vélelmezték a politikusok – tévesen – a történelmi determinációk megszűnését. Miként az eltérő kulturális hátterű fiatalok házasságánál, mindenki reméli, hogy a szülői támogatás és a szerelem elhárítja a konfliktusokat, Európában is mindenki bízott abban, a gazdagabb „északiak és nyugatiak” hozománya – a pénzügyi támogatás és a kínált modell – sikerre vezeti a nagy európai összeborulást. Emiatt vélhettük mi is a rendszerváltásokat követően a valóságosnál könnyebbnek a gyors felzárkózást. A politikusok ígérték, mert remélték: amiként egy házasság hétköznapjai során, a „hozott” eltérő szokások lassan elhalványulnak, a „Klubba” belépett társadalmak fokozatosan nemcsak elsajátítják a „helyes és illő” viselkedést, de tartják is magukat ahhoz.

Ám, amiként a válságok hatására a mégoly mély szerelemre alapozó házasságban is előbukkan a kulturális „inkompatibilitás”, napjaink görög válsága – a mediterrán és Kelet-Európa potenciális válsággócaival együtt – alapvetően a történelmi kulturális különbségek a válságok miatti felerősödését jelzik. És itt kerül a képbe a bizalom jellegzetes alakulása Európa különböző térségeiben. A bizalom, hagyományosan, a családon belül, mindenütt magas (97 %-os), míg az idegenek iránt minimális (5-7%). Ez a jelenség az amorális családközpontúság: a morál csak a családon belül köt, azon kívül nem. A 20. században, a „piacos” és demokratikus társadalmakban ezt a szabályt fokozatosan felül-írta az idegenek iránti növekvő bizalom. Ez északon és nyugaton már korábban növekedésnek indult, és a múlt század közepére magas, (70 %) szintet ért el. Délen és keleten, a piacgazdaság kiterjedésével szintén nőtt, de csak kisebb mértékben (35- 40%-ra).

Az emberek egymás közötti bizalma nemcsak a hétköznapi együttélés miatt fontos. Ez működteti az intézményeket, meghatározva fizeted-e az adót, betartod-e a szabályokat, eleget teszel-e társadalmi kötelezettségeidnek. „Európa” sokunk számára azt jelentette: minden helyzetben számíthatsz arra, hogy az idegenek szabálykövetők, de azzal is tisztában kell lenned, tőled is ezt várják. A 21. századba átlépve azonban – a közösségek szociális, etnikai és viselkedésbeli heterogenitásának növekedése miatt – az idegenekben való bizalom ismét lecsökkent (35%-ra) nyugaton, és csaknem a régi alacsony szintre (10%-ra) délen és keleten. Ez nemcsak a hétköznapokban vezetett zavarokhoz, de erodálódta a társadalom intézményi alapjait. A következmény: az addig hatékonyan és kiszámíthatóan működő intézmények – a piactól kezdve, a vállalkozásokon keresztül, a jogrendig, a demokráciáig, és a korrupciótól mentes kormányzásig – minősége, megbízhatósága és hatékonysága leromlott.

Az egykor csodált Európa a szétesés jeleit kezdi mutatni: a remény és a megszokás által összefűzött egysége felbomlóban van. A világgazdasági válság pedig felerősítette ezt a folyamatot. Ahogyan a házasságban: vannak, akiket a nehézségek összehoznak, a többséget azonban – különösen a kulturális inkompatibilitás esetén – inkább szétrázza. Európában a válság nyomán hirtelen előbukkant a régi történelmi minta: az „északiak” hasonló módon reagálnak, a „mediterránok” eltérő utat követnének, és keletiek pedig egészen másfelé igyekeznek. A válás veszélyét jelzi: saját intézményi hagyományainak szemüvegén átszűrve, ahányan vagyunk, annyi szemszögből látjuk a helyzetet. Ezért kételkednek a németek, hogy a görögök betartják ígéreteiket, a görögök pedig ezért veszik ki a pénzüket a bankból, jelezve egymásban sem bíznak.

Ám a helyzet még ennél is súlyosabb. Miként egy felbomló házasságban, ahol a felek kezdik újra egymásnak felhánytorgatni a másik családjának tulajdonított idegesítő szokásokat – „Ti Szabók mindig …, Ti Lakatosok meg állandóan…” –  Európa kezdi a régi, nemegyszer háborúhoz vezető történelmi narratívák szemüvegén keresztül szemlélni a helyzetet. A görög csőd problémája mögül egyszer csak előbukkant a régen elfeledett „német kérdés”. A Le Monde publicistája például azt olvasta ki a görög népszavazásból: „A görögök egyúttal arra is nemmel voksoltak, hogy a németek mondják meg, milyennek kellene lennie Európának.” A történelmi meghatározottság felismerése azért is olyan fontos, mert rávilágít: itt nem egyszerűen a „németek” és a „többiek” hatalmi szembenállásáról van szó, hanem az „északiak” és a „déliek” illetve a „nyugatiak” és „keletiek” közösségi viselkedésének különbségéről. Ezért nehéz a válófélben levő Európának – mint szétköltöző barátainknak – tanácsot adni. Talán az egyetlen: ha már elveszítették józanságukat a házasságkötésnél, legalább most, válófélben racionálisan hozzák meg a döntést. Ám az események nem erre utalnak. Most amikor a leginkább szükség volna a hideg fejre, mindenki kezdi elveszíteni a türelmét. Az meg, hogy a végül megszülető döntés, vajon jót hoz-e vagy sem, majd csak egy évszázad múlva derül ki. Addig pedig – sőt valószínű az után is – mindenki a maga igazát hirdeti.