Egy születésnapi vers margójára

 

Orbán Viktor 53. születésnapjára – a sok ajándék mellett – még verseket is kapott, egyebek mellett egy pomázi nyugdíjas alkotását. A vers művészi értékét tekintve nem, inkább kor- és kórtünetként figyelemre méltó. A miniszterelnököt híve szinte mitológiai hősként látja, de elfelejtkezik a görög sorstragédiák ellenállhatatlan mozgatóiról. A hubris: az önhittségig terjedő büszkeség, amivel a hős kihívja maga ellen az Istenek haragját. Az até: a vak ostobaság, amely képtelenné tesz, észrevenni és belenyugodni a nyilvánvaló tényekbe. A nemesis: a végzet, amely szükségszerűen bekövetkezik, amikor az Istenek, a – jobb sorsra érdemes – hőst, önhittsége és ostobasága miatt megbüntetik.

Különös, de mintha a magyar történelmet is ez a – vezetőinek jellemére utaló – három tényező alakítaná. A rendre rosszra forduló eseményeket előbb a királyok, majd a vetélkedő oligarchiák, a 20. században meg az egymást megsemmisíteni igyekvő elitek mozgatták. A történelem előttünk – miként mások előtt – rendre megnyitott lehetőségeket. Mi pedig -miközben magunkat a történelem hőseinek igyekszünk láttatni – hol visszafordulunk a nyitott ajtóból, hol tétovázunk, míg újra bezárul, hol pedig rossz irányban indulunk. Az elvesztegetett esélyekért pedig rendre másokat hibáztatunk, a bukást a körülményekre kenjük. A visszatérő kudarcokra utalt a Himnusz, de az eltűnő esélyeket szemlélte szomorúan, Ady Endre „Ismeretlen Corvin kódex margójára” című cikkében. „Nagy vagy én népem – írta 1905-ben – ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen. És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt…Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel?”

A történelem negyedszázada – 20. század megpróbáltatásai után – ismét ránk mosolygott: a szocializmus „nem bumm-mal, csak nyüszítéssel” (T.S. Eliot) ért véget. Ám hamar kiderült: megváltást rendszerváltás sem hozott. Adyt olvasva döbbenhetünk rá, mennyire hasonló mai helyzetünk, s mégis milyen ellentétesen látjuk azt. A tántoríthatatlan hívek számára – az ő érzéseiket foglalta versbe a fűzfapoéta – napjaink Magyarországa sikertörténet, esetleg a nemzeti szuverenitásért folyó élet-halál küzdelem. Másokat meg a folyamatos kudarc érzése tartja a hatalmában. A mindenfelől ránk zúduló – hol kedvező, hol kedvezőtlen – hírek káosza azonban csak bizonytalanságunkat erősíti. A hitelminősítő nemrég felértékelte hazánkat – hirdeti büszkén a kormány. Közben a hírre – nálunk a leglassúbb a növekedés – válság-tanácskozást tartott. Lemaradunk Európában, és romlik a versenyképesség – riadóztat az ellenzék. Mintha elveszett volna minden kapaszkodó. Csak egy a biztos: a Komp-ország megint képtelen kikötni a nyugati parton, és ismét kelet felé veszi útját. Változtassunk hát azon a hagyományos logikán, hogy reményeinket, vagy lehangoltságunkat a jövőbe vetítve próbáljunk következtetni arra, mivárhat ránk. Inkább tekintsünk vissza 2100-ból: ha Orbán Viktor négy alapgondolat köré szerveződő elképzelései formálják Magyarországot, képes lesz-e társadalmunk megfelelni a század kihívásainak.

Az első: a jövő kiszámíthatatlan és bármi megtörténhet. A 21. századra valóban a bizonytalanság és váratlan veszélyek nyomják rá bélyegüket. Ehhez kell mindenkinek – az egyéneknek, a vállalatoknak, és a nemzeteknek is – igazítania viselkedését. Ám az ilyen kaotikus helyzetekben nem merevség, hanem rugalmasság, nem központosítás, hanem decentralizáció, nem a vezetők parancsainak gondolkodás nélküli végrehajtása, hanem a vita és a véleményütköztetés, nem a kudarcok letagadása, és a kockázatok minden áron való elkerülése, hanem az azokból történő tanulás szolgálja a jövőt. Ehhez képest az elmúlt hat évben egy merev, sőt kényszerzubbonyként működő intézményrendszer született. A visszacsatolásokat megszüntették, a fékeket kiiktatták, a segítőkész tanács süket fülekre talál. Ezzel a hibák kiigazíthatatlanok. A stabilitás tehát csak látszat, a rendszer alapvetően labilis.

A második: változások káoszában csak a múlt, az ősök iránymutatási segíthetnek eligazodni. Ez a feltételezés akkor igaz, ha a környezet kiszámítható, és a változás a múlt nyomvonalát követi. Napjainkat azonban a „precedens nélküliség” jelzőjével illetik, ami gyökeres átalakulásra utal. Ilyen helyzetben a hagyományok nem kínálnak megfelelő támpontot. Még a közelmúlt tudományos elméletei – akár az ortodoxia vagy az unortodoxia – is megtévesztőek lehetnek. Ilyenkor az a célravezető, ha lehetővé tesszük, sőt ösztönözzük az egyének, a családok, a kis közösségek, a vállalkozások, a civil szervezetek, sőt akár egy egész nemzet kísérletezését. Azok járnak el bölcsen, akik új utakkal és megoldásokkal próbálkoznak. Ezzel természetesen kockázatot vállalnak, de ha fel-, beismerik a hibát, akkor lehetőségük van újragondolni, és kijavítani azt. Azok viszont, akik a múltra függesztik tekintetüket, képtelenné válnak alkalmazkodni. A 21. században a siker esélyét kínáló társadalmi, gazdasági és politikai struktúrát „fel kell találni”. Ehhez kísérletezni kell, majd a kudarcokból tanulni. Ám 2010 óta éppen azokat az intézményeket szüntették meg vagy fejlesztették vissza – a szabad sajtó, és a kritikus gondolkodást segítő képzés – amelyek az egyének és a társadalom alkalmazkodását segíthetik.

A harmadik: a nemzet érdeke minden felett, hagyd figyelmen kívül, amit a külvilág fecseg. Ez a gondolat egy olyan – már letűnt – világot tükröz, amikor a szuverenitás valóban azt jelentette: saját határaidon belül azt teszed, amit akarsz, cserében, tudomásul veszed, hogy te sem szólhatsz bele abba, más mit tesz a saját portáján. Ám Európa már régóta „társbérletként” működő kontinens. Két világháború kellett ahhoz, hogy mindenki megértse: békét és gyarapodást csak az teremt, ha az országok viszonyát – az egyénekéhez hasonlóan – az „aranyszabály” vezérli. Ennek tanácsai: „Azt tedd másnak, amit akarsz, hogy neked tegyenek” (Hillél), vagy „Ne tedd másnak, amit nem akarsz, hogy neked tegyenek” (Jézus). Ha az olvasó inkább a filozófiában hinne, akkor Kant kategorikus imperatívusza szintén az „aranyszabály” parafrázisát kínálja: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, az általános törvénykezés elvéül szolgáljon”. S ha valaki csak a matematikában bízna,a játékelmélet bizonyítja: az együttműködésre ítélt partnerek sikerét, szintén az aranyszabályt kifejező Tit-for-Tat stratégia kínálja. Vagyis, az egymásra utalt egyének, a kooperáló vállalkozások és az együttélésre ítélt államok biztonságot, kiszámítható, kölcsönös jólétet csak úgy remélhetnek, ha tudomásul veszik: azt kapod vissza, amiként te viselkedsz. Azzal tehát, hogy Orbán Viktor a nemzeti érdekek korlátlan érvényesítésére törekszik, és visszautasítja a külvilág kritikáját, maga hoz létre egy velünk ellenséges környezetet.

A negyedik: Csak kulturálisan homogén nemzet képes megmaradni. Orbán Viktor számára az eltérő értékek, a vitatkozó ideológiák, és a vélemények sokfélesége széthúzást, a „nemzet-halált” jelenti. A tudomány és a történelem tapasztalata azonban az: alapvető és kiszámíthatatlan változások idején – lásd Orbán Viktor első szabálya – a túlélést jobban szolgálja a sokféleség, mint a homogenitás. A krízis körülményei között az alkalmazkodóképességet éppen a viselkedésbeli változatosság támogatja. A történelem is azt tanúsítja: azok a közösségek váltak sikeressé és fejlődtek a legdinamikusabban, amelyek kultúrák találkozásánál éltek. Akik elzárkóztak a találkozástól, vagy a történelmi véletlen folytán elszigetelődtek, azok megrekedtek és elmaradtak. A globális világban ez még inkább igaz: a fennmaradást a nyitottság, a más gondolatok, szokások, tapasztalatok befogadása, és nem a befelé fordulás kínálja.

A 21. században – miként sokszor történelmünk során – ismét a történelem nyitott kapuja előtt toporgunk. Az ellenzék dühödten, a kormánypártiak vakhittel szemlélik: Orbán Viktort zsigeri reflexei nem engedik letérni a sorstragédiák nyomvonaláról. A hubris, az 1990-es évek elején bukkant elő, amikor képtelen volt ellenállni az önhittség csábításának: úgy vélte, látja a jövőt, és egyedül ő rendeltetett megoldani a nemzet problémáit. A sorstragédia második felvonása – az até – a 21. század fordulóján kezdődött. Elhatalmasodó elvakultsága megakadályozta, hogy észrevegye, mikor kell – a nemzet érdekében – a Fideszen belül, az országon belül, és Európán belül együttműködni és lemondani arról, amit az önhittsége sugall.

Napjainkban – a harmadik felvonás közepén – az eseményeket már a nemezis mozgatja. Egyelőre azonban csak az bizonyos: a bűnhődés elkerülhetetlen, de az nem elsősorban a főszereplőt, hanem az egész közösségét sújtja majd. Ne legyen ugyanis illúziónk: miként a történelemben annyiszor, megint a nemzet húzza a rövidebbet. S bár lesznek, akik ismét másokat, esetleg az Isteneket vagy magát a Történelmet hibáztatják, de az Európai Unió és Magyarország polgáraiként, csak önmagunknak tehetünk szemrehányást. Mi választottuk, és mi tartjuk hatalmon azokat a vezetőket, akiknek önhittsége, ostobasága és elvakultsága ismét a történelem vakvágányára vezéreli a nemzetet. A következményeket és a csapásokat az összes magyar lesz kénytelen elszenvedni. S, hogy miért vagyunk mi a felelősek? Azért mert – Erdős Virág dalának visszatérő refrénjével – hagytuk! Hagytuk, hogy félrevezessenek, hogy elhitessék velünk, nincs más lehetőség, és beletörődtünk, hogy életünkről ismét az erőszakosak és az önzők döntsenek helyettünk.

1956 – a nagy átkozott miért

„Mit nekem már cifra zsoltár, jámbor példa, bölcs ígéret,

Nézzünk egyszer már szemébe, a nagy átkozott ’miért’-nek”. (Heine)

Ez a bizonyos „nagy átkozott miért”, történelmünk fordulópontjain, ismétlődően bekövetkező hibás választásaink sorozatára vonatkozik. Megértéséhez, egy képzeletbeli időutazásra hívom az olvasót: 1956 áprilisában Budapesten, az újpesti Türr István utca 23-as számú ház ebédlőjében ülünk. Itt élnek a Gelber-lányok – édesanyám testvérei – férjeikkel, gyermekeikkel, és itt éltünk mi is húgommal 1952-től. 1950-ben, miután édesapámat előbb halálra ítéltek, majd az ítéletet életfogytiglanra változtatták, minket édesanyámmal kitelepítettek, először Fehérgyarmatra, majd Törökszentmiklósra. Amikor ő 1952-ben tüdőszanatóriumba került, bennünket testvérei – Jolán és Magdus – fogadtak be. A Gelber-lányok gettóba kényszerítve élték túl a vészkorszakot, anyámat apám kihozta onnan, és egy szaktársánál bújtatta. A testvérek elveszítették haláltáborba elhurcolt férjeiket, majd megtalálták új párjukat, Árpikát és Gusztikát. Velük éltünk húgommal, és a testvéreimként tekintett unokatestvéreimmel, a két Péterrel. Nekik köszönhetem, hogy – apátlan-anyátlan árvaként – boldog, szinte felhőtlen gyermekkor emlékét őrzöm ebből az időből. Amikor édesapám 1956 tavaszán szabadult, ő is itt élt édesanyámmal és velünk – a konyhában.

Apám érkezésével egyre gyakrabban vitatkoztak a politikáról. Egyesek lelkes Nagy Imre pártiak, mások reménykedő szocdemek voltak, de mindannyian szorongó zsidók. Most ott ülünk az asztalnál, és apám – a Buci Gyurka – bennünket, a jövőutazókat faggat. Az első kérdése, amire a jövőből érkezettektől választ remél: vajon beavatkozik-e Amerika katonailag, a Szovjetunió ellenében, ha az események itt Magyarországon elfajulnak? Az én válaszom – az olvasó gondolkozzon el a magáén – egyértelmű: Nem. Európában – teszi fel az újabb kérdést apám – van még két hatalom, Anglia és Franciaország, amelyik befolyást gyakorolhatna a Szovjetunióra, vajon ők hajlandók-e vállalni a konfrontációt? A válaszom: ezt a két hatalmat leköti szuezi beavatkozásuk, sem erejük, sem szándékuk újabb frontot nyitni. Akkor – vonja le a következtetést apám – Magyarország sorsa a Moszkvában, a SZKP Politikai Bizottságában dől el.

Hogy jól értsenek: ez a megállapítás nem arra vonatkozott, hogy ez így van rendjén, hanem arra, hogy ha ez a helyzet, akkor – akár akarjuk, akár nem – ehhez kell tartani magunkat. Nos – mondja apám – ti, a jövőből érkeztetek, feleljetek egy különös kérdésemre, amire ti tudhatjátok a választ. Elképzelhető-e a későbbi események ismeretében, hogy a magyar politikai élet minden árnyalatát képviselő magyar delegáció – Kádár János, Nagy Imre, Bibó István, Kéthly Anna, a középtől jobbra, Kovács Béla, Tildy Zoltán, Mindszenty József, és akiket nem is ismerek – közösen, egy visszautasíthatatlan ajánlatot tesz a szovjeteknek. Ennek lényege: Szovjetunió katonai, politikai és gazdasági érdekeit nem sérülnek, a kommunisták ellen nincs hajtóvadászat, szovjet jelenlét formálisan megmarad, de a csapatok nagy része távozik. Magyarország többpártrendszerű és a piacgazdaságot elfogadó demokratikus ország lesz, és bárki kerül is hatalomra a későbbi szabad választásokon – akár a komcsik, akár a szociáldemokraták, vagy keresztény-demokraták, vagy a kisgazdák – ezt a megállapodást mindenki betartja. Senki nem törekszik arra, hogy nagy győzelmet arasson a többiek felett, majd saját kénye kedvére átírja a megállapodást, és mindenki mást kiszorítson.

Elképzelhető-e, az elkövetkező fél évszázad ismeretében – kérdezi apám – hogy ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot a magyar küldöttség egységesen elfogadja, és közösen meggyőzik az SZKP PB-t, hogy – bármi történjen is – ehhez minden résztvevő tartja magát a jövőben? Erre a kérdésre – a 20. század ismeretében – én egyértelmű nemmel válaszolok. Apám elgondolkodik, majd szokatlanul csendesen csak annyit mond: akkor elszabadul a pokol! Mert nálunk mindig elszabadul a pokol – gondoljatok Kunmadarasra és Miskolcra – ha megroppan az állam. Nos – fordul hozzám – akkor az elkövetkező borzalmak tükrében, mit javasolsz? Én – mai fejemmel – a következőt válaszolom: ahogy lehetőség nyílik, felpakoljuk a családot és meg sem állunk Svédországig. És mi lesz a Gelber-lányokkal – kérdez vissza apám – akiknek az életedet köszönhetted, családjukkal, és unokatestvéreiddel – a Péterekkel – akiket testvérként szeretsz? Én: ahogy rendeződik a helyzetünk, ők is jönnek utánunk. Mire ő: de mi lesz, a többi testvérrel, a Rózáékkal, meg az Andorkáékkal? És mi lesz a barátokkal, a Tibivel, és a Lacival? És mi lesz a szaktársakkal, az elvtársakkal és a kórustársakkal? Erre én: Nincs ötletem!

És térjünk itt vissza a történet rejtett mozgatójához: a várakozáshoz, hogy itt szükségképpen elszabadul a pokol. Kérdés: a borzalmak forgatókönyve egy elkerülhetetlen, általunk befolyásolhatatlan történelmi sorscsapás, vagy alapvetően tőlünk függő, a politikai elitek által formált eseménysor? Vagyis, amikor a visszautasíthatatlan ajánlat megtételére való képtelenséget konstatáljuk, akkor ezt egy a természeti katasztrófa elkerülhetetlenségével bekövetkező eseményként, vagy egyes közösségeket – köztük sajnos a magyarságot is – sújtó, de egyébként elkerülhető tényként fogjuk fel. Voltak-e olyanok, akik a hozzánk hasonló helyzetekben képesek voltak megtalálni a megegyezés, ha nehezen is,de járható ösvényét?

Vegyük a példának okáért a finneket. Az ő sorsuk – amióta elváltunk valahol az Uralnál – nem kevésbé kanyargós és életüket a 19. század végétől nem kevesebb tragédia szegélyezi, mint a miénket. Az ő helyzetük az orosz birodalomban jóval nehezebb volt. Mi végső soron mégiscsak Osztrák-Magyar monarchia voltunk, míg őket – bár hivatalosan nagyhercegség voltak, az orosz birodalmon belül – a valóságban egyszerű kormányzóságként kezelték.  Az I világháborút követően az orosz forradalom kitörését követően egy hónapon belül Finnország elnyerte függetlenségét. A finnek előbb megválasztották Károly hesseni herceget, királynak, de mielőtt elfoglalhatta volna a trónt, gyorsan átírták az alkotmányt és a köztársaság mellett döntöttek. A Szovjetunióval való kapcsolatunkat a kezdetektől fogva gyanakvás jellemezte. A Molotov- Ribbentropp paktum a finneket szovjet fennhatóság alá helyzete (volna). A finnek ezt elutasították és ez 1939 novemberében kiváltotta a szovjetek támadását. A finnek kemények ellenálltak, és a szovjetek súlyos veszteségeket szenvedtek. A II világháborúban – hozzánk hasonlóan – véres küzdelmet folytattak a Szovjetunió ellen elveszett területeik visszaszerzéséért. A háborúban a finnek a szovjet hadifoglyokkal nem bántak kesztyűs kézzel, és a finn önkéntesekből álló SS-zászlóalj Észak-Kaukázust támadta. Sztálingrád után azonban belátva, hogy a háború elveszett, fokozatosan kifarolt a háborúból. Végül, bár Finnország a vesztes oldalon állt, mégsem került megszállás alá, és jószomszédi kapcsolatokat hirdettek és alakított a Szovjetunióval.

A történet legfőbb tanulsága: a mienkéhez hasonlóan kedvezőtlen körülmények ellenére, a finnek, a 20-as évektől kezdve történelmük fordulópontjain képesek voltak a szovjetek számára működőképes alternatívát kínálni. És ennek a legfontosabb – bár nem kizárólagos – oka: a finn társadalom realitásérzéke, a különböző irányzatú politikai mozgalmak párbeszédre való hajlandósága, és az elit készsége, hogy az egész társadalom érdekét szolgáló megoldást találjanak. Ennek tükrében indokolt a „nagy átkozott miért” kérdése: mi az oka, hogy mi magyarok, a történelem által rendre felkínál lehetőségeket újra és újra elszúrjuk. Gyakran idézzük – hivalkodva – a mondást: „A magyar: aki mögötted megy be a forgóajtón, és előtted jön ki!”. A valóság azonban ennek épp a fordítottja. Hiába lépünk be többnyire mások előtt a forgóajtón, mindig mögöttük jövünk ki! (1870-ban a finn GDP/fő, 1140 $ volt, míg a magyaroké 1269 $. 1998-ban, az övék 18.324 $ míg a miénk 6474 $. Ennyit a forgóajtókról!)

A történelmi sorsfordulókon rendre rossz irányba indulunk. Olyan ez, mint rosszkor és rossz felé letérni az autópályáról, majd hosszú kerülővel, nehezen járható mellékutakon, egymást hibáztatva, megpróbálni visszaterülni. Ez történt 1914-ben, 1919-ben, majd 1920-ben, ez a harmincas és a negyvenes években, de ez ismétlődött az 1948-as és 1956-os fordulat során is, amelyekben apámnak döntő szerepe volt. A következmény: rendre elvétjük a „történelmi autópályájára” való feljutást, majd újra és újra nagy kerülőre kényszerültünk. Ezzel elszalasztjuk az előbukkanó lehetőségeket, és még azt sem hozzuk ki a történelmi helyzetekből, ami egyébként benne van. Ezek a szomorú, és minden történelmi szakaszban ismétlődő hibák a nemzeti sors „forgatókönyvének” szinte megszakíthatatlan – vagyis nem véletlen – kudarcaira utalnak. Hadd világítsam meg ezt egy különös viccel. Az iskolában a tanító a csoda fogalmát magyarázza, amit egyedül Móricka nem ért. Képzeld csak el – segítene neki – hogy valaki kiesik a 10. emeletről, és semmi baja nem történik, mi az? Véletlen – válaszolja Móricka. Na, jó, de képzeld el: még egyszer kizuhan, és mégsem esik semmi baja. Az mi? Szerencse – feleli Móricka. De mégis, minek neveznéd, ha még egyszer kiesik és megint semmi baja nem történik? Megszokás – feleli kicsit elgondolkozva Móricka. Mi az oka, hogy az, ami első ránézésre történelmi véletlen, második pillantásra is csak pech, az, az események menetében kikerülhetetlen megszokássá rögzül?

Miért tudnak mások élni a történelem által felkínált lehetőségekkel, és mi miért játsszuk el rendre esélyeinket? Mintha a nemzet sorsfordulóin, a társadalmi elitpolitikai eligazodását segítő történelmi „iránytűje” megzavarodna. Ha nem is magyarázatot, de megértés könnyítő metaforát kínál erre a zavarodottságra a pszichológia transzakciós analízis (TA) modellje. A TA egyik alapgondolata: felcseperedésünk során a szüleink és környezetünk „letöltenek” agyunkba olyan „tedd,illetve ne tedd” típusú utasításokat, amelyek viselkedésünket ösztönszerűen irányítják. Ezek a „programok” segítenek eligazodni a hétköznapokban. Ám előfordul, hogy a szülők – abban a hiszemben, hogy segítenek – saját elrontott életük programját adják tovább. Nem is sejtik, hogy az, amiről azt gondolják, sikerre vezet, az a valóságban bukást eredményez. Az ilyen a szülők – akaratukon kívül – kudarcra programozzák gyermeküket.

A szülői sorsprogramok társadalmi megfelelői a törzsi mítoszok, és a közösségi narratívák. Ezeket az elitek formálják ki, majd a tekintélyek – az óvodában, mint mesébe foglalat eredet-történet, később az iskolai tananyag mondájaként, végül a kötelező irodalom a történelmi regényeként – „letöltik” a későbbi nemzedékeknek. Ezek mind arról szólnak: ki vagyunk mi, honnan jöttünk, milyen megkülönböztető jegyekkel rendelkezünk, mitől vagyunk sikeresek, mik okozták kudarcainkat. Nos, ezek a letöltött nemzeti narratívák – miként a szülői sorsprogramok – eligazítják az egymást követő nemzedékeket, mit kell tenni az előbukkanó sorsfordulókon. Vannak nemzetek, akiket sorsprogramjaik sikerre vezérelnek, minket viszont rendre kudarcra vezető döntésre késztetnek.

A történelmi eligazodásunkat segítő nemzeti narratívánk – első pillantásra – olyan csábító. Ki kételkedne abban, hogy mi erkölcsösebbek vagyunk, mint mások. Ki ne hinné el, hogy nekünk mindig igazunk volt másokkal szemben. Ki ne szeretne a legjobbak és a legtehetségesebbek közzé tartozni? Ennek tükrében, kétség sem lehet: minket illet a Kárpát-medencei hegemónia. Ugyanakkor, ez a narratíva – miként az egyéni sorsprogram – azt is megmagyarázza: kudarcaidért nem te vagy a felelős. A hiba mindig másokban van. Miközben mi jók és nemesek, szorgalmasak és tehetségesek vagyunk, irigyek és gonoszok vesznek körül, akik kihasználnak és becsapnak. Vereségeinkről a körülmények, bukásainkról az idegen rosszakarók tehetnek. Így rögzül a kudarcos történelmi viselkedés mintája: miért is változtatnál, ha egyszer nem is te tehetsz róla.

Van azonban még egy további elem, amely útját állja az okulásnak. Azokat, akik a kudarcok nyomán felvetnék, hogy újra kellene értékelni a történelmi eseményeket, nemzet-árulóknak minősítik. Akik a szentnek tekintett nemzeti narratíva újragondolását és a hibás történelmi vágányról való letérést szorgalmazzák, a mindenkori uralkodó elit kitaszítja a nemzetből. Ez lehetetlenné teszi, hogy a kudarcokból levonjuk a tanulságot, és eltorlaszolja a tanulás folyamatát. Ez a mérgező narratíva – az Einsteinnek tulajdonított mondás értelmében: „Az őrültség nem más, mint újra és újra ugyanazt tenni, és várni, hogy az eredmény más legyen” – megőrjít! Így a nemzet sorsfordulóin rendre visszazökkenünk a kudarcot eredményező történelmi vágányra, és csak azt látjuk, minden nemzedék szembesül felbukkanó lehetőségekkel, de mindegyik hajlamos elpuskázni azokat.

A mérgező narratíváknak van még egy életveszélyes üzenete az elitek közötti csatában. Mindenki a totális győzelem reményével száll harcba, s azt elérve, diktál, és nem egyezkedik. Ilyen megoldást kerestünk az I világháborúban, majd Trianon után, ilyent a negyvenes évek elején. Diktátummal élt a baloldal – ezen belül az apám is – 1948-ban, és nemkülönben 1956-ban. És Orbán Viktor is a „Csak egyszer kell győzni, de akkor nagyot” jelszavát hirdette meg 2010-re készülve. Akit pedig a történelem hozzásegít a győzelemhez, az úgy érzi, szabad kezet kapott az eljövendőkre: bármit megtehet. Ezért látják a politikusok, és az őket támogató elitek – ritka kivétellel – olyan csábítónak ezt a mérgező narratívát. A választópolgár felé azzal kampányolnak: te tehetséges vagy, te többet érdemelsz. Mindig is te voltál, aki megvédted, létrehoztad, feltaláltad, megalkottad, kitaláltad, felépítetted, megvalósítottad stb. Csak külső és belső ellenségeid ármánykodása miatt élsz rosszabbul, mert munkád gyümölcsét idegenek elragadják előled. Az átlagpolgár meg végignézett magán és azt mondja: én tényleg ilyen vagyok, de jól látja ezt ez a politikus. A saját elitnek meg – befelé – azt kell üzenni: amíg fenntartás nélkül támogatsz, mindent megkapsz, és mindent megbocsátok.

És ez az egész egy ideig, mintha működne. Azután egyszer csak akadozni kezd, majd jönnek sorra a kudarcok. Végül pedig – ez 1956 nagy tanulsága – eljön az igazság pillanata. De a kérdésre – miért romlott el? – mindenki a másikra mutogat. A kései utódok meg rendre azt kérdezik: miért nem láttátok a veszélyt, és miért nem ragadtátok meg a lehetőségeket? Miért nem voltatok hajlandók megegyezni, amikor világos volt: mit veszíthettek, és az is, mit lehet nyerni? Ezt tudakoljuk a rendszerváltás szertefoszló reményeit szemlélve is. Ám ugyanezt a kérdést teszik majd fel utódaink 100 év múlva. De miért mindig csak 100 év múlva leszünk okosak? Pontosabban, többnyire akkor sem! Mindenki a maga emlékeit, az egyetlen lehetségesnek gondolt – és azt mindenkire kiterjesztő és kötelezőként előírt – narratíváit ünnepli. Vajon nem ezeknek az egymásnak ellentmondó narratíváknak a meghallgatására – nem feltétlenül elfogadására – legalább tudomásul vételére kellene törekedni? Mert végül mindig ugyanabba a kudarcos forgatókönyvbe ütközünk: „…ott rohadunk a régi körben, s feltámadnak a holt eszmék, láthatom újra a közös ügy vesztét”. (Orbán Ottó).

Nos, ennek jegyében szeretnék – nem először és nem is utoljára – teljes szívemből megkövetni mindenkit, akiknek apám szenvedést okozott. Őszintén bocsánatot kérek mindazért, amit akár ő, akár én elkövettem. Teszem ezt azért, hogy – József Attilára tanácsára hallgatva: „A harcot, amelyet őseink vívtak, majd békévé oldja az emlékezés, S rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem kevés.” – elősegítsem a párbeszédet, és végre úgy ünnepelhessük 1956 emlékét, mint a jövő számára fontos üzenetet hordozó eseményt. Mert 1956 a diktatúrák szükségszerű bukására figyelmeztet. 1956 azt hirdeti: az önkény egyszer vereséget szenved. Ma ugyanis sok tekintetben hasonló problémákkal küzdünk, mint egykor: kevesek, önző érdekből kisajátítják a hatalmat, és a nemzet értékeit saját maguk között osztják ki. Ezzel ismét letérítik Magyarországot a történelmi főútvonalról. Ragadjuk meg a kerek évforduló kínálta esélyt. Fordítsuk 1956 ünnepét az önkény és a zsarnokság elleni megmozdulás jelképévé. Változtassuk az ünnepet az orbáni rendszer elleni megmozdulás eseményévé. Ez avat minket 1956 igazi örököseivé.

Ahol a mádi zsidó

 

Tudod mi a baj veled, édes hazám, drága nemzetem? Hát csak az, hogy éppen ott állsz, ahol a mádi zsidó. Hogy hol áll a mádi zsidó? Nos, az anekdota szerint, a Mádon élő, borkereskedéssel foglalkozó zsidó kereskedő, minden reggel, kora hajnalban felkerekedett, hogy lovas-szekéren széthordja az aznapi itókát a környék kocsmáiba. Évtizedekig az itóka mindig el is eljutott időben a rendeltetési helyére. Ám egyszer, a szóban forgó kereskedő miután félálomban felrakta a bort, a bakon azon nyomban el is aludt. A lovak azonban tudták a dolgukat: elindultak a megszokott körútra, és elballagtak a szekérrel – rajta a borral, meg az alvó kereskedővel – az első kocsmáig. Ott megálltak, vártak vagy negyed órát – amíg a kereskedő szokásosan behordta a hordókat a borral – majd tovább indultak, a második kocsmáig, majd némi álldogálás után a harmadikig és így tovább. Miután pedig útba ejtették az össze kocsmát, hazatértek és megálltak a kereskedő háza előtt. Ott azután a mádi zsidó felriadt, és hátra pillantva ráébredt a szomorú valóságra: az idő elmúlt, de a feladat – a bor eljuttatása a kocsmákba – nem lett elvégezve. Azóta mondják valakire, akinek egy fontos munkát kell elvégeznie, és erre ő időt és erőfeszítést fordít, ám mégsem halad semmit előre: ott áll, ahol a mádi zsidó.

Emlékeznek ugye még a rendszerváltásra, amikor – úgy negyedszázada – a szocializmus vakvágánynak bizonyuló pályájáról, átváltottunk a polgári társadalom több reménnyel kecsegtető pályájára. A „váltóállítás” azt jelentette, hogy egy sor problémát, amit a szocializmus egyáltalán nem, vagy rosszul oldott meg, rendbe kellett rakni. Ott volt mindjárt a jogrend: a vége felé felpuhuló, de mindvégig szervezetlen diktatúra helyett meg kellett alkotni a törvények hatalmát, és az egymást ellenőrző intézmények rendszerét. Ezt a feladatot – pénzt és fáradságot nem kímélve – nagyjából egy évtized alatt megoldottuk. És most az látjuk: a sok vesződség, és vita ellenére, a törvények tömegét elfogadva, majd tovább finomítva azokat, ma visszaérkeztünk oda ahonnan elindultunk. A rendszer egyre inkább egy diktatúrára emlékeztet, semmint az álmainkban élő demokráciára. Ha visszapillantunk – mint a mádi zsidó – arra ébredünk,: az idő elmúlt, de dolgaink mégsem lettek elvégezve.

Azután ott van a gazdaság versenyképessége. Nagyjából 2000-ig – komoly áldozatok árán, emlékezzünk a Bokros programra – jelentős előrehaladás történt. Még rendszer-váltó társainkkal szembeni előnyünket is sikerült megtartani. Ám most, ha a 21. században befutott útra visszatekintünk, azt konstatálhatjuk: az elmúlt másfél évtizedben, nemhogy helyben toporogtunk, de visszafordultunk: ott tartunk, ahonnan elindultunk, miközben szomszédjaink megelőztek. És ott vár ránk a következő csalódás: az egészségügy. Nekibuzdulva, komoly befektetésekkel olyan rendszert alakítottunk ki, amely – reményeink szerint – finanszírozható, és amelynek középpontjában a beteg áll. Sejtettük, hogy ez sok időt, és még több áldozatot követel, ám azt, hogy a vizit-díjon olyan gellert kap a rendszer, amit azóta sem tud kiheverni, ezt nem vártuk. Az egészségügy hanyatlik, a szakemberek elvándorolnak, kórházak állapota romlik, és a betegek egyre kilátástalanabb állapotú gyógyító rendszerrel szembesülnek. Évtizedes erőfeszítéseink és próbálkozásaink után – mint  mádi zsidó – visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk: a helyzet – ha ez egyáltalán lehet – ma rosszabb, mint a szocializmus utolsó napjaiban.

Hasonlóképpen néz ki a nyugdíj-rendszer története. Ha nem is vita nélkül, azt belátta a magyar társadalom: a kizárólag állami – felosztó-kirovó rendszer – nem elégséges. Így egy olyan három-lábú rendszer alakítottuk ki, amely ösztönözte – volna – az egyént: gondoljon a jövőjére, tegyen maga is saját egészségéért, és ha jobb ellátást akar, fordítson arra némi saját pénzt. Ám, amikor a kiformálódott rendszer lassanként végre elkezdett volna működni, az éppen regnáló kormány, „lenyúlta” a pénzt, és ellentételezésként csak egy üres ígéret maradt: nem félj, majd csak lesz nyugdíjad. Így megint a mádi zsidó szindrómával szembesülünk: ott állunk, ahonnan negyed százada elindultunk, miközben az összegyűjtött pénz eltűnt.

Ez a történet ismétlődik az oktatásügyben. Indulatos összecsapások és komoly társadalmi befektetések után kiformálódott a rendszer, sőt már a kezdeti sikerek is jelentkeztek. Azután az elmúlt hat évben valami megroppant. Minden jelzőszám, a szülői és tanári elégedetlenség is azt mutatja: az oktatási rendszer ott áll, ahol a mádi zsidó. Bár sok munkát végeztünk, komoly áldozatot vállaltunk, a feladat mégsem lett végrehajtva. Sőt, egyre halaszthatatlanabb, hogy végre rendbe tegyük ezt a területet, amely a gazdasági és a társadalmi haladásnak is nélkülözhetetlen forrása. Szinte bárhova pillantunk is – a roma felzárkóztatás, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a gyermekszegénység megszüntetése, a területi egyenlőtlenségek enyhítése – csupa olyan gonddal szembesülünk, ahol a helyzet 90-es évek végéig javult, ám ha ma felpillantunk, azt kell látnunk: ott állunk, hol a mádi zsidó.

A dologban éppen az a legszomorúbb: a rendszerváltás első évtizede – minden problémájával, tévedésével és kudarcaival együtt – sikertörténetnek mondható. A társadalmi és politikai „váltóállítás” eredményeként a nemzet esélyt kapott az európai felzárkózásra, és a történelmi hátrányok leküzdésére. S még azt sem lehet mondani, hogy kizárólag magunkra voltunk utalva: soha a magyar történelemben ilyen mennyiségű külső forrás nem áramlott be. S ma, amikor kudarcainkkal szembesülünk mégis mindenki másra – pontosabban a másikra – mutogat: a jobboldal, a baloldalra és viszont, a liberálisok a szocialistákra és viszont, a zöldek a konzervatívokra és viszont, a pártok a civilekre és viszont, végül mindenki a monopóliumokra, a szomszédokra, meg az Európai Unióra. A valóságban azonban a kudarcot magunknak köszönhetjük.

A mádi zsidó legalább kialudhatta magát a bakon, bár utána a munkát újra el kellett végeznie. Mi viszont úgy kényszerülünk újra elvégezni a munkát – végrehajtani egy újabb „rendszerváltást” – hogy frusztráltak, bizalmatlanok, haragosak, és végtelenségig reményvesztettek lettünk.

Kollektív és magán eufóriák

Kollektív és magán eufóriák

„Mámor Bordeaux-ban, eufória az országban.” – olvastam a magyar-osztrák másnapján reggel a Népszabadság címoldala. De ezt a két szót ismételi a média Clevelandtól, Rióig, Leicestertől, Tiranáig, annak jeléül, hogy a csapat győzelme – univerzális kábítószerként – kollektív eufóriát vált ki mindenütt a világon. Valóban ilyen egyszerű volna? A tornaterem ajtaján, ahova délutánonként alak-formálni járunk, ott a figyelmeztetés: „Lépj ki a komfort-zónádból! Nem feladni, amikor kényelmetlen, nem abbahagyni, amikor fárasztó, nem leállni, amikor már fáj. A változás a komfort-zónán túl kezdődik.” Ám az óra vége felé, amikor jön a hasizom, és látom, hogyan csinálják körülöttem a lányok, én meg – az egykori úszó – már alig bírom, arra gondolok: a fenébe a kocka-hassal. De azután jön a lazítás, majd a szauna, és rájövök: az eufória igazi forrása, a megpróbáltatások után visszatérni a komfort-zónába.

A midlife krízis a középkorúakat sújtó – sokszor súlyos depresszióban kifejeződő – betegség. Aki elkapta, egyre kevésbé vállalja a kihívásokat, és mind nehezebben lép túl a kudarcokon. Lecsökken önbizalma, elbizonytalanodik döntéseiben. Hol állandó fáradtságot érez, és csak egy vágya van: hagyják már végre békén. Hol meg hatalmába keríti a tettvágy, és – önmaga számára is váratlanul – valami őrültséget követ el: elhagyja párját, vásárol egy új kocsit, rácsapja az ajtót főnökére, összerúgja a port a szomszéddal. Ezt rögtön megbánja, de már képtelen helyrehozni. A középkorúak többsége – a pszichológusok szerint -keresztülmegy efféle megpróbáltatásokon, majd kilábal belőle, és csak a szorongás emléke marad. Ez akár reményt keltő is lehet, mert a modern világ, 21. században előbukkanó válságait – nyilván vitatható módon – afféle társadalmi midlife krízisnek tekintem.

A társadalmi midlife krízis legszembetűnőbb tünete az orvosolhatatlan, tartós – lassan egy évtizede véget érni nem akaró – gazdasági recesszió. Erre utal a politika sokféle súlyos zavara: a populizmus terjedése, a szélsőséges mozgalmak térhódítása, az illiberális demokrácia kísértete. De ennek jele a társadalom számtalan, szűnni nem akaró baja: a közösségek szétesése, az egyén elmagányosodása, a beilleszkedés zavarai, a kábítószer-, és alkohol-problémák, a túlsúlyosság, és az idegengyűlölet erősödése. Döntően ez az oka, pillanatnyi érzelmek hatására meghozott – később, többnyire megbánt választói döntések – lásd Brexit – gyarapodásának is. A választó meg akarja büntetni a hagyományos pártokat, az elitet, de csak önmagát hozza kilátástalan helyzetbe. Úgy tűnik a 21. században, a modern társadalmak mindegyike efféle midlife krízissel szembesül.

Pedig a 20. század során – a szocializmussal és a tradicionális közösségekkel összevetve – a polgári társadalom sikeres és alkalmazkodó-képes volt. Az 1929-33-as világválságot követően kialakult keynesi terápia az időről időre felbukkanó recessziókat hatékonyan orvosolni tudta. A társadalmi mobilitás magas volt, a jólét korábban elképzelhetetlen szintet ért el, az egyéni jogok kiterjedtek, a demokrácia szélesült. Az 1980-as évek végére – különösen a szocializmus válságának tükrében – mindenki elfogadta: a kapitalizmusnak nincs működőképes alternatívája. Ám a 21. század elhúzódó – szekuláris stagnálásnak nevezett – depressziójával szemben csütörtököt mondott a korábban bevált terápia. Az egymást váltó kormányok a krízis politikai és társadalmi tüneteit sem voltak képesek enyhíteni. A demokráciába vetett bizalom megrendült, a mobilitás lecsökkent, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség nőtt. A gazdaságokat már évtizedek óta – a cukorbetegek folyamatos inzulin-injekcióihoz hasonlóan – rendszeres pénzinjekciókkal tartják működésben. Ám a bepumpált pénzre korábban érzékenyen reagáló társadalom fokozatosan érzéketlenné vált a szokásos adagokra. Még az egyre növekvő pénz is csak csökkenő mértékben tudta növelni a gazdasági aktivitást. A 21. századba átlépve azután a racionális gazdaságélénkítő pénzkibocsájtás a gyógyszer-túladagolás jeleit kezdte mutatni. Miközben a lakosság, a vállalatok és az állam is látványosan eladósodtak, a gazdaság dinamizmusa mégsem állt helyre.

S egyszer csak ráébredtünk: a világ alapvetően megváltozott. A 1900-ban világ 2 milliárd lakosa egy lapos és a tetején magasba emelkedő csúccsal rendelkező piramisba szerveződött. A legtetején tízmilliónyian voltak, a közép 300 millió kizsákmányoltja a felemelkedését vagy a forradalomtól várta, vagy a szolgálatba lépéstől remélte. A talpazat kilátástalan helyzetben élő milliárdnyi sokasága pedig, mintha beletörődött volna a megváltoztathatatlanba. Ám a fejlődés váratlanul más irányt vett. A fejlett társadalmakban az egyenlőtlenség az I. világháborút követően fokozatosan csökkenni kezdett. A század középső harmadában a korábbi piramis, egy rombusz formáját vette fel. A középe jelentősen kibővült – a középosztály számbeli, és ezzel politikai súlya megnőtt – míg a két végén, a nagyon szegények és a nagyon gazdagok aránya, viszonylagosan lecsökkent.

A jövedelmi, a társadalmi és a hatalmi különbségek csökkenése és a középosztály felemelkedése alapvetően stabilizálta a fejlett társadalmakat. A tartósan magas gazdasági növekedés, az általánossá váló középfokú, majd az egyre többek számára elérhető felsőfokú képzés, végül a liberális demokrácia intézményei mindenki előtt megnyitották a karrier lehetőségét. A középosztály pedig magáévá tette a sikerkereső attitűdöt: elfogadta, hogy a verseny feltételei mindenki számára azonosak, a szabályok átláthatók, és a siker alapvetően a teljesítménytől függ. A felemelkedésből évszázadokon keresztül kizárt tömegek elindulhattak felfelé. Az „amerikai álom” realitássá válása hihetetlen dinamikát kölcsönzött ezeknek a társadalmaknak. Csaknem teljes lett a foglalkoztatottság, a termelékenység gyorsan nőtt, az egyéni jogok kiszélesedtek, és ennek köszönhetően korábban elképzelhetetlen magas szintre emelkedett az életszínvonal.

Az 1980-es évektől kezdve azonban, amilyen hirtelen beindult, épp olyan váratlanul abba is maradt a kiegyenlítődés folyamata. A fejlett világ egyszer csak kizökkent normál állapotából. (Galbraith, K. 2014. End of normal.). A középosztály gyarapodása megtorpant, politikai súlya csökkent, stabilizáló ereje megszűnt, az egyenlőtlenség – a legfelső 1% részesedése a jövedelmekből és a vagyonból – újra növekedni kezdett. Az egykor önbizalommal teli és dinamikus középosztály fokozatosan kettészakadt. Kisebbik része – az egyetemi végzettségűek – megmaradt sikerkeresőnek: vállalta és teljesíteni is tudta a verseny, szigorodó követelményeit, és folytatta az emelkedést. Nagyobbik része – a középfokú végzettségűek – azonban kudarckerülővé vált. A versenyben elszenvedett kudarcait hatására önbizalmuk megrendült, munkaerő-piaci helyzetük romlott, és hajlandóságuk, hogy alkalmazkodjanak lecsökkent. Fokozatosan lecsúsztak, és inkább szavazataikat eladva,a politikusoktól várták reményeik teljesülését.  S ezt a politikusok ki is használták: a „szavazógépezetükkel”, mindent, amiről úgy vélték, újraválasztásukat segíti, megszavaztattak. A 20. század végére pedig rombusz visszavedlett a régi, a 19. századbeli piramissá: az alja újra kiszélesült, a közepe leszűkült, míg a legfelső 1% messze kiemelkedett.

Ennek a változásnak a gazdasági következményeit írta le Krugman a rablóbáró-recesszió különös fogalmával. (Krugman, P. 2016. 04. 18. Robber baron recessions). Szemben a kereslet illetve a kínálat zavarai előidézte visszaesésekkel – érvelt a Nobel díjas közgazdász – a gazdaság elmúlt évtizedes hanyatlása mélyebb okra – a gazdasági egyenlőtlenségek növekedésére, a monopol-szervezetek hatalmának újbóli erősödésére, és – részben ezekből következően – a verseny-követelmények általános gyengülésére – vezethető vissza. A 21. század rablóbárói - ellentétben a korábbi évtizedek vállalkozói osztályával, akik H. Fordtól, S. Jobs-ig döntően self-made man vállalkozókból toborzódtak – 19. század elődeikhez hasonlóan, ismét a járadék-vadászokká lettek. (Stiglitz, J. 2012. The Price of Inequality.) Őket, akik – mint a HP utódok, vagy a Koch testvérek – alapvetően már örökölték vagyonukat, és a saját monopol-helyzetünk fenntartásában érdekeltek, nevezte P. Krugman rablóbáróknak.

A 20. század végére a középosztály két – alapvetően eltérő életstratégiát követő – csoportja gyorsuló ütemben távolodott egymástól. A zömében egyetemi végzettségűek, kitartottak sikerkereső beállítódásuk mellett: vállalták a versenyt és hatékonyan alkalmazkodtak. Nagyobbik részük – jellemzően a középfokú végzettségűek – viszont kudarckerülőkké váltak: kitérnek a verseny elől, visszautasítják az alkalmazkodást, folyamatosan lecsúsznak, és kiszorulnak a munkaerő piacról. Ebben a helyzetben érte a fejlett társadalmakat a 21. századba átlépve válságok egész sora. Először a vállalati szféra (Enron, World Com, Parmalat összeomlása), majd a politika krízisei (a hagyományos pártok és az uralkodó elitek felbomlása), végül 2008-2009-ban a fejlett gazdaságok általános válsága. A gazdasági válsághoz társadalmi, kulturális, migrációs, politikai krízisek kapcsolódtak. Mintha a korábban egymástól függetlennek látszó súlyos zavarok egy válságkorszak beköszöntét jeleznék.

A modern világ – szinte észrevétlenül – a fejlődés új szakaszába lépett. A társadalmak összefonódása – az emberek, a gazdasági folyamatok, az infrastruktúra és a legkülönbözőbb műszaki eszközök globális hálózatba szerveződése – az egységesülés új szintjére érkezett: létrejött az egységes globális társadalom. Az emberiség 7.2 milliárd tagja nem egyszerűen kapcsolatban van, függ egymástól! A világ korábban egymástól elkülönülő térségei, szuverén országai, eltérő fejlettségi fokon álló társadalmai és a különböző működési szabályok által vezérelt részei most elválaszthatatlanul összekapcsolódtak. Ezzel a rendszer komplexitása ugrásszerűen megnőtt, a hatások pedig – a kedvezők és kedvezőtlenek egyaránt – késleltetés és korlátok nélkül terjednek tova. A helyi jelenségek rögtön felbukkannak a rendszer távoli pontjain. A kapcsolatok transzakciós költségei nullává váltak, így a termékek és szolgáltatások akadály nélkül áramlanak, de a zavarok is gyorsan tovaterjednek.

Mivel az egész világ együtt mozog, kikerülhetetlen kényszer a folyamatos egyéni, a közösségi, a szervezeti és társadalmi szintű alkalmazkodás. Ez azt jelent: sem az egyének nem térhetnek ki addig követett életstratégiájuk újragondolása, sem a társadalmak intézményeik alapvető újra alkotása elől. A kaotikus környezethez való illeszkedés mindenki számára a túlélés kényszerévé vált. Ráadásul, mindez akkor zuhant rá a társadalmakra, amikor az elmúlt évszázad tragédiáit követően, a keményen kiharcolt sikerek után, most hátradőltek volna, hogy végre élvezzék az életet. Ehelyett, váratlanul válságok és kihívások tömegével kénytelenek szembesülni. Az ebben a helyzetben előbukkanó bizonytalan, átmeneti állapot életérzését próbáltam a midlife krízis metaforájával megvilágítani.

Nos, azok számára, akik nyugalomra vágynak, nincs jó hírem. Előre látható, hogy a növekedés hosszú távon lelassul, és ez behatárolja a fogyasztás bővülését. A világ áttekinthetetlenebbé válik, ami krízisek sorozatát vetíti előre. A globális gazdaságba bekapcsolódó milliárdnyi új, feltörekvő országbeli munkavállaló, illetve a gazdaságot elöntő robotosítás kiélezi az üzletért és a munkaalkalmakért folyó versenyt. A fenntartható növekedés mindenkit megszokott életvitelének módosítására rákényszerít. Ezek a változások összességükben az ipari forradalommal összemérhető átalakulásokra utalnak. A helyzet csak látszólag könnyebb, mint egykor, amikor borzalmas élet-, és munka-körülményeket kellett megszokni. Most „mindössze” a szabadidő növekedését, a szinten maradó fogyasztást, és a kikerülhetetlen változásokhoz való folyamatos alkalmazkodást kellene elfogadni. Ez a helyzet három eltérő életstratégiát kínál fel: a versenyzőét, az amatőr sportolóét, és a szurkolóét.

A világszínvonalú teljesítményt megcélzó – olimpiára készülő – sportoló tudomásul veszi: ha fel akarja venni a versenyt feltörekvőkkel – a sportban és a gazdaság egyaránt – vállalnia kell, hogy a végletekig kifeszíti önmagát, és mindent feláldoz a teljesítmény oltárán. A verseny feltételei mindenkire azonosak, a szabályok átláthatóak, a küzdelem követelményei pedig egyre keményebbek. A vágyott sikerekért folyamatosan túl kell lépnie teljesítőképességének korlátjain. Ez a választás azt jelenti: életének nagy részét a komfort-zónán kívül, önmaga sanyargatásával tölti. Remény pedig csak egy van: a győzelem majd mindenért kárpótol.

A második életstratégia: az amatőr sportolóé. Ő megszokta, sőt megszerette, hogy rendszeresen kilépjen a komfort-zónából. Nem másokat, önmagát akarja – teljesítőképességének határáig eljutva – legyőzni, mert tudja, ez juttatja el az eufóriáig. A most formálódó jövő ezt az életmódot követhetővé teszi: a munkaidő lecsökken, és bár a jövedelemszint stagnál, az értelmes alkotás kínálta magas életminőség meghaladhatja akár a média által ünnepelt gazdagokét. Csak el kell fogadnia, hogy valamilyen területen, komolyan – szinte versenyszerűen – műveljen egy hivatást vagy egy hobbit: élvezze a kultúrát, alkotóan gyakorolja a tudományt, lépést tartson a világ változásával. De bármelyiket teszi is kényszeríteni kell testét és szellemét a teljesítményre. Életébe beépül rendszeresen kilépni a komfort-zónából, mert így lesz jutalma az öröm, amit az oda való visszatérés kínál.

A harmadik életstratégia követői – a szurkolók – járnak a legrosszabbul. Ők az üzlet és a média csábításának engedve, a celebek fogyasztás-orientált életmódját akarják másolni. Ehhez azonban hiányzik a pénzük, és pozícióik is folyamatosan romlanak. A globális világ fenyegetései elől igyekeznek elzárkózni, megállítanák a változásokat, és visszautasítják alkalmazkodást. Ez a helyzet tömegesen idézi elő a midlife krízis lelkiállapotát: rosszkedvet, haragot, frusztráltságot, és depressziót. Ennek jele az elmúlt időben végzett kutatások sokkoló tényei: az amerikai fehér középosztálybeli férfiak növekvő halálozása, a gyógyszer-túladagolás, az öngyilkosság, a társadalmi viselkedés zavarai és a depresszió megállíthatatlan terjedése. Mindenkiből elegük van: az ismerősökből és a szomszédokból, a vállalkozókból és a politikusokból, főként pedig a versenyből és az alkalmazkodásból. Ez teszi kiszolgáltatottá őket az egyéni és csoportos erőszak vonzásának. És ezért szedhetők rá olyan könnyen populista politikai akciók – kilépés, kizárás, kiutasítás, falépítés, stb. – támogatására. Csak a betevő „kábítószert” keresik: a subprime hitelt, a celeb-státuszt, a valóságos szereket. S ha éppen nincs más, megteszi a csapat győzelme. Ám a vége mindig: a kudarc, az őrültség, az erőszak, és lecsúszás.

Csíkszentmihályi Mihály – a világhírű magyar pszichológus – flow elmélete szerint az ember akkor él át egész életére emlékezetes, eufórikus örömet, amikor valamilyen nehéz feladattal birkózik, s azt, képességeit latba vetve, és megfelelő kitartással sikerül megoldania. A valóságos eufóriához tehát olyan feladat kell, amelynek megoldása megköveteli kilépni a komfort-zónából. A szurkolói életforma azonban nem az egyéni teljesítményhez, hanem a csapat győzelméhez kapcsolja az eufóriát. Részesülni a csapat – a szekta, az osztag, a párt, a nemzet, vagy éppen a nemzeti 11 – győzelméből, és átélni a közös sikert, örömet okoz. Ám a politika ezt a sport által kínált kollektív eufóriát pusztán a társadalmi gondokról való figyelemelterelésre használja. Erre szolgált az ókori görögöknél az olimpia, és a régi rómaiaknál a cirkusz. Ám, ahogyan az 1954-es labdarugó VB magyar vereségét zavargások követték, épp így vezetett 532-ben, Bizáncban, a kékek és a zöldek kocsiversenye a Nika-lázadásra. A szurkolás, mint a társadalmi depressziót enyhítő szer – a többi kábítószerhez hasonlóan – csak az időleges enyhülést hozhat. Hiába a győzelem, az elkerülhetetlen vereség és a súlyosbodó társadalmi problémák csak fokozzák a feloldhatatlan frusztrációt. A boldogsághoz csak az vezet, ha felfedezed: eufória forrása benned van. A csapat győzelme ezt legfeljebb kiegészíti, bár kétségkívül jól esik.