Volt egy álmunk: az internet – napjainkban ünnepeltük születésének 25 éves évfordulóját – elhozza a szellem napvilágát. A szabadon elérhető és igaz ismeretek kiszorítják az ostobaságot és hazugságot. Ám a valóságban, akik a híreket felkínálják, azok nem a búzából válogatnák az ocsút, hanem éppen ocsúval szennyeznék a jó szemeket. Ez a fajta szelekció a közgazdaságból ismert Gresham törvényre emlékeztet. Csak emlékeztetőként: a 16. században felismert Gresham törvény azt mondta ki, hogy a rossz pénz kiszorítja a jót. A magas aranytartalmú pénzt az emberek tévedhetetlenül felismerték, ezért eltették megtakarítás céljából, míg a rosszat, amiből a királyok kicsalták az arany-tartalmat, a fizetésre használták. Így a jó pénz eltűnt a forgalomból, és innen származik a mondás: rossz pénz nem vész el.

A törvényt nemrég a politika szférájában véltem felfedezni.. Arra ébredtem rá, ha a választók nagy része úgy véli, hogy minden politikus lop és hazudik, akkor nem vesződnek a kiszelektálásukkal. A kiválasztást a pártokra hagyják, ám a párt-eliteket az oligarchia „vastörvénye” – a belső kiszorítósdi – mozgatja. Ez pedig a vezetőhöz lojális, de gyakran korrupt és felelőtlen politikusokat hozza helyzetbe. Így a politikát eluralja egy sajátos Gresham törvény: a rossz politikusok kiszorítják a jókat. (Marosán György: A politika Gresham törvénye.) És most – meglepetésemre – a média világában bukkantam rá a Gresham törvény hatására. Korabeli reményeinkkel ellentétben tehát, ahelyett, hogy kiszelektálódna a hazugság és kitaláció, az interneten a hamis információ, rendre kiszorítja a tényekkel és bizonyítékokkal alátámasztott jót.

Az interneten chemtrail és a lapos-föld hívők meghökkentő üzeneteit is túlszárnyaló egyre újabb őrületek bukkannak fel. A Tisztánlátó – Gregorij Grabovoj – például azt hirdeti az interneten: több-száz betegség gyógyítására képes, ehhez csak az kell, hogy „a megfelelő számsorra koncentrálva, gondolatban kivetíteni a homlok belső részére, ha lehet, akkor fehér fényben, a számokat.” A politika világában pedig az álhírek és tudatos hazugságok az új normalitás. Egy legutóbbi felmérés szerint például a magyar választók kétharmada– a kormánypropaganda hatására – elhiszi, hogy tömegével érkeznek migránsok, akik elveszik munkáját és fenyegetik biztonságát, miközben még nem találkozott menekülttel és gyakorlatilag alig vannak bevándorlók. Nap, nap után szembesülünk azzal: a hamis hír „felülírja” az igazat, a valóságnak nyilvánvaló ellenmondó állítások elfedik a tényeket.

De mi lehet az oka, hogy a modern társadalmak – egyébként normális – polgárai ilyen meghökkentően fogékonyak a nyilvánvaló őrültségek iránt. S ha az egyszer befészkelte magát a tudatukba, szinte kigyógyíthatatlanok belőle. Az egykori lelkesítő jövőkép – minden kulturális alkotás, tudományos ismeret, és igazolt tény korlátlanul elérhető lesz – váratlanul szertefoszlott. Pedig milyen szép is lett volna: csak egy „kattintás” és a világ egyetlen hatalmas ingyen-könyvtárrá változik. A globális „felvilágosodástól” pedig már csak néhány lépés a szabadság és a demokrácia. Ám mára kiderült, a világ hét milliárd polgára nem az emberi kultúra összes kincsét tartalmazó hatalmas könyvtárban ül, hanem egymástól elszigetelt, „visszhangkamrákban” csücsül.

A visszhangkamara fogságában

A visszhangkamra a süketszoba – ahol minden hang elenyészik, tökéletes, de őrjítő csend vesz körül – ellentéte. A visszhangkamrában az elhangzó szavak a falakról visszaverődve egyre hangosabban, végül elviselhetetlen erősséggel szólnak. Ez kiszorít minden egyéb információt, lehetetlen hát, hogy bármi, ami a kamrán kívül elhangzik, az a bentiek tudomására jusson. Az internet tehát – reményeinkkel ellentétben – nem gigantikus közkönyvtár, inkább egymástól elszigetelt visszhangkamrák labirintusa. Miközben a polgár úgy véli, kifejezetten nyitottan mérlegeli a felbukkanó híreket, a valóságban a visszhangkamra kulcsárai tömik fejét olyan információkkal, amelyek lehetetlenné teszik, hogy érdemben tesztelje az eléje bukkanó tényeket.

Eredetileg a tudomásunkra jutottakat öt szempont alapján minősítjük: (1) az információ hihető forrásból származik, (2) mások hisznek benne, (3) az új tény beleillik-e eddigi világképünkbe, (4) az egész mögött van-e egy hihető történet, és (5) igazolják-e megfelelő és elfogadható bizonyítékok? A valóságban azonban, amikor a polgár egy nézetet vagy egy információt mérlegel, nem halad végig a tesztkérdések mindegyikén. Vagy azt latolgatja, megfelel-e az állítás a valóságnak, vagy azt, miként vélekedik arról saját közössége. A tapasztalatok szerint pedig az emberek inkább a csoport-véleménynek vetik alá magukat. Az a mérvadó számukra, amit a közösségük tekintélyei állítanak. Még akkor is meghajolnak a többség véleménye előtt, ha tudják, az hamis.

Egy nemrég végrehajtott kísérlet jellegzetes különbséget tárt fel az összeesküvés elméletek rajongói és a szkeptikusan mérlegelő tudósok közössége között. (Del Vicario, M. et al. 2016. The spreading of misinformation online. PNAS.). Az új információk szinte órákon belül ismertté válnak mindkét közösségben. A gyors elterjedés magyarázata: a kiterjedt közösségek többnyire egymást ismerő és hasonlóan gondolkodók „fürtjeiből” áll. A „fürtök” tagjai az új információt többnyire egy ismerősüktől kapták, és azt ismerőseiknek küldik tovább. Az összeesküvés elmélet híveinek „fürtjei” valódi „echo-chamberként” működnek. Egy új információ befogadásáról a közösség hangadói döntenek. Sőt, minél több időt töltenek a kamra hasonlóan gondolkodó tagjai egymás társaságában, annál inkább hajlanak szélsőséges nézetekre. Ez a helyzet hozza létre a média Gresham törvényét: ha egy új információ megkérdőjelezi a régi hiedelmet, a vélemény-vezérek utasítására a közösség automatikusan „elveti”azt, vagyis, a rossz információ kiszorítja a jót!

A tudóst viszont nem érdekli, ki fogalmazta meg az állítást, csak a bizonyítékokat firtatja. Közösségükben egy korábbi ismeretet hamar „kiszorít” a tudományos kritika által pontosított újabb. A tudományban tehát a szelekció a Gresham törvénnyel ellentétes: az igazolt, jó információ „felülírja” és kiszorítja, a túlhaladottat, a rosszat. A bizonyított tények azután fokozatosan leszivárognak – mint a vízesések egymást követő sorozata – a közösség egyre szélesebb rétegeibe. Közben pedig az elfogadott igazságokat újra és újra alávetik a kritikának. A tudomány épületének szilárdságát a hibásnak bizonyult téglák folyamatos cseréje biztosítja.

Szűk közösségünk visszhangkamráiban viszont éppen a hiedelmek, az előítéletek és a rémhírek szorítják ki az igazolt tényeket. Az átlagember véleményét ugyanis – mit tekint igaznak, és kinek a véleményében bízik – alapvetően a „csoport-hatás” formálja. Ezért építgetik nagy gondossággal saját visszhangkamrájukat a fényevő prófétákhoz hasonlóan a populista politikusok. Tudják ugyanis, hogy még politikai választásainkat is – vajon elmegyünk-e szavazni, és ha igen, kire adjuk a voksunkat – a visszhangkamrák vélemény-vezérei befolyásolják. Egy nemrég végrehajtott érdekes kísérletben a kutatók kimutatták: működik ugyan az állampolgári kötelességre hivatkozó ösztönzés kaszkádja, de az egyén választási viselkedését – részt vegyen-e a választáson – jelentősen befolyásolja saját „fürtjének” uralkodó nézete. (Fielhouse, E. et al. Cascade or echo chamber? PartyPolitics 2016.)

A visszhangkamra lakóinak maradék szabad akaratát a véleményvezérek, a gumicsont módszerrel törik meg. A „láthatatlan gorilla” kísérletek bizonyítják, milyen könnyen eltéríthető figyelmünk a valóságról. (Chabris, Ch. Simons, D. 2011. A láthatatlan gorilla.). Ha érdeklődésünket valaki meghatározott célra irányítja – feladatul adja, hogy számoljunk össze valamit, vagy figyeljük meg egy esemény adott részletét – képtelenek leszünk észrevenni bármely, a látómezőnkbe eső, egyébként látványos jelenséget. Ezért látnak el bennünket különböző gumi-csontokkal – a migráns-probléma, vagy Brüsszel elleni harc – s míg ezeken rágódunk, észre sem vesszük, a szemük előtt lopják szét az országot. Ennek a módszernek a totálissá és globálissá fejlesztett változata Putyin stratégiája: álhírek és megtévesztő információk „betáplálása” a média világába, majd azok közvetlen eljuttatása támogatóik visszhangkamráiba, ahol azután önálló életre kelve, kiszorítják a nemcsak a kritikus gondolatot, de magát a valóságot is.

A magyarok a többsége – az internet ingyen köz-könyvtára helyett – saját kis visszhangkamrájában csücsül, és a kormány zsoldjában álló hivatásos lélekmérgezők hamisításokkal megfűszerezett gumicsontjain kérődzik. Mintha végtelenített magnószalagokról folyna állandóan és befolyásolhatatlanul ugyanaz a szöveg. A megkérdőjelezhetetlennek feltűntetett állításokról ugyan rendre kiderül, hogy hamisak, de szerepük eleve csupán a zajszint felerősítése volt. Ahogyan a disco-zene elviselhetetlen ereje, ismétlődő ritmusa, és ösztönökre ható üzenete elborítja az agyat, épp úgy teszi lehetetlenné a visszhangkamra süketítő zaja a józan mérlegelést. Ez ellen hatástalan, ha a polgár ostobaságát ostorozzuk. Inkább meg kell próbálni párbeszédre csábítani, akit lehet. Ugyanis – mint Freud mondta – „két monológból, soha nem lesz egy dialógus”.

A Gresham törvény kiterjesztése

„Miben tér el – kérdezte az átkosban született vicc – a 70-es évek káderpolitikája az 50-as évekétől? Már nem fontos, hogy munkáskáder legyen. Elég, ha nem ért hozzá!”. Ez a – napjaink orbáni rendszerét meghökkentően pontosan leíró – vicc, afféle káderpolitikai Gresham törvényként értelmezhető. Úgy tűnik hazánkban a fordított szelekciót a társadalom egyre széles szféráiban érvényesül. A haladást és javulást szem előtt tartó szelekció az egyedeket, a dolgokat, és az információt jóságuk és kívánatosságuk szerint válogatja ki. Ha a szelekciót vezérlő szempont a minőség és a kiválóság – az érték, a szépség, igazság, a hatékonyság, a használhatóság stb. – akkor szelekció eredményeként az adott csoportból – populációból, osztályból, a tömegből – kiválhatnak és elterjedhetnek a legjobbak.

Ha viszont a szelekció fordítottan – értsd, a minőség értékrendjével ellentétesen – működik, akkor a hanyatláshoz vezető Gresham törvény érvényesül. Ha a vállalat nem a minősége szerint szelektálja a munkaerőt, alvállalkozót, bankot – akkor nem fejlődik a gazdaság. Ha fogyasztó nem megfelelősége szerint választana a termékek és a szolgáltatások között, azok nem tökéletesednének. Ha a kritikus, a néző és a gyűjtő nem a szépsége szerint értékelné a műalkotásokat, nem fejlődne a művészet. Vagy, gondoljunk akár az Olimpiájára: ha nem tisztességes, nyílt és éles a verseny, akkor nem történne javulás. Vagyis, ha nem gyakoroljuk a minőségi szelekciót – mert az vesződséggel jár, mert képtelenek vagyunk felismerni a minőségi különbségeket, vagy tudomásul vesszük a csalást és a korrupciót – ezzel magunk idézzük elő, hogy erőre kap a rossz, elterjed, és végül kiszorítja a jót.

Jó volna ezt az írást optimistán befejezni. De csak Szatmári Sándor – a különös sorsú, ma éppen kevéssé olvasott, zseniális magyar író – Hiába című könyvének befejezése ötlik az eszembe: ”Ha egyszer a jó szándékúak megtanulnák egymást, béke lenne és tiszta ébredés. De csak szavak lesznek mindig, amit az uralomra jutott rosszindulat mindig ki fog csavarni, és kamatoztatni mások bőrére, és sohasem fogjuk tudni, miért lett minden rossz, hiszen a régi prófécia szavait immár uralkodó rendszer biztosítja és érvényesíti.” Az egyetlen esély: igyekezzünk kiszabadulni megkérdőjelezhetetlennek vélt hiedelmeink visszhangkamráiból. Vállaljuk a kételkedés és a hiedelmek ellenőrzésének kényelmetlenségét. A gondolkodás jelen helyzetünkben ugyanis életmentő, de csak akkor működik, ha – mint az ejtőernyő – nyitott!

A címben megfogalmazott – ma oly sokakat foglalkoztató – kérdés, első pillantásra elméleti problémának tűnhet, pedig nagyon is gyakorlati. Európa sorsát ugyanis alapvetően meghatározza, hogy a választ keresve, előre indulunk-e a jövő felé, vagy vissza a múltba. Az viszont, hogy merre indulunk, döntően attól függ, milyen értelemben használjuk a lényeg fogalmát: mint megkülönböztető vonást, vagy mint kritikus siker-tényezőt. Sokan vélik úgy, Európa ismertető-jegye: keresztény volta. Kontinensünk egymást követő nemzedékeinek viselkedését – állapítják meg – a Bibliából kiolvasható morál és a köré épülő kultúra szabta meg. A Föld más térségeiben – részben egymáshoz kapcsolódva, részben egymástól függetlenül – sokféle vallás keletkezett. Ezek mindegyike megalkotta a maga szent könyveit, amelyek ugyanazzal a problémával birkóztak: miként lehet harmonikus és együttműködő közösséget teremteni. A megoldást többnyire az emberek közötti együttműködést és bizalmat megteremtő Aranyszabályok kínálták.

A zsidó Aranyszabály létrejöttéhez egy különös anekdota fűződik. Az időszámítás kezdetei táján egy Jeruzsálemben „állomásozó” római katona felkereste a legismertebb zsidó rabbit – a szigorú Sámájt – és megkérte, mondaná el neki a szentírás lényegét, de olyan röviden, hogy akár fél-lábon is képes legyen meghallgatni. Sámáj, meghallva a különös kérést, elzavarta a katonát, mondván: „ilyen ostobaságokkal ne zavarj”. A kitartó hitkereső ezután felkereste a másik rabbit – a türelmes és szerény – Hillelt, és neki is feltette ugyanezt a kérdést. A történet szerint, Hillel így válaszolt: „A szentírás lényege: ne tedd mással azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek. Minden más csak kommentár”.

Hillel szentírása – a Tóra – a zsidókra érvényes „Aranyszabályt” rögzítette. Előtte és utána, tőle függetlenül minden világ-vallás megfogalmazta a maga Aranyszabályát. A kereszténység Jézus mondására hivatkozik: „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének”. Konfuciusz így fogalmaz: „Azt tedd másnak, amit azok tesznek veled”. Az iszlám szerint: „Nem lehetsz igazhívő, hacsak azt nem kívánod testvérednek, amit kívánsz magadnak”. A Buddhizmus azt tartja: „Ne sérts meg másokat, olyan módon, ahogyan azt te sértésnek érzenéd”. Végül a Hinduizmus tanítása szerint: „Ne tégy semmi olyant másoknak, ami ha veled tennék, fájdalmasnak éreznéd”. Az ok, hogy a sok-sok Isten szinte azonos viselkedési szabályt ír elő, nyilvánvaló: a vallások születése idején a közösségekben az élethelyzetek hasonlóak voltak, így hasonló Aranyszabály írhatta elő a siker parancsolatát.

Ezek helyességét azután a mindennapok újra és újra igazolták, így az emberek megtanulták: ha ezek szerint szervezed az életed, zavartalanabb lesz az együttélés, míg ha áthágod ezeket, konfliktus és háború vesz körül. Ebben az értelemben igaza van Hillelnek: az közösség léte szempontjából a kölcsönös bizalom megteremtését megalapozó szabály a lényeg, és minden más, csak kommentár. A 20. század még két gondolatot tesz ehhez hozzá. Az egyik, az elv szkeptikus kiterjesztése: „Légy óvatos, amikor azt teszed másnak, amit magadnak akarsz. Lehet, hogy neki más az ízlése!”  A másik, a játékelmélet, kísérletekben is feltáruló tapasztalata: az „Aranyszabály” kínálja bármely társulásban a leghatékonyabb viselkedési stratégiát. A játék-stratégiák versenyének visszatérő győztese – a szokatlan nevű – Tit-for-Tat, négy alapelvben foglalta össze a sikeres és boldog élet szabályát: 1. Mindig előlegezd meg a bizalmat, 2. Soha ne csalj, 3. Azonnal válaszolj a rajtad esett sérelemre, 4. Ne légy megtorló.

A kívánatos viselkedés szabályait kezdetben az öregek, generációkon keresztül továbbadott tanácsai alakították: „Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten”, „Kölcsön kenyér visszajár”, vagy „Szemet szemért, fogat, fogért”. A birodalmak korában azonban elkerülhetetlenné vált, hogy az isteni legitimációjú elvekre alapozzák a közösség stabilitását. Ezért fogalmazta meg minden vallás a maga, megkérdőjelezhetetlen szabályait. Ezek minden ismeretlen hit-testvérre kiterjesztették a feltétlen bizalom elvét, amely viszont, az idegen-hitű ismeretleneket továbbra sem illetett meg. A kölcsönös bizalom szabálya ezért nem tekinthető a kereszténység, minden más civilizációtól megkülönböztető jegyének. Ha azonban – az elmondottak értelmében – az Aranyszabály nem kizárólag ránk, európaiakra jellemző, mégis mi lehet kontinensünk megkérdőjelezhetetlen sikereinek tényezője?

Európa a felvilágosodást követően, az ipari és társadalmi forradalmak illetve a nemzet-államok és nemzetgazdaságok születésének eredményeként húz el a civilizációk mezőnyétől. Európa sikere néhány jellegzetes, sokáig csak rá jellemző, egyedi versenyelőnyt kínáló intézményre vezethető vissza. Ezek: az intézményes hatalommegosztás, a magántulajdonon alapuló vállalkozás, a piaci verseny, a liberális demokrácia, a szélesülő emberi jogok, a szólásszabadság és a szabadgondolkodás. Ezek elfogadása tette kontinensünket másoknál sikeresebbé. Pontosabban, az egyes társadalmak, így hazánk, haladása alapvetően attól függött – és azon múlik ma is – milyen mértékben és milyen hatékonyan alkalmazza ezeket az intézményeket.

A társadalmi haladás fontos mércéje: milyen mértékben terjesztődik ki a bizalom másokra. Eredetileg csak a családon belül és közvetlen ismerősökre volt érvényes együttműködési kényszer. A vallások Aranyszabályai előrelépést jelentettek: az Istenek parancsa – áthághatatlan szabályként – az ismeretlen hittestvérekre is kiterjesztették a bizalmat. Később ez a testvériség kiterjesztődött a nemzet minden tagjára. Ám Európa igazi sikerét az elmúlt évszázad hozta, amikor a sokáig kizárólag reá jellemző intézményrendszer lényegében – vallásától, osztályától, bőrszínétől és társadalmi helyzetétől függetlenül – mindenkire kiterjesztette a bizalom szabályát. Ekkortól kezdve az ismeretlen – akit régen ellenségként elpusztítani, majd idegenként, elkerülni kellett – potenciális partner lett, akivel érdemes együttműködni. Európa sikerét – dinamizmusát és biztonságát – ez a hatékonyan működő intézményrendszer szavatolja. Ez a rendszert Kant kategorikus imperativusza – „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, mindenkor egyszersmind általános törvénykezés elvéül szolgáljon.” – működteti. A mindennapi cselekvésekre lefordítva ebből egy – svájci ismerősömtől hallott – különös életszabály következik: „Kezeld az ismeretlent rokonként: előlegezd meg neki a bizalmat. Kezeld a rokont, idegenként: várd el tőle a tisztességes teljesítést.” Ez az oka, hogy Európa mai helyzetében a törekvés, hogy az együttműködést és bizalom megteremtését újra keresztény vallás felügyelete alá helyezzük visszalépést jelent. A jövőt csak az eddigi sikereket megalapozó intézményrendszer újbóli megerősítése alapozhatja meg.

Most, hogy a kvóta-népszavazás lezárult, és az eredmények közismertek, az elfogulatlan megfigyelőket bizonyára meglepetésként éri, holott a valóságban érthető és várható volt: mindenki győztesnek látja magát. Aki bojkottot hirdetett, aki az Igenre bíztatott, aki az érvénytelenítésre buzdított, és persze azok is, akik a Nem-et nyomták minden csövön keresztül: óriási sikerről beszélnek. A valóságban azonban mindenki vesztes. De ebből még mindig a Fidesz jöhet ki jobban, mert a demokratikus ellenzéken kezd elhatalmasodni a politika legfélelmetesebb és talán legnehezebben gyógyítható betegsége: a tanult tehetetlenség. A tanult tehetetlenség az etológia különös és elég ijesztő jelensége. A kutyáknál figyelték meg, miként reagálnak a megoldhatatlan helyzetekre. A kísérletekben, a ketrecben tartott állatok fájdalmas áramütést kaptak, ami elől annak kerítésén átugorva menekültek el. Ezután egy olyan ketrecbe helyzeték az állatokat, amiből nem lehetett kiugrani, így nem tudták elhárítani, a kiszámíthatatlanul, de elmaradhatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést. Egy ideig próbálkoztak, majd feladták: lefeküdtek, maguk alá csináltak, és nyüszítettek. Amikor azután eltávolították a ketrec a szabadulást addig lehetetlenné tevő – magas falait – tehát, elmehettek volna, akkor már meg sem kísérelték a menekülést: tehetetlenül feküdtek és nyüszítettek.

Ma már ilyen kísérletet – az állat-kínzás tilalma miatt – nem szabad végrehajtani. De az ember világában – hol véletlenszerűen, hol nagyon is szándékos akciók miatt – szintén előállhat efféle helyzet. Van, amikor a sors kegyetlen alakulása miatt kerül ilyen helyzetbe valaki. Előfordul, hogy egy kis közösség tipikus élethelyzetei teremtenek olyan körülményeket, amelyek kiválthatják tagjaikból a tanult tehetetlenség állapotát. És az is bekövetkezhet, hogy egynémely politikus, különböző megfontolásból – akár nem is szándékosan – idéz elő ilyen állapotokat. És ilyenkor gyakran a társadalom nagy csoportjainál jelentkeznek a jellegzetes tünetek: a tehetetlenség érzése, hogy bármit teszek, semmi nem sikerül, és ezért elveszni látszik minden remény. Ilyenkor – úgy tűnik – csak a csoda segíthet, hogy kikeveredjünk a csapdából, és valóban terjed is a csodavárás.

Ez a „mindenki ellenem van, mindenki engem bánt, és senkiben nem bízhatok” állapot előidézte tehetetlenség azután a legtöbbekből – a külső racionális megfigyelők által egyértelműen – kontra-produktívnak tekinthető viselkedést vált ki. Ennek alapértelmezett – és a kísérletben résztvevő kutyákéhoz hasonló – fenyegető tünete: a leküzdhetetlen tehetetlenség érzése. Ebben az állapotban, még ha lehetne cselekedni, akkor sem tesznek semmit. Ilyenkor beletörődően elfogadják a kilátástalan helyzetet. Az ilyen ember végleg feladta! Sem önmagáért, még kevésbé másért, nem áll ki. Ösztönszerűen behúzza „fülét-farkát” és behódol a hatalomnak. Megteszi, amit parancsolnak, egyesek idővel megtanulják mit várnak el tőlük, a leginkább alkalmazkodók pedig lassan kitalálják a hatalom rejtett akaratát, és elébe mennek az elvárásoknak. A legtöbb, ami az ilyen emberektől elvárható, hogy nem lelkesednek, és rosszkedvűen hajtják végre a parancsot.

Ám az emberi társadalmakban megjelenhet a tanult tehetetlenség egy másik véglete: a változásba vetett hit reményének eltűnése néhányakból, a koordinálatlan és céltalan lázadás reakcióját váltja ki. Ők azok, akik az esztelen erőszak akcióit indítják, feláldozva magukat és gyakran ártatlan kívülállókat. Ez a viselkedés bukkant elő Antonioni – a 1970-es években készített – Zabriskie Point filmjének főszereplőjénél, aki így kommentálja az egyetemi fiatalok vitáját – „Hajlandó vagyok meghalni, de nem az unalomtól.” és elindul meghalni.  De erre utalt, Asimov – az Alapítvány című könyvének – egy mottója: „Az erőszak, a gyengék végső menedéke”.  Ennek a viselkedésnek azután egész sor önsorsrontó következménye van. Az ilyen ember belemar, még azokba is, akik segítőkészen közelednek hozzá. Meggyűlöli saját közösségének, szűkebb társaságának a helyzetet tőle némiképpen eltérően látó tagjait. Árulónak tekinti őket, és így is kezeli. Képtelenné válik bárkivel összefogni, magányos farkasként mindenki ellen harcot hirdet, de rendre a helyzetet csak tovább rontó akciókba kezd.

Ilyenkor már nem is szükséges, hogy az uralkodó hatalom – tudatosan alkalmazva az „oszd meg és uralkodj” elvet – aljas manipulációkkal állítsa szembe az ellenzék tagjait, így téve lehetetlenné együttműködésüket. Megteszik ezt a hatalommal szembeni ellenállást hirdető csoportok maguktól. És a külső, objektív megfigyelő csak azt látja: a barikád – hatalommal ellentétes oldalán – mindenki harcol, mindenkivel, senki nem bízik a másikban, és miközben egymást gyengítik, a hatalom egyre erősebb. Amikor a társadalom erre a szintre süllyedt, a csendes többség- beletörődve abba, hogy a helyzet borzalmas, mindenki tehetetlen, és akit tegnap csodatévő prófétának tartott, azokról ma rendre azt bizonygatják, hogy idióták – felváltva nyüszít és vonyít. Akik viszont, igyekeznének a pártokból és mozgalmakból hadsereget szervezni, azok reflexszerűen a mindenkiben, aki körülöttük felbukkan – akikkel össze kellene fogni és közösen lehetnek valamit kezdeni – abba belemar. Hogy miért? Többnyire egyetlen szóért, amit az másként használ, egyetlen kifejezésért, amit az eltérően értelmez, egy mondatért, amit a médiában a másik szájába ad, egy féleértésért, hogy egymást szidják egy gondolat ellopásáért.

És amikor a tanult tehetetlenség kórjával bajlódó társadalmak ide eljutottak egyszer csak felbukkan a helyzetet tovább megnehezítő harmadik tényező: egyre többen – alapvetően a tetterős, vállalkozó-kedvű fiatalok, akik végigharcolhatnák a küzdelmet – mondják azt: bocs, nekem ebből elegem van! Az én életem többet ér, minthogy itt toljam el. Sajnállak téged anyám és apám, szánlak téged barátom, de elhúzok innen oda, ahol a teljesítményemet keresik, és tehetségem szerint ítélnek meg. Az ország határai, mint valami félig áteresztő hártya működnek: a vállalkozókészség, a kitartás és a tudás csak kifelé áramlik. Így, az itthon maradottak egyre szegényebbek lesznek, és egyre jobban acsarog a Nyugatra távozottakra. Közben pedig az ország egyre jobban rá van szorulva pénzátutalásaikra: tavaly történelmi csúcsra, ezermilliárd forint fölé emelkedett a külföldön dolgozó magyarok hazautalása. Mégis a hatalom, de az itthon maradottak is gyanakvással kezelik őket. Ezeket az embereket tehát nem kitárt karok és tágra nyitott lehetőségek, hanem gyanakvás és irigység várja. Ez pedig nem éppen hívogató állapot.

A tévedhetetlenség – „Isten-komplexusnak” is nevezett – mítosza sajnos, meghatározója a magyar politikai életnek. Ezt sulykolja miniszterelnökünk, és követői boldogan fogadják el: a vezér soha nem téved. Ám, aki nem ismeri be tévedéseit – a történelem tanulsága szerint – maga idézi elő a válságot. A társadalom és a gazdaság kríziseit – a bankcsődöket, vagy éppen országok hanyatlását – ugyanis, bár környezet zavarai váltják ki, de végzetessé az elkövetett hibák letagadása teszi. Ezt a megállapítást egy nemrégiben megjelent könyv – R. Grossman. 2013. Wrong: Nine Economic Policy Disasters and What We Can Learn from Them. – sokrétűen bizonyította. Az amerikai közgazdász két évszázad gazdasági válságait – a 19. század amerikai bankválságaitól, az ír lakosság 12%-ának éhhalálát előidéző gazdaságpolitikától, az 1929-33-as világválságon, Japán elvesztegetett évtizedén, és az euró bevezetésén keresztül, egészen a 21. századi subprime válságig – elemezte. Legfontosabb tapasztalata: a súlyos, de orvosolható bajokat a hatalmi elit hibái változtatták társadalmi katasztrófává.

Az összeomlásokat mindig több politikai, gazdasági, és társadalmi tényező együttállása idézte elő. Ám a válságokat mindig a téves helyzetértékelés, és az elhibázott beavatkozás mélyítette el. Az eltérő körülmények között a kormányok sokféle hibát követtek el, mégis kirajzolódik a kudarc általánosan tetten érhető mintája. Grossman szerint a legfőbb – minden válság súlyosbodásában közrejátszó – hiba: ideológiából „levezetni” a teendőket. Könyvének mottójaként B. Clintont idézi: „A probléma bármely ideológiával ugyanaz: már azelőtt megadja a választ, mielőtt szembenéztél volna a tényekkel. Ennek érdekében az ideológus addig gyúrogatja a bizonyítékokat, amíg azt a választ nem adják, amit előzetesen már eldöntött.” Amikor tehát a politikusok morális meggyőződésükre alapozták döntésüket, azzal egyben azt is mondják: nem kíváncsiak a tényekre. Az euró bevezetése például sokak álma volt, de elmulasztották elemezni, vajon a feltételek fennállnak-e? Az elkövetett hibát lehet –majdhogynem, felmentően – Oscar Wilde a második házasságokra utaló mondásának parafrázisával jellemezni: „a remény diadala, a tapasztalat felett”. De ami történt, az inkább a felelőtlen autósra emlékeztet, aki beláthatatlan kanyarban előzve katasztrófát idéz elő.

Az ideológiai szemellenző önmagában képes betegséget előidézni. Ám a bajt többnyire egy második hiba is súlyosbítja: a döntéshozók társadalmi osztályuk, vagy üzleti csoportjuk érdekeit igyekeztek – a következményekre való tekintet nélkül – tűzön-vízen keresztül, érvényesíteni. Ez változtatja halálossá a súlyos kórt. Amikor az országot irányítók minden áron kedvezni kívánnak egy szűk érdekcsoportnak, az vakká teszi őket a következmények iránt. Ennek jellegzetes példája, amikor egy politikus adó-csökkentést ígér – a könyv G. W. Bush-t említi, de az olvasónak bizonyára magyar példa is eszébe jut – miközben jelentős források kellenének a társadalmi problémák kezeléséhez.

A hibák harmadik forrása: a nemzeti érdekre hivatkozva a válság költségeit „idegenekre” – külföldi vállalatokra és más államokra – próbálni ráterhelni. A nemzeti érdek fontos, ám mindenek fölé helyezése többnyire súlyosbítja a helyzetet. Egy globalizálódott világban a mindenki számára előnyös kimenet, csak a Aranyszabálynak, vagy Kant kategorikus imperatívuszának, a közösségekre – államokra és vállalatokra – való alkalmazásával érhető el. Mielőtt cselekszel, gondod végig: vajon kedvezőbb helyzetbe kerülnél-e, ha mindenki úgy viselkedne, amire Te most készülsz?

A válságokat végül a késlekedés súlyosbítja katasztrófává. A tétovázást előidézheti az illúzió, hogy a problémák maguktól megoldódnak, és a gazdaság önszabályozó képessége helyreállítja a megbomlott egyensúlyt. Ám többnyire az hátráltatja az időben meghozott döntést, hogy a politikusok félnek feláldozni saját karrierjüket a társadalmat súlyosan érintő intézkedések bevezetésével. Teszik ezt annak ellenére, hogy tudják: minél később kezdődik a terápia, annál többe kerül, ha egyáltalán sikerül. És ami a legszomorúbb: a politikusok nem tanulnak. Az egyértelmű tapasztalatok ellenére kizárólag az értékek iránymutatására hagyatkoznak, és szűk érdekcsoportokat hoznak kedvező helyzetbe. Pedig nincs konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata terápia. Ez az oka, hogy az „Isten-komplexus” által vezérelt személy – szándékától és pillanatnyi támogatásától függetlenül – szakadék felé irányítja közösségét.

A tévedhetetlenség tévhitéből a kudarcok tagadása, abból pedig a kritika elutasítása következik. Súlyos válság vár arra a társadalomra, amelyik elhiszi, hogy a vezérnek mindig igaza van. Szakadék felé rohan az a nemzedék, amelyik nem néz szembe hibáival és nem képes korrigálni azokat. Egy elvétett lépés, ha azt nem helyesbítik, bukást idézhet elő. Az a társadalom jár el bölcsen, amelyik – elfogadva a tévedés jogát – megadja a mindenkori kormánynak próbálkozás lehetőségét. Elvárja azonban, hogy aki elkövette, az beismerje a hibáit, és megköveteli annak kiigazítását. „A siker – fogalmaz B. Gates – rossz tanár. Arra csábít, hogy azt gondoljuk: soha nem érhet kudarc.” A kudarc viszont szembesít azzal: ezt így nem megy! A 21. század precedens nélküli világában nem a hibázás minden áron való elkerülése, hanem az abból való tanulás készsége a siker legfontosabb tényezője