Csernobil-ország

Nemrég emlékeztünk meg a csernobili katasztrófa 30 éves évfordulójáról. A sok szakmai részlet mellett elsikkadt a kiváltó ok társadalmi oldala: miként működteti egy társadalom a bonyolult és ezért veszélyes üzemű rendszereket. Talán ezért jutottak eszembe a minap – Csernobilra emlékezve – a szovjet műszaki rendszerekkel kapcsolatos tapasztalataim. A berendezéseket nagy-tudású, matematikát és a fizikát világszínvonalon művelő szakemberek rakták össze, ám a társadalmat a pravoszláv vallás, az orosz önkényuralom, és a bolsevik forradalmat követő Szovjetunió láger-veszéllyel terhes kultúrája vezérelte. Minden műszaki innováció, és gazdasági intézmény mélyén ott rejtőzött a muzsik-mentalitású társadalom politikai kultúrája. Gyakran idézett mondásaik – „Hétszer mérj, mielőtt egyszer vágsz” és „Bízzál, de ellenőrizz!” – az orosz hétköznapok folyamatosan előbukkanó veszélyeire figyelmeztettek, mely intéseket az életben rendre figyelmen kívül hagyták.

A csernobili reaktort eredetileg katonai célra fejlesztették ki, energiatermelésre csak később alakították át. A berendezés – az akkor már működő, korszerűbb – vízhűtéses típusokkal összevetve alacsonyabb hatásfokú, és nehezebben irányítható, de kellő gondossággal és az előírások betartásával üzemeltethető volt. A katasztrófát egy átgondolatlan, rosszul megtervezett és felelőtlen kísérlet váltotta ki: az üzemeltetők ki akarták próbálni, vajon teljes áramkiesés esetén a rendszer képes-e annyi maradványenergiát szolgáltatni, amely kitart, amíg a dízelgenerátorok működésbe lépnek. Ezért kikapcsolták a biztonsági automatikát, kiiktatták a vészhűtő rendszert, és az előírásokat megszegve tiltott alacsony szintre csökkentették a teljesítményt. Az események innentől kezdve megállíthatatlanul vezettek oda, hogy 1986. április 26-án 01:23-kor az erőmű négyes reaktora felrobbant.

Csernobil – a többi műszaki és gazdasági katasztrófával együtt – alapvetően arra figyelmeztet: komplexé és szorosan csatolttá vált világunkban folyamatosan keletkeznek zavarok, ezek felerősödnek, és szinte szükségszerűen csúszik ki kezünkből az irányítás. A váratlanul előbukkanó vészhelyzetek csak figyelmes, kiegyensúlyozott, és óvatos vezérléssel kerülhetők el. „Ami el tud romlani, az el is romlik.” mondta ki a Murphy törvény már 1952-ben, pedig, akkor még csak elvétve voltak atomreaktor bonyolultságú műszaki, gazdasági és társadalmi alkotások. Azóta azonban olyan világban élünk, amelyben már az is elromolhat, amit eleve elromolhatatlannak építettünk!

Hiába irányítható ugyanis műszakilag jól egy berendezés, ha az azt működtető társadalom és az egyén nem gondosan és nem óvatosan használja. Azokban a társadalmakban pedig, amelyekben a műszaki és szervezeti kultúra, a társadalomirányítási intézmények működési szabályai, az átláthatóság és nyilvánosság, a felelősök ellenőrizhetősége alacsony színvonalú, megnő a robbanás veszélye. Ez Csernobil igazi tanulsága: az igazi veszélyforrás az a társadalom, amely nem ismeri fel egy bonyolult világ irányításának nélkülözhetetlen szervezeti és személyi feltételeit. A modern társadalmak az elvárt biztonság érdekében egész sor kockázatot mérséklő berendezést és kiegyensúlyozó intézményt alkalmaznak. A műszaki rendszerekbe tartalék biztonsági eszközöket – pótféket – helyeznek, letiltják a balesetre vezető beavatkozásokat. A vállalkozásoknál kötelező tartalékokat írnak elő, és biztosításokat köttetnek. És ezért alkalmazzák a politikában, a „fékek és ellensúlyok” rendszerét. Sőt, ahogyan a hatások veszélyesebbek és messze-terjedők lettek, a fokozott elővigyázatosság – precautionary principle – szabálya lett a kötelező. Ha egy akció vagy egy intézkedés a közösséget veszélyeztető kockázattal jár – még ha nincs is egyetértés a tudósok között e veszélyek igazi mértékét illetően – el kell állni annak megvalósításától, amíg teljesen egyértelművé nem válik, hogy a következmények vállalhatók.

A társadalomnak fel kell nőnie ahhoz, hogy biztonságosan mozogjon komplexszé vált világukban. Egy éretlen társadalomban nem ütköznek meg azon, ha a vonatvezető figyelmen kívül hagyja a jelzéseket és kisiklik a vonat. Azt mondják: pech, vagy a sorsra kenik a balesetet. Az érett társadalmakban, ha valaki öngyújtójával fényt csiholva nézi meg, vajon van-e üzemanyag a benzines-hordóban, és robbanást okoz, azt őrültnek tartják. A „fékek és ellensúlyok” rendszere egy éretlen társadalomban kidobott pénznek tűnik. Egy öntelt politikus is akaratát gúzsba kötő megszorításként tekint ezekre, mintha – ugye ismerős az érv – az autót egyszerre hárman vezetnék: egy, aki kormányt forgatja, egy, aki a gázt nyomja, és még legalább egy, aki a féket kezeli. Ez szerinte maga az őrület.

Pedig éppen azért alakult ki ez a rendszer az évszázadok során, mert a társadalom egyre komplexebb és áttekinthetetlenebb lett, és emiatt nehezen előre jelezhető veszélyek bukkantak elő. Ezért működik minden demokratikus társadalom úgy, hogy van parlament és van Alkotmány-bíróság, van kormány és van független Nemzeti Bank, van a törvényhozás és van a bíróság, van vádló és van védő. És nem véletlen, hogy éppen azok a társadalmak lettek sikeresek és irigyeltek – pl. Svájc, Hollandia, Svédország, Kanada – amelyek intézményesen megosztják az irányítás felelősségét.

Az elmúlt években a Fidesz szisztematikusa „kiiktatta” az állam biztonságos működését szavatoló fékeket és ellensúlyokat. Pontosan úgy járt el, mint Csernobil felelőtlen mérnökei, vagy még inkább, az a tolvaj, aki kiszerelte az autó fékét vagy eltulajdonította a vasúti váltó kábeleit. Ám ne feledjük: aki tönkretette a fékrendszert, azt nem elsősorban a néhány ezer forint értékű tárgy eltulajdonításáért büntetik meg. Súlyosabban esik latba, hogy a féket használhatatlanná téve veszélyezteti a járműben ülők életét. Ezért pedig súlyosabb büntetés jár! Orbán Viktor és csapata működésképtelenné tette az állam biztonságos működését szavatoló intézményeket. Amikor eredeti funkciójával ellentétesen működtetik az MNB-t és az Alkotmánybíróságot, az ügyészséget, és a közmédiát, ugyanazt teszik – csak az egész társadalmat veszélyeztető méretekben – mint az a tolvaj, aki a metró szerelvényből kilopja a fékeket. Az állam, amire életünket bíztuk, mostantól nem működik biztonságosan. Bármikor bekövetkezhet egy szerencsétlenség. Nem feltétlenül holnap vagy egy fél év múlva, de a katasztrófa bele van kódolva a társadalmunkba.

A mosoly-görbe alján

Az elmúlt héten kiszivárgott az EMMI, a szakiskolai képzés átalakítására vonatkozó elképzelése. A szakközépiskolásokat bővülő óraszámban, szűken vett szakmájukra oktatnák, viszont lecsökkentenék a későbbi pályamódosítást segítő, közismereti tárgyak óraszámát. A jobbágyok „röghöz kötése” Magyarország történelmének egyik legszomorúbb – történelmünk második félezer évét megnyomorító – fordulópontja volt. Az oktatás 2010-et követő átalakításának következménye: a rendszerváltás veszteseinek hasonló „röghöz kötése”. A kormány – mint mindent – ezt is a biztos munkahelyek ígéretével próbálja „eladni”. Mégis kérdés: vajon a hírhez az elégedettség – a „fülig érő” száj U görbéjét mintázó – mosoly-ikon passzol, vagy, éppen ellenkezőleg, a csalódásunkat jelző – lefelé görbülő szájat mintázó, fordított U görbe alakú – szomorúság-ikont biggyesszük oda? Azt, hogy ezeknek az ikonoknak fontos és megszívlelendő üzenete lehet egy vállalat vagy éppen egy társadalom számára, R. Baldwin vetette fel néhány évvel ezelőtti elemzésében. (Baldwin, R. 2012. Global supply chain. CTEI Working Paper).

Baldwin „mosolygörbéje” egy vállalat lehetséges tevékenységei és a tevékenységek által előállított értékek közötti összefüggést rajzolta fel. Az U („mosoly”) görbe ball szélén, a termelést megelőző fázisok – a K+F, a termék-, és a gyártás-tervezés – találhatók. Ezeknek a tevékenységeknek a hozzáadott értéke – és ebből következően, az itt dolgozók fizetése – magas – ezt jelzi a görbe ball felső szára. Ugyanez a helyzet a jobb szélen, a gyártást követő fázisok, a szolgáltatások, és a marketing területén. Ugyanakkor a „mosolygörbe” közepe táján – ahol a termékek előállítását, gyártását közvetlenül kiszolgáló tevékenységek találhatók – viszonylag alacsony a hozzáadott érték. Ezt fejezi ki a mosolygörbe közepén a mélypont, amely egyben az itt dolgozók várhatóan alacsony jövedelmét is jelzi.

Amikor tehát egy vállalat tevékenységeit fejleszti – sok egyéb tényező mellett – azon is elgondolkodnia: mely területekre összpontosítson. Aki a gyártás mellett dönt, az alacsony hozzáadott értéket termelő tevékenységeket, egyben, az itt foglalkoztatottak alacsony bérét választja. Ráadásul, ezek a területek lesznek leginkább kiszolgáltatva a robot-forradalomnak. Ez egy vállalatot, nyilván elgondolkoztat, de könnyen elmozdulhat magasabb értéktermelő tevékenységek felé. Egészen más azonban a helyzet egy ország, mondjuk Magyarország esetén. Ha egy kormány a gyártás és a termelés területeinek fejlesztésére összpontosít – tudatosan vagy öntudatlanul – a Baldwin-görbe középén levő mélypontra vezérli az országot. Az a gazdaságpolitikai stratégia tehát, amely gyártó-, és összeszerelő-üzemek becsábítására, és az ő munkaerő-igényeik kiszolgálására törekszik – illetve ezt támogatandó, olyan képzési és oktatási, emberi erőforrás és regionális fejlesztési politikát valósít meg, amely polgárait alapvetően a termelésben való részvételre teszi alkalmassá – az alacsony jövedelmet tartósítja.

Sőt, ez a stratégiai kiszolgáltatottá is teszi a magyar munkavállalókat. A fejlett országban a munkaerőnek alig 20%-a dolgozik a termelésben, és ennek részesedése a GDP-ből nagyjából ugyanilyen arányú. Vagyis, ezek a területek csökkenő munkaerő keresletet nyújtanak. Emellett, ha az oktatási rendszer kizárólag a globális ellátási lánc gyártási szakaszán hasznosítható készségekre és ismeretekre készíti fel a felnövekvő generációkkal, akkor kiszolgáltatottá tesz a robot-forradalom kihívásaival szemben is.  S, hogy mi a teendő, az leolvasható a Baldwin görbéről: a két széléhez közel eső területek fejlesztésére kell összepontosítani.

Az előbbi a kreativitás és az innovációs képesség, a találékonyság és a vállalkozókészség fejlesztését jelenti. Ez a természettudományos ismeretek elsajátítását, a szabad gondolkodást, a vita-, és alkalmazkodási készséget, a világban – más nyelven – megszülető ismeretek és tények megértésére való hajlandóságot és készséget jelenti. A görbe másik széle az érzelmi-, és a szociális-intelligencia magas szintjének kialakítását, empátiát, toleranciát, kommunikációs és együttműködési készséget követel. Azt kívánja, hogy viselkedésünket hajlandók legyünk mások szemszögéből szemlélni, és elfogadjuk a megegyezésre törekvést, cselekedeteinket vezérlő alapelvként. Ebből pedig mindenki levonhatja a következtetést: felelős vagy magadért, és nem a kormány teremti meg jövődet, hanem te magad alkotod azt, magad és családod számára. Csak nem ez az, ami nem nyerte el miniszterelnök tetszését?

Orbán Viktor álma

“A gazdasági válság következtében helyben járó Európában ma arra kérdésre kell választ találatunk, hogy miként tudjuk saját országunk gazdaságát ismét az élvonalba repíteni. A jó hír, hogy erre a kérdésre elődeink egyszer már választ találtak. Európa évszázadokon át volt a világ vezető gazdasági és politikai hatalma. A rossz hír, hogy mintha ezt Európa elfelejtette volna.” – jelentette ki Orbán Viktor az MTA május elejei közgyűlésén. De vajon mit felejtett el Európa, és milyen választ kínál nekünk Orbán Viktor?

A tartós gazdasági hanyatlást – az egyén súlyos mentális problémájára utaló fogalommal – depresszióként jelölik. Okát, hagyományosan, a piacgazdaság két alapvető tényezőjének – a felkínált termékek illetve az irántuk megnyilvánuló fizetőképes kereslet – zavaraival magyarázzák. A kínálat és kereslet, eltérő jellegű visszaesését a „bébi-csősz” és a „fogoly-tábor” recesszió különös fogalmaival írják le. (Harford, T. Az oknyomozó közgazdász. 2014.) A bébi-csősz recesszió modelljét a Washingtonba költöző, fiatal és házas kormányzati szakemberek kikapcsolódását, a gyermek-felügyelet megszervezésével segítő szövetkezet kínálja.  Azt, aki vacsorázni vagy moziba akart menni, esetleg az egész hétvégét párjával tölteni, mások kisegítették a gyermekfelügyelettel. A fizetés nem dollárral, hanem egy olyan zsetonnal történt, amivel egy másik családnál, máskor ki lehetett egyenlíteni a hasonló szolgáltatást. Megállapodtak az „árban” és a nyilvántartásban is, mégsem indult be a rendszer. Az ok: az elején mindenki csak felügyeletet akart vállalni, hogy összegyűjtse a zsetont a hosszú hétvégére, ám kimaradni, akár csak egy mozi erejéig, senki nem akart. Ha viszont mindenki csak megtakarít, és nem fogyaszt, a gazdaság „leül”. A megoldást, a keynesi ötlete adta: „ingyen” zsetont bocsájtottak ki, ami lehetővé tette a rövidebb idejű felügyeletet, majd így beindult az egész rendszer. A keresleti recesszió gyógyszere: pénz kibocsátásával rávenni az embereket a fogyasztásra, ami „felpörgeti” a gazdaságot és azután minden olajozottan működik.

A fogoly-tábor recessziót a kínálat hiánya váltja ki. Ilyenkor azért hanyatlik a gazdaság – mint napjaink Venezuelájában – mert üresek a polcok, kisöpörték a raktárakat. Az ilyen áruhiányt többnyire valamilyen külső sokk – természeti katasztrófa, háború, vagy az állam bevételi forrásának, pl. az olajbevételek. megcsappanása – idézi elő. A jelenséget D. Radford, oxfordi közgazdász írta le, saját a 2. világháborús tapasztalatai alapján, amit, angol hadifogolyként, a német fogolytáborban szerzett. A Vöröskereszt egységcsomagokkal látta el a fogolytábor lakóit. Ezekben sokféle termék – tea, cigaretta, kávé, kakaó – volt, de mivel az emberek igényei különbözők, beindult a cserebere. Kialakult a piac, sőt még „pénz” is: a cigaretta. A fogolytáborban „normálisan” zajlott a kereskedelem és működött a piac, amíg érkeztek az egységcsomagok. Ám a háború vége felé a rendszeres ellátmány megakadt, áru-hiány tört ki, és emiatt beköszöntött a recesszió. Az ilyen típusú – kínálati – recesszió egyetlen gyógyszere: az áruhiány megszüntetése.

Az 1929-33-as gazdasági világválságot követően a fejlett gazdaságok megtanulták, miként lehet a recessziókat kordában tartani és tüneteit enyhíteni. Az eredmény nem is maradt el: a múlt század második felében a gyors növekedés vált normává, amit csak időnként szakított meg a visszaesés. Amikor mégis beütött a recesszió, a központi bankok pénz kibocsájtásával, a kormányok beruházási programok megindításával orvosolni tudták azokat. Így a gazdaság gyorsan visszatért normális – növekvő – állapotába. A 21. századba átlépve azonban a gazdaságok nem a megszokott módon reagáltak a korábban bevált terápiára. A bepumpált pénzekre addig érzékeny társadalom érzéketlenné vált a szokásos adagokra. Az egykor növekedést-serkentő pénzkibocsájtás a gyógyszer-túladagolás jeleit kezdte mutatni. Még a növekvő dózisú pénz-injekció sem tudta növelni a gazdasági aktivitást. Miközben a lakosság, a vállalatok és az állam is eladósodtak, a gazdaság „életkedve” mégsem állt helyre.

4. Summers – volt USA pénzügyminiszter – így jellemezte a helyzetet: a gazdaság normális állapotává vált a depresszió. Hiába élt a szabályozás a „túlösztönzés” eszközével, a növekedés és a foglalkoztatás csak valamelyest javult, azon az áron, hogy befektetési buborékok jöttek létre. Még az egyre növekvő adag serkentő-szer sem tudta a nemzetgazdaság kívánatos teljesítményét fenntartani. Az ilyen, szűnni nem akaró depressziót nevezik – a rövid idejű recesszióktól megkülönböztetően – szekuláris stagnálásnak. (A szekuláris kifejezés ebben az összefüggésben hosszú távút jelent). A tartós stagnálás előidézőjeként P. Krugman, nemrég megjelent cikkében, a korábbiaktól eltérő, és meghökkentő elnevezésű okot: a rabló báró-recessziót jelölte meg. A hagyományos keresleti vagy a kínálati recessziókkal szemben – érvelt – a modern társadalmak, orvosolhatatlannak tűnő hanyatlása, a gazdasági egyenlőtlenségek növekedésére, a monopol-szervezetek túl-hatalmának erősödésére, és a verseny-követelmények általános gyengülésére vezethető vissza. (Krugman, P. Robber baron recessions. 2016 04.18.).

Az elnevezés, a 19. század második felének Amerikájára, a rabló bárók korszakára utal. Jellemzője, hogy a társadalmat alapvetően kevésszámú, monopol-hatalommal rendelkező és azzal visszaélő személy tartja a kezében. Nincs tiszta és átlátható verseny, néhány nagyhatalmú család, a többség kizsákmányolását törvényesítő szabályt kényszerít a társadalomra. Ez a helyzet sokban emlékeztet a sportban jelentős problémákat eredményező dopping-jelenségre. A versenyzők olyan tiltott szereket és csaló módszereket használnak, amelyek hozzásegíti őket a győzelemhez. Aki ilyen tesz, az beismeri: nem képes, vagy nem hajlandó annyit dolgozni, ami a vágyott sikerhez kell. Ezt tették a rabló bárók a 19. század végéig, és ebben bíznak napjaink monopóliumai. Növekvő erejüket nem versenyképességük javítására és folyamatos innovációra fordítják, hanem monopol-helyzetük tartósítására. Olyan politikusokat támogatnak, és olyan szabályozás mellett lobbiznak, amely a verseny átlátható és mindenkire egyaránt kötelező feltételeit gyengítik.

Pedig az elmúlt évszázad egyéni, vállalati és társadalmi sikertörténetei a versenyen alapultak. Azon, hogy egyre többen szállhattak be a versenybe, a helyezés a valóságos teljesítményeiken alapult, és a díj is azzal volt arányos.  A verseny kikényszerítette az alkalmazkodást, ösztönözte az újítást, és mindez termékek végelláthatatlan sorát eredményezte. A verseny érdemessé tette befektetni a versenyképesség növelésébe: az egyéneknek a képzésbe, a vállalatoknak az innovációba. Lényegében ez alapozta meg a 20. század második felében a magas növekedési ütemet. A monopóliumok ugyan rendre megpróbálkoztak, hogy a versenyt kijátszva őrizzék meg elért pozícióikat, ám a demokratikus politikai rendszer fél évszázadon keresztül ezt sikeresen ellensúlyozta. Így a növekedést éltető verseny az élet minden területén fennmaradt.

A 20. század vége felé azonban megváltozott a közhangulat, és átlépve a 21. századba sokaknak végképp elege lett a versenyből. A bankok és vállalatok „túl nagy, hogy megbukjon” minősítését, nem vészjelként, hanem megnyugtató üzenetként fogták fel. Még a világgazdasági válságot is csak múló gondnak tekintették. Pedig egyre több területen derül ki: az eseményeket a nagy érdekcsoportok mozgatják, amelyek képesek a szabályozást saját javukra fordítani. Monopolhelyzetükkel visszaélve járadék-vadászként viselkednek. A társadalom 99%-nak rovására csoportosítják át maguknak a jövedelmeket, és saját hatalmuk konzerválására használták azokat a forrásokat, amelyek egy évszázadon keresztül a növekedést szolgálták. Ezért tekinti P. Krugman a rabló bárók újbóli megjelenését a fejlett gazdaságokat sújtó szekuláris stagnálás legfontosabb okának.

Napjaink rabló-báró recessziója azonban nemcsak az USA-t, hanem valamennyi modern társadalmat fenyegeti. A globalizáció veszélyeire való hivatkozással, mindenütt nő a polgárok fogékonysága a verseny elutasítására. Mind többen veszik tudomásul, hogy a gazdaságot a monopol-helyzetbe került vállalatok illetve érdekcsoportok a saját érdekeiknek megfelelően vezéreljék. A társadalom legfelső 1%-a pedig úgy manipulálja a verseny feltételeit, hogy elért pozícióikat senki ne veszélyeztesse. A verseny korábban mindenkire érvényes és átlátható feltételeit hatályon kívül helyezve, sikerült egy olyan játékot a társadalomra ráerőltetni, amelynek két szabálya van: „ha fej, akkor én nyertem, ha írás, te veszítettél”.

Ugyanakkor a felzárkózással küszködő társadalmakban a rabló báró recesszió még súlyosabb fenyegetést jelent. Ezeknél szinte ellenállhatatlan a csábítás, hogy a politikai oligarchiák az államot „elfoglalva és megszállva”, kizárólag az őket kiszolgáló gazdasági elitet hozzák helyzetbe. Másrészről, a demokratikus intézmények és tapasztalatok hiánya miatt ezek a társadalmak könnyebben „megvezethetők”. A lekötelezett csoportok kiválasztása és a lojális elit kialakítása a politikai oligarchia hatalmi pozícióinak „bebetonozását” ígéri. Szinte minden rendszerváltó ország elkapta ezt a – többnyire súlyossá váló – kórt. Ezeknek a társadalmaknak a 21. századi történelmét ezért alapvetően az határozza meg, képesek lesznek-e megtalálni az ellenszert.

Magyarország, 1990 előtt – a többi rendszerváltóhoz hasonlóan – a szocialista gazdaság megszüntethetetlen áruhiányával, azaz fogoly-tábor recesszióval küszködött. A piacgazdaság létrejöttével ez a recesszió-típus lényegében megszűnt. Az átalakuló gazdaság szembesült viszont a bébi-csősz recesszió jelenségével. Az elmúlt két évtizedben ezeket a zavarokat – a különböző összetételű és eltérő fiskális politikát folytató kormányok, illetve a különböző vezetésű, és eltérő monetáris stratégiát követő MNB, gyakran személyi ellentétektől sem mentes vitái ellenére – több-kevesebb sikerrel orvosolni lehetett. 2000-et követően azonban – a felzárkózás megtorpanása miatt – váratlanul újra felrémlett a fogolytábor recesszió veszélye. Ám az EU-ba való belépésünket követően, Magyarország a 2007-2013 között mintegy 25.7 milliárd euró közösségi kohéziós forráshoz jutott hozzá. Ez az életbevágóan fontos külső forrásbevonás – a 2010-et követően „lenyúlt” nyugdíjvagyonnal kiegészülve – elfedte a gazdaság romló teljesítménye, és az emberek jóléti várakozása közötti feszültséget, amely kiélezte volna a fogolytábor recessziót. Az EU források ugyanazt a szerepet töltötték be, mint Venezuela vagy Oroszország esetén az olajbevételek: a versenyképességbeli elmaradást, illetve a monokultúrás gazdasági szerkezetből fakadó sebezhetőséget rejtette el. Emiatt, Magyarország EU-val való kapcsolatának akár csak gyengülése is, a „lélegeztető-gépről” való lekapcsolás veszélyét idézi fel.

A 2010 óta zajló átalakulásnak azonban van egy sokkal komolyabb veszélye: a rabló-báró recesszió kialakulása. Ország-csoportunkban – erre utalnak a lengyel események is – a felelős kormányzás és a demokrácia intézményei eleve sérülékenyek. Az intézményrendszer, az átalakulás ellenmondásai miatt mindenütt zavarokkal küzd. Magyarország azonban 2010-et követően átlépte azt a kritikus pontot, amelyen túl a romlás visszafordíthatatlan. A Fidesz minden döntése – az Alaptörvénytől, a törvényeken keresztül, egészen a helyi szabályokig – a verseny-feltételek torzítását és a teljesítmény-követelmények gyengítését eredményezte. Az átlátható, mindenkire egyaránt érvényes és az esélyek egyenlőségét biztosító verseny helyett a régi urambátyám rendszer kezd működni minden területen.

Ezt testesíti meg a személyi függés kiterjesztése, az előrejutás lojalitáshoz kötése, az átláthatóság és számon-kérhetőség visszaszorítása, a vagyonok megbízhatóság alapján történő újraosztása, és a társadalom irányításában közreműködő intézmények totális megszállása. A lezajlott változások – annak ellenére, hogy a kormány és birtokában lévő média állítása szerint dübörög a gazdaság – szekuláris stagnálással fenyegetnek. Nem egyszerűen megtorpan az ország, hanem fokozatosan elmarad saját csoportjától, és az alsóbb – balkáni – osztályba bukhat. Orbán Viktor és Matolcsi György gyors felzárkózásáról szőtt álmai – csak vágyálmok. Egy olyan korban, amikor a túlélés egyetlen esélyét az egyének alkalmazkodó-készsége, a szervezetek versenyképessége, és a társadalom megújuló-képessége növelése kínálja, a Fidesz által kiformált politikai, gazdasági és társadalmi rendszer Magyarországra hosszú távú leszakadását idézi elő. Ami ránk vár, az egyedül a fogoly-tábor recesszió.