A legutóbbi magyar választást egy rejtélyes, mégis ellenállhatatlan hatású tényező döntötte el: a vidéki szavazók magas idegenellenessége, olyan térségekben, ahol gyakorlatilag nem is voltak bevándorlók. Ez a – látszólag – alap nélküli idegengyűlölet kiszolgáltatta őket a kormánypárt és a szélsőjobb félelemkeltő kampányának, és elriasztotta a demokratikus ellenzék támogatásától. A jelenség hátterében – nem tagadva más tényezők hatását – a politika egy kevéssé ismert, és még kevésbé elismert törvénye húzódik meg: a társadalmi folyamatok többnyire non-lineárisak. A non-linearitás költői megfogalmazását Horatius adta meg: „Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!” A költő arra utal, hogy a hatások és következményeik – ellentmondva hétköznapi várakozásainknak – nem folytonosan egy-irányban változhatnak. Gyakran előfordul, hogy egy kedvező változás bizonyos pontot túllépve – ha „túltolják a biciklit” – az ellenkezőjébe csap át, és a helyzet romlani kezd, ahelyett, hogy tovább javulna.

A jelenség leginkább a közgazdaságtan Laffer-görbéjével szemléltethető. Az amerikai közgazdász – az anekdota szerint – barátaival egy washingtoni étteremben éppen arról vitatkozott, miként növelhető az állam adóbevétele. Voltak, akik az adóemelés mellett érveltek: így természetszerűen növekednek a bevételek. Mások szerint viszont ez az embereket inkább adóelkerülésre és teljesítmény-visszatartásra késztetné, ezért inkább csökkenteni kell az adót. Így az emberek többet dolgoznak és többet is adóznak, azaz nő majd a bevétel. Ekkor A. Laffer, egy szalvétára felrajzolt egy koordináta rendszert: a vízszintes tengelyén az adókulcs, a függőlegesen pedig az állam adóbevételeivel, majd belerajzolt egy fordított U alakú – azóta Laffer-görbének nevezett – ábrát. Ha az adó 0 – magyarázta – természetszerűleg 0 a bevétel, ha viszont 100% – az állam minden jövedelmet elvonna – mindenki elkerüli az adófizetést, így szintén nem lesz bevétel. Az optimális helyzet – a maximális adóbevétel – valahol a középtájon van, ahol sikerült eltalálni azt a mértéket, hogy érdemes dolgozni, és megfizetni a méltányos adót.

Az életben gyakori az efféle non-linaritás: az optimális állapot mindig valahol a végletek között található. Többnyire megoldhatatlan problématömeggel szembesülünk, de előfordul, hogy a kihívások teljes hiányába fáradunk bele. Ilyenkor rendre ráébredünk: a kezelhetetlen problémák sokasága illetve a feladat-nélküliség unalma végletei között felrajzolódó fordított U alakú görbe maximuma jelzi a legjobb helyzetet. A jelenség kutatásában a magyarok, több területen úttörő szerepet játszottak: Selye stressz-elmélete, Csíkszentmihályi Mihály „flow” elmélete és Scitovsky Tibor „komfort zóna” modellje egyaránt a non-linaritásra utal. Mindegyik, ellentmondva a hétköznapi vélekedésnek, azt igazolta: egyaránt nehezen viselhető el, ha a környezet kezelhetetlen problémákkal teli, vagy teljesen hiányzik a komfort, de épp így az is, ha semmiféle kihívást nem támaszt, illetve a folyamatos kielégültség állapotát hozza létre. Az ember egészséges fejlődéséhez az a környezet kínálja a legjobb feltételeket, amelyben rendszeresen előbukkannak kihívások, és kilépni kényszerül a komfortzónájából, de amellyel képes megküzdeni, és közben egyre adaptívabbá válik.

Néhány éve a politikai korrektség ellenmondásain tűnődve figyeltem fel a non-linearitás jelenségére. (A politikai korrektség Laffer-görbéje. 2015. HVG-online). Ráébredtem arra, hogy a személyiség kibontakoztatására késztető környezet nem lehet sem totálisan egyetlen vélemény által uralt, de nem lehet kezelhetetlenül és kiszámíthatatlanul sokféle sem. Az személyiség fejlődésének szemszögéből az eltérő vélemények kezelhető gazdagsága az optimális, ahol szembesül más nézetekkel, és elsajátíthatja a készséget, hogy kiálljon saját igazságáért. Így szabadon eldöntheti, alkalmazkodik-e, vagy kitart nézetei mellett. Vagyis, a kényszerű egyhangúság és a vélemények áttekinthetetlen káosza végletei között felrajzolódott a politikai korrektség Laffer-görbéje, és a fordított U alakú ábra csúcspontja jelölte ki a vélemények sokféleségének optimális gazdagságát. De hogy jön ide – kérdezheti az olvasó – az idegengyűlölet Laffer-görbéje?

A választások kapcsán – nálunk és másutt is – gyakran rámutattak egy különös ellentmondásra. Nagy az idegenek elutasítottsága és ezzel párhuzamosan, magas a szélsőséges, populista és idegengyűlölő pártokra való szavazás készsége olyan helyeken, ahol gyakorlatilag nincsenek idegenek, olyan közösségekben, ahol csak elvétve fordulnak elő migránsok. Ugyanakkor a nagyobb városokban, ahol a velük való találkozás mindennapos, ahol az élet természetes részévé váltak, ott az idegengyűlölet csekély. Ahol viszont a körülmények sajátos alakulása miatt az eredeti helyi közösség egy vele összemérhető nagyságú, de eltérő kultúrájú közösséggel szembesült, ott az idegengyűlölet és a „migráns-ellenes” pártok támogatottsága ismét megnő. Erre a mintára utal az idegengyűlölet Laffer-görbéje metafora.

Az olvasó persze kételkedően megkérdezi: ez ugyan logikusan hangzik, de vajon a tények is igazolják-e ezt? Ebből a szempontból érdekes egy nemrég készült – és a svájci közösségekben végrehajtott – vizsgálat eredményei. (Charitopoulou, E. García-Manglano, J. (2017) Fear of small numbers? Immigrant population size and electoral support for the populist radical right in Switzerland.) A kutatók azt vizsgálták: milyen összefüggés van a migráns populációval való kapcsolat gyakorisága és a választásokon a radikális jobboldali pártokra leadott szavazatok között Svájcban. Az eredmények azt mutatták: az idegenek elutasítása és – ebből következően – a választásokon leadott proteszt-szavazatok eloszlása egyértelműen a Laffer-görbe ábráját követi.

Ami a vizsgálatot különösen érdekessé tette: a kutatók több lehetséges elméletet – a csoport-fenyegetettség és a csoportok közötti kapcsolat modelljét – igyekeztek tesztelni, összevetve a non-linearitáson alapuló modellből fakadó előrejelzésekkel. A helyi önkormányzati választások eredményei egyértelműen a non-linaritás jelenségét igazolták. A helyi kultúrától feltűnően különböző bevándoroltak már igen kicsiny száma is kiváltotta az idegen-ellenes beállítódás felerősödését. Ez azonban – ellentétben a hagyományos modellekkel – lecsökkent, amikor a bevándoroltak száma megnőtt! Vagyis, magas az idegengyűlölő pártok támogatottság ott, ahol vagy nincsenek idegek (!), vagy ahol nagyon sok van, viszont alacsonyabb ott, ahol a migránsok a helyi társadalom szerves részeivé váltak és beépültek a közösségek mindennapjaiba.

Az ember – ezt tudjuk a történelemből – könnyen manipulálható ismeretlen veszélyekkel és nem-létező, de ijesztő fenyegetésekkel. Gondoljunk csak arra, milyen hatékony eszköznek bizonyult a megfélemlítésre és a befolyásolásra az ördögre hivatkozás, akivel – értelemszerűen – soha nem találkoztak, vagy a elkövetkező világvégével való riogatás. Ahogy azonban az ember megismerte a veszélyek valódi természetét, tisztába jött a fenyegetést kiváltó feltételekkel, hozzászokott ezekhez, illetve megtanulta, kezelni ezeket. Képessé vált az ezekből fakadó problémákat elkerülni, megoldani vagy akár felhasználni saját érdekében. Amikor azonban a fenyegetettség mindennapi realitássá válik, és úgy érezi nem képes ezekkel szembenézni, újra megváltozik a beállítódása: ismét felerősödik a félelme és elutasítása. Az események ilyen alakulását pontosan jelzi előre a non-linearitás modellje.

Természetesen sok kutatást kell még elvégezni, de már a meglevők is képessé tehetnék a politikusokat, hogy a migráció problémáira az eddigieknél hatékonyabb válaszokat tudjanak adni. Ám ők többnyire nem igyekeznek beépíteni a tudományos eredményeket politikai gyakorlatukba. Vannak, akik csupán tájékozatlanságból nem figyelnek ezekre, ám gyakoribb, hogy – különösen a szélsőséges és populista pártok vezetői – szándékosan hagyják figyelmen kívül a már meglevő ismereteket. Ők éppenséggel azt olvassák ki a Laffer-görbéből, milyen hatékonyan manipulálhatók azok a választók, akik még soha nem találkoznak valóságos migránsokkal. Tévedhetetlenül rálelnek – mint Orbán Viktor – a megoldásra: szisztematikus agymosással „átprogramozzák” a választót, olyan módon, hogy a nem-létező veszélyeket valóságos fenyegetésnek lássák. Így azok, akik, a nagyobb városokban élve inkább pozitív tapasztalatot szereznek, és akikre éppen ezért jóval kevésbé hat ez a fajta „félelem-offenzíva”, kisebbsége szorulnak.

Ám a Laffer-görbe azt is világossá teszi: a közösségek nem képesek korlátozás nélkül befogadni más kultúrájú bevándorlókat. Amint eljutottál a görbe csúcspontjára, minden egyes újabb bevándoroló csökkenti a zavartalan együttélést és ez előre vetíti a növekvő konfliktusokat. Éppen ezt a jelenséget használják ki a szélső-jobboldali pártok támogatottságuk növelése érdekében. És éppen itt mutatkozik meg a mainstream politikusok gyakori hibája. Amikor A. Merkel arról beszélt, hogy Németország korlátlanul képes befogadni menekülteket, a Laffer-görbe csökkenő idegenellenességet mutató szakaszának tapasztalatára utalt: milyen sikeresen integrálta Németország a menekültek évtizedeken keresztül. Csakhogy az elmúlt évtizedben a legtöbb Európai ország túlbillent a Laffer-görbe csúcspontján. A korábbi stratégiát folytatva szükségképpen „túltolják a biciklit”. Így éppen a korábbi sikerkurzus – az optimális ponton túlbillenve és átfordulva az ellenkezőjébe – idéz elő hanyatlást és az összeomlást.

Az előttünk álló időszakban Európa minden országban, minden politikai pártnak szembe kell néznie a Laffer-görbe általános törvényszerűségével: még ha kevés is az idegen, mivel a velük kapcsolatos hírek szinte mindig negatívak, akkor – különösen, ha erre a szélsőséges populista pártok rá is játszanak – terjedni fog a félelem légköre, és növekszik az idegenellenesség. Azok, akiknek hiányzik a tapasztalata szinte mindent hajlandó készpénznek venni, amit a média vagy saját „visszhang kamrájuk” véleményvezérei hirdetnek. Ezért fokozatosan megszűnik a korábbi kedvező hatást kiváltó trend: már nem következik be, hogy amint napi kapcsolatba kerülnek a bevándorlókkal, a negatív beállítódás enyhül. Az átlagemberek idegeneket elutasító véleménye és a befogadási hajlandóság mostantól kezdve növekedni fog. A befogadás tehát nem folytatható minden további nélkül.

A társadalmak átbillentek a Laffer-görbe csúcspontján. A politikus elmulasztva ezt észrevenni, többnyire akaratlanul is „túltolja a biciklit”. A társadalom pedig fokozatosan szétesik, egyre jobban szegregálódnak a közösségek, a befogadás mind nagyobb akadályba ütközik. Bezáródnak a helyi társadalmak, gettósodnak az egykor színesen sokféle kultúrájú városok, és sokasodnak a „no-go” zónák. A bevándorlók egyre zártabb közösségeiben pedig fokozatosan újraépülnek az eredeti társadalmukra jellemző tradicionális viselkedési minták. Az itt felnövekvő generációk egyre negatívabb élettapasztalata döntő mértékben akadályozza társadalmi integrációjukat. Mivel pedig élesedik az ellentét a helyi társadalom eredeti kultúrája és a betelepültek saját kultúrája között, felerősödik a konfliktus és a kultúrharc a közösségek között. Ez a szélsőséges mozgalmak egyre erőteljesebb térnyerésére vezet, és az egykor nyugodt együttélésbe mind jobban beleprogramozódik az erőszak. És az átlagember – a legjobb esetben – még mindig csak ott tart: nahát, mik vannak? Nos, ezért olyan fontos, hogy a politika figyelemmel kísérje és levonja a tanulságot a tudomány legújabb eredményeiből.

Orbán Viktor nemegyszer mondta, nem foglalkozom nőügyekkel, most mégis kormányprogramjának a középpontjába állította őket. „Én szeretnék a magyar nőkkel, a magyar hölgyekkel kötni egy megállapodást a magyar jövőről” – nyilatkozta nemrég. A megállapodás, afféle szerződés, amiben a felek rögzítik: mit várnak, és cserében mit kínálnak? Mit remél a miniszterelnök? Hát „csak” azt, hogy a magyar nők teleszülik a Kárpát-medencét. Ez ugyanis már nemcsak gyakran hirdetett Kárpát-medencei hegemóniához szükséges, de ahhoz is, hogy elkerüljük Európa gazdasági hanyatlását, és – ahogy „elvtársaival” fogalmazni szokott – „elmuszlimosodását”, és a Kelet-Európát fenyegető „kihalási katasztrófát”.

Nos, mi az ajánlat? A körvonalazódó program sarokpontjai: a kétgyermekesek családi adókedvezményének további emelése, a gyed felső határának növelése, a gyermek születése után járó egyszeri állami támogatás (egyszeri anyasági támogatás) növelése, a bölcsődei és óvodai férőhelyek bővítése, a családbarát munkahelyi környezet kialakítása, a gyermekvállalás erőteljesebb elismerése a nyugdíjrendszerben, mind fontos tényezők. Ám az ajánlat hátterében egy sajátos modell bukkan elő: a nő egy olyan szerkezet, egy olyan önreprodukáló automata, amelybe felül bedobnak néhány millió forintot, alul kipotyog egy – vagy szerencsés esetben – akár két gyerek. Azt, hogy valamit tenni kell, nyilvánvaló. Nemcsak a magyar társadalom, egész Európa küszködik az alacsony termékenység problémájával. Ebből pedig egész sor jövőbeli probléma adódik: a viszonylag alacsony gazdasági növekedés, a növekvő térségi egyenlőtlenségek, a nyugdíj-rendszer fenntarthatatlansága és a hagyományos nemzeti kultúra sérülékenysége.

Egy évszázaddal ezelőtt a társadalmak még a magas születésszám és a magas gyermekhalandóság gondjaival küszködtek. Az általános kelet-európai helyzetét legpontosabban a költők jellemezték: „A bort megisszák, asszonyt megverik, és izzadnak reggeltől, estelig..” és ugyanennek a másik oldalát: „Simon zsidóéknál minden esztendőbe’
Kis deszkakoporsót tesznek le a fődbe, Kis deszkakoporsó – alig-alig rőfnyi, Szegény kicsi féreg, nem tudott megnőni”. A gyerek, tervezés nélkül jön, és szinte törvényszerűen sorban meg is halt. Magas gyermekhalandóság, rossz életfeltételek, tudatlanság és jogtalanság volt a társadalmak általános jellemzője. Az 1970-es években azonban már – amikor az én gyermekeim is születtek – a körülmények viszonylag civilizálódtak: könnyebbé vált a lakáshoz jutás, az egészségügyi-, és a gyermekintézmények kiépültek, a gyermektámogatás megnőtt, és a gyermeknevelés költségeiből a társadalom kezdett részt vállalni. Sőt, győzögetni kezdték a férfiakat: tekintsd párodat embernek! És az eredmény nem is maradt el: a termékenység megnőtt, bár a mértéke még mindig nem érte el a népesség újratermeléshez szükséges 2.1-es arányt.

Ám átlépve a 21. századba, a szerződő félnek tekintett nők elvárásai alapvetően megnőttek.  Lehet ezen búslakodni, bár én személy szerint örülök ennek: de akárhogyan is van, nem tanácsos figyelmen kívül hagyni megváltozott igényeiket. Ha tehát meg akarsz velük állapodni, légy kész tekintetbe venni ezeket, mert különben, nincs megállapodás! Mit is várnak el a nők a 21. században? Szinte ijesztő felsorolni: egyenrangúságot és egyenlő jogokat! Egyenlő hangot a társadalomban, az otthoni és a családi beszélgetéseknél! Egyenlő esélyeket, egyenlő előrelépést a gazdaságban, a társadalomban és a politikában egyaránt! Egyenlő bánásmódot, és egyenlő megbecsülést! Egyenlő béreket, azaz egyenlő munkáért, egyenlő kötelezettségeket jelentő szerződésekért, egyenlő jövedelmeket! Egyenlő teherviselést, otthon, a családban, a munkahelyen és a közösségben! De, hogy félreértés ne legyen: ezeket az igényeket nemcsak a magyar nők támasztják, hanem egész Kelet-Közép-Európában. S az a tény pedig, hogy egész régiónk – némi túlzással – a „kihalás” gondjaival küszködik, arra utal, hogy a férfiakból összetevődő hatalmi elitek, ezt még nem fogták fel.  A legszexistább kijelentések éppen a Fidesz prominensek szájából hangzanak el.

Orbán Viktor a nőkkel megkötendő – nagy zajjal beharangozott, de egyelőre kevés konkrétumot felmutató – szerződésével tehát ugyanaz a baj, mint az összes többi, a társadalom, a gazdaság és a politika rendszert illető víziójával: a 19. század gondolatvilágát tükrözi. Ez az oka, hogy a felkínált szerződés – hogy finoman fogalmazzunk – kevéssé csábító egy 21. századi nő számára. Ez a vízió már száz évvel ezelőtt – amikor a női egyenjogúság hívei harcolni kezdtek – elégtelen lett volna megnyerésükre. Ám a 21. században, még egy a politika iránt nem igazán érdeklődő, átlagos magyar hölgy, végigolvasva a miniszterelnök ajánlatot, azt bizony elég szegényesnek minősíti. „Ha csak ezt kínálod – mondaná – akkor veled nincs szerződés. Majd keresek mást, aki azt nyújtja, amire vágyom, és amit elvárok. Azokkal próbál tehát egyezkedni, akik a 21. században természetes igényeit nem értetlenséggel és lekicsinylő elutasítással, hanem jó-szándékú egyetértéssel, és sőt némi bátorítással fogadják. S ha ezt nem kínálja neki Magyarország, majd keres egy olyan környéket, ahol boldogan fogadnak egy ambiciózus, alkalmazkodni és tanulni is hajlandó, családszerető, a saját magába, családjába és társadalma jövőjébe, akár a gyerekvállalással is befektetni szándékozó fiatal hölgyet.

A kétharmados Fidesz győzelem – érthető módon – ellentétes hatást váltott ki a kormánypártiak és az ellenzékiek táborában. Az ellenzéket a tehetetlenség érzése keltette hatalmába. Ám sem a lemondó beletörődés, sem pedig a hangos átkozódás nem kínál megoldást. A Fidesz frakció szóvivője – Halász János – viszont, rögtön a győzelmet követően, sietett konkréttá tenni Orbán Viktornak a választás finisében elhangzó fenyegetéseit. A kétharmados többség birtokában – jelezte – már májusban elfogadhatja a magyar parlament a civil szerveződések ellehetetlenítését célzó Stop Soros törvényt. Azóta – lásd: az „árulók listájának” közzététele – mind konkrétabbá válik a fenyegetés. Az időzítés pedig – lehet véletlen, de az is, hogy tudatos – több mint, elgondolkoztató.

8. május 5-én ugyanis – vagyis, csaknem pontosan 80 évvel ezelőtt – kezdődött meg a zsidó-törvény vitája a magyar képviselőházban. A szégyenteljes törvényhozási aktus kiagyalói, előkészítői és a beterjesztői – akkor is! – figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetéseket: a törvény jogegyenlőséget sértő, káros a magyarság nemzetközi hírnevére, és hátrányosan érinti a nemzet kultúráját és gazdaságát. Ezért a képviselőházi vita megkezdésének napján, a Pesti Naplóban a szellemi életünk 59 képviselője – kultúránk világhírű képviselői – tiltakozó nyilatkozatot írta alá. Ennek bevezető gondolatai a következők voltak:

„Mi, magyar írók, művészek és a tudomány munkásai, különféle világnézetek és pártállások szószólói, különféle társadalmi rétegek szülöttei és tagjai, akik a legkülönbözőbb hivatásokban és munkakörökben dolgozunk, akik valamennyien az évezredes magyar művelődés megtartásának és gyarapításának rendeltetését vettük örökbe, mi, akik valamennyien keresztény családok leszármazottai vagyunk, az emberi becsületérzés és igaz kereszténység, a józanság és hazafiasság magától értetődő egységével és szilárdságával emeljük föl szavunkat az állampolgári jogegyenlőség elvéért..”

A tiltakozás aláírói: Gróf Apponyi György, Bartók Béla, Bárczy István, Berda József, Berecz Sándor, Bernáth Aurél, Blaskó Mária, Bóka László, Csécsy Imre, Csók István, Darvas József, Erdős Jenő, Eszenyi Jenő, Győri Farkas Imre, Ferenczy Noémi, Féja Géza, Fodor József, Földessy Gyula, Földessyné Hermann Lula, Gáspár Zoltán, Hertelendy István, Horváth Béla, Pálóczi Horváth György, Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Derítői Kocsis László, Kodály Zoltán, Kozma Erzsébet, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, vitéz Makay Miklós, Márffy Ödön, Mátyás Ferenc, Mihályfi Ernő, Molnár Farkas, Molnár Kálmán, Móricz Zsigmond, Zugligeti Pintér József, Polner Ödön, Rab Gusztáv, Pados Gusztáv, Reményik Zsigmond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Somlay Artúr, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szakasits Árpád, Szász Zoltán, gróf Széchenyi György, Szimonidesz Lajos, Tersánszky J. Jenő, Tóth Aladár, Vaszary János, Vikár Béla, Vilt Tibor, Zilahy Lajos. (Babits Mihály egy nappal később csatlakozott az aláírókhoz)

Ez a névsor a magyar kultúra legnagyobbjait tartalmazza. Tettük annál tiszteletre méltóbb, mert személyükben nem voltak közvetlenül érintettek. Tiltakozásuk egyszerre fejezte ki a politikai bátorságukat, a nemzethez való hűségüket, és erkölcsi nagyságukat. S bár tiltakozásuk nem járt eredménnyel, mégis példaként szolgálnak a késői nemzedékek számára. Az aláírók megmentették a magyarság becsületét. Tiltakozásuk azt mutatta: voltak, akik szembe mertek szállni az előítéletekkel, a gonoszsággal és az ostobasággal.

Most ugyanilyen választás előtt állunk. A Stop Soros törvény nehezen helyrehozható károkat okoz a nemzetnek: foltot ejt hírnevén és a beszennyezi történelmét. Azok ellen irányul, akik – a nemzet lelkiismereteként – elfogulatlan látleletet készítenek az ország állapotáról, a tények ismeretében segítik a gyógyulását, és önzetlenül támogatják az elesetteket. Azt az embert támadják, aki évente milliárdokkal segíti az országot. Egyetemeket, alapítványokat, kutatókat és művészeket támogat, hogy versenyképes tudású, kritikus szemléletű és a világ bármely pontján a magyar nemzet jó-hírét terjesztő polgárok országa legyünk. Akik most gyűlöletkampányt folytatnak ellene, azok ellopják a magyar emberek pénzét, az egészségügy és az oktatás helyett úri passzióikat támogatják, és megakadályozzák, hogy a polgároknak tényeken alapuló képe legyen az ország valóságos helyzetéről.

A most lezajlott parlamenti választás vereséget hozott a demokratikus ellenzék számára. Ugyanakkor ismét bebizonyította: egymás iránti szolidaritás, összehangolt politizálás, közösen tervezett és végrehajtott akciók nélkül nincs változás. Ezért – a koordinálatlan düh, mások hibáztatása, és a beletörődő visszavonulás helyett – közös politikai akciót ajánlok valamennyi demokratikus ellenzéki pártnak és minden, szabad és fejlődő hazáról álmodó magyar polgárnak. Indítsunk petíciót a Stop Soros törvény ellen. Kérjünk meg minél több embert, csatlakozzon hozzá. Bíztassunk mindenkit – nevét vállalva – aláírásával erősítse meg: elítéli az Orbán Viktor és az őt gondolkodás nélkül kiszolgálók törvénytelen és magyarság-ellenes akcióját.

Kövessük a 80 évvel ezelőtti elődök példáját, és – politikai beállítódástól, társadalmi helyzettől, és vallási irányultságtól függetlenül – emeljük fel szavukat a Stop Soros törvény ellen. Pusztán egy kérésem: senki ne igyekezzen kisajátítani az akciót. Együtt formáljuk tovább a felvetett gondolatot. Legyen ez a demokratikus ellenzék első közös összehangolt politikai akciója. Gondoljon minden aláíró arra: évtizedek múlva – miként történt ez a zsidó-törvények esetén – a törvény benyújtóit és elfogadóit is szégyenkezve, míg a törvény ellen tiltakozókat büszkén fogják emlegetni utódaink.