Omar Mateen – az Egyesült Államok legvéresebb leszámolásának elkövetője – június 12-én negyvenkilenc embert gyilkolt le egy orlandói meleg-bárban. A férfi – volt felesége szerint – erőszakos, mentálisan labilis személy, akitől szinte el kellett menekülnie. A merénylő már évekkel ezelőtt az FBI „látókörébe” került, de futni „hagyták”. A július 14-i – 80-nál több áldozattal járó – nizzai merénylet forgatókönyve meghökkentően hasonló. Az elkövetőnek már volt dolga a hatóságokkal, de radikalizálódása a titkosszolgálatoknak nem tűnt fel. Vajon pusztán az a baj, hogy az illetékesek figyelmetlenek? Vagy az, hogy nincs eszközünk, amivel a köztünk járkáló emberi „pokolgépek” azonosíthatnánk és hatástalaníthatnánk? Pedig milyen egyszerű volna minden, ha információt szerezhetnénk a környezetünkben élők „megbízhatóságáról”. Akkor potenciális partnereink személyes reputációjának ismeretében dönthetnénk el: kit engedünk magunk közelébe, és kitől zárkózunk el. Hát olyan lehetetlen igény volna-e ez?

Az üzlet világában a reputáció mérlegelése elmaradhatatlan része az üzletvitelnek. A rendszeresen mért reputációs együttható (reputation quociens – RQ) a vállalatok hat jellegzetességéből – a „kedveltség”, a termékek minősége, a vezetés színvonala, a munkahelyi légkör, a társadalmi felelősség, és a pénzügyi teljesítmény – összeállított mutató. A Harris Poll – az egyik „reputáció-mérő” – a 2016-os elemzését így kezdte: „Az Amazon visszahódította az első helyet, a Volkswagen Group az utolsó helyre csúszott, az USAA és a Kellogg meg visszatértek az első tízbe”. Ez a nyilvánosságnak szánt jellemzés megvilágítja az RQ üzenetét: légy az eddigieknél óvatosabb. „Félrelépéseidet” egykor letagadhattad, vagy eltusolhattad, esetleg a világ szemébe vágtad – na és? Most elvárják tőled, hogy – a késhegyig menő küzdelem közepette is – becsületes, empatikus, altruista és morálisan mérlegelő légy. Árgus szemekkel figyelik lépéseidet és a rólad kialakuló kép sikeredet vagy kudarcodat előidéző tényező lett. Egy negatív hírre – a vezérigazgató megvesztegetett egy politikust, az elnök összeszűrte a levet a titkárnőjével, a HR-es rasszista vicceket mesélt az ebédlőben – a vállalat tőkeértéke akár 5-10 %-ot, dollár-milliárdokat is eshet!

A „vigyázz a fürkésző tekintetekre” azonban nemcsak az üzlet, de az élővilág régóta érvényes szabálya. Az élőlények számára – a szó szoros értelmében – „élet-halál” kérdése, vajon megérzik-e a reájuk irányuló figyelmet, és felmérik-e partnerei megbízhatóságát. Nem véletlen hát, hogy az evolúció olyan eszközökkel ruházta fel a lényeket – beleértve az embert is – amelyekkel megérzik a rájuk szegeződő tekintetet, és tesztelni képesek a partnereik jó-szándékát, vagy rosszindulatát. Az ember számára a figyelem forrása kezdetben a társak szemei és fülei voltak. A közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit, a legapróbb vétség sem maradhat rejtve, s ha kiderül, a büntetés nem marad el. Ez az oka, hogy folyamatosan szorongva mérlegeljük: szem előtt vagyunk-e, s ha igen, még a kényelmetlen szabályokat is betartjuk.

Ám, ahogy nőtt a társadalom, úgy csökkent a társak figyelő tekintetének fegyelmező ereje. Ezért az evolúció – bölcsen – agyunkban olyan lényeket kreált, „akiknek” büntető vagy jutalmazó akarata elől nem rejtőzhetünk el. Ezek az általunk teremtett istenek – hitünk szerint – a hús-vér társaiknál éberebben és szigorúbban tartanak szemmel. Már nemcsak a valóságos szem, pusztán a szigorú tekintetére utaló szem ábrája is óvatosságra késztet. Így az ember évezredek óta annak tudatában éli életét, hogy szem előtt van. A tömeg-társadalmakban azonban már sem az istenektől való félelem, sem a közösség nyomása nem tart vissza a szabályszegéstől. Az állam – nagyon is kézzelfogható – intézményei, a rendőrség, az adóhivatal, a különböző rendű és rangú ellenőrök tömege által megtestesített valóságos fenyegetése kényszerít fegyelemre. Így, bár a múlt században teret veszített a vallás, és enyhült a közösség társadalmi nyomása is, a szabálykerülés, és az erőszak a korábbiakhoz képest visszaszorult. Sőt, mindez úgy következett be, hogy a 20. század során a magánélet – a privacy – szinte szent és sérthetetlen lett.

Az egykor fenyegetően elnyomó – Leviathán szerű – állam, fokozatosan átadta a helyét a biztonságot ígérő, majd a jólétet teremtő, végül gondoskodó állam modelljének. A polgár pedig elfogadta: az adót fizetni, a szabályokat betartani kötelessége, hiszen az állam is tiszteletben tartja a magánéletének szentségét, és számíthat rá, ha bajba kerül, vagy ha valamilyen szolgáltatásra van szüksége. Ezért volt olyan megrázó amikor – csaknem hét évtizede – az 1984 című regényben váratlanul felbukkantak a „Nagy Testvér” fenyegetően fürkésző „fülei” és „szemei”. G. Orwell ugyan alapvetően a fasizmus és a bolsevizmus tapasztalataira utalt, de mégiscsak a totális ellenőrzés államát rajzolta meg. És néhány évtizeddel később – már a demokrácia diadalának csúcspontján – a világ egyszer csak arra ébredt: környezetét kezdték behálózni az államok és a globális vállalatok titkos, de minden részletre kíváncsi, megfigyelő, adatgyűjtő és ellenőrző rendszerei.

A 21. századba átlépve pedig kiderült: a „Globális Nagy Testvér” – az USA kormányának PRISM rendszere – nemcsak több millió polgár mobil telefon adatforgalmát gyűjtötte és elemezte, hanem lényegében mindenkin, ellenségen és baráton egyaránt, rajta tartja a szemét. Sőt, a „fürkésző szemek” egyre újabb generációi jelentek meg. A technológia képessé vált az arcfelismerésre, és – biometrikus profilok alapján – a személyazonosításra. Az egyént szinte totálisan nyomon követik az ellenőrizhetetlenül terjedő – már nemcsak az utcákon és tereken, de a bevásárló központokban, és közintézményekben is elhelyezett – térfigyelő kamerák összekapcsolódó rendszerei. Nagy-Britanniában például 2016-ban a térfigyelő kamerák száma elérheti a 3,7 milliót!  Óriási technikai és pénzügyi erőforrásaik birtokában a nagyvállalatok – az Apple, a Google, az Amazon – is képesek nyilvános forrásból, de beleegyezésünk nélkül, információkat gyűjteni és azt tudtunk nélkül felhasználni.

Nem véletlen tehát, hogy az ember „figyelő szemekhez” fűződő viszonya a 21. századba alapvetően módosult. Amikor 2002-ben, J. Poindexter, R. Reagen nemzetbiztonsági tanácsadója, felvázolta a „Total Information Awareness – a globális rendszerben fellelhető információk állandó megfigyelésére és a terrorizmussal esetleg kapcsolatba hozható személyek „kiszűrésére” szolgáló – rendszerét, az emberek felkapták a fejüket. 2007-ben azonban a világ azzal szembesült: az USA kormánya – a PRISM rendszerével – lényegében a föld minden lakóját megfigyeli, nyomon követi minden mozdulatát, megjegyzi kiejtett szavát. Már az is fenyegetést hordozott, hogy a PRISM tevékenységére E. Snowden hívta fel a figyelmet, aki – egyebek között – erről a programról is titkos információkat szivárogtatott ki. Ma tehát tény: a „Globális Nagy Testvér” készen áll arra, hogy kitalálja rejtett gondolatainkat, és ennek alapján valakik – a mi érdekünkre hivatkozva – megtegyék azt, amit Ők fontosnak tartanak.

A terrorfenyegetés hatására azonban az eredeti elutasítás enyhült. Az illiberális „demokráciák” és az autokratikus rendszerek éppen erre játszanak rá: maguk keltik a félelem légkörét, majd erre hivatkozva teremtenek áttekinthetetlen figyelő rendszereket, amelyekkel polgáraikat szemmel tarthatják. Ezt világosan tükrözi Orbán Viktor migrációs stratégiája, és nemrég elfogadott „terror-törvénye”. Az információk elrejtése, majd egy politikus illetve egy kormányzat pillanatnyi érdekeinek megfelelő felhasználása azonban nem csupán a diktatúrákban fordul elő. Ezért folyik a harc a nyilvánosság szélesítéséért, illetve a megfigyelő rendszerek – legyenek azok államiak vagy üzletiek – ellenőrzésérért. Ám, miközben a globális polgár érzékenysége személyes adatai és véleményének nyilvánossá tételét illetően megnőtt, az elmúlt évtizedekben újabb fordulat következett be.

A viselkedés egykor szigorú – általában az idősebbek által a fiatalabbakra kényszerített – szabályai fellazultak és az autonómia korábban elképzelhetetlen mértékben megnőtt. Részben emiatt a 20. század szabványosított – ezért könnyen áttekinthető – tömegtársadalmai a 21. században, a globalizáció következményeként elveszítették kiszámíthatóságukat és otthonosságukat. Környezetünkben egyre nő az ismeretlenek száma, akik mindinkább „idegenné” váltak. Nem tudod, hogy szomszédod, vagy a melletted dolgozó, mit tart normálisnak, betartják-e a megszokott szabályokat, és miként vélekedik a tolerancia határairól. Ennek következménye, hogy az évszázadok óta javuló bűnözési statisztika az elmúlt két évtizedben újra romolni kezdett. Miközben tehát a viselkedés korlátjai hihetetlenül kitolódtak, a normalitásba vetett hit megrendült. Szembesülve a különböző jellegű terrorizmussal, az emberek éppenséggel számon kérik az államon: miért nem képes azonosítani, és „lekapcsolni” a köztük élő bűnelkövetőket.

Ugyanakkor, miközben mindenki igyekszik magánéletét áthatolhatatlan falakkal körülbástyázni, sokan élvezetet lelnek mások magánéletében való leskelődésben. Ezt a perverziójukat a média – mint a néhány éve lehallgatáson rajtakapott „News of the World” – készségesen igyekszik kielégíteni. És, ami még váratlanabb: egyre többen – ki vigyázatlanságból, ki meggondolatlanságból – maguk tárják a világ elé egyébként rejtegetni való különcségeiket. Így, a többnyire nem jó-szándékú megfigyelők helyzetét az elmúlt években az emberek maguk könnyítetik meg, kiadva önmagukat és barátaikat a Youtube-on, vagy a Facebook-on, nem tudva, hogy ki, mikor, és milyen célból használja fel azokat ellenük. A globális polgár személyisége mintha megkettőződne. Van egy gondolatait és cselekedeteit mások elől eltitkoló – még önmaga előtt is rejtett – Énje, aki még a saját érdekét szolgáló, gyakran életbevágóan fontos információkat sem osztja meg másokkal. Azután van egy még legrejtettebb és legintimebb viszonyait is a világ elé táró Énje, aki arról felejtkezik el, hogy a hálón nemcsak minden megőrződik, de mindenki számára el is érhető, hogy azután a legrosszabb pillanatokban bukkanjon elő egy ártó információ. Erre utalt Obama, a PRISM-et védő megjegyzésével: „Senkinek nem lehet egyszerre 100%-os biztonsága és egyidejűleg 100%-os privacy-ja és kényelme”.

Az elmúlt években az emberek és a műszaki eszközök összefüggő hálózatba szerveződtek. 2015-re a világ népességének 60% mobil-előfizető, és a modern társadalmak polgárainak internet integrációja szinte teljes. A gazdaság, az infrastruktúra és a háztartás műszaki eszközeinek összekapcsolódása – az Internet of Things – még ennél is gyorsabban zajlott. 2015-ig – a Cisco elemzése szerint – mintegy 25 milliárd eszköz működik hálózatban, és ez a szám 2020-ra közelít az 50 milliárdhoz. (Floridi, L. 2016. The 4. Revolution. Oxford.). Ez a komplexitás és a szorosan csatoltság új állapotát hozta létre a földön. Ám a megszületett a globális társadalom labilis és egyre nehezebben kormányozható. Az emberiség fennmaradása mostantól azon múlik, milyen mértékben szabálykövetők, együttműködők és egymásban bízók polgárai. Ám idegenektől körülvetten a globális polgár szabálykövetési hajlandósága csökkenőben van. A viselkedését egykor kordában tartó fürkésző szemek éber tekintete – a mindent látó és szigorú istenekben való hit, és a kis közösségek kényszerítő nyomása is – elhalványult. Hol van hát akkor a kiút?

Az Economist 1999 decemberében egy érdekes vizsgálatról számolt be. Egykor egy magándetektívnek hosszú heteken keresztül kellett a szemétben kotorni, és a szomszédokat zaklatni, hogy találjon valamit a „célszemélyről”. A hetilap által felkért elemzőnek néhány kattintás elegendő volt, hogy megtudjon valami érdekeset.  (Living in the global goldfish bowl. 1999.dec. 16). Napjainkra gyorsan növekvő üzletággá fejlődött a reputáció vizsgálata. Így a Reputation.com több mint 100 ország, több mint 1 millió ügyfelét szolgálja ki. És most képzeljük el: az interneten fellelhető nyilvános adatokból – miként a vállalatokról – egy az internetről letölthető okos szoftver segítségével képesek leszünk pillanatok alatt megalkotni bárki személyes reputációs profilját. Erre a lehetőségre utalt cikkünk – a figyelem felkeltésére szolgáló, Egymilliárd dolláros ötlet – némileg túlzó címe.

Szinte minden társadalmi szerepünkben – szomszéd, tanár, munkatárs, fogyasztó vagy egy hobbi csoport tagja – értékelések tucatjai készülnek rólunk, és kerülnek fel a hálóra. Megtalálhatók ott a Facebook-on megadott értékeléseink és a minket visszaigazoló lájk-ok, a publikációinkra született kommentek, és a mi hozzászólásaink. A minket kiszolgálókról – a bevásárló központokban, az uber vagy az airbnb, vagy, esetleg az alakformáló óráról – elmondott véleményünk, és épp így, mások rólunk szerzett benyomásai. Aztán ott vannak az öröm vagy a szomorúság pillanataiban elkészített szelfik, a letörülhetetlenné váló dühkitöréseink, amit szinte azonnal megbánunk. Részben tudtunkkal, részben azon kívül egyre több a reputációnkra utaló adat kering az interneten, s akinek ez fontos, az felkutathatja ezeket.

Kutatások sora foglalkozik, hogy az interneten található adatokból személyiségi és viselkedési profilokat állítson össze. (Kosinski, M. 2013. Private traits and attributes are predictable from record of human behavior. PNAS.). A titkosszolgálatoknál vagy az üzlet szférájában már bizonyára elkészültek azok a szoftverek, amely kutatják, gyűjtik, rendszerezik, súlyozzák, csoportosítják egy valóságos személy Interneten felbukkanó és megbízhatóságát jelző információkat. Nem is olyan soká, egyszer csak felbukkan egy szabadon letölthető – egy igazi killer app – alkalmazás, amely a hálón fellelhető információ-morzsákból másodpercek alatt előállítja a konkrét egyén személyi reputációs hányadosát (SZRH). Miközben még abban az álomban ringatjuk magunkat, hogy lakásunk falai és a PC „tűzfalai” között észrevétlenül elrejtőzhetünk, nemsokára a világ több milliárdnyi polgára „nyomoz” – a hálóról letöltött alkalmazás segítségével – a világ több milliárd polgára után!

S hogy miért is ez az érdeklődés? Kiadnád lakásodat, új szomszéd költözik a társasházba, új munkatárs jelentkezik, egy ismeretlen vásárolna tőled, vagy adnál el neki, a gyermekedet új tanár tanítja, a lányodnak új fiú udvarolna, fiadat invitálják kirándulásra, valaki barátkozni szeretne veled, vagy te szeretnél megismerkedni valakivel – csupa fontos „célszemély”, akinek megbízhatóságát érdemes volna tesztelni. Régen kevesebb gond volt: a faluban mindenki mindenkit ismert. A városban a rendőrség adta ki az engedélyeket, a BM az erkölcsi bizonyítványt, a munkahelyen a HR „tesztelte” a jelentkezőt. De most mindenütt ismeretlenek, messziről jöttek, eltérő vallásúak, más hitűek, és a viselkedés spektruma hihetetlenül széles. Hol érdekes, máskor életbevágó megtudni: vajon a veled kapcsolatba kerülő ismeretlen, milyen mértékben szabálykövető vagy azt áthágó, civilizált vagy előítéletes, empatikus vagy önző, veszekedős vagy békülékeny, hangoskodó, vagy megegyezésre hajló, segítőkész, vagy kiállhatatlanul fenyegetőző.

És fokozatosan mindenkihez hozzánő az Ő saját személyes reputációs hányadosa. Már gyermekkorunktól arra nevelnek: gondozzuk és építsük reputációnkat, amelyet azután mindenki – kívánsága szerint – megismerhet és felhasználhat. Unokáinkat azzal riogatjuk az óvodában, gyermekünket azzal küldjük el az egyetemre: viselkedj rendesen, nehogy elrontsd a SZRH-edet. Az SZRH ugyanis egy zseton-gazdaság (token economy) alapjait teremti meg. Ez egy nagyon hatékony viselkedés-módosító rendszer, amelyet még 1840-ben a skót Alexander Machonochie talált ki a norfolki fegyintézetben! A legelvetemültebb bűnözők „kezelésének” pofon-egyszerű módszerét alkalmazta: aki az elvárt magatartást követte (rendesen dolgozott, nem verekedett) az, minden “jótettért”, azonnal jutalompontokat kapott. Aki viszont vétett az szabályok ellen, azt rögtön pontelvonással büntették. A jó viselkedés azonnali megjutalmazása, illetve a hibás viselkedés (azzal arányban álló) büntetése meghökkentően hatékonyan volt képes “újraprogramozni” a rögzült, paranoid viselkedést.

A zseton-gazdaság a körülöttünk élők folyamatos lájk-jaival és dislájk-jaival működtetett viselkedés-formáló rendszer. Képzeljünk el világunkat, amelyben mindenki rendelkezik efféle SZRH-el, amelyet folyamatosan tesztelnek a többiek, mint ahogy ő is azt teszi a másokéval. A történelem kezdetein a családot rokoni kapcsolat ösztöne tartotta össze. Később, a kis közösség fürkésző tekintetei, majd a vallás és a hatalom, jutalmazó és büntető szabályai biztosították az elvárt viselkedés betartását. A birodalmak korától az állam intézményei – a bíróság, a rendőrség – tartották fenn a rendet. Erre segített rá az ismeretlenek között is a testvériség érzését kialakító a nemzet létrejötte. A globális rendszerben azonban ezeknek a korábbi integrációs tényezőknek a hatékonysága lecsökkent, így nélkülözhetetlennek tűnik a globális zseton-gazdaságot megalapozó SZRH folyamatos működtetése.

Az SZRH intézménnyé válásának azonban előnyei és veszélyei is vannak. Egyrészről, minden kapcsolatodat, felbukkanó esélyeidet eleve eldönti az addigi felhalmozott reputációd. Ettől lesz sikeres a pályázatod és a randevúd, a jelentkezésed és előrejutásod, a letelepülésed és befogadásod, az ingatlanvásárlásod és a hitelfelvételed. Másrészről, a múltbeli vétségek megőrződnek, és a legváratlanabb pillanatban bukkannak fel. Egy bliccelés sokáig követ, egy rosszindulatú véleménytől nem szabadulhatsz, egy dühkitörésed nyoma örökre hozzád ragad, egy fizetési kötelezettség elmulasztása miatt még sokáig kell fizetned. Persze a zsetongazdaságban mindez ledolgozható, de csak kemény és kitartó munka árán. Egy azonban biztos: mostantól, életed minden pillanatában folyamatosan mérlegelned kell, mit teszel, mit mondasz, miként reagálsz. S erre gondolva, nem is tudom, örüljek-e, vagy szorongjak?

Mostanában, amikor egyre kevesebben dicsérik, és egyre többen temetik a rendszerváltást, eszembe jut, egy évtizedekkel ezelőtt olvasott – valószínűleg G. Garcia Marquez tollából származó és valahol Dél-Amerikában játszódó – novella. A történet két vidéki barát különös nekibuzdulásáról szólt. Sokat hallva, majd fellelkesülve, úgy döntöttek: vállalkozásba kezdenek és kiaknázzák a piacgazdaság lehetőségeit. Kigondolták, miként tudnak az új világ szabályai szerint vagyont csinálni: kevéske megtakarított pénzükön megvásárolják az olcsó helyi pálinkát, elgyalogolnak a közeli városba, és ott – a piac szabályai szerint – drágábban eladják az itókát. S amint tervezték, bele is vágtak: szereztek két nagy palackot, teletöltötték az utolsó fillérjeiken megvásárolt helyi pálinkával, és berakták hátizsákjukba. Ám mielőtt elindultak volna megesküdtek: nem isznak a saját palackból, és pusztán barátságból, senkinek nem adnak a pálinkából. Ingyen – egy kortyot sem! Szigorú és racionális üzletemberek lesznek: csak az ihat, aki fizet.

Másnap reggel korán, épphogy felkelt a nap, elindultak a faluból a 20 kilométerre levő városkába. Ám egy óra múlva, a növekvő melegtől az egyikük igencsak megszomjazott. Adjál már egy kortyot – kérlelte társát. Az azonban hajthatatlan volt: emlékezz, megfogadtuk, hogy ingyen senkinek, vagy fizetsz, vagy egy kortyot sem kaphatsz. A másik elővette az zsebéből az utolsó megmaradt pesoját, morogva kifizette barátjának az itóka árát, megitta, majd indultak tovább. Egy fél óra múlva azonban a másik szomjazott meg, de az ő kérése is visszautasításra talált. Ekkor azonban örömmel fedezte fel zsebében a társától, az előző italért kapott pesot. Most ő fizetett ezzel társának, majd elkortyolva az itókát, és megnyugodva, hogy a piac szabályai szerint jártak el, indultak tovább.

A nap akkor már magasan járt és nemsoká ismét az első szomjazott meg. Most már világos volt a megoldás: az utolsó alkalommal, társától kapott pénzen vásárolt magának néhány kortyot. Egy fél óra elteltével azután ez a peso újra visszavándorolt – a kortyok ellenszolgáltatásként – a társához. A városba menet a két barát fokozatosan elfogyasztotta az ital nagy részét, miközben az egyetlen peso közvetítette közöttük az „üzletet”. A városba érve már mindketten teljesen részegek voltak, a piacon azután mindenkivel összeverekedtek, ezért letartóztatták őket, és végül a városi börtönben józanodtak ki. De a tapasztalatot – mint mondták – soha nem felejtik el: aki nekik ezután a piacgazdaságról hablatyol azt jól megverik. Ez az egész csak arra jó, hogy a hozzájuk hasonló szegényeket „bepalizzák”, és rászedjék. Az üzletelés, meg a vállalkozás az elejétől fogva hazugság. Hiszen ők mindent úgy tettek, ahogy kell: gondosan elterveztek mindent, szájuktól vonták meg a falatokat, beruháztak, keményen dolgoztak, betartották a szabályokat – és mi lett a vége? Csődbe jutottak, megverték őket, és ráadásul még börtönbe is kerültek.

Ez a novella jut mindig az eszembe, amikor a rendszerváltást sirató írásokat olvasom. Mindenki sopánkodik: de szépen elgondoltuk, milyen bátran belevágtunk, mennyi szenvedést és erőfeszítést vállaltunk, mennyire kitartóan dolgoztunk, és most mindenünkből kiforgatva, egymást gyalázva, mindenki iránt bizalmatlanul, lejjebb tartunk, mint ahonnan indultunk. Ugyanúgy érezzük magunkat, mint a két dél-amerikai fickó: ez az egész piacgazdaság, a liberális demokrácia és az emberi jogok csupa humbug. Csak arra szolgál, hogy becsapják a szegény, naiv, jóhiszemű és reménykedő embereket, majd megfosszák őket attól a kevéstől is, amijük van. Mosolygunk a csereüzletet közvetítő egyetlen peso esetén? Hát nem ugyanezt tettük az elmúlt negyedszázadban? A versenyt hirdettük, de ezen azt értetettük: a győztest, az éppen hatalmon levők jelölik ki. Méltányos megoldást ígértünk, de ez azt jelentette: amikor én nyerek, a győztes mindent visz. Átláthatóságról szónokoltunk, de ezt úgy képzeltük: én belenézhetek mindenki kártyájába, de az enyémbe senki. Azt mondjuk, mindenkinek egyenlők a jogai: de, hagyjuk, hogy a hatalom rászólhat az ügyészekre, ezt vidd el, azt pedig hagyd békén. Mindenki egyért, egy mindenkiért, mondtuk, de nemhogy támogatni, még meghallgatni sem vagyunk hajlandók szomszédunkat, ha őt méltánytalanság éri.

Megmosolyogtató a csereüzletet közvetítő egyetlen peso? Hát nem ugyanez folyik nagyban nálunk az Alkotmánybíróságban, a Számvevőszéknél, a Választási Irodánál? Hát nem ilyen módon intézik a dolgokat a Magyar Nemzeti Bankban, a földárveréseken, és a Szerencsejáték Zrt-nél? Hát nem fogadjuk el a korrupciót a közállapotok természetes részeként, s már azon sem háborodunk fel, hogy a NER fő ideológusa azt a politika természetes velejárójának tekinti. S miközben a kérdésre – vajon korruptabb-e az éppen kormányzó hatalom, mint a korábbi – a megkérdezettek többsége igennel válaszol, a végén mégis azt mondja: a választások rá szavazna. Hát nem Shakespeare-nek van igaza: „nem csillagainkban, Brutus, hanem bennünk van a hiba.” Csak hirdetjük, hogy betartjuk a szabályokat, és a megállapodások szellemében járunk el, a valóságban, amint lehetőségünk van rá, azonnal áthágjuk azokat. Vagy ha mások áldozatai a törvénysértésnek, csak megvonjuk vállunk, közben pedig kétségbe esünk, hogy amikor az minket ért sérelem, senki nem kel védelmünkre.

Thomas Gresham (1518-1579) a kor általános tapasztalatát fogalmazta a róla elnevezett törvénnyé: a névértékénél kevesebb nemesfémet tartalmazó rossz pénz kiszorítja a megfelelő aranytartalmú jót. A pénzt királyok bocsájtották ki, és látták el a névértéküknek megfelelő – értékük állandóságát biztosító – aranytartalommal. Így a pénz egyaránt betölthette a csere és a tartalékolási funkcióját is. Amikor azonban a királyok megszorultak, a pénzből kezdték kicsalni az aranyat. Így a feltüntetettnél kevesebbet ért. Az emberek azonban tévedhetetlenül meg tudták különböztetni a rossz pénztől a jót, az értékesebbet megtartották maguknak és felhalmozták. A rossz pénz – Gresham törvény szerint – kiszorította a jót, amely eltűnt fogalomból.

A törvény érvényesülésének nélkülözhetetlen eleme a szelekció, annak pedig kulcseleme a polgár, aki meg tudja különböztetni a rosszat a jótól, és ennek megfelelően cselekszik. Ám lényegében ugyanezzel a problémával szembesülünk a politikában is. Vannak megbízható és hozzáértő, vagyis jó politikusok, de épp így találkozhatunk korrupt és demagóg, azaz rossz politikusokkal. A politika Gresham törvénye (Brennan and Buchanan 1985) arra utal: ha nem működtetünk hatékony politikai szelekciót, akkor az idők során a rossz politikusok kiszorítják a jókat. Ebből a szempontból vált az elmúlt időkben egyre fontosabbá: mi lesz a következménye, ha a választókban kialakul a vélemény, hogy a politikusok csalnak, lopnak, hazudnak?

A demokrácia minőségét a hatékony választói szelekció szavatolja. Ha egy politikusról kiderül, hogy nem becsületes és nem is hozzáértő, akkor a polgárok nem választják meg. Ha pedig a választók rendre kiszelektálják az ilyen politikusokat, mintegy „megtisztítják” a politika szféráját. Sőt, az alkalmatlanok kisöprésével a politika minősége azért is javul, mert fokozatosan csak hozzáértő és becsületes embereknek éri meg a politikusi hivatás választása. Mi történik azonban, ha egyre több polgár véli úgy: pártállásra való tekintet nélkül, minden politikus becstelen és hozzá nem értő. Amikor valamely területen efféle sommás vélemény fogalmazódik meg, az alapvetően negatívan változtatja meg az érintettek viselkedését. Egy szemléletes hasonlattal élve: ha egyre több lány véli úgy, hogy minden férfi egyforma – megbízhatatlan és csak azt akarja – akkor ő is ennek megfelelően kezeli őket. Ezzel még inkább terjed a bizalmatlanság, és fokozatosan mind jobban leromlik a férfi-nő viszony általános minősége. Úgy tűnik, nincs ez másként a politikában sem.

A politikussá válást két tényező befolyásolja: lehetősége van-e bárkinek – a jó (becsületes, és hozzáértő), illetve a rossz (korrumpálható és demagóg) egyénnek is – politikussá válni, és kifizetődő-e a politikusi pálya? Ez utóbbit, döntően a politika művelése során – a kiegészítő jövedelem-forrásokhoz hozzáférést kihasználva – a megszerezhető magas jövedelem határozza meg. Ilyen általános feltételek mellett szinte ellenállhatatlan a politikusi pálya vonzása. Éppen ez teszi nélkülözhetetlenné a választói szelekció működtetését. Ha ugyanis nem működik a minőség szerinti szelekció, akkor – a politika „Gresham törvénye” miatt – a rossz politikusok szükségszerűen kiszorítják a jókat! Egy idő múlva azután a társadalom arra ébred: a politika feldúsul korrupt és nem hozzáértő személyekben, míg a becsületesek és rátermettek otthagyják azt.

Ezt a folyamatot – mint ezt egy érdekes elemzés megmutatta – kiválthatja, ha a közvéleményben elterjed: a politikusok mind korrumpálhatók és hozzá nem értők. (Forteza, A. Political Selection with Cynical Voters. Journal of Institutional and Theorethical Economics. 2015.). Ez a terjedő nézet – afféle önbeteljesítő jóslatként – éppen a választó érdekeivel ellentétes következményekre vezet. Ilyenkor a választó feladhatja, hogy a megbízhatóság szempontjából is értékelje a politikust. Így – mint a magyar helyzet is mutatja – a pártok inkább arra játszanak rá, hogy jelöltjük a legalkalmasabb „kijáró ember”. A minőségi szelekciót tehát nem a választó, hanem a párt vezetője végzi. A dolgok lényegénél fogva tehát a politikussá válását a párt vezetőjéhez, vagy a párt elithez való lojalitás dönti el. Innentől kezdve aki politikai pályára lép annak tisztában kell lennie: nem azt kérik számon rajta, hozzáértően és becsületesen látja-e el a hivatalát, hanem azt, hogy kitart-e minden áron, és minden körülmények között a vezér mellett.

A pártok pedig hallgatólag tudomásul veszik, hogy a választók minőség szerinti szelekciója fokozatosan visszaszorul. Jól mutatja ezt a Fidesz – különös kettősséget mutató – kommunikációja. Egyrészt, fő ideológusuk, Lánczi András a korrupciót olyan szisztémaként hirdeti, amely egy politikai elképzelés végrehajtására szolgál! Másrészt, Kósa Lajos Tusnádfürdőn azzal dicsekszik: a Fidesz rendszerszinten felszámolta a korrupciót. Mindeközben – a Medián felmérése szerint – az emberek 2/3-a nagyon korruptnak látja a kormánypártot, és a Transparency International „Corruption Percetiont Indexe” is a korrupciós helyzet folyamatos romlását jelzi. A kormánypárt ennek ellenére semmit nem tesz a tömegével előbukkanó esetek kivizsgálására, hanem hallgatólag hagyja terjedni a „minden politikus korrupt” véleményt.

Ennek a folyamatnak van egy fontos következménye. A politika „piszkos” voltát hirdető nézetek terjedése önbeteljesítő jóslatként működnek. Az eredetileg kevesek félelmét tükröző véleményt egyre több ember érezi valóságos fenyegetésnek. Majd – ki beletörődően, ki átkozódva – kezdték ezt tényként elfogadni. És egyszer csak kevesek rémálma a többség át nem gondolt véleményévé válik, amely – – mint a Brexit – megmásíthatatlan sorscsapásként tör rá a társadalomra. Ha tehát beleivódik a közvéleménybe, hogy a politikusok korruptak és tehetségtelenek, akkor gyakorlatilag leválthatatlanok lesznek. Az emberek nem fordulnak ellenük a szabad választásokon, úgyis minek. Ilyen közvélekedés esetén pedig, értelmes és becsületes ember nem választja a politikusi pályát. Ezzel azután végleg átengedik a minőségi szelekciót a politikai pártoknak, ahol a lojalitás a döntő. Így végül az önbeteljesítő jóslat valósággá válik: a korrupt és tehetségtelen emberek elözönlik a politikát, ahol a gyenge jellemre és a szolgalelkűségre magas jutalom vár. Te jó isten, most látom csak: ezzel a konklúzióval én is – szándékom ellenére – az önbeteljesítő jóslatot erősítem!

A másfél ezer halottal és több tízezernyi sebesülttel járó romániai földrengés idején született morbid vicc, az akkoriban szokásos „elvtársi” látogatások tájékoztatóját utánozta: „A földrengés meglátogatta a Ceaușescu sújtotta területeket”. Az előttünk álló kérdés: akarjuk-e, hogy az olimpia meglátogassa az Orbán Viktor sújtotta Magyarországot? Most ugyanis, hogy a labdarugó Európa bajnokságon a magyarok megízlelték a csapat sikereiben való osztozás örömét, újult erővel indul el a kormányzati média kampány, hogy mindenkit meggyőzzön: nekünk kell az olimpia! A döntés pillanatának közeledtével azonban csak a bizonytalanság nő. Az embereket – a politikusokat meg azután különösen – megrészegíti a világ figyelme. Ám szaporodnak az óvatosságra intő hírek.

Francisco Dornelles – Rio de Janeiro állam kormányzója – sokáig kifejezetten optimista volt a riói olimpiát illetően. Nemrég azonban figyelmeztetett: „ha bizonyos lépéseket elmulasztunk megtenni, akkor nagy bukás lehet”. Néhány napja pedig már így fogalmazott: „az olimpia egy nem-természeti katasztrófával fenyeget”. S, amitől fél: a pénz kézen-közön elfolyik, a rendőrség nem képes fenntartani a rendet, a rendezvények szervezetlenségbe fulladnak. Miközben a politikusok élvezik a reflektorfényt, a társadalom a csőd, és a válság felé csúszik. De miért kell – mondanák sokan – ilyen negatívnak lenni? Miért nem lehet hinni abban, hogy végre megmutatjuk a világnak, mire vagyunk mi magyarok képesek? S miért vagyok olyan pesszimista?

Hát csak azért, mert nap, mint nap tapasztalom társadalmunk elmúlt években kialakult működésmódját. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, a valóságban visszahozta a feudalizmus közvetlen személyi függésein alapuló kapcsolatait. Országunk – nemcsak a metaforák szintjén – Mikszáth és Ady által leírt, uram-bátyám rendszerévé alakult. A NER – személyi függésre épülő piramisa – egy hatalmas szelekciós intézmény: egyesek előtt megnyitja, míg mások előtt elzárja az esélyeket. Azt, hogy ki jut hozzá EU-s forrásokhoz, ki kap lehetőséget az előre jutáshoz, kinek a gyereke mehet egyetemre, vagy pusztán azt, ki vehet részt közmunkában, az új hatalmi elithez fűződő személyes kapcsolat dönti el. A rendszer azonban cégek és vállalkozások, kulturális és oktatási intézmények, vallási és civil közösségek, sőt falvak, térségek és városok között is szelektál. Ám a kiválasztódás nem a teljesítmény alapján történik, a lojalitás, és a szervilizmus a döntő. Aki pedig a brancson belülinek minősíttetik, annak nemhogy a botlásokat, még a súlyosabb bűnöket is elnézik.

A NER tulajdonképpen hatalmas kifizetőhelyek – pl. Művészeti Akadémia, a Századvég, Szerencsejáték zrt., az MTV és a MNB alapítványok – rendszere. De ezt a szerepet tölti be egy sor társadalmi projekt – a roma felzárkózási program, a letelepülési kötvény, vagy a stadion-építések – is. Még a közösséget szolgáló akciókat – EU-s programokat vagy térségi beruházásokat – szervező intézmények is többnyire kifizető-helyként működnek. A társadalom ebből eddig csak azt vette észre: kevesek maguknak, a rokonságnak és a haveroknak osztják ki a közpénzeket. Ám egyre szembetűnőbb az újonnan kinevezett helyi hatalmasságok köré gyülekezett csoportok „lekenyerezése”. A polgárok, eredetileg, a választások előtt kiosztott cukorra, liszttel és hússal tűntek megvásárolhatónak. Azután kiderült, ugyanez a hatás érhető el a kiválasztott csoportok célzott támogatásával: ingyen jegy a nyugdíjasoknak, rezsi-csökkentést a középosztálynak, stadiont a városnak. Most azonban feltárul a Mikszáth által leírt – lásd: Két választás Magyarországon – állapot. Az oligarchák, hatalmi piramisuk csúcsáról – amolyan politikai MLM stratégiával – szétosztják alattvalóik között a sokféle támogatást, azzal a figyelmeztetéssel: ha nem azt teszed, amit elvárok, megbánod!

Lehet erre azt mondani: ez egy ellenzéki rágalom. Csak az fáj nektek – mondja is a rezsi-biztos – hogy Orbán Viktor a miniszterelnök, és a vak is látja, hogy jó irányban mennek a dolgok. Ám az elfogulatlan, de jó-szemű és hozzáértő megfigyelőknek más a benyomása. A sokféle szempontot figyelembe vevő, és egymást is ellenőrző forrásra támaszkodó értékelésük – lásd: Worldvide Governance Indicators, Democracy Index, Corruption Perception Index, Freedom Index, Social Progress Indicators stb. – romló közállapotokról tanúskodik. Néhány éve – az atomerőművek működtetésével kapcsolatban – vált számomra világossá, hogy a komplex és nagyméretű rendszerek biztonságos irányítás döntő mértékben a kormányzás minőségétől, a megfelelően kialakított intézményi ellenőrzéstől, az átláthatóságtól, és a magas-szintű munkakultúrától függ. Ha ezek a feltételek nem állnak fenn, az adott társadalom nem képes hatékonyan működtetni ezeket a rendszereket. Olyan ez, mint amikor egy serdülő, vezetési gyakorlat nélkül, részegen – csak a haveroknak imponálni akarván – a volánhoz ül. Most már világos azonban: hasonló problémák léphetnek fel az olimpiához hasonló programok esetén is.

Az olimpiák egykor a békét és a megértést szolgálták. Ma azonban kezdenek ugyanolyan szerepet betölteni, mint az észak-amerikai és kanadai indiánok törzseiben a potlatsh. A potlatsh egy minden képzeletet felülmúló ajándékozással egybekötött ünnepség. Ennek keretében a vendégül látó – többnyire a hétköznapi életben használhatatlan – drága ajándékokkal halmozza el vendégeit. Minél értékesebb és minél több az ajándék, annál nagyobb lesz a tekintélye az adott térségben. Nem véletlen, hogy az ajándékozási verseny „megszaladt”: résztvevői minden rációt felülmúló ajándék-özönnel igyekeztek egymást lenyűgözni. Ez azután aláásta a törzsek életét, és csődbe taszítja az egyébként is szegény közösségeket. A kanadai kormány ezért egyszerűen betiltotta potlatsh-t, miután a meghívó társadalmi státuszát emelni hivatott túlajándékozás, a közösségek csődjéhez vezetett.

Az olimpiák, és az nemzetközi sportrendezvények fokozatosan a törzsi ajándékozási verseny formáját kezdik ölteni. Az elismerésre vágyó – gyakran szegény – országok az ilyen programoktól remélik tekintélyük növelését. Ugyanakkor a szervezés költségei rendre túllépik teherbíró-képességüket. A legutóbbi 17 Olimpia közül, egyedül az 1984-es, Los Angelesi volt nyereséges. A budapesti úszó VB költsége az eredetileg kalkulált 8 mrd Ft helyett már 90 mrd felé közelít! A későbbi vizsgálatok pedig feltárják az igazi motívumot: az autokratikus vezetők narcisztikus vágya és a hatalmi elit féktelen mohósága. Ennek azonban – lásd: athéni olimpia – súlyos az ára: a közösség válsága. Hiába kampányol hát a hatalmi elit azzal, hogy a nemzet tekintélye nő, mindenki minket irigyel és megízlelheted a győzelem mámorát, a vége mindig összeomlás.

Az eredetileg 774 mrd-ra tervezett – de az úszó VB alapján – legalább 2000 mrd-ra (!) bővülő budapesti olimpia a valóságban, ellenőrizhetetlen kifizető-helyek sokaságát jelenti. Az áttekinthetetlen hátterű nagyberuházók és fővállalkozók, átláthatatlan sokaságú alvállalkozók és beszállítók, tanácsadók, szervezők, ellenőrök, információ-szolgáltató, média-csapatok káoszában baráti zsebekbe ömlik a közpénz. Ez teszi az olimpia projektjét éppen olyan veszélyessé, mint a Paks 2. Megígérik majd, hogy minden az EU-s és az Olimpiai Bizottság szabályai szerint történik: törvények szabályozzák a pénz útját, szabályok állítanak korlátokat, és lesz intézményi ellenőrzés. A valóságban azonban mindent felülír a NER: a felügyeletet gyakorló szervezetek kizárólag azzal a jogukkal élnek, hogy elhajtsanak mindenkit – a Transzparency Internationalt, az ellenzéki pártokat és a civil mozgalmakat – aki kérdést szeretne feltenni. A feljelentésre az ügyészség nem válaszol, rendőrség meg a civileket zaklatja. A rendszer úgy fog működni, mint az MNB esetén, pontosabban – miután tanultak abból – még hatékonyabban.

Így a budapesti olimpia – egyébként lelkesítő – programja a valóságban, a közpénzek, a lojális oligarchákhoz és az őket támogató társadalmi csoportokhoz való becsatornázására szolgál. És a tét óriási! A több ezer-milliárdos programnak – ne legyünk rosszhiszeműek – mondjuk, „csak” 15-20% -a lesz ellopható. Ez a pénz valahonnan – az egészségügyből vagy az oktatásból – bizonyosan hiányozni fog. Ám még ennél is súlyosabb: ebből az ellopott pénzből tovább építhető a Kelet-Európában egykor működő patrimóniális rendszer. Ez a – helyi oligarchák megkérdőjelezhetetlen uralmára épülő – szisztéma képes stabil hatalmat teremteni, ám csak azon az áron, hogy a társadalom versenyképességét alacsony szinten tartja. Ez a rendszer idézte elő régiónk történelmi elmaradását, a 21. században pedig még inkább versenyképtelen.

A megoldás tulajdonképpen egyszerű: el kell fogadni, hogy csak olyan ország (város) szervezhet olimpiát és más világversenyt, amelynek felelős kormányzás indikátorai elérik a 75 pontot. Magyarország osztályzata 2000 táján még 82 pont volt, ma 65. Görögországé – az athéni olimpia idején – nagyjából 66, Oroszországé – a téli olimpia szervezésének idején – 55, míg Brazíliáé ma 63. Ez a szabály ahhoz hasonló, hogy egy 14 évest nem szolgálnak ki itallal, vagy nem nézheti meg a 16 éven felülieknek ajánlott filmet. Belátom, ez sértheti egy egyén, és még inkább egy nemzet szuverenitását. Minden érintett joggal hivatkozna arra, szuverén – mondhatni érett – államként döntött: jelentkezett, vállalta a feltételeket, előteremtette a pénzt, és elnyerte a pályázatot. Innentől kezdve hagyják békén! De azért gondoljuk meg: mi a rosszabb? Az, ahogyan a Brexit után, annak vezér-szónokai kihátráltak a döntésből, és ott hagyták országukat a slamasztikában? Vagy, amikor előbukkan az olimpia előidézte csőd, az éppen kormányzó elit a külföldre, a bankokra, az ellendrukkerekre mutogat, de az eszkalálódott árat az átlag-polgárral fizetteti meg. Úgyhogy kedves magyar polgár: vigyázó szemedet Athénra, és Rióra vesd. És kétszer is gondold meg: akarod-e, hogy az olimpia meglátogassa az Orbán Viktor sújtotta Magyarországot?