A helyzet fokozódik! Az Európai Parlament (EP) úgy határozott, hajlandó „csőre tölteni” a jogállamiság ellen vétő államokat fenyegető fegyverét. Vera Jurová a EU Bizottság alelnöke azt nyilatkozta: továbbra is úgy gondolja, „beteg a magyar demokrácia”. A nemrég nyilvánosságra került, a világ 180 országának helyzetét elemző „World Press Freedom Index – 2020”, Magyarországot a 89.-nek – közvetlen szomszédjaink között a legrosszabb helyre – rangsorolta. Ehhez képest Varga Judit igazságügyminiszter Facebook-oldalán hazánkat az EU azon kevés tagállamai egyikének látja, ahol valódi pluralizmus érvényesül a médiában.

A kérdés, hogy Magyarország jogállam-e, túlmutat a jogelméleti vitán. Sokezer milliárd forintnyi fejlesztési pénz sorsa függ ettől, és mindennapjainkat, az önkormányzatok és a társadalmi szervezetek működését is alapvetően befolyásolja, milyennek ítéli majd az EU a magyar jogállam minőségét. Miközben a demokratikus ellenzék tagadja, hogy jogállamban élnénk, Európa pedig kételkedő, Orbán Viktor szerint Magyarország minden kétséget kizáróan jogállam. Ő legfeljebb azzal árnyalja véleményét, hogy vannak sajátos vonásai, hiszen tükrözi nemzeti szuverenitásunkat. Ez azonban – szerinte – így is van rendjén: nincs olyan jogrend, amely korlátozhatná önállóságunkat, nem ismerünk el olyan szabadságot, amely akadályozhatná érdekeinket érvényesítését. Csak a „Szentkorona”, az „Ezeréves múlt”, és az „Alaptörvény” mágikus fogalmai jelölhetik ki nemzetünk jövőjét.   

Sokan gondolják úgy, hogy az állapotainkról szóló vita a jogelmélet fogalmainak „ütköztetése” formájában zajlik majd. Ám, miközben a fogalmak a jelenségek leírásának hatékony eszközei, hiányosságuk, hogy a folyamatok lezajlását nem tükrözik. A gyakorlatban azonban nemcsak az a fontos, hogy tudjuk miről beszélünk, hanem az is, miként jellemezhető a pillanatnyi állapot, és annak változása. Az orvostudomány fontos kompetenciája, hogy azonosítani tudta a kórt, a tapasztalt orvostól azonban elvárható, hogy ne csupán megnevezni tudja a bajt, de felmérve a betegség stációit, ahhoz illessze a terápiát. Ez az oka, hogy a gyógyításban nélkülözhetetlen a különböző vizsgálatok által szolgáltatott leletek sokasága. Nincs ez másként a társadalom esetén sem.

Amikor tehát az EU – ráébredve a magyar „beteg” állapotának súlyosságára – konzíliumot hív össze, a vitának kevésbé a jogelméleti diszkusszión, még csak nem is az elrettentő példákra történő hivatkozáson, hanem a vizsgálatok „leleteinek” elemzésén kell alapulnia. A történelmi narratíva és a jogelmélet fogalomrendszere kevéssé alkalmas a valóságos helyzet pontos megítélésére. A szembenálló felek vég nélkül sorolhatják majd a jogállami helyzetre vonatkozó megállapításaikat és az azt bizonyító példákat. Előre tudható, hogy Orbán Viktort nem „győzi” meg a bíróság ítélete, ha az nem az ő nézetét tükrözi. Emiatt bármi legyen is a döntés, az arra alapozott politikai akciók megkérdőjelezhetőek lesznek. Ilyen helyzetben a legnagyobb esélye a kiszámíthatatlan háttéralkuknak és az elvtelen kompromisszumnak van.

Célszerű volna tehát, jogállamiságunk minőségét – ahogyan egy beteg állapotát a vérkép, a röntgen-felvétel, vagy a CT vizsgálatok sokaságával „mérik” – szakmailag megalapozott leletekkel bemutatni. Tiszta szerencse, hogy ilyen, „állapotjelzők” léteznek, sőt viszonylag könnyen hozzáférhetők. Így a „konzílium” független és megbízható tudományos háttérrel rendelkező intézetek vizsgálataira támaszkodhat és az ő „leleteik” alapján becsülheti fel, hol is tartunk. Erre már csak azért is szükség volna, mert akár a demokráciának, akár a jogállamnak sokféle összetevője van, amelyek együttműködve „állítják elő” a polgárok szabadságát és biztonságát, teszik lehetővé az állam működőképességét és a kormányzás hatékonyságát, biztosítják a korrupció alacsony szintjét. Van azonban a mi esetünkben még egy további fontos tényező, amely elkerülhetetlenné teszi helyzetünk részletekbe menő vizsgálatát.

A rendszerváltás után, nyugat-európai minták alapján kiformált jogállamunkat, az elmúlt évtizedben Orbán Viktor fokozatosan autokráciává alakította. Tette ezt oly módon, hogy a liberális politikai modellt – „illiberális demokráciát” hirdetve – egy különös Patyomkin-rendszerré építette át. Grigorij Patyomkin tábornok – Katalin cárnő kegyence – a szóbeszéd szerint, egy valódinak tűnő álfalut építtetett. A Patyomkin-falu díszletszerű építményei az oda vetődő uralkodónőt megtévesztendő, az orosz muzsik életét a valóságosnál boldogabbnak tűntette fel. Orbán Viktor Patyomkin-rendszerének pontosan ugyanez a célja: jogállamunk valóságos állapotát elfedve „normálisnak”, demokráciánkat az európai elvárásokhoz illeszkedőnek láttassa.  

Az intézményi lerohadás „áttételei” az elmúlt évtizedben fokozatosan az állam és a kormányzás minden részletében megjelentek, ám ezeket a Patyomkin jellegű jogi képződmények részben elfedték. Mára országunk már csak a felületes szemlélő számára tűnhet „nyugati típusú” demokráciának. Formálisan rendelkezünk ugyan minden olyan intézménnyel és szervezettel, törvénnyel és szabállyal, amivel a valódi jogállamok. Van parlamentünk és Alkotmánybíróságunk, van közszolgálati médiánk és független bíróságunk, van Állami Számvevőszékünk és Országos Választási Bizottságunk, van Versenyhivatalunk és Médiatanácsunk, vannak nyilvános részvénytársaságaink és közszolgálati alapítványaink. Ám a törvények hatalma helyett a hatalom törvényei vezérlik életünket. A Patyomkin-állam díszletei pusztán imitálják a valóságos jogállamot. A vezető testületek nem a szervezetek statútumában rögzített szabályok szerint működnek, hanem a Patyomkin-rendszer csúcsán levő személy akaratát követik. Orbán Viktor pedig – magát bebiztosítandó – korrumpálja az általa kinevezetteket: „hitbizományba” adja nekik a szervezetet és cserében alattvalói engedelmességükért „kifizetőhelyként” – busás jövedelmet kínálva – működteti számukra.    

Ha tehát a jogállam-vita nem tér ki a valóság részleteire, a jogállami funkciók minőségének bemutatására, akkor mindegyik fél győztesnek nyilváníthatja majd magát, anélkül, hogy ennek bármi következménye lenne. Az elmúlt évtizedekben kifejlesztett, az országok intézményi konstrukcióinak „mérésére” szolgáló mutatószámok azonban alkalmasak a társadalmak „állapot-felmérésére”. Ezek olyan „látleleteket” nyújtanak az országokról, amelyek megmutatják a legkülönböző területeken a „betegség” előrehaladását. A különböző időszakban született leletekből megállapítható az állapot javulása vagy romlása, sőt még az országok összehasonlítása is lehetővé válik. Vegyük tehát sorba a jogállam működésével kapcsolatos – az interneten is szabadon hozzáférhető! – mutatószámokat.

A témában a legmélyrehatóbb elemzést a Világbank végezte, immáron több évtizede folytatva és rendszeresen közreadva az eredményeket. (Kaufman, D. et al. 2010. The Worldwide Governance Indicators Methodology and Analytical Issues). Az általa alkalmazott mutatószámok:  

1. Voice and Accountability (VA): azt méri, milyen mértékben van lehetősége az adott ország polgárainak megválasztani a nekik megfelelő kormányt, kifejezni véleményüket és létrehozni saját politikai szervezeteiket. 

2. Political Stability and Absence of Violence/Terrorism (PV): azt mutatja, hogy milyen mértékben áll fenn a veszélye a politikailag motivált erőszaknak, az adott kormányzat destabilizálásának, és milyen hatékonyan tudja a kormány meghatározni a politikáját,

3. Government Effectiveness (GE): azt „méri”, hogy a kormányzat milyen mértékben van tekintettel a társadalom valóságos problémáira és a társadalmi szervezetek mennyire függetlenek a hatalomtól. 

4. Regulatory Quality Regulatory Quality (RQ): megítélhetővé teszi, hogy a kormányzat milyen hatékonyan foglalkozik a társadalom problémáival, szabályozza a különböző területek eltérő folyamatait, és teremt egyensúlyt a polgárok, az önkormányzatok és az üzlet érdekei között.

5. Rule of Law (RL): feltárja, hogy a társadalom, a gazdaság és a politika a lefektetett törvények szerint működik-e, mutatja, hogy a szabályok betartása milyen mértékben kényszeríthető ki, a bíróságok milyen mértékben függetlenek.

6. Control of Corruption (CC): azt mutatja, hogy a hétköznapokban és a társadalmi intézményekben milyen mértékben térnek el a szabályoktól az egyéni haszonszerzés érdekében.  

A Világbank mellett további, egymástól független, így egymás eredményeit kontrollálni képes szervezet kínál hasonló mutatószámokat:

7. Rule of Law Index : a törvények hatalmának érvényesülését „mérő” jelzőszám megmutatja mennyire kiszámítható az élet, és milyen minőségűek a törvények az adott országban. (World Justice Project)

8. Democracy Index : egy ország demokráciájának állapotát meghatározó legfontosabb összetevőkből alkották, így objektív mércét kínál annak minőségének mérésére.  (The Economist)

9. The Human Freedom Index : ez az egyéni szabadság indexe, a polgári szabadság állapotát, az egyén jogainak érvényesülését jelzi. (Freedom House)

10. Corruption Perceptions Index : ez a sokféle forrásból származó és mérhető adatokból összeállított mutatószám (a CPI) az országok korrupciós helyzetét mutatja, egyben az intézményi hatékonyságot is jelzi.  (Transparency International)  

A korrupció elemzése azért különösen fontos mert rávilágít, hogy egy adott ország milyen mértékben működik a jogállami normák szerint. Ebből a szempontból sokkoló, hogy mind a CC, mind pedig a CPI indexek – egymás eredményeit megerősítve – hazánkat a fejlett világ egyik legkorruptabb országának mutatják. Ennek következménye, hogy bár első pillantásra államunk megfelel az európai mintáknak, az intézményeket mégsem eredeti küldetéseik megvalósításán dolgoznak, hanem a Patyomkin-rendszerben, az alárendeltek számukra megszabott parancsokat hajtják végre.  

Ha végig tekintünk a felsorolt mutatószámok interneten fellelhető eredményein, ezek egybehangzóan nemzetünk súlyos állapotát jelzik. Láthatóvá teszik – éppen, mint a CT felvételek a daganatot – társadalmunk „rákos” gócait, sőt az „áttéteket” is. Ebben a helyzetben – nem függetlenül a várható vitáktól – már a hazai érintettek is kezdik felismerni a „mutatószám-háború” politikai jelentőségét. A kormányhoz közel álló „agytrösztök” elkezdték a propaganda „mutatószám-gyártást”. (Corvinus Egyetem. Social Futuring Center. Társadalmi Jövőképességi Index). Eredményeik – megfelelve az elvárásnak – Európa élvonalában láttatják nemzetünket. Ugyanakkor a függetlenek – az Egyensúly Intézet és a civilek – tudományosan megalapozott módszertan alapján végzett vizsgálatai fontos hozzájárulást jelentenek az Európai Unió elemzéseihez (Contributions of Hungarian NGO’s to the European Commision’s). Az ő eredményeik alapvetően visszaigazolják a nemzetközi szervezetek mutatóiból kiolvasható szomorú képet.  

Az EU tehát hasonlóan nehéz feladattal néz szembe, mint az orvosok. Rá kell vennie a pacienst nemcsak fájdalmas terápiára, de meg kell győznie arról, életmód váltásra is szüksége van. Csak akkor élhet ismét úgy ahogy szeretné, ha a leletek újra az „egészségre” utaló értékeket mutatnak. Hangozzon tehát bármilyen ijesztően, az EU akkor teljesítené feladatát, ha előírná Magyarország számára: két-három év alatt a „Rule of Law Index”, a „Democracy Index”, és a Világbank „Worldvide Governance Indicators” értékeit, előre meghatározott pontokkal emelnünk kell. Sőt, ragaszkodnia kellene a változtatást megalapozó törvényjavaslatok előzetes bemutatásához, majd a végrehajtás folyamatos nyomon-követéshez. Ha azonban az EU belenyugodna abba, amit autokratánk hirdet – „a magyar betegnek, csak magyar vizsgálat alapján és csak magyar gyógyszer írható fel” – ezzel ahhoz adja hozzájárulását, hogy Patyomkin-jogállamunk most már az EU jóváhagyásával működjön.  

Az EU tehát nincs könnyű helyzetben. Mintha egyszerűbb lett volna a rendszerváltást követően a diktatúra átalakítása demokráciává. Most azonban a liberális politikai modellt imitáló Patyomkin rendszert kell visszaalakítani normálisan működő rendszerré. Ám, ha az EU úgy ítéli, jogállamunknak komoly hiányosságai vannak, nem spórolhatja meg, hogy – miként egy súlyos rákbeteg esetén a konzílium – részletekbe menő előírásokat adjon az intézményrendszer működéséhez és sok területen fogalmazzon meg konkrét javaslatokat. Ez azt jelenti, hogy drága hazánkat, nem kötik ugyan lélegeztető készülékre, de állandó és szoros felügyelet alatt lenne. Vannak bizonyos kétségeim, hogy ebbe akár az EU bürokratái, akár a mi autokratánk olyan könnyen belemennének-e.

„A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott”. Ezzel a mondattal indul a 20. század egyik legjelentősebb társadalomtudományi írása, Polányi Károly, „A nagy átalakulás” című műve. Az eredeti cím – „The Great Transformation. The Political and Economic Origins of Our Time”. (London. 1946.) – azonban a „Nyugat” születésének talányára is utal. Az ígéretet beváltva, segít megérteni a világunkat évszázadokon keresztül vezérlő hatásokat és meggyőző választ kínál a kérdésre, miért éppen Európa határozta meg a világ sorsát. Polányi szerint „Nyugat” történelmi pályáját alapvetően az európai civilizáció négy, a többi civilizációkhoz képest egyedi intézménye – a hatalmi egyensúly rendszere, a nemzetközi aranystandard, az önszabályozó piac és a liberális állam – határozta meg. (Idézett mű: 7. oldal). A figyelmes olvasó még azt is kiolvashatta az 1939-1943 között íródott műből, miért sodródott le a fejlődés főútjáról a sokáig perspektivikusnak látszó „kommunista modell”.  

Az intézmények működésében persze rendre zavarok keletkeztek, amelyek a 20. században világválságokhoz, világháborúkhoz és ennek következtében alapvető politikai átrendeződésekhez is vezettek. Összességében mégis a „Nyugat” gazdasági, társadalmi és politikai rendszere bizonyult a legdinamikusabb fejlődési modellnek. Azok jártak jól, akik ehhez csatlakoztak, akik viszont késlekedtek vagy elutasították ezt, elmaradtak. Végső soron ez kényszerítette ki az 1990-es „rendszerváltásokat” is. Ám, mint kiderült, a siker-modellhez történő felzárkózáshoz nem elégséges néhány gazdasági és politikai intézmény átvétele. Már Polányi is figyelmeztet: a társadalom működésének „logikáját” alapvetően meg kellett változtatni, átalakítva a politikai intézményeket, a társadalom értékrendjét, a polgárok motivációját. Miközben pedig a rendszerváltók még mindig az átalakulás újra és újra felerősödő nehézségeivel küszködnek, a világ egy újabb, még nagyobb átalakulás kellős közepén találta magát. Erre utal, hogy a napjainkról szóló elemzések gyakran, a Polányi műre emlékeztető mondattal – „A 20. századi civilizáció összeomlott” – indítanak.

Az első „nagy átalakulás” elemzésére még Szókratész tett kísérletet, arra bíztatva barátját, Adeimantoszt: „Gyertek tehát, alapítsunk képzeletben legeslegölről kezdve, egy államot.” (Platón. Állam. 106.oldal). Majd végigvezette őt az úton, az élelem előteremtésétől, a lakás és egyéb szükségletek biztosításán keresztül, egészen az egyre kifinomultabb szükségletek igényének megjelenéséig. Szókratész felismerte: „minden készítmény nagyobb tömegben, szebben és könnyebben készül, ha a munkás …mindig egyféle munkát végez.” (U.o. 109.). Amint azonban rabjává váltunk a kifinomult fogyasztásnak, el kellett fogadni az egyre nagyobb államot és a piac által vezérelt cserét. A társadalmat tehát szükségszerűen „olyan népességgel kell felduzzasztani, amely már nem is az igazi életszükségletek kedvéért van az államban”. (U.o. 117. oldal).

A modern tudomány a problémát, hogy miként osztjuk fel időnket magunk ellátása és mások szolgálata között az un. feladatváltási költség (task-switching cost) segítségével elemzi. Folyamatosan mérlegeljük, hogyan járunk jobban: ha magunk teremtjük elő amire szükségünk van, vagy ha csere útján jutunk hozzá? Ha úgy tűnik, olcsóbban, jobb minőségű terméket tudnánk magunk előállítani, akkor ezt választjuk, ha viszont a csere segítségével könnyebben juthatunk hozzá az életünkhöz szükséges dolgokhoz, akkor e mellett döntünk. A kutatók általános feltételek mellett elemezték a folyamat lehetséges kimeneteit és bizonyították: amint az emberek felfedezik, hogy finomodó igényeik kielégítése, a növekvő feladatváltási költségek miatt, önellátással túl drága, a cserére épülő társadalmat választják. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Az igények bővülése lehetetlenné tette, hogy egy család képes legyen előállítani önmaga számára a szükséges termékek tömegét, így az ember rákényszerült szükségleteit a kereskedelem útján kielégíteni.  

A matematikai elemzés visszaigazolta a Szókratész által felrajzolt és a valóságban is tetten érhető trendet: mind nagyobb méretű és egyre hierarchikusabb közösségek jöttek létre. A kereskedelem pedig egyre távolabbi termelőket és közösségeket kapcsolt össze. Megtapasztalva, majd hozzászokva az egyre kifinomultabb termékek kínálta kényelemhez és kellemességhez, az ember egyre telhetetlenebbé vált. A modern ember szinte kielégíthetetlen vágyait a termék-világ sokféleségét számszerűsítő „stock-keeping unit” (SKU) mutatója méri, amely a múlt században az árukínálat robbanásszerű bővülését mutatta. (Beinhocker, E. The Origin of Wealth. 2006.) Első pillantásra ennek a folyamat a dinamikáját az emberi intelligencia – a feltalálók kreativitása – határozza meg. Ám, amint életünk elmaradhatatlan része lett a csere, a döntő tényezővé a cserepartnerek felkutatásának, a megállapodásnak, a csere lebonyolításának, vagyis a tranzakcióknak a költségei léptek elő.  

A kommunikáció és a szállítás költségeinek fokozatos csökkenésével egyre távolabbi közösségek kapcsolódtak össze és egyre komplexebb társadalmak jöttek létre. A technikai/technológiai forradalmak hatására ez a csökkenés társadalmi és gazdasági forradalmakat is előidézve, alapvetően átalakította a közösségeket. Világosan megmutatkozott ez a 19. században, amikor egyrészt a vasút és a gőzhajózás, másrészt a távirat majd a telefon jelentősen lecsökkentették a tranzakciók költségeit és idejét. Ez döntő mértékben kitágította a potenciális partnerek körét, egyben megnövelte a hatékonyan működtethető vállalkozások méretét. A tranzakciós költségek szerepét – még a múlt század harmincas éveinek végén – elsőként R. Coase ismerte fel, megalapozva a tranzakciós költségek gazdaságtanát. (Coase, R. 1937. The Nature of the Firm.) Modellje alapján megválaszolhattuk azt a triviálisnak tűnő kérdést, miért is hoz létre az ember vállalatot – de épp így bármely szervezetet – és miért változtatja meg annak struktúráját és kormányzását, ha csökkennek a tranzakciós költségek.  

A 19. században ugyanakkor felbukkant egy másik tényező – a nemzet-állammá szerveződés – is, amely meghatározó hatást gyakorolt a társadalmak struktúrájára. Világunk szerkezetét az elmúlt két évszázadban a tranzakciós költségek csökkenésének és a nemzeti identitás erősödésének egybekapcsolódó hatása formálta. Meggyőzően példázta az általuk előidézte gazdasági és társadalmi dinamikát az Osztrák-Magyar monarchia esetét feldolgozó vizsgálat. (Schultz, M. Wolf, N. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire in the late nineteenth century. Economic History Review. 2012). A kutatók azt találták, míg a csökkenő tranzakciós költségek a piacok és ezzel a birodalom gazdasági integrációját támogatták, a nemzeti identitás inkább az elkülönülés trendjét erősítette. Miközben a csökkenő szállítási költségek a gabona-piacot az idők során fokozatosan egységesebbé tették, a nemzeti identitások erősödő hatására mégis elkülönülő „nemzeti” piacok jöttek létre. Magyar-Osztrák monarchián belül, az azonos etnikai, kulturális és nyelvi hátterű közösségek egymás között alacsonyabb árakkal kereskedtek, mint más nemzetiségű térségekkel. Miközben tehát a gazdasági kapcsolatokat szervező ellátási láncok kiterjedtek az egész birodalomra, egyidejűleg a nemzeten belül záródtak.

A „nagy átalakulása” során tehát – a tranzakciós költségek csökkenésének és a nemzeti identitás közösségszervező erejének hatására – nemcsak a nemzet-államok, hanem a nemzetgazdaságok is kiformálódtak. A technikai és a gazdasági fejlettség adott szintje természetesen kínálta fel a „nemzeti” gazdaságpolitikát: támogatni a vállalkozásokat, hogy a nemzet az által „birtokolt” természeti-, intellektuális-, és munkaerő-forrásokat olyan végtermékké formálják, amelyekkel sikeresen illeszkednek be a világgazdaságba. Az ellátási láncok nemzet-központú fejlesztésének hatására pedig az országok kialakították ugyanazokat – a másokéval párhuzamosan működő – iparágakat. Egészen a 20. század második harmadáig a szuverén országok, mint önálló nemzetgazdaságok integrálódtak a nemzetközi gazdaságba. Közben azonban a „nagy átalakulás” folytatódott. A lokális és regionális ellátási láncok – amelyek addig a szuverén nemzetgazdaságokat és vállalatokat kapcsolták össze – fokozatosan behálózták az egész világot.

A fordulópontokat szeretjük dátumokhoz kötni. A globális hálózattá szerveződés fordulópontját a témakör neves kutatója – P. Khanna – az 1989 évre teszi: ekkor jött létre a világháló és omlott le a berlini fal. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016. Hvg. 44.) A világháló a kapcsolatok szinte végtelen sokféleségét, másrészt, költség-, és idő-igényének csaknem a nullára csökkenését hozta. A berlini fal leomlása pedig egy olyan békés világot vetített előre, amelyben minden és mindenki biztonságosan és szabadon mozoghat bolygónkon. Ilyen feltételek mellett a kommunikáció – méghozzá C. L. Strauss által megadott általános értelmében, mint „dolgok, információk és házastársak cseréje” – fokozatosan totálissá és globálissá vált. Élj bárhol a bolygón minden pillanatban „valós időben” veszel részt a világ történéseiben: akár tudatában vagy ennek, akár nem, mindenki másra hatsz és mindenki más hat rád.  Ez azt jelenti: egy újabb nagy átalakulás küszöbéhez érkeztünk.

Míg eddig a szuverén nemzetgazdaságok saját érdekeiknek megfelelően formálták az ellátási láncokat, mostantól mindinkább rákapcsolódni kényszerültek a globálissá vált ellátási láncokra. Lényegében ugyanezzel a fenyegetéssel, egyben lehetőséggel – hála a TQM és a JIT módszereknek – szembesültek a vállalatok is. A globális verseny és az áttekinthetetlenné váló termékválaszték kikényszerítette, hogy az értéklánc egyre szűkebb szakaszára összpontosítva hozzanak létre, egyre nagyobb kapacitású termelő/szolgáltató egységeket. Ezzel, a korábban a vállalatokon belül, majd a nemzetgazdaságokon belül szerveződő értékláncok nem egyszerűen globális ellátási lánccá szerveződtek, hanem fokozatosan önálló – mondhatni „szuverén” – entitássá váltak. Az egykori szuverén nemzetek és vállalatok arra kényszerültek, hogy „felcsatlakozzanak” a globális ellátási láncokra, és a platformokra, mert egymáshoz éppen ezeknek a közvetítésével kapcsolódhattak. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016).

Ez az átmenet alapvetően megváltoztatta világunk jellegét. A földünket átszövő és elszakíthatatlan rendszerré összekapcsoló ellátási láncok világunkat globális ökoszisztémává formálták. (C. H. Tian et al. 2008. BEAM: A framework for business ecosystem analysis and modeling). Az ökoszisztéma eredetileg egy adott természeti környezetben együtt élő, egymást kölcsönösen meghatározó élőlények és populációik, egymástól elválaszthatatlan együttesét jelentette. A globális ökoszisztéma valóságára a világot éppen a koronavírus járvány döbbentette rá. Mindenki számára „kézzel foghatóvá” vált, hogy a globális ellátási lánc bármely apró láncszemének megszakadása szükségképpen zavarokat idéz elő a világ más távoli pontjain. Ráébredhettünk arra: a munkahelyen, a hétköznapi életben közvetlen és kikerülhetetlen kapcsolatban vagyunk más kontinensek, idegen országainak polgáraival. Az ellátási láncok globális hálózatának ökoszisztémává szerveződése azonban még a Polányi által leírtnál is átfogóbb, újabb „nagy átalakulást” vetít elénk.

Világunk most válik igazi „globális faluvá”. Egykori kis falunkban mindenki ismert mindenkit, és bármit tettél, mondtál, ígértél, és teljesítettél vagy nem teljesítettél, arról azonnal mindenki tudomás szerzett és ehhez igazította a rólad alkotott véleményét. A faluban sokáig a pletyka ingyen szabályozott mindenkit és segített kordában tartani a „falu rosszát”, akit a kutyák ismertek és meg is ugattak. Azután hozzászoktunk: az állam hoz törvényeket, ellenőriz, ítélkezik bünteti a szabály-szegést, persze a rendszert már a polgárok adóiból finanszírozták. A most szemünk előtt kiformálódó „globális faluban”, a technológia lehetővé teszi, hogy születésünktől kezdően minden jó-, és rossz-tettünk „közkinccsé” válik és kitörülhetetlenül beépül globális reputációnkba, ráadásul a rendszer szinte ingyenes működtethető. Ám ennek az olcsóságnak és személyre-szabottságnak megvan az ára: a rendszer valódi veszélyeket is rejtő intézményekre épül. A pénzügyi műveletek blockchain-szerű rögzítése, az ígéretek és megállapodások hasonló globális adminisztrálása. (Casey, M. Vigna, P. 2018. The Truth Machine.). A technológia felkínálja minden „földlakó” elemi viselkedésének minden érintettje általi minősítését, a róla alkotott vélemények totális hozzáférhetőségét és mindezek alapján egy a „token economy” elvén működő globális viselkedés-szabályozó rendszer működtetését, ráadásul, szinte ingyen.

Napjaink „nagy átalakulása” során több területen már átléptük az új világ küszöbét. Más területeken – a globális rendszer kormányzása, az együttműködés szabályozása, a bizalom megteremtése – még csak felsejlenek azok a billenési pontok, amelyeken túl a világ alapvetően megváltozik. A történelem minden eddigi „nagy átalakulása” alapvetően felzaklatta a társadalmakat. Rettenetként élték meg a törzsi közösségek az állam hatalmi szerkezetének kiépülését. A szokásokkal gyökeres szakítást hozott a piacon alapuló gazdaság, illetve a liberális demokrácia államának létrejötte. Napjainkban még ezeknél is nagyobb átalakulás előtt állunk, amelyhez a korábbiaknál kevesebb idő áll a rendelkezésre. Miért gondoljuk, hogy könnyen „megúszhatjuk”?  

Gyűlnek az ellenzék miniszterelnök-, és képviselő-jelöltjei az előválasztásokra, és fellángoltak a viták is az egymással kormánykoalíciót alkotni tervezők között. A demokratikus ellenzék pártjai megállapodtak az előválasztás feltételeiről, de a verseny egyre élesedik. Az előválasztáson a pártok jelöltjein mellett „civilek” is elindulhatnak, bár előre jelezniük kell, hogy melyik frakcióhoz kívánnak csatlakozni a parlamenti munka során. A küzdelem tehát egyre zaklatottabb, amit a kormánypárt manipulációi még kiszámíthatatlanabbá tesznek. Ez hihetővé teszi Kövér László előrejelzését: „a 2022-es kampány légköre piszkosabb és aljasabb lesz, mint valaha volt”. Így automatikusan adódik a kérdés: vajon segíthetne-e a közállapotokon a politikusok számára kidolgozott etikai kódex?

Egyetemi óráimon gyakran idézem Dan Ariely – a viselkedési közgazdaságtan neves kutatójának – TED előadását („Our buggy moral”), amelyben a csaló viselkedést vizsgáló kísérleteinek eredményeiről számolt be. Azt találta, hogy az embereket erkölcsösebbé teszi, ha – akár tudat alatt – emlékeztetik őket a Tízparancsolatra, vagy éppen az Etikai kódexekre. S, ami még különösebb, ez nem függött attól, hogy valaki vallásos-e vagy sem, sőt, még attól sem, hogy ismeri-e az Etikai kódexet, amire hivatkoztak. Önmagában, ha valakinek felidézik esküjét, az kevésbé vét az erkölcs ellen. Nem véletlen tehát, hogy az emberiség két évezrede Tízparancsolatként – de az előtt és az után is sokféle formában – alkalmazza ezt a megoldást. Amint ugyanis mindennapossá vált a találkozás „másokkal”, és osztoznunk kellett sorsukban, úgy írta fölül az önző viselkedés ösztönét a másokhoz való alkalmazkodás szándéka. Először a bölcs öregek foglalták szabállyá: „Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten”, vagy „Szemet szemért, fogat fogért”. A birodalmak korában azonban már a világvallások „Aranyszabályai” és „Parancsolatai” intettek a morális viselkedésre.

Az idők folyamán egyre több területen került elő az erkölcs szabályainak betartására figyelmeztető eskü. Az orvosi szakmában feltétel lett a Hippokratészi eskü, de egymástól eltérő területeken – amikor házasságot kötünk, valamely szervezetben elkezdünk dolgozni vagy éppen új állampolgárságot szerzünk – vált természetessé a fogadalomtétel. A 20. század második felében azután az etika követelménye fokozatosan jelent meg a hideg racionalitás birodalmaként elképzelt üzleti életben is. Ennek egyik oka, hogy az egyének jogai minden területen jelentősen kibővültek, miközben az elérhető jutalmak csábítása szinte ellenállhatatlan lett. Másrészt, a globalizáció távoli térségeket, idegen világokat, eltérő kultúrákat kapcsolt össze, amelynek szereplői egyszerre voltak ellenérdekelt vetélytársak és potenciális partnerek. Mivel pedig a kapcsolataikat gyakran nem rendezte egyértelműen a törvény, szinte ösztönszerűen folyamodtak a régi bevált módszerekhez: az „Aranyszabályok” és a „Tízparancsolat” mintájára etikai kódexeket alkottak.

De mi indokolhatná a politika szférájában is az etikai viselkedés támogatására? Az ok: a politikában – különösen a választásokat megelőző kiélezett helyzetben – még az üzleti életnél is elviselhetetlenebb nyomás nehezedik a résztvevőkre. Jól érzékeltette ezt az életérzést a kirúgott menedzserek sorsát bemutató, „Top Dogs” című darab. A szereplőket gyötörte a kétségbeesés, mardosta a szégyen, emésztette a harag és ez kisöpörte agyukból a morál intését és így bíztatták magukat: „Az utókor nem a tisztességes, hanem nyereséges vállalatokra emlékszik. A tisztesség az utolsó előtti mentség, az utolsó a siker. Erkölcsi hullának a vesztes nevezi győztes vetélytársát. A megbízhatóság nem azt jelenti, hogy adnak megbízást. Ami üzletileg erkölcstelen, az többnyire jövedelmező. A rugalmas erkölcs az érvényesülés támasza. A hencegés nem etikátlan öndicséret, hanem az érvényesülés marketing fogása”. Ha az előválasztások hangulatát felidézzük és az üzleti életre utaló fogalmakat kicseréljük a politikai megfelelőikre – a pártokra, a szavazatokra, a választási győzelemre, a politikusi karrierre – máris érthetővé válik a politikai világának morális kihívása. A karantén ideje alatt néztem végig a „Kártyavár” című Netflix sorozatot, amely a politika világáról fest – őszintén mondom – elborzasztó képet és bemutatja az előválasztások hangulatát.

A politika világának hírei mind azt érzékeltetik, hogy milyen ellenállhatatlan nyomás nehezedik az emberekre, hogy az amorálist normálisnak lássák. Mintha a politikusi lét elmaradhatatlan kelléke volna, meggyőzni magukat arról: nyugodtan végrehajthatunk egyébként erkölcstelennek tartott cselekedeteket, csak mert az adott pillanatban az célszerűnek tűnik. A politikusokat tehát a „túlélés” kényszerei megtanítják: 

• Megmagyarázzák maguknak, hogy amit teszünk az valójában nem is törvénybe ütköző. 
• Elhitetik magukkal, hogy tettükkel az erkölcsi elveket és a közösségi normákat érvényesítjük. 
• Elfogadják, hogy amit tesznek az mindenkinek a legjobb, vagy legalább is a többség érdekében történik. 
• Meggyőzik magukat arról, hogy amit csinálnak, az soha nem fog kiderülni, és senki nem tudja meg mit tettek. 
• Elhiszik, hogy az a szervezet vagy személy, akinek érdekében ezt tették, meg fogja védeni őket.   
• Beláttatják magukkal, hogy ellenfeleik ugyanezt tennék, ha lehetőségük lesz rá, és még mindig jobb, ha ők teszik meg.  

Ha tehát különböző világnézetű, eltérő társadalmi csoportba tartozó és részben ellentétes érdekű személyekből tartós közösséget vagy szervezetet akarunk alkotni, vagyis szeretnénk, ha tagjaik hosszú távon valamilyen közös cél elérése érdekében együttműködjenek, akkor nélkülözhetetlen, hogy etikailag is egymáshoz illesszük őket. Ebből kiindulva javasoltam már 2018-ban, amikor – mint most – éppen választásokra készülődtünk egy politikai tízparancsolat megalkotását a remélt ellenzéki koalíció számára. Akkori ötletemet felelevenítve és a mostani helyzetre alakítva a demokratikus ellenzék pártjainak, képviselőjelöltjeinek és támogatóinak a következő „Tízparancsolat” elfogadását javaslom:  

1. Ne sajátítsd ki a közös sikert, ne tulajdonítsd kizárólag magadnak az együtt elért eredményeket.
2. Ne lopd el a másik javaslatait, ne „nyúld le” mások ötleteit, ha egyetértesz, csatlakozz inkább hozzájuk.
3. Ne csábítsd el – elvszerűtlen ígéretekkel – mások támogatóit és szavazóit, a közös siker többet hoz a konyhára.   
4. Ne engedj a pillanat csábításának, hogy egy ütős – de később szükségszerűen megbánt – mondattal „pontot szerezz”.
5. Ne törekedj a vitákban vagy a hirdetésekben pillanatnyi népszerűségre, ne ígérgess megalapozatlanul, ne térj le a realitások ösvényéről, csak a pillanatnyi előnyért.
6. Ne rágalmazz másokat, ne terjessz róluk igaztalan és megalapozatlan híreket.
7. Soha ne utasítsd vissza az együttműködési ajánlatot, ne térj ki a tisztázó viták elől, és soha ne rúgd fel a megállapodást.
8. Ne nyilatkozz meggondolatlanul a másikról, ne kommentálj egy olyan hírt, amelyet összefüggéséből kiragadva idéznek neked és nem ismered a körülményeket. 
9. Ne hagyd válasz nélkül a bocsánatkérést, ugyanakkor tedd könnyebbé mások számára, hogy beismerhessék saját hibáikat, és ismerd be te is, ha hibáztál.
10. Ne tagadd meg a szolidaritást a megtámadott társtól, ne utasítsd el – akár csak kívülálló hallgatással – a segítségedet.

Ötletem akkor nem keltett különösebb érdeklődést, most azonban még fontosabb volna megvalósítani. Ugyanis, a tervezett előválasztások lebonyolítása nem pusztán a legjobb jelöltek kiválasztása szempontjából lényeges. A sikeres lebonyolítás tesztelhetővé teszi az ellenzék kormányzóképességét. Abból indulok ki, hogy a demokratikus ellenzék pártjainak, támogatóinak és potenciális szavazóinak kapcsolatát sok esetben a bizalmatlanság, gyakran a féltékenység jellemzi. Nem véletlen, hogy akadozik az együttműködés és nehezen formálódik a közös stratégia. Ha azonban a pártok, a jelöltek és a támogatók megtanulják kordában tartani konfliktusaikat és képesek békésen, de elvszerűen rendezni vitáikat – amelyeket a Fidesz, korlátlan eszközeivel a végletekig szítani igyekszik – ez lesz az igazi bizonyítéka a kormányképességnek.

Éppen ebben a helyzetben – miként a társadalomban és az üzleti életben is – segíthet egy tízparancsolat, még ha nem is isteni eredetű, csak a józanész sugallja. Ahhoz azonban, hogy igazán hatékonyan működjön, az előválasztások minden résztvevőjének, képviselőjelölti esküt kell tennie, sőt alá is kell írnia ezt közös Politikai Tízparancsolatot. Azok, akik úgy gondolják, hogy ez felesleges volna, ismét emlékeztetem a sokféle – orvosi, katonai, hallgatói és állampolgársági – esküre. Még az esküvő intézménye is a barátok előtt tett és a kitartó hűségre tett fogadalomra épül. Akik pedig az említett esetekben is előforduló esküszegésekre figyelmeztetnek, azoknak a kutatások által bizonyított tényre utalok: még, aki nem is tudja felsorolni az össze parancsolatot, vagy nem hisz is Istenben, a parancsolatok felidézése azokat is moderálja. Sőt, önmagában az etikai kódexre utalás is, visszafogja a csaló viselkedést.

Bár sokaknál már ez az ötlet is „kicsaphatta a biztosítékot”, most még egy lépéssel tovább lépek. A vállalkozásokban egyre szaporodnak az etikai intézmények – Etikai kódex, Etikai bizottság, Etikai Audit, és a szervezet etikai viselkedéséért felelős Etikai igazgatók – amelyek a szervezet minden szintjén erősítik a morális viselkedést. Teszik ezt azért, mert világossá vált: ha a vállalatról kialakul az etikai megbízhatóság képe, az emeli a versenyképességet és csökkenti a szervezeti katasztrófák veszélyét. Akár hiszik, akár nem, nincs ez másként a politikában sem! Ennek indirekt bizonyítéka, hogy a pártok milyen erőfeszítéseket tesznek a másik lejáratására, bemocskolására. Másrészt, amikor valamely mozgalom lehanyatlik vagy egy párt „összeomlik”, az okok között mindig előtűnik vezetőik amorális viselkedésének meghatározó szerepe.

Az elmúlt hetekben általános egyetértés alakult ki az etikai kódexek tekintetében. Innen már csak egyetlen lépés, hogy a demokratikus ellenzék elfogadja: a 2022-es választásokon résztvevő valamennyi képviselőjelöltje egy közös gyűlés keretében aláírja ezt az etikai nyilatkozatot. Ám ennek kiegészítéseként elkerülhetetlen létrehozni egy olyan közös Etikai Bizottságot, amely első lépésben megtárgyalná a belső vitákat. Én még azt sem zárnám ki, hogy ehhez az Etikai kódexhez más pártok és résztvevőik is csatlakoznának. Ez talán segítene elkerülni, hogy a 2022-es választások eseményeire ne a Kövér László által előre jelzett „piszkos és aljas” jelző legyen érvényes.