„Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy eszme, aminek eljött az ideje” – idézik gyakran a mondást. S valóban, számtalan példa mutatja, hogy egy feltaláló ötlete, egy tudós gondolata, egy filozófus víziója – sok éves szendergéséből felébredve – átalakítja a világot. Ám ennek a mondásnak van egy másik – rejtett, ugyanakkor nem kevésbé fontos – üzenete: „Nincs frusztrálóbb, mint egy sikerre ítélt eszme megvalósításáért akkor harcba szállni, amikor annak még nem jött el az ideje”. Pedig ezt sokan – a gondolatok kiötlői és a víziók elkötelezett, vagy csak rászedett követői – megszenvedték. Erre a lehetőségre már Marx is utalt: “Egy társadalom, még ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének…természetes fejlődési fázisokat sem át nem ugorhat, sem rendeletileg el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat”. (Marx, K: A tőke, I. kötet.) A 20. század szomorú tanulsága: a kommunizmus utópiájának megvalósítására törekvő mozgalmak sem megrövidíteni, sem enyhíteni nem tudták a „születés fájdalmait”.

Pedig voltak a haladásnak olyan elkötelezett hívei, akik ezt pontosan előre látták. A 20. század társadalomtudományának egyik „alapító atyja”, M. Weber, halála előtt, 1920-ban barátjához, Lukács Györgyhöz írt levelében arra figyelmeztette: „ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] csak ahhoz vezethetnek, és ahhoz is fognak vezetni, hogy a szocializmust 100 évre diszkreditálják.”. Ma olvasva ezeket a sorokat, három gondolat vetődött fel bennem. Az első: jó lenne, ha mindenki tudomásul venné, a 20. század Weber előrejelzését igazolta. A második: mostanában telt le az a bizonyos 100 év, amire M. Weber utalt, és ez felvetheti az újrakezdés lehetőségét. A harmadik: csak akkor van alapja a reménykedésnek, ha elfogulatlan értékelés igazolja, valóban feltűntek a trendfordulás jelei.

Az óvatosság ugyanis továbbra is indokolt, nehogy újra az illúziók csapdájába essünk. A 20. század tagadhatatlan tapasztalata: az illúziók által elvakított mozgalmak – a történelmi kényszerek nyomására és a politikai harcok kikerülhetetlen logikáját követve – az eszkalálódó erőszak pályájára kerültek, amelyről azután már nem tudtak letérni. Ez az út azonban a hirdetett jövőképnek és a fennkölt morális céloknak tökéletesen ellentmondó politikai kísérlet-sorozathoz vezetett, amely – a sokmillió áldozat ellenére – sikertelen maradt. Ez nem azt jelenti, hogy eleve indokolatlan volt a kapitalizmus alapvető intézményeinek – a piacnak, a magántulajdonnak, és az ezekre épülő hatalomnak – az éles kritikája. Még a kapitalizmus elkötelezett, de elfogulatlanul elemző hívei is elismerik: „a piac lehetővé teszi, hogy a gazdag ember macskája, eligya a tejet a szegény ember gyermeke elől”. A 21. század alapvető problémái – a természeti folyamatok fenntarthatatlansága, a globális gazdaság krízisérzékenysége és a társadalmi egyenlőtlenségek megállíthatatlan növekedése – a kapitalizmus logikájából fakadnak.  

Ám épp így tagadhatatlan – mutattam be nemrég írt cikkemben, „Valóban gonosz-e a kapitalizmus?” az elmúlt évek kutatásai alapján – hogy a pénz, a piac, a magántulajdon és az állam alapvetően pozitív a történelmi szerepet játszottak. Az elmúlt évezredek fejlődéspályájáról rajzolt objektív kép óvatosságra kell intse az erőszakos forradalom híveit. A történelmi elemzések egyértelműen igazolták: ezek az „ördöginek” kikiáltott intézmények a fejlődés elkerülhetetlen és – negatív mellékhatásaik ellenére is – az emberi állapotok folyamatos javulását lehetővé tevő eszközök. Nélkülük nem terjedhettek volna el a műszaki innovációk, nem növekedhetett volna az életminőség, nem jöhetett volna létre a közösségeket körülvevő komfortzóna, és nem válhatott volna globálissá az emberiség. Ugyanakkor a fejlődés együtt járt az emberi környezet erősödő zavaraival és a társadalmi, gazdasági ellentmondások növekedésével is.

A piacot és az állomot „meghekkelő” magántőke a „győztes visz mindent” helyzetet alakított ki, amely a Máté-effektus – „akinek van, annak adatik, akinek nincs attól az is elvétetik, amije van” – érvényesüléséhez vezetett. A magánvállalkozások és az állam összejátszása lehetővé tette a csere „természetes” – a verseny által korlátozott – arányainak egyoldalú megváltoztatását. A fiatal Marx a Mosel vidéki falopásokkal szembesülve ébred rá, hogy az állam nem a társadalom felett lebegő eszme, amely mindenki javára elfogulatlanul munkálkodik, hanem a gazdagok és hatalmasok eszköze, amellyel rabságban tartják a szegényeket. Ennek tükrében teljesen érthető a „tökéletes” társadalom megtervezésének és létrehozásának vágya. Ám a valóság az, hogy a pénz, a piac, a kereskedelem, és a magántulajdon hiányában nincs bővülő munkamegosztás és nem jöhettek volna létre egyre nagyobb és mind komplexebb társadalmak.  

Vagyis, a „gonosznak” kikiáltott eszközökből épült az a történelmi „mozgólépcső”, amely egyre több lehetőséget és szabadságot kínáló fejlődési szintre vezette fel az emberiséget. Aki pedig fellépett erre a történelmi mozgólépcsőre, az egyre gazdagodó és növekvő életminőséget biztosító világba juthatott. A fejlődés ugyanis, sok szenvedés és kényszerű alkalmazkodás árán, egy – a Maslow-piramis logikája alapján elrendezett -bevásárlóközpontra emlékeztető modern világba vezetett. A földszinten a fiziológiai szükségletek – az élelem és a ruházat – elégíthető ki. Innen a mozgólépcső tovább vezet a biztonság szintjére, ahol az ehhez szükséges „árúcikkek” – a lakóhely és a környezet biztonsága – vásárolhatók meg. A mozgólépcső ezután a társas kapcsolatok szükségleteinek a kielégítését kínáló harmadik szintre visz fel, ahol bárki sokféle kapcsolat, találkozási tér, szórakozási forma, és egyre szabadabban kifejezhető egyéni vágy széles kínálatából válogathat. Aki pedig még feljebb vágyik, azt a mozgólépcső az elismerés szükségleteit kielégítő a negyedik szintre vezeti. Itt, azokat a termékeket és szimbolikus dolgokat vásárolhatja meg, amelyek alapján, aki csak rápillant, az irigyelni fogja.

Ezt a „Maslow-bevásárlóközpontot” jellegzetes életmodell működteti. Ennek alapja, hogy az élet egy „játék”, amelyben az nyer, aki végül a legtöbb „örömpontot” és „sikerpontot” gyűjti. Állandóan arra ösztönznek, hogy fogyassz minél többet, válaszd a legjövedelmezőbb állást, keresd a befolyásos emberek barátságát, sőt emberi kapcsolataidat is a vásárlás logikája alapján intézd: amit és akit meguntál, azt dobd el és cseréld le. A történelmi szükségszerűséget ebben a „bevásárlóközpontban” a mindennapok kikerülhetetlen hatásai működtetik. Kezdve az észrevétlen finom ösztönzésektől egészen a fenyegető kényszerekig, az embereket minden, folytonosan viselkedésüknek az életmodellhez való hozzáigazítására figyelmezteti.  Szülőként, munkavállalóként, vásárlóként, baráti közösség tagjaként, politikával foglalkozó állampolgárként állandóan szembesültek ezekkel a hatásokkal, amelyek visszaterelik őket, ha letérnének erről az útról.  

A történelmi mozgólépcső pedig egyre gazdagabb és kifinomultabb világba vezetett fel. Ám ennek megvolt az ára és a kikerülhetetlen mellékhatásai. Aki a történelem gyorsuló vonatára fellépett, onnan már nem lehetett – a baleset veszélye nélkül – lelépni. Az emberekre rázárult a munkamegosztás és a „feszített üzemmódú” életmód „bilincse”. Az egyik oldalon, a csábítások átláthatatlan sokasága, míg a másikon az ellenállhatatlan késztetés: mindent, azonnal elérni, megszerezni és átélni. Miközben pedig a 20. század vége felé a munkamegosztás globálissá szélesült és a megélhetés kényszere az egyént egy szűk tevékenységi kör börtönébe zárta, az egyenlőtlenség fél évszázados csökkenés után újra növekedni kezdett. (Piketty, Th. 2015. A tőke a 21. században). A vagyoni és jövedelmi skála felső 1%-nak részesedése az 1970-es évek óta folyamatosan nő. Ez azonban nem pusztán a fogyasztási különbségek szélesedése miatt zavaró, hanem e réteg szinte korlátlanná növekvő befolyása miatt veszélyes. A tőke, a politika és a média feletti ellenőrzés megszerzésével képessé vált arra, hogy saját érdekét a munkavállalók, a társadalom, sőt az egész emberiség rovására érvényesíthesse.  

Ebben a helyzetben válik fontossá, hogy a legkülönbözőbb szükségletek kielégítésének hihetetlen gazdagságát látva „letáborozunk-e” a negyedik szinten, vagy tovább haladunk az önmegvalósítás lehetőségét kínáló ötödikre? Vagyis, fogva tart-e minket a kifinomult fogyasztás élményeinek és presztízs-kínálatának gazdagsága vagy az alkotás örömének, az igazság keresésének és a szabad közösség megalkotásának alapvetően eltérő motivációját választjuk? A kérdés tehát az, vajon feltűntek-e olyan – történelmi szükségszerűséget megtestesítő – hatások, amelyek a kor emberét alapvető életmódváltásra ösztönöznék? Nos, a 21. században két alapvető tényező – a fogyasztás „határköltségének” és a fogyasztás generálta „határboldogságnak” – különös alakulása átrendezheti a ma még megfellebbezhetetlennek tűnő fogyasztásközpontú életmódot.

A fogyasztás „határköltsége” – az egyre újabb dolog megvásárlásának költsége – a szinte végtelenségig kifinomult igények miatt folyamatosan növekszik. Mindenekelőtt: a fogyasztói társadalomban megsokszorozódnak a „boldogság-javak”, vagyis mind több dolog van, amiről úgy véled, enélkül nem lehet élni és egyébként is, mindenki arról győzköd, hogy azt mindenképpen meg kell szerezned. Másodszor: a státusz-hierarchiában egyre feljebb kerülve, mind drágábbá válnak a megszerzendő dolgok, ugyanis a presztízsfogyasztás – hogy hirdethesse a státuszhierarchiában elért szintet – értékükön felül megdrágítja a javakat. Harmadik: az emberiség beleütközött a fenntarthatóság korlátjába és a kényszerű szabályozás az élet drágulására vezet. A negyedik: az átlagembert, a lépéstartás kényszere olyan munka végzésére veszi rá, ami nem érdekli és nem tölti el örömmel, de csak így képes vásárlásait finanszírozni. Ötödik: a fogyasztáshoz elengedhetetlenül szükséges pénz megszerzése, sőt a fogyasztás lebonyolítása is lecsökkenti a szabadidejét, így az az érzése alakul ki, hogy éppen saját vágyai követésére nem marad ideje.

A másik alapvető tényező, ami eltérítheti a kizárólagos életcéllá emelt fogyasztástól, hogy a „határboldogság” – az újabb egységnyi fogyasztás előidézte boldogságnövekedés, egyre csökken, gyakorlatilag a nullához tart. Ennek egyik tényezője: az „örömjavak” megsokszorozódása miatt, a fogyasztás egyre újabb „egységének” – legyen az egy csirkecomb vagy egy ing, a nagyobb autó vagy egy új partner – megszerzése a korábbiakhoz mérten egyre kevesebb örömet okoz. A másik „boldogság-tolvaj”: bármely dolog elfogyasztása elveszi az időt a másiktól. Így, még fogyasztás közben is az jár az eszedben, hogy most ez megakadályoz abban, hogy valami mást élvezz, és ez csökkenti az örömedet. (B. Swartz. 2013. Paradox of choice.). A harmadik: egyre többen döbbennek rá, hogy a boldogság legfontosabb forrása, az emberi kapcsolatok, nem vásárolhatók meg pénzen, csak kitartó „odaadással” egyenlíthetők ki.

A felsorolt tényezők a fogyasztás motivációjának csökkentő történelmi trendjét rajzolják fel. Ez azonban nem erőszakos forradalom formájában, még csak megfellebbezhetetlen politikai parancs vagy ideológiai utasítás útján jut érvényre. Az új társadalmi formációk egyébként is mindig lépésről lépésre jönnek létre a meglevőkből, a viszonyok, az együttműködési formák és a szabálykövetés intézményeinek fokozatosan átalakulásával. A forradalom lényege nem a látványos erőszak, ami elragad, megfoszt, kényszerít, hanem a mindennapi viselkedés szabályainak fokozatos, de alapvető átalakulása. Az új társadalmi formációk az egyéni döntések sokaságából, az emberek pillanatnyi – intézményi kényszerek által korlátozott – helyzetük végig gondolását követő egyedi választása nyomán formálódtak ki.

Hogyan válik akkor – kérdezheti az olvasó – a presztízsfogyasztás kapitalizmusa a szabad alkotást választó egyének kommunista társadalmává? A kommunista „forradalom” első szakaszában, az emberek – megérezve a fogyasztás csökkenő motivációját – az újabb fogyasztási lehetőségekre egyre gyakrabban mondják: erre nincs szükségem. A „forradalom” második szakaszában ezek az egyének – a társadalmi változások általános modelljét követve – fenntarthatóan működtethető kommuna típusú közösségekké szerveződnek. Kutatások bizonyítják: ha az egyének szabadon mozoghatnak, akkor a viselkedésbeli különbségek alapján a társadalom szétválik azonos viselkedést mutató térségekké. (Schelling, Th. 1971. Dinamic modells of segregation.) Hasonlóképpen igazolható, hogy a „jólelkű” egyénekből szerveződő közösségek – még önző és mohó társadalommal körülvéve is – alkothatnak fenntartható és stabil társadalmi formát. (Stewart, A. Plotkin, J. 2013. From extortion to generosity, evolution the Iterated Prisoner’s Dilemma.)

A kommunista társadalom a „forradalom” harmadik szakaszában, a kommunák hálózatából formálódik ki. A kommuna típusú közösségek szervesen beépülnek a tőke globális rendszerébe, együttműködnek a profit-orientált vállalkozásokkal, de folyamatosan felmutatják a kommuna-típusú közösségek előnyeit. A kommunizmus tartósan együtt él a pénz, a piac, a magántulajdon világával, de szabadon választható alternatívát kínál mindenki számára. Lehetővé teszi a fenntarthatóságot, az egyenlőséget és az alkotást szem előtt tartó egyéni életprogram és közösségi működésmód kialakítását. Vagyis, a presztízs-fogyasztás helyett az önkéntes egyszerűség (voluntarily simplicity) életmodelljének követésére, a státusz-piramison való felkapaszkodás helyett az egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatok építésére, a pillanatonként változó élményekben való elmerülés helyett a világ megismerésére irányuló alkotó életmód kialakítására ösztönzi tagjait.

Nem kell tehát erőszakos mozgalmat szervezni a napfölkeltéért. A kommunizmust választók sokkal nehezebb követelménnyel szembesülnek. Ezt T.H. White – Üdv néked, Arthur nagy király – könyvének utolsó bekezdésében így foglal össze: „Eljön a nap, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek, s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S, hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek.” A kommunizmus alapkérdése: mikorra válik a föld néhány milliárd filozófus, művész és tudós bolygójává?

„Az élet – S. Kierkegaard szerint – csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet.” E különös „szabály” következménye: az egyén sorsának, a társadalmak fejlődésének, sőt az emberiség történelmének meghatározó fordulatai gyakran sokáig rejtettek. Az egyének csak évekkel később, a társadalmak sokszor évszázadok múltán, visszatekintve ismerik fel: egy bizonyos időponttól kezdve, más irányt vett az sorsuk. Előfordul persze, hogy váratlan lehetőségek vagy kikerülhetetlen kényszerek váltják ki a látványos fordulatot. Mégis, gyakoribb, hogy a valódi fordulópont elkerüli figyelmünket és csak később vesszük észre: valamikor letértünk az évtizedeken keresztül követett fejlődéspályáról.

Mintha egy rendező-pályaudvar váltóin haladtunk volna át, „sors-váltás” következett be és életünk már egy másik „vágányon” fut, új jövő felé. Mindez csak azért nem tűnt fel eddig, mert az új „vágány” sokáig a régivel párhuzamosan haladt, így a változások először észrevétlenek voltak. Azután fokozatosan elkanyarodik egymástól a két pálya, a környezet is alapvetően megváltozik, mintha az utasok is egészen mások volnának, mint régen és egyszer csak rádöbbentünk: egészen új végcél felé halad életünk és történelmünk. Ilyesfajta életérzés foghatott el sokunkat, amikor az elmúlt évtizedek kaotikus eseményeit a statisztikák hosszútávú trendjét felrajzoló ábráinak fényében megszemléltük. Ekkor elénk tűnt a történelem rejtett – valamikor az 1970-es évek közepén bekövetkezett – fordulópontja.

A 20. század egymásnak tökéletesen ellentmondó narratívákat kínál. Volt két borzalmas világháború és népirtások, bekövetkeztek világválságok, kitörtek világjárványok, szinte elviselhetetlen társadalmi és gazdasági megrázkódtatást előidézve. A század ugyanakkor sokszázmillió ember felemelkedését, életkörülményeik folyamatos javulását hozta. Az iparosodó és a világgazdaságba becsatlakozó országokban jelentősen nőtt a GDP/fő, folyamatosan javult az életszínvonal és emelkedett a születéskor várható élettartam. Ráadásul – rácáfolva sokak várakozására – a piacon, a magántulajdonon és a demokrácián alapuló társadalmak az egyenlőség irányába mozdultak el. Az egymást követő generációk társadalmi státusza és életesélyei rendre meghaladták szüleikét, a szabadságjogok szélesedtek, az emancipáció előre haladt.

Simon Kuznets – Nobel díjas közgazdász – ebből a pozitív trendből elméleti modellt formált. (Kuznets, S. 1955. Economic Growth and Income Inequality). Az 1950-as évekig tartó időszak adataira alapozva, az egyenlőtlenség hosszútávú alakulását egy fordított U alakú görbével jellemezte. Eszerint, az egyenlőtlenség, több évszázadokon keresztül egyre nagyobb lett. A vagyonok és a jövedelmek különbsége, mintegy követve a Máté-effektust – „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van” – megállíthatatlanul növekedett. Amint azonban az iparosodás elért egy szintet, fordulópont következett: a jóléti állam, a versenyt és esélyegyenlőséget támogató politikát kezdtek követni és az egyenlőtlenség csökkenni kezdett. Kuznets tehát egy optimista jövő-képet rajzolt fel: a gazdasági és politikai fejlődés eredményeként a modern világ túljuthat az egyenlőtlenség, emberek milliárdjainak szenvedését előidéző korszakán.

Az 1970-es évektől azonban az egyenlőtlenség csökkenő trendje – ellentmondva Kuznets víziójának – váratlanul megtört. Ez azonban csak egy évtizedes késéssel derült ki, mert vagyoni és jövedelmi különbségek növekedését egy ideig elrejtette az életkörülmények javulása. Ám a 21. századba átlépve a trendváltás letagadhatatlan lett. A jövedelmi és vagyoni különbségek évszázados alakulását Th. Piketty a világhírű francia közgazdász tárta a világ elé. (Th. Piketty, 2015. Economics of Inequality). Piketty azonban a statisztikai adatokból – Kuznets fordított U-alakú görbéjével ellentétben – éppen egy U-alakú az évszázados trendet olvasott ki. Ezzel részben visszaigazolta Kuznets állítását – a 20. század elejétől az egyenlőtlenség valóban csökkent – ám a későbbi adatok egyértelműen egy 70-es évtizedben bekövetkezett trendfordulót jeleztek, amikortól az egyenlőtlenség újra növekedésnek indult.

A modern világ tehát az elmúlt évtizedekben az U alakú „Piketty-görbe” „felszálló” ágára került. (Piketty, Th. Saez, E. 2014. Inequality in the Long Run.). Sőt, az egyenlőtlenség mértéke a 21. századba átlépve, újra elérte a 19. századbelit! A valóságban a trendváltás jelei már a 1980-es évek elején megmutatkoztak. Feltűnt ugyanis, hogy a termelékenység és a munkavállalói jövedelmek hosszú évtizedeken keresztül egybekapcsolódó növekedése a 1970-es évek közepétől „szétcsatolódott”. Miközben folytatódott a termelékenység növekedése, a munkavállalói jövedelmek stagnálni kezdtek. A szélesülő „termelékenység-munkabér rés” arra utalt, hogy a munkások egyre kevesebbet kapnak vissza az általuk előállított hozzáadott értékből. Ez a kizsákmányolás erősödését jelentette, és két izgalmas kérdést is felvetett: mi volt az oka, a évtizedekig tartó jövedelem-különbség csökkenésnek és mi vezethetett ennek a trendnek a megváltozására? Az egyenlőtlenségek csökkenésében jelentős szerepe volt a progresszív adózásnak. Ezt részben a világháborúkra való felkészülés, majd az újjáépítés finanszírozása magyarázta. De a II világháborút követően alapvető szerepet játszott az egyenlőbb csere kialakulásában a szocializmustól való félelemnek, a szociáldemokrácia befolyásának és a szakszervezetek erősödő alkupozíciójának.

A 1970-es évtizedben bekövetkezett fordulat okait azután – évtizedes késésekkel – fokozatosan tárták fel a kutatások, amelyek eredményeit újabb – különös elnevezésű – görbék szemléltették. Az első: a Baldwin-féle „mosoly-görbe” volt. (Baldwin, R. 2016. The Great Convergence.) A kutató a vállalati értéklánc – a kutatóktól és fejlesztőktől, a terméket előállító munkáson keresztül, a marketingesekig tartó – egymást követő szakaszainak értéktermelő képességét elemezte. Az eredményeket egy olyan koordinátarendszerben ábrázolta, amelynek vízszintes tengelyén a vállalaton belüli értéklánc résztvevői voltak, míg a függőlegesen az általuk előállított hozzáadott érték. Az 1970-es évekig az ábra egy a közepén enyhén behajló görbét mutatott, jelezve a magasan képzettek nagyobb hozzájárulását. A 21. századra azonban a görbe közepe – a munkások alkupozíciójának leértékelődése miatt – mélyen berogyott, míg két széle – az innovációk felértékelődésével – felemelkedett. Ez a kép sokakat egy mosolyra nyíló arcra emlékeztetett, innen a „mosolygörbe” elnevezés. (Baldwin, R. 155. oldal.)

Ám a baj – ahogy az szokott lenni – nem járt egyedül. A 2. világháborút követően a fejlődő világ egyre újabb térségei kapcsolódtak be a világgazdaságba. Ennek hatására a vállalati értéklánc egyre távolabbi országokra terjedt ki. Kezdetben a „mosoly-görbe” a vállalaton belüli viszonyokat tükrözte, azután, a termelőegységek vidéki „kiszervezésével” az országon belülieket. A globalizáció során a „mosolygörbe” közepét az alacsonyabb átlagbérű országok munkásai „foglalták el”. A vállalatok megtartották maguknak a Baldwin-görbe stratégiai fontosságú két szélét, míg a közepét – a fizikai munkára alapozott gyártást – növekvő arányban kiszervezték. Emiatt a fejlett tőkés országok, alacsonyan képzettségű munkásainak alkupozíciói alapvetően meggyengültek. A következmény: a 70-es évekig egyöntetűen emelkedő középosztály „kettészakadt”.

A felsőfokú végzettségűek emelkedése folytatódott, míg a továbbtanulást nem vállaló, vagy abból anyagi okok miatt kiszorulók, döntően fizikai munkát végzők – a „mosoly-görbe” berogyott közepén – egyre mélyebbre süllyedtek. Mivel nem voltak képesek vagy nem voltak hajlandók alkalmazkodni, romló munkafeltételekkel, gyengülő alkupozícióval, ebből következően csökkenő jövedelemszinttel és társadalmi státuszuk lesüllyedésével szembesültek. Sokan egyéni menekülési utakat kerestek, a szakszervezetekből kiléptek, párkapcsolataik megszakadtak, így védelem nélkül maradtak. Helyzetüket a globális folyamatok nehezen kikerülhető csapdává formálták. Ennek működését, a Világbank világhírű szakembere B. Milanovic, egy – még az eddigieknél is különösebb – „elefánt-görbével” világította meg. (Milanovic, B. 2018. Global Inequality.).

A globális világgazdaság a munkavállalóit, növekvő jövedelemszint szerint 10 csoportba rendezte és megvizsgálta, viszonylagos jövedelempozícióik változását 1988-2008 között. A szeme előtt kirajzolódó ábra őt – és másokat is – egy elefántra emlékeztette, innen az „elefánt-görbe” elnevezés. A legrosszabbul, mint az várható volt, a globális jövedelmi lista legalsó tizedébe tartozó, a legeslegszegényebbek jártak: őket „mutatta” az elefánt „hátsó része”. Meglepő módon azonban, az utánuk következők – a fejlettekhez viszonyítva még mindig szegény – a 2.-tól a 7.-ik tizedekbe tartozók jövedelmi helyzete az elmúlt évtizedek során jelentősen javult! A kiszervezések során a térségeikbe vándoroltak a helyinél magasabb béreket kínáló munkahelyek. Így egyértelműen nyertesei voltak az átrendeződési folyamatnak, amit az elefánt kiemelkedő magas háta mutat. A fejlett társadalmak, felső 8-9. jövedelemkategóriába tartozó munkavállalói viszont, éppen a kiszervezések miatt jórészt vesztesei lettek a globális változásoknak. Elveszítették biztos munkahelyeiket és csökkent jövedelemszintjük, amit az elefánt-görbe leeső homloka és lecsüngő ormánya mutat. A globális rendszer leggazdagabbjai – a legfelső, 10. jövedelemkategóriába tartozók – viszont egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmi átrendeződésnek, őket mutatja az elefánt-görbe felemelkedő ormány-vége.   

A Baldwin- és a Milanovic-görbe együttes hatása: a fejlett világ jelentős munkavállalói csoportjai fogva tartó csapda jött létre. Ez nemcsak az egyéneket tartja fogva, de egész társadalmi csoportra is rázárul, és szinte lehetetlen szabadulni belőle. A csapda működését az un. „Great Gatsby” görbének nevezett összefüggés világítja meg. Az elnevezése Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regényének – „A Nagy Gatsby” – főszereplőjére utal, akinek gazdaggá válása és csábító életmódja ellenállhatatlan vonzást gyakorolt környezetére. Sokáig úgy hivatkoztak Gatsby példájára, mint ami azt sugallja: az egyenlőtlenség lehet igazságtalan, de emberfeletti teljesítményre késztet. Ahogyan a sportolókból az olimpiai győzelem lebírhatatlan csábítása, a megdönthetetlennek gondolt világrekordok túlszárnyalását váltja ki, épp így– érveltek sokan – a látványos egyenlőtlenség az átlagembert is emberfeletti teljesítményre készteti. Így az egyenlőtlenség – végső soron – a társadalmi fejlődés fontos motorja.  

Amikor azonban a kutatók felrajzolták a „Great Gatsby görbét” – összevetve a különböző fejlett társadalmakban az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás mértékét – éppen a feltételezettel ellentétes eredményre jutottak. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility.) Az adatok egyértelműen arra utaltak, hogy a nagyobb egyenlőtlenségű társadalmakban – USA, Anglia és Olaszország – alacsonyabb a mobilitás, mint a kisebb egyenlőtlenségű Finnországban és Dániában. Vagyis, az egyenlőtlenség növekedése inkább növeli a szülők vagyoni pozíciójának meghatározó szerepét gyermekeik jövőjére. Ezért a moderált egyenlőtlenségű társadalmakban az utódok nagyobb valószínűséggel képesek meghaladni a szüleik társadalmi státuszát.

Az így kialakuló társadalmi csapda súlyos következményeit legvilágosabban az USA példája mutatja meg. Először itt vált mindent felülíró jelszóvá – még a 80-as évek elején – az adócsökkentés politikája: „hagyd ott a jövedelmet, ahol az megtermelődött, hiszen megérdemelték, és mert bizonyították, hogy hatékonyan tudják használni. Ez pedig az egész társadalomnak jó”. Ez az adópolitika azonban kiszámítható módon vezetett növekvő különbségre a társadalom felső 10% és alsó 90%, illetve még inkább 1% és 99% között. A megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség ugyanakkor nem elsősorban a presztízs-fogyasztás és a nélkülözés sokkoló különbsége miatt romboló hatású. A vagyonok kontrollálhatatlan növekedésének a legsúlyosabb következménye: a monopóliumok képesek a maguk számára kedvező szabályozást kilobbizni, lévén a politikusok – a választási kassza feltöltésének reményében – készek azt támogatni. Így jön létre pl. a gyógyszeripari vállalatok által „meghekkelt” a szabadalmi rendszer.

A fokozatosan lecsúszó és a jövedelemosztozkodásból vesztesen kikerülő társadalmi rétegekben mindinkább elhatalmasodott a rövidtávú gondolkodás és a kockázatkereső viselkedés. Az ebből fakadó kiszolgáltatottságot azután a politikusok és bankok szövetkezve kihasználták. Lehetővé tették a kockázatosabb ügyfelet számára az un. sub-prime rate – vagyis, a „jó adósoknál” magasabb kamatú – hitelek felvételét. Ez lehetővé tette ugyan a lecsúszottaknak, hogy vásárlásaikat hitelből finanszírozzák, de ez a kockázatos egyéni stratégia – különösen a gazdasági visszaesések idején – tömeges személyes csődökre vezetett. Az életmódjukból fakadó depressziójukat azután a fájdalomcsillapítókhoz való könnyített hozzájárulással igyekeztek enyhíteni, amely – előre látható módon – fokozatosan az opioid járvánnyá erősödött. Ennek következménye, hogy az addig folyamatosan növekvő várható élettartam a vesztes rétegeknél váratlanul csökkenni kezdett. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben célozta meg őket az identitás-politikát hirdető populizmus, amely tovább erősítette a politikai megosztottságot és szinte kormányozhatatlanná tette az USA-t. Ez az „amerikai kór” azután szinte járvány-szerűen terjedt el a világban. A következmény: beszámíthatatlan polgárok, kiszámíthatatlan kormányok és kormányozhatatlanná váló országok mindenütt. Ilyen állapotban próbál az emberiség szembenéznie a globális válságokkal.

A média, részben a hírfogyasztók igényeit kiszolgálva – a szerencsétlenségek ellenállhatatlanul vonzza figyelmüket – részben azonban a válságoktól gyötört világ állapotát tükrözve, tele van a legkülönbözőbb katasztrófák híreivel. Minden nap szembesülünk legalább egy, a világ valamelyik távoli pontján és az élet legkülönbözőbb szférájában bekövetkező balesettel, összeomlással, válsággal. Ilyenkor életünk békés nyugalmát egy szempillantás alatt a félelem váltja fel és rádöbbenünk sebezhetőségünkre. A legutóbbi, 12 áldozatot – köztük 8 gyermek halálát – követelő amerikai lakóház tüzét a karácsonyfa égőjével játszó 5 éves gyermek okozta. A hat áldozatot követelő Astroworld fesztivál egyik szemtanúja: „Ez nem koncert volt, hanem harc a túlélésért.” Csak néhány példa, az elmúlt évtizedekben bekövetkezett és egymástól sok szempontból különböző esetekre:    

• menekülési pánik katasztrófák (Astroworld fesztivál, izraeli zarándokok)
• a Hableány balesete, a sílift lezuhanása,
• a vörösiszap tároló összeomlása, toronyházak leégése, a libanoni kikötői robbanás
• a Boeing gépek lezuhanása és a vegyi üzemek katasztrófái,
• vállalati csődök (opioid válság, Enron, WeWork összeomlás),
• a globális felmelegedés (erdőtűz- és tornádó-katasztrófák)
• a Csernobil-i reaktorbaleset és a Deepwater-Horizon platformkatasztrófa, 
• a 2008-as pénzügyi világválság és a Covid járvány,
• a 2015-öt követő menekült-válságok.

Ezek a kiragadott, de nagyságrendjük miatt a figyelmünket megragadó események kínálhatták az ötletet gazdaságtörténésznek, hogy górcső alá vegye a régebbi és a közelmúlt katasztrófáit. (Niall Ferguson. Végzet. A katasztrófa politikája. 2021. Scolar.) Túlmenően azonban azon, hogy a szerencsétlenségek életünkből kiiktathatatlannak tűnnek, mintha még sokasodnának is. Ez a táptalaja a világvége jóslatoknak. Amikor azután kirobban egy újabb krízis, az emberek – ösztönszerűen – elkezdik keresni az okokat és a felelősöket.  

A szerencsétlenségek okai sokáig néhány jellegzetes típusba voltak besorolhatók. A legtöbbször a figyelmetlenség és az óvatlanság, máskor a felelőtlenség és tudatlanság okozta a baleseteket. Gyakran megesett azonban, hogy a tragédiát a szándékos rosszindulat szervezett akciója idézte elő. Ám az is előfordult, hogy kiszámíthatatlan, előre nem látható természeti események – vulkánkitörés, áradás, szárazság – vezettek a katasztrófákhoz. Az ember még nem látta át világának működését, így a történések okait sem volt képes megérteni, még kevésbé előre jelezni. A szomorú történések mögött ezért gyakran rossz-szándékot vagy tudatos gonoszságot sejtett. Úgy vélte: a vele vagy a közösségével megesett borzalmakat valakik előidézték. Azt a hiedelmet, hogy a szomorú eseményeket „valakik” tudatosan „állították elő” a történelmi narratívák még inkább erősítették.

Ez a szemlélet a forrása a múltban elterjedt, de napjainkban ismét „virágzó” összeesküvés-elméleteknek. Történjen szinte bármilyen szomorú esemény – a koronavírus járványtól kezdve, a globális gazdaság összeomlásáig – ezt egyre többen a rejtőzködő „háttérhatalmak” önzésével vagy gonoszságával magyarázzák. Ha pedig úgy vélik megtalálták a tragikus eseményekért felelőst, akkor természetes számukra: az ezt előidéző büntetését érdemel. Azért, ami bekövetkezett valakinek „el kell vinnie a balhét”. Ez még akkor is felmerült, amikor befolyásolhatatlan természeti jelenségek vagy a kiszámíthatatlan véletlenek szerencsétlen együtt állása vezetett katasztrófához. Ilyenkor az isteneket úgy próbálták kiengesztelni, hogy felelőst – a bűnbakot – jelöltek ki, „akivel” elvitették a balhét. Így, kielégült a közösség bosszúvágya, ám ez alapvetően eltérítette a társadalom figyelmét a valóságos okokról.

Idővel a katasztrófák megértésében előre lépett a tudomány. Ahogy a tudósok jobban megismerték a világot, azonosítani tudták a szerencsétlenségek, a folyamatok természetéből fakadó racionális okait. Nyilvánvalóvá vált: az okok megértése nem pusztán a felelősség megállapítása, inkább a jövőbeli balesetek elkerülése miatt fontos. Ugyanakkor – szinte észrevétlenül – egy különös versenyfutás kezdődött, a gyorsuló technológiai fejlődés és az emberiség ehhez való adaptációja között. A műszaki és a gazdasági fejlődés hatására az emberi környezet fokozatosan megtelt mind bonyolultabb eszközökkel és ezek összekapcsolódása arra vezetett, hogy az így létrejövő rendszerek bonyolultsága rendre meghaladta a rendelkezésre álló szabályozási kompetenciákat. A modern társadalmak működéséhez nélkülözhetetlen eszközök tehát egyre nehezebben voltak „kézben tarthatók”.

Ennek következménye, hogy a szerencsétlenségek egyre újabb típusai bukkantak fel: gazdasági válságok, vállalatok csődje, gyárak leégése, hatalmas építmények összeomlása. A szaporodó példák nyomán ismerték fel a kutatók a bonyolult rendszerek különös – un. antiintuitív viselkedésének nevezett – tulajdonságát. (Forrester, J. 1971. Counterintuitive behavior of social systems.) Az antiintuitív viselkedés fogalma arra utal, hogy az életünkhöz nélkülözhetetlen rendszerek – kezdve a különböző üzemektől, az infrastruktúra hálózatain keresztül, a gazdasági szervezetekig – olyan bonyolulttá váltak, hogy működésüket az irányításukért felelősök egyre nehezebben tudják kézben tartani. A 20. század vége felé pedig ezek az egyébként is nehezen kezelhető berendezések és szervezetek fokozatosan az egész emberiséget átfogó hálózatokba szerveződtek. Az elválaszthatatlanul egybekapcsolódó technológiai hálózatok és gazdasági és környezeti folyamatok globális ökoszisztémává változtatták földünket. Mindez világunkat az addig alkalmazott modellek alapján, alapvetően kiszámíthatatlanná tette.   

A szakemberek megdöbbenve szembesültek azzal, hogy életünk nélkülözhetetlen támaszai hajlamosak lettek „megőrülni”. Az állandóan jelen levő és sokáig elviselhető zavarok megállíthatatlanul felerősödtek és a rendszerek a várakozásoknak teljesen ellentmondóan viselkedtek. Ezzel a helyzettel a maga teljességében először a Three Mile Island-i reaktorbalesetet kapcsán szembesült a világ. A baleset okait vizsgáló Charles Perrow, egy szemléletes modellel – az un. 2×2-es Perrow-mátrix segítségével – értelmezte a „természetes balesetekhez” vezető folyamatokat. (Perrow, Ch. 1983. Normal accidents). A mátrix vízszintes tengelyén egy eszközök komplexitása, míg a függőlegesen az alkotórészeik összekapcsolódásának szorossága volt feltűntetve. Ez az elrendezés a valóságot négy – alapvetően eltérő – térrészre bontotta: a bal-alsó kocka az egyszerű és lazán csatolt, a bal-felső, az egyszerű és szorosan csatolt, a jobb-alsó, a komplex és lazán csatolt, míg a jobb-felső a komplex és szorosan csatolt dolgok térrészét mutatta.

Az embert körülvevő eszközök – a tűzhely, a szekér, a kút – sokáig a bal-alsó sarokban egyszerűek és gyengén csatoltak voltak. „Kézben tartásukhoz” elegendő volt az elődök tapasztalata és a katasztrófákat többnyire a felelőtlenség esetleg a gonoszság, vagy a kiszámíthatatlan véletlenek idézték elő. A 19. századtól kezdve fokozatosan növekedett az emberi alkotások komplexitása és szorosabb lett az alkotórészek közötti csatolás, vagyis eszközeink elérték a Perrow mátrix bal-felső és a jobb alsó térrészét. A 20. század második felében azonban – az atomreaktorok és a nagy kémiai üzemek megjelenésével – a társadalom számára nélkülözhetetlen műszaki és gazdasági rendszerek, a Perrow-mátrix jobb felső sarkába emelkedve, váratlanul krízis-érzékennyé váltak. (Clearfield, C Tilcsik, A. 2018. Meltdown.)

A szakemberek rémálomszerű tapasztalata: a rendszerek működése közben keletkező zavarokat nem képesek kiigazítani. Ilyen helyzetre utalt a csernobili reaktor irányítóinak, a bankcsőddel szembesülő igazgatónak, vagy a Boeing pilóták kétségbeesett és tanácstalan sopánkodása, hogy nem képesek „megfékezni” az elszabaduló katasztrófát. A kialakuló krízisek emiatt nehezen voltak előre jelezhetők, így a rendszerek szinte megállíthatatlanul sodródtak bele a kormányozhatatlanság állapotába. Ráadásul, a globális rendszer folyamatainak elválaszthatatlan összekapcsolódása miatt, egymástól távoli területeken robbantak ki válságok. Az emberek megdöbbenve szembesültek azzal, hogy az irányításért felelősök nem képesek „kordában tartani” a világot. A szakemberek azonban egyre inkább úgy érzik magukat, mint aki személyautó vezetői jogosítvány birtokában egy bombázórepülővel kénytelenek „soft landinget” végrehajtani. Eltagadhatatlan, hogy a bennünket körülvevő dolgok irányításáért felelősök rendelkezésre álló kompetenciája elmarad a követelményektől. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)

Az előttünk álló évtizedekben a krízisek, a balesetek, a gazdasági összeomlások okai és felelősei egyre nehezebben lesznek azonosíthatók. Mind gyakrabban jövünk rá: a legtöbb esetben sokan „működtek közre” azok létrejöttében. Részben ebből fakadóan – gondoljunk csak a vörösiszap katasztrófa esetére – szinte lehetetlen megállapítani, ki idézte azt elő. Így az emberek nem kapnak választ, az őket indokoltan foglalkoztató kérdésre: ki a felelős? A nehezen kezelhető ügyek sokasodása adta az ötletet egy „katasztrófa-térkép” felrajzolására. Az ábra vízszintes tengelyén a zavar előidézőjét vettem számításba: aki lehet egy egyén, egy csoport, de mindinkább sok ember és szervezet összehangolatlansága idézi elő a bajt. A függőleges tengelyen a balesetet közvetlenül kiváltó – „elromlott/elrontott” – eszközt tüntettem fel: ez lehet egy gépezet, vagy megzavart folyamat, illetve egyre gyakrabban, egy bonyolult rendszer.

A történelem során fokozatosan megváltoztak a szerencsétlenségek jellegzetes típusai. Régen a balesetek tipikus kiváltó oka – a „térkép” bal alsó sarkában – az egyéni hiba és egy szerkezet elromlása volt. A múlt század során a katasztrófák jellemző típusaivá – a „térkép” közepén – a saját érdek vezérelte önző csoportok, illetve az általuk figyelmetlenül irányított folyamatok egybekapcsolódása váltotta ki, ennek jellegzetes példája az opioid válság. A 20. század utolsó harmadától a legsúlyosabb kríziseket – a „térkép” jobb felső sarkában – a komplex rendszerek összeomlása idézte elő, amelyeket egyének sokasága és sokféle szervezet együtt „hozott össze”. Ezért, ahogyan a „krízis-térkép” bal alsó sarkából felemelkedtünk a jobb felsőbe – a dolgok természeténél fogva – egyre nehezebb lett az okok és a felelősök azonosítása.

A 21 század szorongást keltő jellegzetessége: a legnagyobb katasztrófák szinte maguktól keletkeznek. Míg a korábban csak néhány eszközünket – pl. az atomerőművet – fenyegették a „természetes balesetek”, napjainkban, az emberek és eszközeinek szoros egybekapcsolódása, az un. hiperkonnektivitás miatt, az életünkhöz nélkülözhetetlen hálózatok legtöbbje – a pénzügyi és környezeti rendszerek, illetve a globális ellátási lánc –itt található. Az ezek „kézbentartásáért” felelősök – a politikusok, a vállalatvezetők, az infrastruktúra irányítói – figyelmét gyakran elkerüli a zavarok erősödése és késlekednek a beavatkozással. Mivel nincs gyakorlatuk az alapvetően új helyzet menedzselésében, nem tudják sem megelőzni, sem kivédeni, sem kezelni a válságokat. A legkülönbözőbb területek krízisei így gyorsan tovaterjednek, és a világ távoli pontjain idéznek elő váratlanul válságot vagy tragédiát.  

Az egyre nehezebben kezelhető krízisek a társadalmakat és a szakembereket egyaránt felkészületlenül érték. Miközben a föld többmilliárd lakója tanácstalanul sopánkodik, az „illetékesek” egymásra mutogatnak. A legtöbb esetben az évekkel későbbi vizsgálatok kimutatják: a katasztrófa régóta készült, jelei ott voltak mindenki szeme előtt, de a döntésre jogosultak nem vették komolyan azokat. A politikusok az újraválasztásukra gondoltak, a gazdaság hatalmasai a jövő hónapi nyereségre, de senki nem vállalta fel az elkerülhetetlen és fájdalmas terápiát. Az átlagpolgár – bizalmát veszítve a politikusokban és a szakemberekben – a populisták és az összeesküvés elméletek felé fordul, ami csak súlyosbítja a helyzetet. Holott az emberiség rendelkezik a válságok kezeléséhez szükséges eszközökkel és tudással. Ám rá kellene ébredni: nincs csodaszerű, olcsó és gyors megoldás. Az egyéneknek, a vállalkozásoknak és a társadalmaknak tudomásul kell vennie, a túlélés feltételei: az óvatosság, a tudomány tanácsainak elfogadása, az elkövetett hibák beismerése, és a társadalmakon belüli és közötti összefogása. Ez nem könnyű, de nem tűnik túl nagy árnak az apokalipszis elkerüléséért.