A Metcalf törvény következménye: beköszöntött a platformok kora.

 

Dnyeprov fantasztikus novelláját – „Rákok a szigeten” – a két világrendszer küzdelme ihlette. Az USA-ban kifejlesztenek egy önreprodukáló – ízelt lábakkal, szemekkel és “mindenevő” gyomorral felszerelt – automatát, amely képes a környezetében fellelhető anyagokból – fémekből és a homokból – újabb, hozzá hasonló „lényeket” készíteni. A terv szerint, az ellenség területére átdobva “megenné” annak hadieszközeit, abból újabb rákokat hozna létre, miután pedig „felzabálták” hadi eszközeit, az ellenség rövid idő alatt térdre kényszeríthető. Ám a tábornokok tudni szeretnék: tökéletes-e a prototípus? Ennek eldöntésére a feltaláló – a további kutatás helyett – az evolúciót ajánlotta: rakják ki a rákot egy lakatlan szigetre, némi fémmel, az elkezdi magát reprodukálni, a születő rákok megindítják a harcot a korlátozott erőforrásokért, és így választ kapnak a kérdésre. És valóban: a rákok egyre újabb, mind harckészebb nemzedékei születnek. Ám – a novella szerint – valami hiba csúszhatott az evolúcióba: a végén, csupán egyetlen óriási, lomha, könnyen sebezhető, így a harcra alkalmatlan gép-rák marad a szigeten.

A gazdasági növekedés sokáig az élővilág evolúcióját idéző trendet követett. Családi vállalkozások lassan növekedtek, cserébe viszont sok generációs élettartamot kaptak. A fogyasztók köre azután fokozatosan bővült, s bár több lett a versenytárs és élesedett a verseny is, lerövidült a naggyá váláshoz szükséges idő. A 20. század azután működtetni kezdte a méretgazdaságosságot. A gépesítés és a géprendszerek (pl. a mozgó futószalag) az egyik oldalon, a fogyasztói igények feltartóztathatatlan növekedése a másikon, lehetővé tették a gyors növekedést. Már egyetlen nemzedék – két-három évtized – alatt felnőhetett egy óriási vállalat. A fejlődést kevésbé a versenytársak, mint inkább a fogyasztók száma és pénztárcájuk mérete korlátozta. Így a sajátos gazdasági és egyedi technológiai körülményektől függően, a legtöbb iparágakban monopol-helyzetű vállalatok emelkedtek ki.

A tőkés társadalom alapvetően nagyvállalat-barát körülményeket teremtett, ám fokozatosan világossá váltak a monopol-helyzet hátrányai is. Egyre másra kerültek napvilágra a nagyvállalatok fogyasztókat, a társadalmat és a környezetet megkárosító akciói. Kiderült, tőkeerejükre és ebből következő politikai kapcsolataikra támaszkodva olyan szabályozást a kényszerítettek rá a társadalomra, amely a verseny feltételeit torzítva megnehezítették a versenytársak tevékenységét, csökkentették az átláthatóságot, kivonták magukat a társadalmi ellenőrzés alól. Ezért a 20. század gazdaságtörténetét két egymással vetélkedő tendencia kísérte: a monopóliumok keletkezése az egyik oldalon, az ezt ellensúlyozni igyekvő szabályozás a másikon. A küzdelemben az állam esetenként „brutális” eszközök is használt: feldarabolta – lásd: Standard Oil, és AT&T – a monopolhelyzetbe került vállalatot.

A múlt század végén a verseny a globális szintérre tevődött át, és ez – látszólag – enyhítette a monopolhelyzettel kapcsolatos problémákat. A Föld méreteihez viszonyítva még a vállalatóriások is kicsinynek tűntek. Ugyanakkor az internet és az elektronika hálózatai fokozatosan alapvető változást idéztek elő. A méretgazdaságosság – alapvetően a linearitás szabályaira épülő – törvényét „felturbózta” a hálózatokra érvényes un. Metcalf-törvény. (Kelly, K. New Rules for the New Economy. 1998.) Ez a törvény kimondja: egy hálózat értéke – ezzel egyben hatalma és befolyása is – nem a hálózati pontok számával, hanem annak négyzetével arányos. Vagyis, a Metcalf-törvény egy hatványfüggvényt követő gyorsuló növekedést tett lehetővé, és így akár egyetlen évtized alatt létrejöhetett egy gigantikus vállalat. Sőt, a Metcalf törvényt működtető hálózati hatás egy új formációt is szült: létrejöttek az internet technológián alapuló platformok.

A platform eredetileg a munka végzését segítő – géphez való könnyebb hozzáférést biztosító – emelvényt jelentette. Modern értelmezésében a platform olyan eszköz, amely kapcsolódási pontot kínál mindenféle egyéni és üzleti igény kielégítésére. Tulajdonképpen régóta platformok között élünk. A Római Birodalmat egybefűző utak – a Via Appia – lehetővé tette hírek és szokások terjedését, emberek, és áruk találkozását, meg persze a hadseregek szabad mozgását. A piactéren találkozhatott mindenki, aki eladni és vásárolni akart. Mindkettő lehetővé tette bármilyen egyéni ötlet megvalósítását, a bármit kínálók és a mindenfélét keresők összekapcsolásával. A platformot – nevet is adva neki – a 19. században a vasút tette ismertté. A múlt században pedig országokat és kontinenseket egybekapcsoló a platformmá váltak infrastrukturális hálózatok, az autópályák és telefon-vonalak. A 21. századba átlépve azután alapvetően új helyzet állt elő: az elektronika sokféle hardver és szoftver eszköze természetes módon kapcsolódtak először hálózattá, majd általános platformmá.

A Google, a Facebook és az Amazon, olyan kommunikációs hátteret kínáltak, amelyek bárki számára lehetővé tették, hogy rájuk kapcsolódva, üzleti ötleteit eladhassa, vagy saját kedvére szórakozhasson. Ezzel a platformok általános kapcsolat-menedzselő eszközzé váltak: lehetővé tették megkeresni, hírül adni, eladni és vásárolni, összehangolni bármit, bárkivel, bárhol. Sőt, ezt sokszor késleltetés nélkül tették, ráadásul úgy, hogy a felhasználónak még fizetni sem kellett a rendszerbe kapcsolódásért, mert fizetett helyette más. Így a rendszer bár „ingyen” szolgáltatást nyújtott, mégis fenntarthatóan működött. A világ pedig hirtelen arra ébredt: a parányi, alulról építkező startup-ok egyre több vállalkozást és alkalmazást rendszerré kapcsolva, észrevétlenül gigantikus üzleti konglomerátummá – lásd. Microsoft, Apple, Google, Facebook, Amazon – váltak. Az elmúlt években ezek mellé néhány újabb óriás – az Alibaba, a Tencent, és a Netflix – csatlakozott, amelyek képesek uralni a globális piacot.

A 20. század végén a legtöbben örömmel vették használatba a platformokat. Hamar megszokták: bármilyen partner – kezdve a házastárstól, termékek és szolgáltatás adás-vételén keresztül, bármely mozgalom felépítéséig – felkutatása, a kapcsolatteremtés, a kapcsolat menedzselésének költsége és ideje a korábbi töredékére csökken. Az ingyenes hozzáférés, a megbízhatóság olcsó tesztelése, és hihetetlenül széles kapcsolatrendszer egy „szép új világot” kínált. Ám lassanként feltárultak a nem-szándékolt következmények: a társadalom valamennyi szintjén, minden résztvevő – az egyén, a család, a vállalatok, sőt az állam – tevékenységének és szerveződésének újragondolására kényszerült. Ez pedig – a szó eredeti értelmében – forradalmi állapotokat idéz elő az egyébként is felzaklatott, és ezért a változásokat vonakodva elfogadó, részben konzervatívvá vált társadalmakban.

A korábbi lelkesedést mindinkább az aggodalom váltotta fel. A világ rádöbbent: a vállalkozások veszélyesek, még ha különösebben nem rosszindulatúak vagy önzők is. Méretükből fakadóan, pusztán ha megmozdulnak, akaratlanul is elzárják az életteret az új, születő vállalkozások elől. Sőt, még ha meg sem mozdulnak – pl. Facebook egyéni adatok kezelése – sokak számára fenyegető, a gondolatokat és a viselkedést „szennyező” mellékhatásuk. Az eseményeknek ez a menet idézi fel a – bevezetőben említett – „Rákok szigete” novella végkifejletét. Vajon a platformokon alapuló növekedés ellenállhatatlanul oda vezet-e, hogy a világot néhány hatalmas, vetélytársait elnyelő vagy elpusztító agresszív óriás dominálja, amelyek gigantikus erőforrásaikat és átláthatatlan kapcsolatrendszerüket kihasználva, senki által nem kontrollált módon intézik dolgaikat.

Az aggodalmakat igazolva az elmúlt időszakban egyre gyakoribbá váltak a hírek: korlátlan befolyással rendelkeznek, felbukkanó versenytársaikat vagy felvásárolják, vagy kiéheztetik, vagy egyszerűen agyonnyomják. Sokasodtak a – hol fenyegető, hol csupán meghökkentő – híradások, amelyek „megállíthatatlanságukra” utalnak. Míg ugyanis mások valamilyen terméket kínálnak, amely szükséglet lecserélhető vagy kiváltható, a platform magát a kapcsolatot – a vágyak és az üzlet találkozását – szervezi. A következményt felvillantó két legutóbbi hír: 150 milliárd dolláros vagyonával az Amazon-vezér Jeff Bezos lett a modern történelem leggazdagabb embere, és kedvenc vállalatom – a 20. század jelképének tekintett – GE kihullott a Dow-Jones indexből. Az gigászok csodálatába tehát fokozatosan növekvő ellenszenv vegyült. A világ ráébredt: ezek a vállalat-birodalmak nemcsak más vállalatokat képesek agyonnyomni, de felkínált szolgáltatásaik – az önző alkalmazók vagy rossz-szándékú felhasználók kezében – „megmérgezhetik” a személyiséget, és fegyverként használhatók a demokrácia valamint a szabadság ellen.

Végül politika is ráébredt: a megszokott és stabil közösségi kapcsolatok fellazulása, a hagyományos viselkedési formák felbomlása, az ellenőrizetlen információk terjedése, az áruk, és emberek áramlása szokásos ellenőrzési mechanizmusainak legyengülése, és a hagyományos intézmények szétesése veszélyeket rejt. Felerősödött tehát a szabályozás igénye. Sőt egyre többen vetik fel: itt volna az ideje, hogy – a Standard Oil, vagy az AT&T mintájára – ezeket a vállalatokat is feldarabolják. Ám a platformok megregulázása nehezebb diót jelentenek, mint a korábbi gazdasági monopóliumoké. A Google vagy a Facebook „feldarabolása” alapvetően eltér a korábbi olajvállalat vagy telefontársaság „méretre vágásától”. Egy – nyilván leegyszerűsítő – hasonlattal megvilágítva ezt: az 1970-es években vonaton utaztam a Szovjetunióba, meghökkenve éltem át Záhony és Csop között, a vasúti kocsik alvázának cseréjét, a szovjet vasút szélesebb nyomtávja miatt. A platformok „szétszedése” ma kiszámíthatatlanul komplex és beláthatatlan következményekkel járhat, különösen, ha számításba vesszük a globális környezet alakulását és a szabályozás ebből következő politikai problémáit.

Glóbuszunkon ugyanis az emberek, és a technológiák sajátos ökoszisztémája alakult ki. Az ökoszisztéma arra utal: az azt alkotó „lények” – államok, vállalatok, egyének – korábban megszokott szuverenitása megszűnik. Pillanatszerűen és esetről, esetre változnak a régi ellenfelek üzleti partnerekké, az egykori barátok vetélytársakká. Az emberiség, a kölcsönös függőség korszakába lépett. Ez elválaszthatatlan egybe-kapcsolatságot és a hatások nehezen áttekinthető komplexitását jelenti. Ebben az új világban senki élete nem választható el másokétól. (Helbing, D. Globali networked riks and how to respond. Nature. 2013). Az elmúlt években pedig fokozatosan feltárult: a globális ökoszisztémában meghatározó szerepe van a platformoknak. Ezek felerősítik a globális rendszer működésének előre-jelezhetetlenségét: nem csupán a szándékolt beavatkozások hatásai nehezen számításba vehetőek, a nem-szándékolt következmények még kevésbé kiszámíthatóak.

Mivel az egész emberiség jövőjéről van szó, a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) szabályai szerint kellene eljárni. Vagyis, ha egy akció sokakat és súlyosan érinthet, még akkor is tartózkodni kell megtételétől, ha a tudomány nem egyértelműen foglalt állást. Még ha vita folyik is – mint a globális felmelegedés esetén – a lehetséges káros hatások mértékéről – amelyet vannak, akik tagadnak, míg mások realitásnak látják – pusztán a veszély lehetősége elegendő érv a beavatkozás halasztására. Mindez óvatosságot és belátást igényelne a hatalmat birtokló politikai csoportoktól és államoktól. Ám látva a populizmus terjedését a liberális demokráciákban, és az illiberális autokráciák előretörését a felzárkózni törekvő országokban, ez a várakozás túlzónak tűnik. A másik oldalon: ott vannak a platformok, amelyek nincsenek tudatában túl-hatalmuknak, és azzal, hogy az általuk előidézett átalakulás milyen mértékben zavarja meg a társadalmi stabilitást, fenyegetve a korábban biztos pozíciót kiharcolt csoportok helyzetét. Ebben a helyzetben, a meghatározó államok és a befolyásos hatalmi csoportok vissza-fogottságában reménykedni, naivitás. A világ tehát sodródni fog. Ami kialakul, az bizonyosan rosszabb lesz, annál, mint ami együttműködéssel elérhető lett volna. A szegények és a kicsik – ahogy mindig – rosszul járnak, de a nagyok és gazdagok is megszívják. Ám az emberiség – remélhetően – valahogy azért mégis átvészeli ezt a válságot is!

Elbukott-e Özil a Tebbit teszten?

 

Norman Tebbit konzervatív angol politikus, amikor váratlanul neki szegezték a kérdést: „Hogyan döntené el, hogy valaki angol-e vagy sem?”, egy szemléletes és – látszólag – egyszerűen alkalmazható tesztet kínált: „Annak megállapításához, hogy valaki angolnak tekintendő-e vagy sem, elegendő megtudni, a krikett meccsen kinek drukkol.” Mesut Özil – a török származású, jelenleg az angol Arsenalban játszó német labdarugó – kritikusai szerint elbukott a Tebbit teszten. Sokan támadták egy Erdogannal készült közös fotójáért, és számlájára írták még a német válogatott sikertelen világbajnoksági szereplését is. Özil vasárnap a Twitteren jelentette be: „az elmúlt időszak történései miatt fájó szívvel ugyan, de lemondja a válogatottságot”. A sportember szerint: a német labdarúgó-szövetség elnöke – Reinhard Grindel – arra használta fel az ügyet, hogy a többségnek tetsző nézethez csatlakozva, „jó-pontokat” szerezzen. „Grindel szerint – nyilatkozta Özil – csak akkor vagyok német, ha nyerünk, amikor veszítünk, migráns vagyok. Holott Németországban fizetek adót, német iskoláknak adakozom, a német válogatottal lettem világbajnok 2014-ben, és 2015-ben még futball „nagykövetnek” is választottak, de most látom: még mindig kívülállóként kezelnek.” De tényleg elbukott-e Özil a kollektív identitás Tebbit tesztjén?

Egykor, ismeretlenbe botolva, az általa feltett – „Ki vagy?”- kérdésre adott választól, sokszor az élet függött. Még az is veszélyes volt, ha kitaláltad ugyan a „helyes” – vagyis elvárt – választ, de szimbólumaid (ruházatod és jelvényeid), kulturális jelzéseid (kiejtésed és szavaid) nem igazolták ezt. Az emberek ugyanis sokáig „egydimenziósak” voltak. Egyetlen csoporthoz tartozva, az határozta meg kollektív identitásukat. Jól tükrözi ezt Szűcs Jenő történész szemléletes példája: „Ha 1300-1500 táján a csoport-hovatartozást firtató kérdőívet osztottak volna ki az embereknek nagyon jellegzetes válaszokat kaphattunk volna. A tipikus felelt, hogy valaki elsősorban a római Szentegyház tagja (vagy görög rítusú, vagy mohamedán) másodsorban X dominus vazallusa, vagy familiárisa, bretagne-i, vagy zalai, harmadsorban lovag, polgár vagy paraszt, negyed sorban a francia vagy a magyar korona alattvalója, híve, ötöd sorban pedig ‘francia’ vagy ‘magyar’”.

A nemzetállamok kialakulását követően azonban a kollektív identitás részben átrendeződött, részben összetettebbé vált. A kérdésre - ki vagy? – ma már a legtöbben saját, a középkorban hátrébb soroltatott, nemzetüket említenék első helyen. Másrészt, a kollektív identitásunk több csoportot is magában foglalhat. Amikor például az apám, a harmincas években, pékinasként Németországban utazott és lemaradva a vonatról segítséget keresett, nem a követségre, nem is a templomba ment, hanem a szakszervezethez. Ott pedig nem az útlevelével, hanem szakszervezeti könyvével igazolta magát, ők pedig – látva, hogy fizeti a szakszervezeti bélyeget – mint osztály-testvérnek, segítettek. Apám tehát így határozta meg magát: egyszerre vagyok a magyarság és a munkásosztály tagja. A 20. századtól tehát az alapeset: mindenki többféle, egyenrangú csoporthoz tartozhat, és ezért egyidejűleg többféle kollektív identitása van. Ám a történelem időről, időre olyan helyzetbe sodorta az egyént, amelyben csak egyetlen válasz jelenti a túlélést, és a „rossz” válasz tragikus következményekre vezet.

Meghökkenve olvastam Sinkó Ervin „Egy regény, regénye” című művében, barátjának – a tragikus sorsú szovjet író – Iszak Babelnek, róla adott jellemzését: „Magyarnak lenni már magában szerencsétlenség, de még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak, zsidónak és kommunista magyar írónak lenni ez valósággal perverzitás. De magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak, és hozzá, jugoszláv állampolgárnak lenni ez felülmúlhatatlan…” Bábel felsorolja egy magyar ember – véletlenek hatására formálódott – többféle és a körülményekkel ütköző identitását. Az többnyire senki számára nem tűnik problematikusnak, hogy valaki egyszerre magyar és katolikus. Azt azonban, hogy valaki lehet-e egyszerre magyar és zsidó – de épp így, lehet egyszerre magyar (nemzetiségű) és román (állampolgár) – azt sokan elképzelhetetlennek találják. Miközben tehát magam is problematikusnak látom Özil, Erdogánnal készített fényképét, amelyből sokan – nem teljesen indokolatlanul – a török rezsim támogatását vélik kiolvasni, nem gondolom, hogy pusztán emiatt megkérdőjelezhető volna a labdarugó „németsége”.

Tudatában lévén a probléma vitát, sőt dühödt ellenkezést kiváltó jellegével, véleményemet egy történettel szeretném megvilágítani, amelyet még a 90-es évek elején Kósa Ferenctől hallottam. A világhírű filmrendező felesége japán és gyermekük – Bálint – mindkét nép jegyeit arcán viselte. Az iskolában a tanító néni rácsodálkozva a gyermek kinézetére, lelkendezve jegyezte meg: „Akkor te most félig magyar és félig japán vagy”! Bálint azonban önérzetesen így válaszolt: „Nem! Én nem félig magyar és félig japán vagyok. Hanem, egyrészt egészen magyar, másrészt egészen japán”! Én azt reméltem a 21. századtól, hogy az embereket nem a Tebbit-teszt, hanem Kósa Bálint önérzetes – többféle kollektív identitást megengedő – nézete szerint ítéli meg.  Akkor végre barátokká válhatna mindenki, akiket most a rájuk kényszerített az egydimenziós csoportidentitás elválaszt. Azt reméltem – de gyakran kell csalatkoznom – hogy a politika többé nem szakítja szét a közösségeket, a sokféleségből csak egyetlen identitást engedve meg, kizárólagos vonatkoztatási pontként. És akkor csak elméleti kérdés lett volna, hogy vajon kinek szurkolna Özil, ha a döntőt a németek és az angolok vívták volna?

Miért legyünk konzervatív-liberális–szocialisták?

 

A cikk címét – a lassan 10 éve elhunyt lengyel gondolkodótól – Leszek Kolakowskitól kölcsönöztem. (How to be a Conservative-Liberal- Socialist. Encounter 1978.) Írása – amelyet másfél évtizede olvastam – ráébresztett: valamennyi politikai irányzat morális alapértéke elfogadható a számomra. Sőt, felfedeztem: miközben szocialistának vallottam magam, bizonyos szemszögből konzervatív, más kérdésekben liberális vagyok. Az elmúlt évtizedekben kísérletek sora bizonyította: ezzel nemcsak én vagyok így. Minden ember egyidejűleg többféle morális értéket vall, és mindegyik felbukkannak viselkedésében. (Hofmann, W. et al. Morality in everyday life. Science 2014.). A morálisan „egydimenziós” – kizárólag konzervatív, csak liberális, egyedül szocialista – ember csak szélsőséges kivétel. Az éles politikai ellentétek oka, nem az egyének kibékíthetetlen morális különbözősége, hanem, a saját politikai „törzs” elvárásainak való engedelmeskedés.

Mégis, miközben az emberek hajlandók elfogadni mások értékeit, felvetődik bennük a kérdés: melyik az igazi?  Ugyanezt a kérdést – „melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak?”- teszi fel Szaladin, a muzulmán uralkodó, Lessig, A bölcs Náthán drámája zsidó főhősének. Náthán, egy különös példabeszéddel – a három gyűrű meséjével – válaszolt. Egy ember – mesélte – varázshatalmú, viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő gyűrűt örökölt. Úgy rendelkezett hát, a gyűrű mindörökre házában maradjon. Minden utódja – miként ő is tette – legkedvesebb fiára hagyta azt. A gyűrű így az apákról a fiúkra szállt, míg végül egy olyan apához került, akinek három – egyként kedves – fia volt. Mivel úgy érezte nem tud választani közülük, halála közeledvén, az aranyművessel csináltatott két pontos másolatot, majd mindegyik fiának odaadott egy gyűrűt és külön-külön megáldotta őket. Azóta folyik köztük a vita, kié az igazi – de hiába. „Bocsáss meg, szultán – fejezte be a történetet a bölcs Náthán – hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket”.

A világban lezajlott változásokat követve ma meggyőződésem: a politika morális értékekei nem zárják ki egymást. Sőt, kapcsolatuk még annál is szorosabb, hogy egyaránt vállalhatók. A 21. század problémái csak valamennyi érték szemüvegén keresztül szemlélve érthetők meg, így a globális problémák terápiájához mindegyik nélkülözhetetlen. Túljutottam tehát azon a – gondolatokat gúzsba kötő – állapoton, amit a humoralista, Sándor György, évtizedekkel ezelőtt egy sokkoló hasonlattal fejezett ki: „Azt álmodtam, hogy Magyarország akkora, mint a talpam, és minden lépésemmel hazaárulást követek el.” Ebből a szemszögből meghökkentő számomra az ellenzéki pártok és mozgalmak újraszerveződést kísérő szélsőséges érték-tisztogatás, amely gyakran személyi tisztogatásba csap át.

Baloldali barátaim által követelt és egyedüli iránymutatóként a világ számára előírt morális értékeket, és az abból levezetett politikai stratégiát ma más szemszögből látom, mint negyed százada. Ez az eltérő nézőpont, a sheffieldi technikai múzeumban – unokáim társaságában – tudatosodott bennem. A látogatás során került elénk egy ember-nagyságú tábla, benne kisebb-nagyobb – egymásba kapcsolódó – fogaskerék. A gyermekeknek azt kellett kitalálni: elforgatva az egyiket, merre fog fordulni a hozzá kapcsolódó másik? A 5-6 éves látogatók rövid kísérletezés után rájöttek: a kapcsolódó más felé fog forogni. Amint azután több illeszkedett egymásba, csak a fogaskerekek sorát végigkövetve lehet kitalálni, merre fordul az utolsó. Nos, az elmúlt évszázad során a nemzetközi gazdasági létrejöttével, a vasút- és a telefonhálózat kiépülésével a közösségek fogaskerekei egyre szorosabban érintkeztek. A 20. század végén pedig az internet, a világgazdaság, a globális kommunikáció és a migráció eredményeként a világ fogaskerekei elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak. Hiába is akarná valaki – saját értékei és vágyai alapján – erre vagy arra forgatni a keze ügyébe eső kerekeket, azok egészen másfelé fordulnának, mint akarná. A következmény: egyre gyakrabban szembesülünk nem-szándékolt következményekkel, amelyek ellenkezőjükre fordítják eredeti terveinket. Ezt a helyzetet részben az idézte elő, hogy a különböző tudományterületek sokáig egymástól független törvényei – az összekapcsolódó fogaskerekekhez hasonlóan – kibogozhatatlanul egymásba akaszkodtak, és csak nehezen – miként a gyermekek a fogaskerék-táblája – fejthető meg: milyen lesz az összehatásukként kialakuló valóságos változás.

Még nehezebbé teszi azonban a helyzetet, hogy a korábban szembeálló morális értékek is fogaskerék-szerűen összekapcsolódtak. Régebben, a konzervatív, a liberális, és a szociáldemokrata értékek alapján szerveződő pártok, a maguk morális szemszögéből javasoltak terápiát a világ problémáira. Volt, aki – orvosi hasonlattal élve – sebészi beavatkozást, másik gyógyszeres kezelést, és volt, aki pszichológust ajánlott. A választásokon azután, a polgárok a különböző értékekből levezetett terápiák alapján döntötte el, kinek ad felhatalmazást. Így, hol a konzervatív, hol a liberális, hol pedig a szociáldemokrata pártok kaptak lehetőséget. A 21. század problémái azonban – súlyosságukat tekintve – inkább egy áttételes rákhoz hasonlítanak. A gyógyításánál valamennyi terápia – mindegyik értéket alkalmazása – nélkülözhetetlen, de tekintettel kell lenni egymásra gyakorolt hatásukra.

S ha valakiben felvetődne a kérdés – vajon közülük melyik értéke vezérelje-e a terápiát? – arra sokak azt a válasz adnák: az attól függ, mi fő veszély? Ugyanezt a – „mi a fő veszély?” – kérdést tették fel – az anekdota szerint – egykor Sztálinnak is, aki így válaszolt: „mindig az a fő veszély, ami ellen beszűntetjük a harcot”. Nos, napjaink globális problémáival küszködve, a fő veszély, ha valamelyik tudomány-területet tanácsát nem vesszük tekintetbe, és még inkább, ha bármelyik értéktől megtagadjuk a hozzájárulását, ha egy érték hirdetőjét eltanácsolják a döntéstől. A politikában ugyanis a választóvonalat a 21. században nem az értékek jelölik ki! A választóvonal – bármilyen furcsa is legyen is – többnyire egyazon párton belül húzódik, a szélsőségesek és a megegyezés szándéka által vezérelt politikusok között. A különbség a kizárólagos érték érvényesítésére törők és a más értékkel harmonizálni törekvők között van. Amiként félelmet keltő a világpolitikában a „tegyük országunkat az első helyre” jelszó, épp így kudarcot eredményező a „tegyük a – konzervatív, vagy liberális, vagy szocialista, vagy fenntarthatóság – értékeinket az első helyre” politikai követelés. A 21. században nem egyedi értékek, szuverén országok, és autonóm mozgalmak vetélkednek. A legfelső dobogón sem egyetlen versenyző, hanem csapatok állnak majd.